- Tényleg nem. Viszont ennyi idősen már megtanulhattam volna, hogy ne magamból induljak ki. Csak azért, mert én közvetlen és talán túlságosan barátságos vagyok, nem várhatom ugyanezt másoktól. - vontam vállat, arcomon mégis mosoly ült. Örültem, hogy ő észrevett, de nem nehezteltem az embertársimra, mert nem álltak meg, hogy ugyan mi a problémám, mikor nem volt egy hatalmas baj, másnak biztosan kisebb gondja is nagyobb az enyémnél. Isaac viszont más volt, mint a legtöbb ember, sőt, sokkal másabb, mint bárki, akit ismertem.  
A nevetésétől valahogy olyan ártatlannak, már-már kisfiúsnak tűnt, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy azért ne dőljek be neki. Igaz, nem akartam tőle semmit, illetve egy részem szerette volna, ha Toby helyett inkább őt kedvelném, mert ő talán még elérhető is, de ez nem így működött.  
- Egyáltalán nem gondollak rossznak. - jelentettem ki őszintén, és kicsit alaposabban megnéztem magamnak. Gyanítottam, hogy sok nő odavan érte, és egy kicsit azt is, hogy ő mindezt kihasználja, de ettől még nem volt rossz. Nem tűnt rossz embernek. Annyira jó emberismerő nem voltam soha, mert én mindenkiben a jót láttam, sokszor akkor is, ha nem volt. Isaac kapcsán viszont valamiért jó megérzéseim voltak, ez valahogy más volt. Mintha tudtam volna, milyen, pedig nem is ismertem. - Jó dolog, hogy nem szippantanak be a gondolataid. Már értem, miért veszed észre az apró örömöket az életben. - Utaltam arra, amit korábban mondott. Általában én magam sem vesztem el annyira a saját fejemben, hogy ne vegyem észre, mi történik körülöttem, csak épp... rossz napom volt.
- Őrültnek? - ugrottak feljebb a szemöldökeim, és néhány másodpercig újra csak az arcát tanulmányoztam. Nem tűnt annak, bár talán még soha nem is találkoztam őrült személlyel. Lehet, hogy külsőre meg se mondják róluk az emberek? - Ugyan miért? - Hangom határozottan kíváncsiságról árulkodott, ahogyan az arcom is, meg sem próbáltam leplezni. Nagyon érdekelt, miért gondolhatják ezt róla egyes emberek.
- Az ötleted egyébként zseniális, de ez egy kicsit speciális helyzet. Először is a barát zónában vagyok, ahonnan talán nincs is kiút, másodszor pedig, másvalaki az illető kiszemeltje. Ez egy veszett ügy, én pedig túl béna vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Még egy kicseszett muffint sem tudok normálisan megsütni! - jelentettem ki felháborodva, majd elkerekedett szemekkel néztem rá. - Bocsánat. Higgadtabb szoktam lenni, és kulturáltabb. - Kicsit szomorú volt a hangom, mert nem akartam, hogy bárki is az ellenkezőjét gondolja rólam. Tényleg rossz volt az időzítés, máskor kellett volna találkoznunk, normális körülmények között. Bár akkor nem lett volna jobb a kedvem egy hangyányit sem.
- Hihetetlen, mennyire pozitív vagy, és... vidám. - Teljesen lenyűgözött, szerencsém volt, hogy valaki már elrabolta a szívemet, különben totálisan és visszavonhatatlanul belezúgtam volna ebbe a pasiba, mindössze fél óra alatt. Miatta a mosoly csaknem állandó látogató lett az arcomon, az újabb szavai pedig egy nevetést is előhoztak belőlem. A szemforgatására csak újból felvontam mindkét szemöldököm, de nem feleltem semmit. Én a tudtára hoztam, hogy miért akarok vele újra találkozni, az már az ő dolga volt, hogy ezt mennyire értette meg... ugye? Hiszen felnőtt ember volt, és én egyáltalán nem vezettem félre, nem is volt célom ilyesmi.
- Azért azt nem mondtam, hogy tökéletes. - jegyeztem meg szurkálódva, huncut mosollyal. Ne csak ő viccelődjön, én meg nevessek rajta, és üljek mellette fapofával. Ez oda-vissza működik. Hátha egy kicsit én is feldobom az ő napját, máris visszaadva egy keveset abból a jóból, amit én kaptam tőle a jelenlétével.
