- Lakat a számon - vágom rá, vidáman imitálva ajkaim becipzározását. Eszemben sincs panaszkodni akármi miatt is, most pedig inkább egyszerűen csak örülök a sétának és annak, ezt a társaságában tehetem meg.
Szeretek a közelében lenni, akkor is, ha éppen nem beszél hozzám, nem figyel rám. Szeretem csupán nézni is mozdulatait, mosolyát, azt, ahogy a vendégekkel bánik. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, holott valójában azelőtt, hogy sérülten a kezei közé kerültem volna, még csak nem is társalogtunk igazán. A mai napig nem tudom hová tenni a vele kapcsolatos különös érzéseimet és ha őszinte akarok lenni, egyelőre legalábbis, nem is akarom.
Vidáman pillantok körbe a kis kertben, ahol az utóbbi pár napban én is megfordultam párszor. Hiányzik az erdő, az a közeg, ahol igazán otthon érezhetem magam, s bár ez nem ugyanaz, mégis elég hasonlóságot rejt ahhoz, hogy ha csak rövid időre is, de elnyomja honvágyamat.
Az enyémhez rendkívül hasonló lelkesedéssel felém vágtató kutya láttán még szélesebbre nyúlik mosolyom. Bármit mondjon is Summer, jó szórakozásnak ígérkezik a sétáltatás, legyen bármilyen hiperaktív az aprócska eb.
- Érthető - bólintok, leguggolva futólag, hogy kezem megszaglászása után, ha hagyja, megdögönyözhessen a kiskutyát.
- Jól összeszokott párosnak látszotok - ha nem mondta volna, képtelenség lett volna kitalálni, hogy nincsenek együtt már évek óta, olyan jól működnek együtt mindenben. Legalábbis abban biztosan, amit volt lehetőségem megfigyelni mostanáig.
- Biztosan - bólintok ugyan, de arcomon kétkedő mosoly ül. Kétlem, hogy bárki megtette volna ugyanezt, kevesen vannak, akik megfelelő értékű háláért cserébe hajlandóak segíteni és még kevesebben, akik enélkül is szívesen megteszik. Nem tagadom persze, biztosan akadnak mások is, egyvalami azonban biztos, Summernek örökké hálás leszek életem megmentésért.
- Technikailag most se ugrottan elé, de megígérem, hogy a jövőben jobban odafigyelek - valahogy úgy érzem, bármit megígérnék neki, csak meg kell említenie, erre azonban tőle függetlenül is megesküdnék. Közel se volt olyan kellemes az élmény, hogy meg akarjam ismételni a közeljövőben vagy úgy egyáltalán az életben. Még úgy se, hogy ha másnak nem is, magamnak azért illene bevallani, hogy igencsak kedvemre volt vendéglátóm gondoskodása, aggódása és figyelme. Reményeim szerint azonban nem lesz szükség egy újabb halálközeli élményre, hogy ismételten élvezhessem ezt vagy legalábbis társaságát.
- Tényleg lelkes kutya - vigyorogva intek fejemmel a szőrmók irányába, aki mióta kiléptünk a kapun, még a járda legapróbb repedését is alaposan megvizsgálta. - Mindig akartam egyet én is, de valahogy sose volt jó az időzítés - na meg, nem is lenne talán jó ötlet, lévén az erdő veszélyes tud lenni. Hacsak persze nem kifejezetten vadászatra kitenyésztett négylábút fogadok magam mellé.

- Azt pedig igazán a lelkemre venném - széles vigyort dédelgetve arcomon kacsintok rá. Vicc ide vagy oda, tényleg kedvelem a kutyát, eszem ágában se lenne olyasmit tenni, amiből rosszul jöhet ki, még ha csak olyan apróságról van is szó, mint az elmaradt séta. Arról nem is beszélve, jelenleg legalább annyira fellelkesít engem is a levegőzés gondolata, mint az ember legjobb barátját.
