Határozottan a hely mellett szól, hogy van egy tagadhatatlan légköre, egy aura, ami csak úgy rezonál a falakból, nem kevésbé az üzlet alkalmazottjából. Az eddig stressztől fáradt, mégis merev feszültségben ragadt tagok végre valahára lazítani kezdenek, amint a tüdőm minden egyes levegővétellel megtelik a különleges illateleggyel. A kilégzésekkel még azokat a felhőket is sikerült elfújnom, amik az utóbbi napokban felhalmozódott kérdések miatt telepedett a fejem fölé, hogy aztán afféle második árnyékként kövessen mindenhová. Valahol ironikus az, hogy ha fizikai akadály gördül elém, nem jelent sokáig problémát, viszont ez a fajta teher olyasmi, amit mindeddig képtelen voltam arrébb mozdítani. A legrosszabb az egészben ráadásul az, hogy még én sem tudnám megválaszolni a kérdést, mi zavar igazán. Annak a lehetősége például, miszerint kezdem elveszíteni a józan eszemet, egy elég erős versenyző, de ugyanakkor túl sok a furcsaság, a megmagyarázhatatlan elem mostanában ahhoz, hogy ennyivel letudjam az egészet. Aminek megnyugtatónak kellene lennie, ám még frusztrálóbbá teszi az egészet, mert így nem kattant vagyok, hanem kiszolgáltatott. És ha, amit láttam, a fal, az azon túli világ mind-mind valósak... akkor az azt jelenti, hogy mindenki más is épp annyira apró részecskéje ennek az egésznek, mint én. Egyáltalán hogyan lehet ilyesmit felhozni egy társalgásban? "Hé, találtam egy új kávézót. Ééés egy új vidéket is az erdőn túl."
- Ez jogos. Viszont egész jó elrettentő eszköz lehet, ha valaki packázna merne veled. - apró nevetésem elárulja, hogy szavaimat egyáltalán nem kell komolyan venni. Egyfelől túl kedvesnek, nyitottnak és törődőnek hat a társasága ahhoz, hogy el tudjam képzelni, amint tűket használ fegyverként, ráadásul nem gondolnám, hogy valóban ilyen biztonsági óvintézkedésekre szükség volna. Nem látom be, miért próbálna meg bárki is egy ilyen kellemes, barátságos helyet kirabolni.
- Miért érzem úgy, hogy volt rá precedens, hogy valaki többet alkalmazott cseppeknél? - inkább amolyan költői kérdés ez a részemről, elvégre az már önmagában is elég beszédes, hogy azonnal óva intett a mennyiségekkel kapcsolatban. Nem mintha komolyan fontolgatnám, hogy a határaimat feszegetvén áthágom a használati utasítást.
- Bizony, a porond nagyművésze áll előtted! - produkálok egy színpadias meghajlást mosollyal az arcomon. Oké, a nagyművész megjelenés talán egy kicsit túlzás, főleg úgy, hogy a fnök elég szorosan fogja a gyeplőt, de ha már lúd, akkor legyen kövér.
- Na jó, valójában csak erőművész vagyok, a tűznyelés, bűvésztrükkök és állatidomítás kívül esnek a hatáskörömön. - árulom el kiegyenesedve, és közben figyelem a reakcióját. Megszoktam már, hogy az alkatom miatt az emberek meglepődnek, mikor megtudják, mivel foglalkozom, s kíváncsi vagyok, ezúttal ugyanezt a reakciót váltom-e ki. De, hogy az esetleges döbbenetre rátegyek még egy lapáttal, egy játékos félmosoly kíséretében hozzáfűzöm az iménti gondolatmenethez:
- Bár, a Sesame tigrisével jól kijövök, szóval, ki tudja, mit tartogat még a jövő. - igaz, ehhez nagyban hozzájárul, hogy annak ellenére, mennyire óva intettek tőle a gondozói, az a jószág egy kezesbárány. Előbb fogja leharapni a fejemet Mr. Sarraf, mint ő.