- Hm... nekem nem szokásom hálátlankodni senkivel. Még akkor sem, ha az illető a másik nemhez tartozik, egészen addig, amíg nem esik túlzásokba. - Azért ezzel azt is leszögeztem, hogy ennél tovább nem fogunk elmenni, mert nem akartam kétes jeleket küldeni felé, de én nem vetettem meg a férfi-nő barátságot. Hiszen a legjobb barátom is a férfiak táborát erősíti. Isaac pedig, ha mást keres, nem pedig barátot vagy beszélgetőpartnert, legfeljebb nem találkozik velem többet.

Fintorogva emésztgettem a szavait, majd megráztam a fejemet. Nem igazán hittem, hogy önzőség, amiért rám se bagóztak, inkább azzal értettem eget, amit ezután mondott. Mindenki a saját gondolataiba merült, a saját problémájával foglalkozott, nem lehetett mindenki olyan, mint én, hogy képes lenne a világ sorsát a vállára venni, vagy legalábbis mások gondját.
- Igazság szerint nem vártam el senkitől, hogy leszólítson, vagy azt, hogy észrevegye a rossz lelkiállapotom. - vontam vállat. Nem kifejezetten azért mondtam, mert sajnáltatni akartam magam, vagy bárkitől is elvártam volna az ellenkezőjét, inkább csak megjegyeztem a dolgot. Tényleg mindenki elhaladt mellettem, kivéve őt, de ennek talán így is kellett történnie. - Nem tudom, melyikre kérdezzek előbb rá. Arra, hogy tényleg leszólítasz minden szomorú lányt, amit már amúgy is sejtettem, vagy arra, hogy tényleg nincs miről filóznod? Vagy hát... végül mindkettőt megkérdeztem. - mosolyodtam el. Valahogy nem is zavar, hogy egy nőcsábásszal van dolgom, amíg kedves dolgokat mond, jobb kedvre derít, és nem nyomul túlzottan. Nem volt egyáltalán zavaró, idegesítő a viselkedése, nem váltam tőle feszültté, sőt, mint említettem, inkább segített rajtam.
A pszichológusos megjegyzésén halkan nevettem, bár tényleg igaza volt. Ő is idegen volt még számomra, kívülről egészen biztos jobban látta volna a helyzetemet, de az az igazság, hogy a helyes pasiktól egy kicsit mindig zavarban voltam. Toby például hiába volt a barátom már évek óta, ha felvillant a helyes mosolya, a hatására olykor badarságokat beszéltem.
- Nem mondasz butaságot. - hunyorítottam rá, mint aki komolyan elgondolkodott a dolgon, és... egy kicsit tényleg így is volt. Végül felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem egy pillanatra, mielőtt újra ránéztem volna félszegen. - Volt már úgy, hogy a kiszemelted egyáltalán nem vett észre? Legalábbis úgy nem... - Ahogy kimondtam a szavakat, azonnal meg is bántam. Miért hallgatok egyáltalán egy idegenre? Csak mert jóképű? Ugyan már, Rae! Olyan ostoba vagy... - Tudod mit? Inkább felejtsd el, ez tényleg béna húzás. Mi lenne, ha inkább mesélnél kicsit magadról? - Ez meg úgy hangzott, mint egy állásinterjús kérdés. Inkább elhallgattam, és kínosan vigyorogtam, amivel nem segítettem a helyzeten, de talán nem is rontottam.
- Háát, úgy tűnik kifejezetten jót teszel nekem, ami a kedvemet illeti. Kár lenne kihagyni még egy találkozót. - Kicsit úgy éreztem, félrevezetem őt, nem akartam, hogy azt higgye, játszadozom vele, vagy könnyűvérű nőcske vagyok. Inkább hozzátettem egy mondatot. - Csak, hogy megköszönjem mindezt. - köszörültem meg a torkom. Tényleg helyes volt, kedves, még vicces is, talán minden meg is volt benne, aminek meg kell lennie egy férfiben, ám a szívem nagyon is foglalt volt. Nálam pedig nem igazán fért bele, hogy több vasat tartsak a tűzben. Bár lehet, ő nem is gondolt semmi ilyesmire, és én gondoltam túl a dolgot.
