– Camille, odafent várnak.
A szavak annyira meglepnek, hogy hirtelen nagyobbat kortyolok a tűzforró kávémba, mint eredetileg terveztem. Nem csak a nyelvemet sikerül megégetnem, de a torkomon is lefolyik a forró ital és pillanatokon belül könnyek szöknek a szemembe. A lány, aki a hírt hozta kissé szánakozva méreget, majd vállat von és visszatér az asztalához. Te jó ég! Ez tényleg megtörténik? Mármint nem a kávés incidens, annak a bizonyítékaként még hosszú, hosszú ideig nem fogom érezni az ízeket. A másik dologra gondolok. Odafent várnak. Vagyis a főnökségen, vagyis Jimena... mármint Ms García hajlandó fogadni. Valaki csípjen meg, hogy nem álmodom! Vagy inkább ne! Senki se próbáljon felébreszteni. Bár logikusan végig gondolva a dolgot, ha ez csak egy álom lenne, a nyelv- és torokforrázásra fel kellett volna ébrednem, szóval tényleg igaz. Oké, nyugi. A legfontosabb kérdés az, miért hív magához a főnököm. Ki akar rúgni – fogalmazódik meg bennem a kétségbeejtő gondolat, de rögtön el is hessegetem. Ha ki akarna rúgni, nem kellene személyesen az irodájába hívnia. Megüzenhetné bárkivel, dobhatna egy emailt, írhatna a közösségin... ezer és egy módon tudathatná velem, hogy nem tart igényt a további munkámra. Nem mintha eddig olyan nagy dolgokat bíztak volna rám. Igaz, a fénymásolót elrontottam, az talán okot adhatna, de az is lehet, hogy csak a számlát akarja a kezembe nyomni. Ha így van, méltósággal viselem a szégyent. De azért reménykedem. Megfogadtam minden jótanácsot, amit az elmúlt hetekben kaptam, nem adtam fel, bár néha pokolian nehéz volt, és heti minden hétfőn újabb és újabb vázlatokat adtam le Ms Garcíának címezve. Fogalmam sincs, eljutottak-e egyáltalán hozzá, de minden este ezért fohászkodtam, és talán most végre meg is hallgatott valaki.
Felkelek, magamhoz veszem a mappámat és kissé idegesen, de elindulok. Úgy érzem, minden szem rám szegeződik, hogy sutyorognak a hátam mögött, nevetnek rajtam, de mikor megeresztek egy oldalpillantást, pontosan azt látom, amit máskor is: senkit sem érdeklek. Ez egyszer pedig kimondhatatlanul örülök ennek. A liftben van alkalmam felmérni a külsőm: a könnyeimtől kissé elkenődött a szemem alatt a festék, azt gyorsan megigazítom és lesimítom a babahajakat, amik engedetlenül kiállnak a fonatomból, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most kelt. Általában nincs bajom a külsőmmel, de most igazi tramplinak érzem magam. Mélyeket lélegzem, mikor a csilingő hangocska jelzi, hogy megérkeztem, aztán kilépek a liftből és megindulok az iroda felé. Még egyszer utoljára legyűröm a késztetést, hogy sikítva elfussak és mivel senki sem jelent be, magam kopogok be.
Izgatottan dugom be előbb a fejem, mikor bebocsájt, majd belépek és teljesítem a kérését, becsukom az ajtót. Megállok az iroda közepén.
– Jó napot – köszönök félénken. Elég fiatalnak tűnik, pont olyan, mint a magazinokban, de nem merem tegezni, amíg nem mondja. Kicsit szorosabban fogom a mappát a kérdés hallatán, a magabiztosságom, ami alapból sem állt túl stabil lábakon, most kereket old úgy, ahogy van.
– Nem. Nem mondták – nyögöm ki. El sem merem képzelni, mennyire ostobának tűnök, amiért tőmondatokban beszélek. Élek a felkínált lehetőséggel és gyorsan leteszem magam az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra, mert félek, hogy a lábaim is felmondják a szolgálatot, ahogy a bátorságom és az agyam. – Remélem, nem csináltam semmi rosszat. Ha a fénymásolóról van szó, kifizetem, nem akartam elrontani, csak még sosem használtam korábban és nem mutatták meg, hogy hogyan kell... megkérdezni meg nem mertem, mert így is ostobának érzem magam – hadarom el hirtelen felindulásból az egészet egy szuszra, majd ijedten összeszorítom az ajkaim.

