Van az a pillanat, mikor kobakodban erősen kapaszkodik a gondolat, hogy valami fontosat kell meg tenned és, hogy azt semmi esetre sem szabad halogatni, mert következményei lesznek a te hátrányodra. Ezért mindenkit félrelökve, lélek szakadva rohansz vele a cél felé, mit sem gondolva arra, hogy megmagyarázd akárkinek is, mi folyik itt. Szóval van ez a már mindenki által jól ismert érzés, amiben én is voltam, mert tudtam, hogy a kalap fontos, noha, hogy miért, az még számomra is rejtély. De szerettem volna ismét életet lehelni bele, noha ez igencsak komoly feladatnak tűnt. Az elhatározásom meg is volt, és igazából magamhoz képest is egy gyors tempót felvéve szándékoztam átsuhanni az aulán keresztül a jelmeztárba jó barátaimhoz, akik kezei közt jó helye volna eme fejfedőnek, de éppen csak félúton lehettem, mikor kizökkentett egy ismerős arc, pontosabban egy női alak. Ahh, nem kell itt rosszra gondolni, de lássuk be, Őnagyságát hátulról is bárki felismerné, egyedi frizurájáról és ruházatáról, amiről tudjuk jól, egy, s  csakis egy darab létezik a világon, mivel jobbára magának varrja, vagy varratja őket. Az általa okozott nagy meglepetés végett pedig majdnem végig csúsztam az aulán, de még időben lefékeztem és tolattam vissza a terem ajtajába, hogy megbizonyosodjak benne, valóban ő jár a színházban és nem csak az elmém játszadozik velem. Ami lássuk be, khm, nem volna oly meglepő.
De semmi kétség, valóban maga García kisasszony volt. Mintha kissé elveszetten is - a maga határozott jellemével - de igen, ő volt. Éreztem, ahogy az eddig színpadon sikeresen legyűrt zavarom, most enyhén vörösre festi a képem. Ennek pedig oka volt. Nem csupán nőies varázsával sikerült elkápráztatnia, de egy ideje levelezgetésbe kezdtünk. Hogy miként kezdődött, és hogy merészeltem egyáltalán levelet írni neki, akármivel is kapcsolatosan, nos... az maradjon a mi titkunk... De a dolog onnantól bonyolódik, hogy bár szívem mélyén örültem volna egy találkának, érthető módon nem kezdeményeztem ilyesmit. Mert hát... mert hát... Én távolról sem érek fel Őméltóságához. Ő mégis csak egy divat királynő, én pedig... nos a színház egyik lökött dolgozója, éppen olyan göncben, amit megkíván a színpad. De most még csak jelmezről sem beszélhetnénk, előbb néznének karbantartónak, mint színésznek. Szóval egy szó, mint száz, szégyelltem magam előtte. Azonban tudtam, ha most nem megyek oda hozzá, utána már képtelen leszek tükörbe nézni, főleg, ha mindezt megemlíti majd a későbbiekben levelein keresztül. A kalap téma teljesen kiment a fejemből, hiába szorongattam annak karimáját. Lefoglalt a gondolat, hogy csalódást okozok neki így vagy úgy. Mégis megszólítottam lassan közelebb sétálva.
Köszönésére bátortalan mosoly kúszott arcomra, de csak utána esett le, hogy nem ismer meg. Honnan is ismerhetnek, én nem vagyok híresség. Ha fel is kerülök egy plakátra, általában egy adag sminkkel és parókával vigyorgok vissza róla, szóval... Ezúton viszont rájövök, hogy a sors ismételten esélyt ad a megfutamodásra, hogy füllentéssel elkerüljem eme kellemetlen szituációt. De vagyok annyira makacs és egyúttal bolond is, hogy elhatározásaimból nem engedek. Na jó... nem mindből... Már csak azért sem tudnék visszavonulót fújni, mert a tudat, hogy engem keres, finoman szólva is jó érzéssel tölt el.