Míg a bögrét tartom, alsó ajkamat lebiggyesztem, mint egy csalódott kisgyerek és úgy nézek rá.
- Zéró hókuszpókusz? Azért egy abrakadabrát kapok mellé? - nehéz visszafognom az ajkaim szegletében bujkáló, sunyi mosolyt.
- Azta... - csak ennyire futja, mikor megüti az orromat a tea illata, de azért az elismerő, és hálás pillantás mellett még sikerül összeszednem magam egy újabb komolytalan kérdéshez, miközben az italt fújom.
- Igazságszérum nem került bele, ugye? - nem mintha a titkok jellemeznének engem, de ez nem tart vissza attól, hogy a bögrém felett összeszűkült szemekkel fürkésszem. A bizalomról azonban jól árulkodik, hogy ezzel egyidőben már bele is kortyolok az italba.

Eszem ágában sem volt megbántani, vagy lekezelően viselkedni vele, hiszen aki nem járatos a gyógyító készítmények világában az nem igazán tudhatja mi mire és hogyan használatos.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nincsenek. – mosolyogtam rá játékosan.
Tény és való, hogy nem szívesen reklámozom azokat a szereket amelyekhez injekciós tűre is szükség van. De nem csak azért mert jobban szeretek inkább felépíteni egy gyógyítási folyamatot, mint durr bele a közepébe módon. Arról nem is beszélve, hogy amihez tűkre van szükség és arra, hogy bökdössünk velük egy embert azok már nem kispályás hatóanyagok. Szóval mindenkinek jobb a békesség és a tűktől mentes kezelés.
- Igen, de ne gondolj feles mennyiségű adagokra. Csupán cseppekről van szó. – szögeztem le egyből, ahogy előkerült az emlékeim közül egy régi emlék arról a hajléktalanról aki egyszer betört hozzánk és megivott egy egész fiola gyomorbántalmakra való tinktúrát. Érdekes napjai voltak jó pár napig.
- Ezek szerint te is a cirkuszban dolgozol? – kíváncsiskodtam meglepetten.
Hogy őszinte legyek fogalmam sincs mire számítottam, hogy hol dolgozik, de arra biztos nem ott. Na nem mintha bajom lenne a cirkusszal, vagy az alkalmazottakkal, de Őt nem olyannak nézem, mint aki oda való lenne. Sokkal inkább tudnám elképzelni teszem azt bartendernek a Tiana’s-ban.
- Nem, dehogy. Csak… Mindegy is. A lényeg, hogy neked megaláljuk amire igazán szükséged van. – csacsogtam, próbálva elterelni a témát abba az irányba ahonnan eljutottunk ide.
- Egy valamirevaló szakember nem árulja el a titkait. – vágtam rá a találgatásaira, miközben huncut fény gyúlt a szemeimben.
- De annyit elárulok, hogy semmi hókuszpókusz nem lesz benne. – mosolyogtam rá, miközben jeleztem neki, hogy várjon egy picit.
Nem sokáig akartam magára hagyni, csupán annyi időre ameddig kisétáltam a konyhába és hoztam neki egy bögrét amit egyből a kezébe is nyomtam.
- Fogd meg kérlek. – majd ellépve tőle bekapcsoltam a pult alá elrejtett vízmelegítőt pont az ilyen alkalmakra.
- Azt hiszem ebből, ebből és ebből kell egy kevés, valamint még ebből egy pár csepp és ez is. – szedegettem össze mindenből ami kellhet ahhoz, hogy pont a megfelelő mennyiségben juttathassunk egy kannába levendula és kamilla virágot, egy kis komlót és miután a felforralt vízzel nyakon öntöttem és hagytuk egy picit állni, még bele cseppentünk pár csepp macskagyökér kivonatot.
- Az a lényeg, hogy ilyenkor soha ne használj fém eszközöket. – jegyeztem meg a művelet után és egy papír szűrő segítségével a kezében tartott bögrébe töltöttem neki a teát amit kimondottan neki kevertem.