- Igen, azt hiszem nincs vele semmi gond. Ahogy az arcod többi részével sem. - nevettem, bár önkéntelenül belecsempésztem egy bókot, amit nem feltétlenül akartam. Szingliként megtanultam, hogy jobb, ha óvatos vagyok a férfiak közelében, mert nem mondhatok akármit, anélkül, hogy valaki félre ne értené. Isaac nem tűnt olyan típusnak, aki kiakad és elhord mindennek, csak mert nem úgy nézek rá, ahogy azt ő akarná, én azért mégis próbáltam vigyázni.  
- Azt mondanám, hogy naiv vagyok, de ennyire azért nem. - mosolyogtam. - Oké, rendben, tegyük fel, hogy most nem. Ez most miért más? - kérdeztem teljesen ártatlanul, kíváncsian. Érdekelt, és egy kicsit meg is könnyebbültem a válaszától, ugyan egy részem még mindig nagy szívtiprónak gondolta.

Csak a fejemet rázom, eszem ágában sincs pont neki elárulni, mire is gondoltam. Jobb volt magamban tartani ezt a sok negativitást, mielőtt még őt is megfertőzöm vele, vagy elüldözöm. Egy ilyen vidám társaságot pedig igazán kár lett volna mellőzni, mikor a béka feneke alatt volt a kedvem.
- Nem is tudod, mennyire hálás vagyok most neked. Nem sokan próbáltak volna felvidítani. Sőt, mindenki elsétált mellettem. - Nem érdekelt, hogy miért szólított le, ha egyszer megtette, és tényleg jobb lett a kedvem miatta. Egyszerűen csak örültem, amiért elterelte a figyelmemet Toby-ról meg a szerencsétlenkedésemről. Nagy szükségem volt rá, hogy valami másra gondoljak, ne emésszem magam, ő pedig megadta ezt nekem. Így ismeretlenül is igazán kedveltem emiatt.
- Nagyon béna húzás lenne tőlem, ha egy jóképű idegennek önteném ki a szívemet. - sóhajtottam, de azért elmosolyodtam. Talán nem kellett volna jóképűnek neveznem és adnom alá a lovat, mikor valaki másvalakibe zúgtam bele, de a férfiaknak is szükségük van a bókokra. Nem csak egy nő érdemli meg, hogy kedves dolgokat mondjanak neki, csak épp ezt sok nőtársam elfelejti. Nem körülöttünk forog a világ, a férfiakat pedig nem szoríthatjuk háttérbe, csak azért, hogy mi előtérbe kerüljünk.
- Egyezzünk meg abban, hogy legközelebb máshol találkozunk. Talán egy ital mellett, egy kellemes helyen. Hiszen goromba volnék, ha nem köszönném meg a mai napot neked. - Kicsit túláradt belőlem a kedvesség, de tényleg pokolian éreztem volna magamat, ha nem hálálom meg neki valahogy. Másoknak talán apróságnak tűnt volna néhány kedves szó, egy mosoly, nekem viszont rengeteget jelentett. Mondhatjuk úgy is, Isaac kihúzott a képletes gödörből, aminek az alján csücsültem magányosan. Még mindig éreztem a furcsa dolgot a közelében, amit nem tudtam hova tenni, azt az ismerős érzést. Olyan volt, mintha emlékeztetne valakire, akit valamikor ismertem, csak épp nem ugrott be egy név sem. Nyilván a szimpátia váltotta ki belőlem az érzést, másra nem tudtam gondolni.
- Köszönöm. Bár azt hiszem, a saját neve a legtöbb embernek elég kényes téma. Mint... az orruk. Olvastam valahol, hogy önmagunk elfogadásához először az orrunkat kell elfogadni. - jegyeztem meg kicsit vicceskedve. Nem volt teljesen hülyeség, tényleg sok mindenki elégedetlen az orrával. Ha mélyen magamba néztem, nekem is nem egy problémám volt a külsőmmel, de előbb vagy utóbb mindenkinek el kell fogadnia önmagát. Kívül-belül.