-  Ne aggódj, óvatosabb leszek - legyintek lazán, de azért tényleg figyelmesebben mocorgok ezután. Nem akarom, hogy idegeskedjen miattam, azt pedig pláne nem, hogy lefújja közös programunkat, mi több szempontból is kellemetlen lenne. Szeretnék ismét kimozdulni, de ami még ennél is jobban fellelkesít, az Summer társasága.
Fogalmam sincs, mi lehet az oka annak, hogy ennyire gyorsan és könnyedén sikerült ráhangolódnom. Sose volt problémám ugyan a nőkkel, ha megtetszett valaki és az érzés kölcsönös volt, nem haboztam kihasználni az ölembe hullott lehetőséget. De ő más. Elég az is, hogy csak mellettem van és máris sokkal nyugodtabbnak érzem magam, társaságában még a bezártság is egészen elviselhetőnek bizonyult.
- Vár minket odakinn a világ! - tárom szét karjaimat lelkesen és türelmetlenül. Egészen mostanáig nem is gondoltam volna, hogy Bloomcrown utcái ennyire vonzani fognak, s mégis, mint egy gyerek, izgalmamban tényleg alig tudom kivárni, hogy elinduljunk végre.
- Ennek örülök - kérdőn és némiképp gyanakvón emelem meg szemöldököm váratlan zavarát érzékelve. Sejtelmem sincs, mit mondtam vagy tettem, amivel ezt a reakciót váltottam ki belőle. Bár ki tudja, meglehet, csak az elfelejtett akármi hozta ki ezt belőle. Gondolatban megrántom csak a vállam végül, bólintva szavaira, jelezve, menjen csak nyugodtan, én itt fogok várni rá.
- Indulás! - kontrázok is rá lelkesedésére, elégedetten vigyorodva el közelségére. Hagyom, hogy a kijárat felé húzzon, boldogan igyekszek utána, míg meg nem torpan valamiért ismételten.
- Mi lenne az? - szemöldököm újfent meglátogatja hajam vonalát, a nagy titok hallatán pedig a másik is csatlakozik hozzá, míg torkomból jókedvű nevetés harsan.
- Még egy ilyen felséges, jó kutyának is kell legyen gyenge pontja. Meg hát hogyan is ítélhetném el pont én a lelkesedésért? - bár nem szívesen hasonlítom magam az ember legjobb barátjaihoz, bármennyire kedveljem is őket, azt nem tagadhatom, hogy fajtámtól szokatlan örömmel fogadtam a séta gondolatát. - Na gyere, szedjük össze a kis bozontost és mozgassuk meg alaposan - türelmetlenségem meg se próbálom eltitkolni, nem is lenne már semmi értelme, eddig is épp csak képes voltam visszafogni magam, hogy ne szaladjak előre. S bár tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy hosszú, órákig tartó levegőzést még nem engedhetek meg magamnak, most a kicsit is ugyanúgy fogom értékelni.
- Van megszokott útvonalatok? - kérdezem, amint minden résztvevő a helyén van és végre valóban indulásra készen toporgunk a hátsóajtó előtt. - Vagy... sose volt kutyám, nem tudom, milyen rituálékat szoktatok tartana - ha van bármi egyáltalán és nem csak úgy kóvályognak  valamerre, cél nélkül.
- Nem mondom elégszer, de hálás vagyok neked, mindenért - megmentéseimért főképp, természetesen, pillanatnyilag azonban a  vele töltött idős és a séta miatt is az vagyok.

El se tudom képzelni, egyesek hogyan képesek életük nagy részét a négy fal között tölteni. Hogy nem érzik lassan már saját bőrüket is szűknek, hogyan nem akarják minden erejüket latba veti, hogy megszabaduljanak a bezártságtól. Valószínűleg persze ezek az emberek éppen azt nem tudják megérteni, nekem mi a bajom vele. Örökkévalóságnak tűnik az idő, amit már itt töltöttem, s most, hogy elmém kitisztult, hogy a fájdalom épp csak kellemetlen sajgássá csillapodott, szinte elviselhetetlen a vágy, hogy kiszabaduljak ebből a szobából.
