Tudtam, hogy butaság magamra vennem a szavait, megsértődni rajta, mert teljes joggal reagált úgy, ahogy. Mégis rosszul esett, sőt, ideges lettem tőle. Azért, mert én végre teszek felé egy lépést - azt is eléggé kelletlenül -, még nem várhattam el, hogy rögtön lecsapjon az alkalomra és boldogan menjünk kávézni. Próbáltam ezt ismételgetni magamban, hiszen tényleg az én hibám volt, hogy rosszul indult a kapcsolatunk. Valahogy nem is fért a fejembe, hogy miattam érzi rosszul magát valaki, mikor általában a kedvességről voltam híres, de tényleg nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Túlzottan kedveltem Toby-t, és tőr volt a szívembe, hogy ő Daria iránt érez így, nem pedig irántam. Valahogy azt gondoltam, a felnőtté válásban legalább ennyi megszűnik, nincs több féltékenykedés, helyette inkább felerősödött. Sosem hittem, hogy féltékeny típus vagyok, erre kiderül, hogy talán még birtokló is vagyok. Nem épp kellemes erre ráébredni...
- Ám legyen! - vágtam rá, meg sem próbálva leplezni a dühömet, de azért igyekeztem halkan felelni. Nem hiányzott, hogy tőlem zengjen a folyosó, és valaki meghallja. Bár már így is többen észrevették, hogy goromba vagyok a velem szemben álló lánnyal, vagy legalábbis valaki észrevette. Kicsit zavart, hogy nem ismerem a kilétét. - Nézzük egymást levegőnek, ha ezt szeretnéd. - sóhajtottam, a harag félig-meddig elpárolgott a hangomból, helyét egy kis csalódottság vette át. Tényleg nagyon elszúrtam.
Nem is feleltem a szavaira, csak némán bólintottam. Egészen addig ott álltam egyedül a folyosón, amíg el nem tűnt a látókörömből. Legszívesebben elsírtam volna magam, és nem azért, mert megbántott, hanem mert én bántottam őt. Késő volt változtatni bármin is, ráadásul az ellenséges érzéseim sem tűntek el, csak keveredtek a csalódottsággal és egyéb nyalánkságokkal. Inkább kisétáltam az udvarra, ahová eredetileg is tartottam - bár egy pillanatra el kellett gondolkodnom rajta, merre indultam -, és igyekeztem mély lélegzetvételekkel lenyugtatni magamat.

Nem felelt a kérdésemre, és mivel tudtam, hogy hallotta, csak egy lehetőség jöhetett még szóba. Nem akarta elárulni, ki vette még észre a különös viselkedésemet, mert... nem is tudom. Nem akarta bajba keverni, vagy már teljes mértékben egy gonosz némbernek tart, aki mindenkivel rosszul bánik. Utóbbit is megértettem volna, sőt, ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Főleg azért, mert hiába láttam rajta, hogy dühös rám és elkeseredett, még mindig ellenszenvet éreztem az irányába. Mégis hogyan lehet továbbra is gorombán viselkedni valakivel, mikor látod rajta, mennyire rosszul esik neki? Már én is elhittem magamról, hogy gonosz vagyok. A legrosszabb ember a világon.
Végighallgattam, nem vágtam közbe, holott minden idegszálam megfeszült a szavaitól, a hangsúlyától és védekezni akartam. Csak épp teljesen fölösleges lett volna, mert igaza volt. Mégsem tudtam, hogyan másszak ki a slamasztikából, elmondani egyszerűen nem akartam, miért viselkedem úgy, ahogy. Ám azzal, hogy nem mondtam el és még füllentettem is, még inkább magam alatt vágtam a fát. Úgy éreztem, egy ördögi körben ragadtam.
- Mi lenne, ha meginnánk egy kávét valamikor? Én... talán jobb, ha megismerjük egymást. Nem akarok senkivel sem haragban lenni, és igazad van. Szörnyen viselkedtem veled. - Reméltem, ez egyelőre elég lesz, és nem viharzik el mérgesen, pedig az is teljesen jogos lett volna a részéről. Megpróbáltam egy szomorú kiskutya tekintettel hatni rá, ami őszinte volt, mert tehetetlennek és tényleg szomorúnak éreztem magam. - Ki akarlak engesztelni. - tettem még hozzá, mielőtt elsétálhatott volna tőlem. Elhatároztam, hogy ha belemegy, felnőttek módjára leülünk, és mindent elmondok neki, akkor is, ha hülyének néz. De ezt nem itt és nem ma akartam megtenni. Még nem álltam készen.