- Te igazi nőcsábász vagy, ugye? - Nem kritikának szántam, a kérdés végén még nevettem is egy kicsit. Tényleg ezerszer jobban éreztem magam a szavaitól, a jelenlététől, sokkal jobb kedvem volt, mint a megérkezése előtt. Ha nem jön, talán a padon kezdem el itatni az egereket.

Valahogy a férfi közelében kezdtem kevésbé nyomorultul érezni magamat, és halványult kissé a kellemetlen jelenet, amit át kellett élnem néhány órája. Még szerencse, hogy alig néhány órám volt csupán, így korán kiszabadulhattam az iskola épületéből. Nem tudtam volna visszafogni a könnyeimet, ha még egy gyerek nekem szegezi a kérdést a folyosón, hogy ma miért nem vagyok olyan vidám, mint szoktam, avagy miért lógatom az orrom. Megvolt rá az okom, de még gondolati szinten sem akartam ebbe belemenni, amikor már éppen jobban éreztem magam. Csak azt nem értettem, hogyan válthatja ki belőlem ezt egy vadidegen.  
- Ó, ebben teljesen igazad van. Te mindig így gondolkodsz a világ dolgairól? Mintha minden jó lenne? Kicsit sem érzed magad néha úgy, mintha... mintha... - Hirtelen elhallgattam, és elgondolkodva pillantottam a férfire. Nem igazán tudtam, mit akartam mondani, vagy hogyan fejezhetném ki magam. Mintha... jelentéktelen volnék? Talán ez lett volna a legjobb kifejezés rá, de már inkább nem folytattam, csak sóhajtottam egyet. Az ő gondolkodása volt a jó, és nem kerülte el a figyelmemet a helyes idegen kifejezés sem. Tényleg az volt. Olyan nehéz lenne egy szempillantás alatt kivernem a fejemből Toby-t, és inkább beleszeretni Isaac-be? Na, nem mintha az nem lenne totálisan fura és meredek, viszont ő legalább észrevett.
- Egy kis beszélgetés jól esne. - jegyeztem meg halkabban, és zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni. Ezzel a tudtára adtam, nem akarom, hogy elmenjen. Kicsit önző dolog volt a részemről, de legalább amíg vele beszéltem, addig sem gondoltam arra, amire nem akartam, és ami egész biztosan a fejembe kúszott volna újra, ha ő nincs velem.
Szimpatikus volt mindaz, amit mondott, és igen, egy kicsit naiv voltam, vagy csak szerettem volna elhinni, hogy tényleg érdeklem őt. Nem kérdőjeleztem meg a kedvességét az irányomba, csak azzal az egy kérdéssel.  
- Mondasz valamit. Ez tulajdonképpen egy szuper hely, csendes és nyugis, mégis elég forgalmas, hogy két idegen beszédbe elegyedhessen egymással. - gondolkodtam el hangosan, szinte észre sem véve a mosolyt az arcomon, ami időközben állandó lett. Tehetséges volt a srác a felvidításban, az egyszer biztos!
- Ami azt illeti, nem igazán. Szerintem semmi különös nincs benne. - Pillantottam rá újból, bár beszéd közben nagyrészt őt néztem. Igazán szép mosolya volt, a kedvessége pedig kicsit magával is ragadott, hiába volt egy pici óvatosság bennem.  
A szavain nevetnem kellett, mármint nem rajta, inkább jókedvűen, amiatt, amit mondott. Valami volt benne, csak épp megfogalmazni nem tudtam volna micsoda. Úgy beszélgettünk, mintha ismernénk egymást évek óta. Igaz, én elég nyitott személyiség voltam, s úgy tűnt, ő is az.
- Akkor azt hiszem ez a szerencsenapom! - Kicsit azért elvicceltem a dolgot, ha nem így tettem volna, baromira zavarba jövök, még el is pirulok talán. Nem tudtam, meddig tudom elnyomni a kislányos zavaromat a közelében.  