Beszélgetni akar velem... Ez bármelyik érzékenyebb lelkű férfit meghatná, nem? Pedig zavarom se könnyű legyűrni, de ha most még ezzel is meg kéne küzdenem. Azért nyelek egy nagyot, mielőtt szóra nyitnám ajkaim, noha ő ismét megelőz, s bár érthetetlen hová lesz hirtelen a nagy zavarom, de minek után kiejti a számomra is talán az egyik legkedvesebb dolgot, széles, de úgy igazán fültől fülig érő mosolyra húzódnak ajkaim. Nem lep meg, hiszen tudom, hogy eme dologban hasonlóak vagyunk, hiszen ő is szívesen teázik, de más ekképp is találkozni ezzel a ténnyel. Mint amikor kiderül, hogy hóbortos szokásod, hogy a pirítósba a bacon mellé banánt is karikázol, nem csak a te kedvenced, de egy általad imádott hírességé is.
- H-hogyne! Már is, azonnal, Miss García! - bólogattam, a kopott kalapot magam mögé rejtve, hogy ne rontson az összképen. Bár azt hiszem rontani már aligha lehetne ezen... - Kövessen, kérem. - fordultam meg léptembe és elindultam az öltözőm felé. Csak a folyosón jutott eszembe, mekkora kupit hagytam a kutakodás után. Ó, te jó ég! Megfogant fejecskémben, hogy elnézést kérve beszaladok előtte és gyorsan mindent a ládikába szórok vagy egy sarokba valami pléddel letakarva, de úgy érzem ez már nem javítana a helyzeten. Azon is eltöprengtem, miként mutatkozzak be, gyávaságom végett húzom itt az időt, de a végén, nem nyuszinak fog tartani, hanem idiótának, amiért képtelen voltam már elsőre kibökni. Az öltözőm elé érve aztán egy kis tétovázás után ajtót nyitottam, de rögtön előre is engedtem. Oké, talán nem is olyan vészes így belépve. Egy mindennel tele zsúfolt színész öltözőjében szinte fel sem tűnik a kipakolt ládika. De nem mertem volna így megállni előtte, ráadásul tea nélkül.
- Hozom is a teát! - hebegtem és sietségemben meg sem kérdeztem milyet kér, ami akár még szerencse is, mert nincs túl sok választás, még az automata által sem. A kalapot is csak futtában hagyom a sminkes asztalnál és szaladok a konyhába teát csinálni. Feketét, némi tejjel, mert levelében említette, hogy így szereti. És milyen jó ízlése van! A fekete tea ízvilágát egyébként is csak színesíti a tej. Nem úgy, mint a citromosét, pfúj! A konyhában töltött idő alatt, míg szépen elkészült a tea, azon is volt időm elgondolkodni, hogy a kapkodásnak sosincs jó vége és a tisztázások a legőszintébb vallomások közé tartoznak, legyen annak jó vagy rossz vége. Félek, hogy ezek láttán elriad a különös barátságunktól, de előfordulhat, hogy túlteszi magát rajta valamiképp. Végtére is eljött ide, és szavaiból úgy vettem ki, nem feltétlenül egy előadásra. Ez pedig sokat számít. Nekem biztosan.
Mire ismét ajtót nyitok egyik kezemben a még kellemesen meleg, de a tejtől már nem forró teával, már nem idegeskedem, ezáltal pedig nem is ügyetlenkedem. Előveszem azt az énem, aki a levélben is vagyok, és aki egyébként is én volnék. Óvatosan leteszem az asztalkára a meleg italt, vagy ha nyújtja felém kezeit, úgy átnyújtva neki, és ezektől függően kezet nyújtok neki.
- Oscar Finnegan Barry. - mutatkozom be egy már kevésbé széles, de őszintén örömteli mosollyal arcomon, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Ám bár fogalmam sincs mire fel adtam ki középső nevem, mert egyáltalán nem szokásom. Mindenesetre, ha nem ódzkodott kezet fogni, úgy Őméltóságához illően hintettem egy színpadon is helytálló apró csókot kézfejére. - El sem tudja hinni, mennyire örülök... - mosolygom, noha az felét sem tükrözi vissza, amit belül érzek.