Nem igazán tudtam, mit is akarok kezdeni a kollégámmal. Ha Toby nem lett volna képben, egész biztos kedveltem volna abban a pillanatban, hogy megérkezik. Igazán kedves arca volt, szép haja, még a kisugárzása alapján sem tűnt rossz embernek. Hinni akartam, hogy csodálatos személyisége van, de akkor... mégis miért volt olyan nehéz tényleg elhinnem? A féltékenységet ki akartam verni a fejemből, még az sem volt kizárt, hogy Daria az igazgatóért volt oda, amennyit oda járt, s párszor még az arca is mintha vidámságot tükrözött volna, mikor oda tartott, vagy épp onnan jött ki. Ebben biztos nem lehettem, de még ha így is volt, az sem segített leküzdeni az érzéseimet. Egy furcsa szerelmi sokszögben éltünk, ami kezdett kicsit kiborítani.
Próbáltam kiszabadulni az ujjai fogságából, és hátrálni két lépést, de csak miután elmondta azt az egy mondatot, azután engedett el. Ekkor léptem hátra nagyot nyelve. Igen, túlságosan is egyértelmű volt, de kicsit úgy éreztem magam, mint egy őzike, akit sarokba szorítottak. Pedig a helyében egész biztos ugyanezt tettem volna.
- Más is látja? Kit értesz ez alatt? - Igyekeztem kizárni az ellenszenvet a hangomból, és magamat is kissé meglepve, kedvesen kérdeztem, nyugodtan. Tényleg nem okolni akartam valakit, csak érdekelt. Ezek szerint ügyesen csináltam, ha más is ugyanúgy gorombának tart, ahogyan ő. Na, nem szó szerint értve. Nagyon elbaltáztam a dolgot.  
Szerettem volna őszintén felelni neki, elmondani, mi a probléma, és hogy mennyire utálom magamat a viselkedésemért. Egy pillanatra úgy gondoltam, kitálalok neki, megmondom, miért viselkedtem vele már az első napján is furcsán, de amint kiejtette a száján a gyerekes háború szavakat, meggondoltam magam. Ha így tudatlanul is ezt gondolta, mit hitt volna rólam, ha bevallom az igazat? Ki kellett valamit találnom, méghozzá sürgősen.
- Sajnálom, ha így érzed. Nem tettél semmi rosszat, és miattam igazán ne mondj fel. - sóhajtottam. - Nézd, lehet, hogy nem voltam épp a legkedvesebb veled, de egyáltalán nem utállak. Csak nem ismerlek, ennyi. - Próbáltam azzal takarózni, hogy idegen számomra, ám volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem veszi be. Annyira viszont tényleg nem ismertem, hogy Toby-ról beszámoljak neki. Igen, aranyosnak és ártalmatlannak tűnt, de nem tudhattam, nem-e pletykás, nem-e rohan azonnal a szeretett tornatanárunkhoz, vagy... csak egyszerűen kinevet és nem csak neki, de mindenkinek elmondja. Toby a barátom volt, nem akartam őt elveszíteni egy ostoba szívügy miatt, akkor sem, ha megszakadt a szívem, amikor láttam, hogyan néz Dariára.

Nagyon béna húzás volt tőlem az utolsó pillanatban elfordulni tőle, erre rá is jöttem, amint háttal álltam neki, de akkor már késő volt. Hiába fordultam vissza, kellemetlenül éreztem magam, mint valami bűnöző, aki hatalmas bűntényt követett el, s tulajdonképpen ez is történt. Azt éreztettem a kollégámmal, hogy nem kedvelem őt, miközben ő nem tett semmi rosszat. Egy részem pontosan tudta, hogy nem is utálom én ezt a lányt, valójában csak féltékeny vagyok rá, amiért Toby-nak ő tetszik. Ez nagyon ostoba hozzáállás volt a részemről, mert erről senki sem tehetett, nem, még én sem, bár az egész szituáció azt éreztette velem, hogy én senkinek sem kellek. Isaac a sétányon rávilágított, mennyire hülye vagyok, vagyis inkább mindabból a hízelgésből, amit mondott, én ezt szűrtem le. Csak épp sokkal nehezebb volt jól cselekedni, mint azt elsőre gondoltam. Az érzéseimtől nem tudtam csak úgy megszabadulni, lerázni magamról őket, pedig sokkal egyszerűbb lett volna minden.  