Túlzás volna azt állítani, hogy ellenérzéseim vagy fenntartásaim lennének a természetesebb hatóanyagokkal szemben, sőt, ha már mindenképp szüksége van az embernek valami segítő metódusra, az olyan helyeket, mint a Little Mischief Herb, többre értékelem annál a felfogásnál, hogy tömjünk magunkba egy marék, mesterségesen előállított pirulát. Viszont az, hogy eddig nem voltam rákényszerülve egyik opció alkalmazására sem, megmutatkozik például abban, hogy ma is sikerült egy új szót tanulnom. Csak kár, hogy annak az árán, hogy csaknem hülyét csinálok magamból a téves asszociációmmal. Ha eddig nem éreztem úgy, hogy jobbl enne inkább csendben maradni, vagy a lehetőségekhez mérten a legtömörebb, legminimalistább módon előadnom, milyen ügyben is vagyok itt, ezután abukta után inkább észben tartom.
- Teháááát... vannak tűk a tarsolyodban, csak nem reklámozod? - igyekszek menteni a menthetőt azzal, hogy zavaromat a laza hangvételű, játékos, s néha kissé pimasz humor bársonyos leplével takarom le, szavaimat megtüzdelve azzal, hogy egy pillanat erejéig enyhén hunyorítva tartom rajta pillantásomat, mintha valóban gyanakvóan méregetném. Átvillan elmémen a gondolat, hogy rákérdezzek, a komplikált vásárlóknak tartogatja-e a tűket, de ez burkolt formában magában hordozná azon bizonytalanságomat, hogy én beleesek-e vajon ebbe a kategóriába. Ez pedig olyan kérdés, amire nem biztos, hogy szeretnék választ kapni.
- Alkoholban? J. ezt elfelejtette említeni. Ha mondja, akkor valószínűleg már előbb betoppantam volna. - tény, ez az apró érdekesség kimaradt a közös sörözések és a világ dolgainak megvitatása során. Persze, ez még mindig csak a komolytalankodó hangnemem, ami elárulhatjaja, hogy nem gondolnám, maga az alkohol rész megoldás volna, ugyanakkor hordoz némi igazságtartalmat is, elvégre, mulattat a gondolat, hogy bizonyos problémák ilyen úton is megoldhatóak, mégsincs teltház folyamatosan az üzletben. Hiába... az emberek néha furák. Azt hiszem, többek között ezért is élvezem, hogy afféle határt képez köztem és köztük lelátó. Összeköt, egy röpke pillanatra, de elválaszt, lehetővé teszi, hogy ne alakuljon ki túlzott közelség. Mint az illúzió, amit a cirkusz tud ajánlani. Csak az előadás idejéig tart, azután elillan. Éppúgy, mint a kapocs, ami alatta kialakul.
- Bár, lehet jobb is, hogy nem ezzel kezdte. Nem biztos, hogy az előadás javát szolgálná, ha előtte találnék egyet meginni. - teszem hozzá, mintegy hangosan gondolkodván, de valójában arra használom a szavakat, hogy elüssem azt a pillanatot, mikor Summer lesüti a szemét.
- Remélem, nem mondtam semmi rosszat, nem akartalak felzaklatni! - végül mégsem tudom szó nélkül megállni a dolgot és ezúttal valódi fürkészéssel fordulni felé, mert óhatatlanul is az az érzésem támad, hogy szándékomon kívül feltéphettem valami sebet.
- A nehéz tüzérség hallatán arra tippelnék, hogy egy erős fejbevágás, de azt már tudom, hogy mi a véleményed a drasztikus megoldásokról. - eresztek meg egy vidám, barátságos mosolyt, főleg kuncogásának köszönhetően. Ez már határozottan jobban visszaadja a magabiztosságot, mint az, hogy fájdalmas dolgot húzzak felszínre szavaimmal,
- Tündérpor? Elefántrúgás? - találgatok kicsit, hogy megőrizzem a könnyed hangulatot. Szerencsére, tartásom is kezd végre ellazulni, így számomra, már megérte a látogatás.