Mikor az ember első szerepébe bújik, a kimerítő sok gyakorlás és próba ellenére sem válik vele azonnal eggyé. Nem lesz profi, mégha úgy mond rendelkezik is azzal a bizonyos színészi vénával. Nem, mert ez egy hosszú folyamat, amiben a tehetségesebbek talán egy lépéssel előbb járnak. De a hernyó sem válik azonnal lepkévé. Életútja során rengeteg megállóhoz el kell érkeznie, míg nem aztán bebábozódik, s egy nap megváltásként, új életre kel talán egy azúr lepke formájában. Ebben bizony még a természet sem szólhat bele. Nincs ugrálás a folyamatok közt. Így egy színésznek is rendelkeznie kell némi türelemmel és kitartással is. Ez pedig majdnem mindig meghozza gyümölcsét, ha nem is mindig tökéletes eredményt hozva. Ám mint mindennek, ennek is ára van, mely egyszerre áldás és átok. A sok játék, szerep, az újabbnál újabb karakterek oly mértékben megváltoztatják magát az embert, hogy az illető egy nap arra eszmél, hogy nem találja már önmagát. Nem tudja ki ő, ki most, kivé lesz vagy ki volt. És ebben bizony barátaim, bele lehet őrülni. Sok színész megpróbál kitartani, keresni, ismét felfedezni önmagát vagy csupán egy kis részét, de legtöbbjük elbukik, s egyszeriben azt veszi észre, hogy életerejének lángja haloványabb, társasága pedig emberek híján az ital vagy a drog. Jelen pillanatomban én is hasonlóan érzem magam. Hogy mikor kezdtem érezni, hogy más vagyok, mint, aki voltam, nem tudom. Egyszeriben hiány érzetem támadt. Mintha elvettek volna tőlem valamit, ami az enyém volt, s birtoklása hagyott akkora nyomott bennem, hogy bár maga a dolog képtelen megfogalmazódni bennem, érzem annak hiányát. Elvesztem. S mégis... nem tudok azon az úton járni, mint a sok másik. Nem tudom ellökni magamtól a barátaim, és keblemre ölelni a szeszt. Nem is azért, mert nem tudom, hanem, mert nem akarom. Kedves barátaimhoz ragaszkodom, hisz rengeteg a közös, amit semmi pénzért nem dobnék el. Ráadásul valami megmagyarázhatatlan módon már a kezdetektől fogva úgy ragaszkodtam hozzájuk, mintha ezer éve ismerném őket és tudnám, hogy bizalmam feléjük nem vaktában történt. Most mégis egymagam vagyok, kétségek közt, mert nem találom a választ. Úgy érzem nem én vagyok, s jó ideke nem is az vagyok, aki voltam, akinek lennem kéne. A fejem is bele fájdul sokszor, de nem találom a megoldást. Pedig az orrom előtt van. Úgy értem szó szerint a tükörből néz vissza rám az, aki talán én vagyok. Csak épp... teljesen másként, másképp. Ő olyan, mint én, csak én nem vagyok olyan, mint ő. Hogy létezik ez? Őrültség?
Az asztalon pihen a már évek óta használt smink pamacs, és a sok festék, aminek illata, ha épp nem a hajlakké, mindig ellepi a kis öltözőt. Félhomályban, csupán a tükör keretein égnek a kis villanykörték, remek hatást keltve árnyékaival az éppen tükörbe bámulón. Rajtam. Fejem elfordítom jobbra, aztán elfordítom balra, de a kép ugyanaz, csak épp nem teljesen. Látom a kócos, zsebóra nagyságú szemekkel rendelkező, túl sminkelt és igazán bolondos ruhát viselő férfit, ki épp olyan mamlasz képet vág odaát, mint jómagam, de nem stimmel. Nem, nem a tükörrel van baj, kipróbáltam. De akármerre nézek őt látom. Ablaküveg, visszapillantó vagy víztükör, mindegy. Ő ott van és épp oly kérdőn néz vissza rám, mint én rá. Éppen csak... mintha ő már tudná a választ, csak azt nem, én miért nem. De a dolog bonyolult és amellett, hogy képtelenség, nagy őrültség is. Annyira, hogy aggodalmamban arra jutottam, hogy egymagam próbálom megkeresni a megoldást, egyelőre mást nem avatnék be. Nem is tudom, miként is tehetném, hisz tán még a barátaim is viccnek gondnolnák. Nem azért, mert nem ismernek, hanem éppen azért, mert köztudottan mindig őrültségen jár az eszem. De ez most mégis komoly!