Képes lettem volna arra, hogy elsétáljak mellette, de ez már inkább szégyenemben volt, annyira azért nem gyűlöltem, hogy ne köszönjek neki. Viszont ezzel sem szerezhettem nála jó pontot, én is egészen másképp értelmeztem volna a helyzetet a helyében. Sőt... sokszor tényleg udvariatlan voltam vele, bár a viselkedésemre talán a bunkó a legjobb szó.
- Hogy.. hogyne! - dadogtam zavaromban, majd hátráltam két lépést, hogy szemtől-szemben legyünk egymással. Nagyon igyekeztem a negatív érzelmeimet elnyomni, és a jó dolgokra fókuszálni. Hihetetlen volt, mennyire hallottam a fejemben Isaac hangját, mint egy emlékeztetőt. Igazi bajkeverő típusnak tűnt a férfi, és mégis... mondhatni ő térített észhez. - Miről szeretnél beszélni? - kérdeztem óvatosan, habár pontosan tudtam, most jön a felelősségre vonás.  
Már az furcsa volt, eddig nem tette meg, nagyon türelmes volt, és... valójában kedvesnek is tűnt. Szerettem volna elsüllyedni szégyenemben, mert nemcsak goromba voltam vele a megérkezése óta, de előző nap képes volt a hülye muffinjaim miatt szomorkodni.  

Egy fokkal jobban éreztem magam Isaac miatt, aki tegnap igencsak felnyitotta a szememet. Igyekeztem úgy tenni egész nap, hogy meglássam a szép dolgokat, még a legapróbbat is, ami nem állt távol tőlem. Rossz napjaimon viszont nagyon is nehezemre esett így gondolkodni. Toby-t inkább kerültem, részben a muffinos bakim miatt, részben pedig mert nem akartam az a nő lenni, aki egy elérhetetlen férfi után epekedik. Legalább egy kis időre nem, és ha nem láttam őt, sokkal könnyebb volt elterelni a figyelmemet, a tanításra koncentrálni.  
Daria közelében is hasonló okból nem akartam lenni, holott normális körülmények között én lennék az egyik legkedvesebb hozzá. Utáltam magamat azért, ahogyan viselkedtem vele már az érkezése óta, de a szívemnek, az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. A féltékenység egy rémes érzelem volt, nem is tetszett, hogy magaménak tudhatom. Ugyanakkor azt sem tudtam, mit kellene tennem, hogy ne érezzek így. Próbáltam megbarátkozni Dariával, de akárhányszor arra gondoltam, hogy ő és Toby... megszakadt a szívem, ebből pedig különféle negatív érzelem fakadt.  
A gondolataimat szerencsére el tudtam terelni aznap, bár nem épp a jó dolgok miatt. Az egyik tanítványom nem volt túl ügyes az óráimon, és már egy ideje terveztem, hogy beszélek vele, hiszen egyétalán nem az volt a célom a tanítással, hogy másokat a földbe döngöljek. Tudtam, lesznek gyerekek, akik nagyon tehetségesek, és lesznek, akik kevésbé, vagy egyáltalán nem. Igyekeztem a kisfiú tudtára adni, hogy nem az a lényeg, mások mit gondolnak a rajzairól, csinálja, ahogy jónak látja, és próbálja meg inkább élvezni a folyamatot. Úgy tűnt, egy kicsit jobb kedvre derítettem, de a munkám itt még nem ért véget. Hosszú út állt előtte, nekem pedig minden erőmmel azon kellett lennem, hogy megszerettessem vele a rajzolást, festést, vagy legalább annyit elérjek, hogy ne legyen önbizalomhiányos.  
Az udvar felé tartottam, hogy magamba szívjak egy kis napfényt, mikor megpillantottam a folyosón Dariát. Elfordultam tőle, el akartam indulni az ellenkező irányba, de mivel megláthatott, így elég kínos szituációba kevertem volna magam. Inkább visszafordultam felé, és haladtam tovább az udvar felé, csak akkor álltam meg, ha ő megállított, vagy esetleg hozzám szólt. Az arckifejezésem azt hiszem nem volt túl vidám.