Nem igazán lepett meg a tanácstalansága. Ismerem azt amikor az emberek először járnak nálunk. Mindenki azt hiszi, hogy kuruzslás az egész és semmi nincs benne, ami tényleg hatásos lehetne. Aztán ahogy elkezdik használni a nálunk beszerzett kis csodaszereket egyre biztosabban rájönnek, hogy mégis csak igazunk van és tudjuk mit csinálunk.
Talán majd előbb vagy utóbb Ő is rádöbben, hogy ez az egész nem egy nagy humbug. Addig meg segítőkészen és ha kell tövéről hegyére elmagyarázom, hogy mi micsoda és hogyan hat. Végső soron ezért is vagyok itt, nem?
- Érdekes, de így azt hiszem nagyjából már tudom is, hogy miket kellene megpróbálnunk, mint lehetséges opció. – mosolyogtam rá lelkesen, miközben elindultam a pulton kívüli részbe.
- Jaj dehogy is. Ennyire drasztikus eszközökhöz azért nem szívesen folyamodnék. – válaszoltam segítőkészen.
Nem szerettem volna Őt kinevetni a kérdése miatt. Végtére is honnan tudhatná, hogy mi a különbség A és B opció közt ha még soha nem használta egyiket sem. Meg hát amúgy is mi értelme lenne zavarba hozni Őt és ezzel kockáztatni, hogy világgá szalad és mind a ketten hoppon maradunk.
- Igazából a tinktúra egy koncentrált gyógynövény kivonat, amit alkoholban oldunk. Ezeket az esetek túlnyomó részében italokban feloldva szoktuk ajánlani, de vannak olyanok is amik közvetlenül lenyelve ajánlottak. – ecseteltem tudálékosan, miközben odasétáltam az egyik szekrényhez amiben csinos kis kupacokban álltak a szálas teák bezacskózva.
Szépen, sorjában odasétáltam szinte minden polchoz és némelyiknél el is időztem egy keveset, majd mint aki jól végezte dolgát visszasétáltam a pult mögé és mindent lepakoltam amiket összeszedegettem.
- Ohh, hát ez igazán kedves. Próbáljuk a legjobbat kihozni belőle. – sütöttem le egy pillanatra a szemem.
Valóban barátságos és kellemes a légkör az üzletben, hála annak, hogy nincs itt az apám és jelenleg nem csapnak össze a köztünk dúló ellentétek, valamint annak is, hogy a gyógynövények kellemes illatának egyvelege nyugtató hatással van mindenkire.
- Na lássuk, mi is van itt amit ajánlhatok neked. – pillantotta a vásárlóm arcába, hogy aztán lelkesen folytassam.
- Teából ajánlanám neked a komlót és a citromfüvet. Alvássegítőnek van még itt kamilla és levendula párna, plusz van itt még macskagyökér tinktúra is. De ha végképp nem válna be semmi akkor még mindig itt van a nehéz tüzérség. – kuncogtam jókedvűen
Már a kezdetek kezdetén is tudtam, hogy röhejes név egy ilyen terméknek ezt a nevet adni, de végül csak ez maradt rajta. Így aztán minden alkalommal amikor készülök eladni belőle egy-egy adagot rám tör a kuncoghatnék.