 - Ki vagy te, hm? - kérdem én tőle, ó napjába többször is. De válaszra sem méltat, sőt, mintha ő még előbb vállna csalódottá, mint én, aki még olykor magában sem biztos, nem hogy a feltett kérdésében. Megzavar az attól való félelem, hogy talán megbolondultam. S különös módon lelkem mélyén mégis egyszerre megnyugtat a tudat. Mélyet sóhajtva emelkedek fel a székből, kezeimmel felnyomva magam az asztalra támaszkodva, majd kilépve mögüle végig dörgölöm arcom. Lassan készülni kéne a következő főpróbára, bár az első felvonás alatt, nekem nincs szerepem. S őszintén megvallva, jelenleg jobban lefoglal a talány, amit még nem sikerült megfejtenem. S ekkor halk koppanást hallok a kosztümök felől. Ki is kukkantok kíváncsian ujjaim közül annak irányába, de megnyugodva tapasztalom, hogy csak egy nadrágöv csúszott le a fogasáról és koppant a kosztümök alatti kiegészítőket tartalmazó ládika tetején. Ha hiszek is a láthatatlan, entitásszerű lényekben, a sorsban és néma jelekben még inkább, és valami azt súgta, ez is olyas valami volt. Oda is sétáltam és felvéve az övet, egy gyors szemre vételezés után vissza akasztottam a helyére, majd tekintetem a ládikára terelődött. Régi holmik őrzője, poros, kiegészítőké, melyeket már évek óta nem használok, csupán nem volt szívem kidobni. Letérdelek elé és fel is nyitom a fém csattal lezárt fadobozt, hogy megnézem miféle kincseket rejthet. Bele is kotrok az amúgy nem is olyan apró tárolóba és ami először a kezem ügyébe kerül a mélyéről, kiveszem.
Egy ki tudja miféle anyagból készült száz éves szivar. Ó, igen, mert bizony volt idő, mikor Oscar bácsi nagy főnököt játszott. Bár ma már jobban is ment volna a szerep, most mégis mosolyt csalt arcomra a kedves emlék. Aztán újabb holmiért nyúlok. Ó, nocsak, a nyuszi fülek! Öhm... na erről már kevésbé szívesen mesélek. De a holmik rengetegében szemet szúr valami más. Valami érdekes és idegen, mégis tetszetős darab. Egy kalap. Ki is emelem óvatosan a már kissé por itta, itt-ott mintás foltokkal tarkított fekete cilindert, amiről olybá tűnik leszakadt a díszt képező szalag. De helytelen tárolásának nyomai is ott éktelenkedtek rajta kopottság formájában. Mindezek ellenére mégis különleges darabnak tűnt. S nem csak azért, mert hirtelenjében meg sem tudnám mondani, volt-e valaha rajtam, hanem mert ennek ellenére is éreztem valami kötödés félét e bugyuta holmi iránt. A matatással fel is hagyva, felkeltem és a kalapot a sminkes asztalomra tettem, hogy jobban szemügyre vegyem. Nem emlékszem, hogy az enyém lett volna, mégis sajnálni kezdem szerencsétlenül alakult sorsát a már-már elfeledett barátunknak. Nem ezt érdemelte volna, nem így, egy kincses láda alján. Úgy érzem ez az én hibám, és jóvá kell tennem. Rendbe kell hoznom. Csípőre is teszem kezeim, és némi elszántsággal szemeimben nézek körbe mivel is kéne kezdeni. A foltjai egyedivé teszik, de ennél kicsit több kéne. A baj az, hogy akármennyire vágyom jóvá tenni hibám, az én öltözőm nem kalapok feljavítására szolgál. Ráadásul mit értek én mindehhez? Már pedig elnézve szegény párát, ide profira lesz szükségünk. Valakire, aki tudja, mi kell, ki látja lelki szemeim előtt, milyen volt egykoron. Eszembe is jut egy itteni barátom és ebben szakértő kollégám, aki minden jelmezem atyja, így nem is húzva az időt, kirobbanok az öltözőmből, hogy felkutassam a misztert.
Ám épp hogy kiléptem és szaladtam keresni, az aulában belebotlottam egy igen ismerős, de itt még tán nem látott arcba, ha nem is szó szerint. Vissza is lépkedtem párat a másik helyiségből, és magasra szökött szemöldökkel figyeltem őt, hogy megbizonyosodjak, nem káprázat ez, ő bizony az a neves divat asszony, Jimena García. Hát nem pont egy ilyen földre szállt angyalra volna szükségem, ki képes életet lehelni haldokló cimborámba? Nem is tétovázok sokat, bátran odalépkedek, majd ebből némileg veszítve megszólítom.
 - Miss Garcíra? Micsoda meglepetés! Mi járatban errefelé? - kérdem nagy kíváncsian őnagyságát.