553 ❖ hit the road jack ❖ remélem, tetszik!

❖

A lelketlen & a nagyon lelkes

Ritka pillanatok egyike, amikor másra is hallgatok. Mindig is a saját fejem után mentem, bárki nyugodtan nevezhetett volna engem önfejűnek, olyan embernek, akinek semmit sem lehet javasolni. Nos, maradjunk annyiban, hogy ez nem állt távol a valóságtól. Rendben, minden egyes szava igaza volt. Elismerem.
Éppen ezért volt az, hogy Camille-t annyiszor kikosaraztam. Mindig is túl lelkes volt, tele volt energiával és állandóan fárasztott valamivel. Nagyon bírtam a lányt, de csak akkor, amikor nem éppen azzal zaklatott, hogy nézzem meg a legújabb terveit. Ugyan, mit tudnék én azok közül felhasználni? Nem vagyok biztos benne, hogy egyetlen tervének is lenne értelme, de néha mindenki megérdemel egy esélyt.
Pont emiatt elgondolkoztam azon, hogy behívom egyszer őt az irodámba, hátha utána békén hagy egy időre. Igen, ez lesz a tökéletes ötlet, ügyes vagy Szörnyella. Úgyhogy pontosan ezért ültem jelenleg az asztalom mögött, teát kortyolgatva. Vártam, hogy Camille belépjen az ajtón és lefárasszon. Rendben, azért ez hazugság volt, de belefér néha, nem? Annyira nem is volt vészes a lány, ha az ember jobban belegondolt. Talán egyszer régen én is voltam ilyen lelkes. Csak már nem emlékszem rá. Szerintem jobb is.
Az asztalomra pillantottam. Kivételesen egész rend volt rajta, hogy Camille ki tudja teríteni oda a rajzait. Egyáltalán tudja szegény lány, hogy miért hívattam az irodámba, vagy most remeg egy sarokban, hogy leszidom? Pedig kivételesen most a jószándék vezérelt. Ezt feltétlen meg fogom említeni a pszichiáternek, ha egyszer végre felhívom. Én, Szörnyella, egyszer jót is cselekedtem. Még a végén elrontom a magamról kialakult képet, pedig keményen dolgoztam érte. Volt egy-kétpletyka is, amit én magam terjesztettem el. Ördögi terveim egyike. Na jó, ideje Camille-re koncentrálni.
-Gyere be kedvesem. -szóltam ki neki halkan. Nincs ma okom felemelni a hangom, kivételesen jó napom volt, így ehhez mérten igyekeztem kedvesen viselkedni. -Csukd be magad után az ajtót kérlek. Nem szeretem, ha nyitva marad.
Ittam még egy kortyot a teámból, majd letettem az asztalra. Remélem, hogy nem ijesztem meg a lányt, egyáltalán nem állt szándékomban. Tényleg nem, na.
-Tudod drágám, hogy miért hívtalak be ezen a napos délutánon? -az ablak felé legyintettem a kezemmel. Oh basszus, nagyon élveztem, hogy játszhatok az idegeivel. A gonosz énem megkövetelte, hogy visszaadjak neki egy kicsit abból, ahogyan ő is idegesített engem, ha kellett, ha nem.
-Oh, egyébként foglalj nyugodtan helyet, helyezd magad kényelembe. -gyors hangulatváltás, néha még én is meglepem saját magamat. Szegény Camille vajon mit érezhetett? Egy a biztos, nem lennék a helyében most, szerintem igenis ijesztőnek hatott a viselkedésem. Gáz lenne, ha felnevetnék egy muhahaha nevetéssel?