Alapvetően nem szokott gondot jelenteni az, hogy gyorsan elkendőzzem az érzéseimet, ez olyasmi, amit a cirkuszi keretek közé kerülve fedeztem fel és sajátítottam el, elvégre a nézők kiszakadni érkeznek a valóságból és nem azért, hogy azt lássák a számok előadóin, milyen napjuk volt. Illetve, már az is segít, ha ugyanennek a cirkusznak van egy bohóca, aki annyira nyitott mások felé, hogy még azok problémái sem tudják elriasztani. Kicsit olyan hatást kelt néha, mintha veleszületett hatodik érzékkel rendelkezne, ami riasztja, valahányszor a környezetében viharfelhőt érzékel, ő pedig már szívja is tele a tüdejét, hogy odébb fújja a jókedv sugarainak útjából, amilyen hamar csak lehet. Olykor azt is megkérdőjelezem, nem-e azért van ilyen szüntelennek tetsző energiatartaléka, mert valójában napelemes és gyakorlatilat töltődni kezd attól a pillanattól kezdve, hogy a reggel beköszönt. Mégis, hiába tanultam meg finoman hárítani a lelkes segítő kezet, vagy féligazságokkal biztosítani afelől, hogy lerázom magamról ezt az egészet pár napon belül, az mégiscsak érződik, hogy jelenleg a számomra komfortos övezeten kívül tartózkodok. Ennek köszönhető az, hogy elegendő egyetlen kérdés Summer - találó név, tényleg olyan, mintha a helység nyári fénypontja volna - részéről ahhoz, hogy az a magabiztosság, amit odakint, a bejárat előtt maszkként öltöttem magamra, gőzfelhőként illanjon el, és egy pillanatra körülbelül olyan fejeet vághassak a polcon végignézve, mint azok a rajzfilm karakterek, akik a szakadék fölé szaladnak, de mielőtt zuhanni kezdenének, még van egy másodpercük realizálni, hogy elszúrták.
- Öhm... - azért azt érzem, hogy ennél erősebb és valamivel informatívabb reakcióra volna szükség, ezért kezeimet farmerem zsebeibe mélyesztve igyekszek összeszedni azt a motivációt, amit improvizálásokra szoktam felhasználni. Hiszen, ha úgy nézzük, itt sem kell nehezebbnek eladni egy illúziót, mint az Open Sesame-ban.
- Inkább az alvás az, ami problémás. Napközben nincs gondom azzal, hogy máshová figyeljek, de mostanában kicsit sokat kattogok, és különösen zavaróvá szokott válni esténként. - igyekszek valami támpontot nyújtani, hátha ez segíti őt abban, mi lehet a leghatékonyabb megoldás.
- Tinktúra? A tűvel szúrkálós megoldás? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, de ahogy megteszem, meg is bánom a dolgot, mert óhatatlanul úgy érzem magam hirtelen, mintha én lennék az a diák az osztályteremben, aki a legalapvetőbb dolgokkal kapcsolatban is képes bődületesen banális kérdéseket feltenni. Ennyi erővel akár a nyakamba is akaszthatnék egy Azt sem tudom, mit csinálok feliratú táblát.
- Egyébként, tényleg elég otthonos hangulata van az üzletnek. - próbálom elterelni a figyelmet az imént feltett kérdésemről, viszont csak azután eszmélek rá, hogy elkélne mellé némi gyorsan összefoglalt háttérinfó, mikor a szavak már legördültek az ajkaimról.
- Egy kollégám... vagyis... egy ismerősöm javasolta, hogy látogassak el ide. - szépen sikerül ezzel körbetáncolnom a "barát" szót, de a lényeg az, hogy Dzsini nem csak túlzott.

Meg sem tudnám mondani pontosan mióta is van nálunk a megsérült vadász, de azóta igazán felfordult az életem. Szinte a nap minden percében itt vagyok a boltban és a betévedő velők mellett még rá is figyelek. Rengeteget beszélgetünk és ennek köszönhetően az is kiderült, hogy igazán kellemes a társaság.
Van benne valami különleges, ami miatt azt érzem, mintha már ezer éve ismerném őt. De mégis annyira különbözünk, hogy azt szinte nem lehet szavakba önteni. Nem is olyanok vagyunk mint két külön világ, hanem inkább olyanok, mint két naprendszer amim fényévekre van egymástól, és mégis a lehető legharmonikusabban működnek.