Pedig tulajdonképpen semmi baj nincs vele. Világos, meleg, éppen annyira berendezett, hogy ne keltse zsúfoltság hatását, még a színei is elmennek. Normális esetben, ha nem lenne kötelező itt ülnöm egész nap, szívesen töltenék el néhány órát benne, vagy hajtanám álomra a fejem éjszakánként.
A társasággal sincsen problémám, sőt, kifejezetten örülök minden pillanatnak, mikor Summer áldoz az idejéből rám, holott már így is épp eleget tett, nem lenne szükség arra, hogy még a lelkemet is ápolgassa. S mégis, ezzel pedig nem csak az életemet, de az ép elmémet is megmentette. Hálás vagyok neki és minden bizonnyal örökké az is leszek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne minden vágyam kijutni innen. Találkozni vele azután is tudok majd, sőt, akkor végre tényleg előkaphatnám lehengerlőbb énemet, eleget téve végre a vágynak, ami azóta kerülget, hogy először pillantottam meg.
Gondolataimból kopogás hangja rángat ki. Nem húzom sokáig az időt, míg megadom az engedélyt a belépésre, épp csak annyira, hogy lesimítsam a fekvéstől kusza tincseimet és felgyűrődött ruháimat, pontosan tudva, ki érkezett. Ugyan nem Summer az egyetlen, aki meglátogat, az időpont alapján azonban szinte kizárt, hogy ne ő legyen az.
- Gyere - szólok ki végül, megpróbálva némileg visszafogni lelkesedésem és csak a vigyornak engedve utat.
A séta lehetőségére olyan gyorsan pattanok talpra, hogy egy pillanatra megszédülök és a hirtelen mozdulatnak köszönhetően sebembe nyilalló fájdalmat se tűrhetem egy halk szisszenés nélkül. Izgatottságom azonban mit se csökken egy ilyen apróság miatt és remélem, Summer se fogja meggondolni magát, el se tudok képzelni jobb programot mára ugyanis, mint kimozdulni innen, azt pedig, hogy ezt az Ő társaságában tehetem, visz mindent.
- Hogyan is okozhatnék csalódást neki? - vigyorodok el, ahogy megjelenik szemeim előtt a kiskutya ábrázata. Gazdájával ellentétben, Meeko ritka vendég itt, de mindig jobb kedvre derít, mikor beoson mégiscsak ő is.
Talán munkám miatt sokan azt gondolják, utálom az állatokat, de ez nem is lehetne távolabb is igazságtól. Meglehet, nem védelmüknek áldoztam az életemet, mégis semmi problémám velük, épp ellenkezőleg. Leterítésük nem úri hobbi és mulatság,  a megélhetésem múlik rajta és sose ész nélkül vágok bele, hiszen ahogy mindennek, úgy ennek is megvan a maga szabálya, amit nem szokásom figyelmen kívül hagyni.
- De még mennyire, hogy lenne. Tőlem akár mehetünk is - futólag végigpillantok magamon, s bár egyszerű, kényelmes melegítőt viselek, kétlem, hogy ennél divatosabban kéne felöltöznöm egy rövid sétához, még ha nincs is nagyobb vágyam, mint imponálni társaságomnak. Ugyanakkor, tudva, ennél sokkal rosszabb állapotban is látott már, kétlem, hogy félholtan sármosnak tűntem, felesleges csiszolgatnom a külsőségeken, annak nincs semmi jelentősége.
- Mi volt a boltban? Minden rendben ment? - érdeklődök ugyanolyan őszinte kíváncsisággal, mint a legelső alkalommal, miközben az ajtóhoz sétálok, jelezve, nem vicceltem, valóban indulásra készen állok. Ha mesél, kíváncsian hallgatom végig. Szeretem, mikor a munkájáról beszél, szavai mindig felkeltik figyelmemet, hangja átmossa egész lényemet és különös, eddig nem tapasztalt nyugalmat áraszt szét bennem. Alig ismerem és mégis olyan, mintha örökké mellettem lett volna. Fogalmam sincs, miért, talán sose tudom meg, nem tehetek hát mást, minthogy szimplán élvezem.