Bevallom őszintén, hogy szeretek már jóval nyitás előtt beérni a boltba mert akkor még minden olyan csendes és nyugodt. A hátsókertben álló hatalmas fűzfa levelein megcsillantak a harmatcseppek, a felkelő nap fényében. A konyha ablakán keresztül nézve minden annyival másabb. Olyan mintha egy idilli festményt figyelnék, miközben a frissen főzött kávé illata terjeng.
A kedvenc kolibris bögrémet sikerült elővennem a szekrényből, amit még anyától kaptam az idők kezdetén. Szerettem, mert annyira élethűen voltak rajta ábrázolva azok a parányi kis madárkák és az élőhelyük ahol a mindennapjaikat töltik.
A metálzöld színű bögre belsőjét teletöltöttem a frissen lefőtt kávéval, majd elindultam az eladótérbe, hogy megkezdjem a napot.
- Hogy az a… - szisszentem fel ahogy a bögrémben forrón gőzölgő fekete kávémba belekortyoltam.
Mostanában olyan szinten érzem magam kimerültnek, hogy ha kávéban fürödnék egész nap, akkor sem segítene rajtam. Így nem csoda, hogy olyan mohó voltam, hogy megégettem a nyelven a bögrém tartalmával. De mélyebben nem tudtam belemenni a morgolódásba ugyanis, az ajtó fölé szerelt kis csengettyű jelezte számomra, hogy egy lehetséges vevő érkezett hozzánk.
- Jó reggelt! Üdvözlöm a Little Mischief Herb-ben. Summer vagyok! Miben segíthetek? – kezdtem el csicseregni kedvesen, mosolygósan, miközben a bögrémet betettem a pult alatti kis polcra.
Biztos voltam benne, hogy valahol már láttam ezt az alakot, de fogalmam sem volt arról, hogy mikor és hol. Mindenesetre érdekesnek tűnt. Az pedig amit mondott még több kérdést vetett fel bennem. De már megtanultam, hogy első ránézésre nem szabad megítélni és elítélni senkit.
- Hmm… Valami nyugtató hatásúra gondolsz, vagy inkább altató hatásúra? – kíváncsiskodtam, miközben minden lehetséges opciót lepörgettem az agyamban.
Citromfű, levendula, golgotavirág, komló, macskagyökér és orbáncfű ezek mind, mind olyan csodaszerek amik nagyban hozzájárulnak a nyugodt és pihentető alváshoz. Bár azok alapján amiket elmondott, lehet, hogy inkább az én mérhetetlen alvásigényemet kellene átadnom neki valahogy, hátha az segíteni.
- Vannak teáink, tabletták esetleg ajánlhatok tinktúrát ha az szimpatikusabb. – próbáltam rájönni mire is lehet szüksége, de eddig nem igazán érzem azt, hogy sikerült volna ráéreznem. Ami azért is fura, mert az esetek 99%-ban mindig megérzem, hogy mire van egy-egy várárlómnak szüksége.

"I gazed and gazed but little thought
What wealth the show to me had brought..."*

Az nem jelentett gondot, hogy időben ideérjek, s az időben, ebben az esetben azt jelenti, hogy mindenkinél korábban, még azelőtt, hogy a város kimosná szemeiből az éjszaka álomporának maradékát és egyre több ember lépne ki az utcára, hogy üdvözölje az ég koronájának aranyló sugarait, majd megtöltsék Bloomcrownt élettel, ahogy az erekben futó vért pezsdíti fel a reggeli mellé bevitt koffein adagjuk. A nyitás idejét eltalálni, sőt, még inkább azelőtt érkezni, akkor lehetett volna nehézkes, ha sikerült volna mélyen bealudnom, ez azonban nem olyan veszély, ami mostanság túlzottan fenyegetne. Több órát töltök el forgolódással és a gondolataimon való pattogással, mint minőségi alvással. Dzsininek persze szinte azonnal feltűnt, de bárhogy kérdezősködött, csak hárítottam. Mi mást tehettemvolna? Közöljem vele, hogy nekisétáltam valami láthatatlan dolognak és mögötte egy másféle világot láttam, mint a miénk? Igen, ezzel biztos megmagyaráztam volna az alvásproblémákat.
Persze... - csapódik a gondolatmenethez szoksásos optimizmusom - ... még mindig ott van annak a lehetősége, hogy csak kezdek becsavarodni.
Viszont, a cirkusz rezidens bohóca és trükkmestere nem igényelt különösebb magyarázatot ahhoz, hogy megpróbáljon előrukkolni egy megoldással. Vagyis, inkább egy javaslattal. Így, neki köszönhetem, hogy most úgy nézek a gyógynövénybolt bejáratzára, mintha bármelyik pillanatban démoni fenevad szájává változhatna és felfalhatna. Egy részem úgy van vele, hogy ez nevetséges gondolat, nem mellesleg gyermeteg félelem, de ott van a másik oldalam, amelyiknek lelki szemei előtt még elég élénken él a két napja látott idegen, mégis lenyűgöző, havas tájék, és a szőke lány enyhén szólva furcsának mondható reakciója, miután észrevett. Oké, az sem segíthetett anem túl ideális első benyomáson, hogy haragomban a legjobb ötletnek az tűnt, hogy megpróbálom ledönteni a falat, ha már homlokkal sikerült tesztelnem a minőségét.
EGy mély sóhaj kíséretében hajtom le a fejem, majd hátat fordítok az ajtónak. Vajon meddig lehet egy hely előtt ácsorogni, mielőtt azt gondolják majd, hogy azért vagyok itt, mert ki akarom rámolni és most mérem fel a bűntényhez a terepet? Egyáltalán mi az, ami visszatart és mi miatt fordul meg a fejemben, hogy inkább elvetem az egész ötletet és visszatérek a lakókocsimhoz? Egyszerű: ugynaaz az érzés, amit kitartóan gyermetegnek titulálok, mégis újra és újra elönt, amikor eszembe jut egy másik eshetőség:
Mi van akkor, ha mégsem kezdek megőrülni?
Megnyugtatóan kpéne hatnia, de nem nevezném annak. Ugyanis, ha, csupán teoretikus szinten is, elfogadom, hogy amit láttam, esetleg igaz, nem pedig a képzelet szüleménye, akkor feltételeznem kell azt is, hogy a lány, akivel a múltkor a bárban találkoztam és aki a világon a legbizarrabb találkozóhelyén akar velem beszélgetni, nem véletlenül nézett rám úgy, mintha ismerne. Amiből az következik, hogy nekem is ismernem kellene őt. A nyugtalanító része ennek az, hogy miért nem rémlik semmi? És miért van az, hogy a kérdőjelek tucatjával bukkannak fel, ahelyett, hogy legalább egy rejtélyre választ találnék?
Őszintén szólva, fogalmam sincs róla, mikor lépek rá a bejárat előtti kis lépcsőre, sem arról, végül mely az az érzés, ami rábír, hogy ujjaim a hűvös kilincsre simuljanak. Hirtelen felindulás, megelégelés, dac... akármelyik győzedelmeskedhetett.
- Szép reggelt!
Köszönök egy gyors torokköszörülés után, kihasználva az ajtó feletti mütyűr csilingelését, és igyekszek nem úgy hangzani, mint egy kisgyerek, ak iépp most veszett el egy nagy és ijesztő embertömegben. Elég, ha én tudom, hogy ez az üzlet, akármilyen barátságos és akármilyen kellemes illat terjeng, nem éppen hazai pálya a számomra.
Ebben sokat segítene, ha nem csak állnék, mint egy ott felejtett tönk.
Tekintetem egy hosszú, fekete hajú lányra siklik.
- Ne haragudj, nem igazán tudom, merre kéne kezdenem a keresést... valami olyasmire lenne szükségem, ami segítene ellazulni.
Ennyit a nem reklámozásról.
- De akár ki is üthet két napra.
Azt volna még az igazán nagy élmény elmagyarázni a kicsit sem kontrollmániás górénak.