Nem gondoltam, hogy bárki is észrevesz, néhány ember volt csak a közelben, ők pedig egész könnyedén elhaladtak mellettem, rám se nézve. Ebben a rohanó világban ez egy jó dolog volt, még a tömegben is lehettél egyedül, amikor arra volt szükséged. Annyi tartás azért volt bennem, hogy ténylegesen ne sírjam el magam, a szánalmas könnyeket otthonra tartogattam, mikor már bebugyoláltam magam egy pléddel. Persze rögtön azután, hogy az otthon maradt süti adagot szertartásosan kihajítottam a kukába. Esküszöm, soha többet nem sütök. Bár magamat ismerve, ezt nagyjából egy hétig fogom betartani, mielőtt újra nekikezdek, de a sótartót egész biztosan máshová fogom tenni. Még egy ilyen baklövést nem követhetek el. Még mindig hajtövemtől egészen nyakig elvörösödtem, ha csak arra a jelenetre gondoltam Toby-val.  
A hangra egy kissé meglepődtem, fel is kaptam rögtön a fejemet, mire egy igen jóképű srácot pillantottam meg. Ez már gyanús volt, mert mit akarhat pont tőlem egy ilyen alak, mikor én senkinek sem kellett. Na nem mintha úgy érdekelt volna a fickó, mert jobb volt, ha felhagyok a férfiakkal, de azért mégis felmerült bennem a kérdés. Mit akarhat?
- Hogy mondod? - kérdeztem vissza, de azért az arcomra egy furcsa mosoly költözik. Vagy valami olyasmi. - Nem sok okom van a jókedvre. - vágtam egy grimaszt. Még a bókja sem tudott annyira felvidítani, hogy ugráljak örömömben, vagy bármi hasonló. Jól esett, azt nem is próbáltam leplezni, az a halovány mosoly is arra utalt, bár nem sokáig időzött az arcomon.
- Csak nyugodtan. Nem az enyém a pad. - jegyeztem meg egy kicsit megdöbbenve, furcsállva is talán. Tényleg nem értettem, mit szeretne tőlem, és miért érdekli egyáltalán, miféle kedvemben vagyok.
- Szia, Isaac. Bárcsak jobb körülmények között találkoztunk volna. - mosolyodok el. Sosem szerettem, amikor valakivel szomorúan vagy letörten találkozok először. Amikor nem vagyok önmagam, az a vidám, túlpörgött, kicsit talán furcsa lány. - Én pedig Raelin. - fejezem be a mondatát, mert annyira azért nem voltam soha udvariatlan, hogy ne mutatkozzak be, amikor valaki ennyire... aranyos? Valójában fogalmam sem volt, milyennek tartottam a férfi próbálkozását, de határozottan volt benne valami... valami megmagyarázhatatlan.  
- Mondd csak, Isaac, te minden lányt leszólítasz az utcán? - kérdeztem rá teljesen őszintén, ártatlanul. Nem volt semmi gúny, vagy rosszindulat a hangomban. Tényleg kíváncsi voltam, milyen ő valójában.  

A könnyeimmel küszködve, szinte rohantam ki az iskolából, amint vége volt az utolsó órámnak. Nem fért a fejemben, hogy lehettem ilyen béna, ilyen ostoba. Cukor helyett só, komolyan, Rae? Ennyire béna húzást még nem hallottam soha. Mindig jól sikerülnek a muffinjaim, sőt, a legtöbb süteményem, de ha Toby-nak viszek, elcseszem. Mintha nem lennék amúgy is totálisan láthatatlan a számára. Az új tanár viszont tökéletes a vörös hajával, a csodálatos alakjával, és mindig a megfelelő dolgokat mondja vagy teszi. Ő egészen biztosan nem rontana el két tepsi sütit, ráadásul mindenkinek hozna belőle.  
Az egyik utcán találtam magam, de tulajdonképpen nem is érdekelt, merre tartok. Szomorkás arckifejezéssel battyogtam végig a sétányon, miközben magamat ostoroztam. Már nem csak a sütik, de az új tanárnő miatt is, akit teljesen röhejes és buta okból nem kedveltem. Nem kellett volna ennyire meglepnie, hogy Toby-nak megtetszik. Bármelyik normális embernek ő tetszene meg, nem pedig én. Egy túlbuzgó, szerencsétlen rajztanár vagyok, akit csak a diákok szeretnek, és akinek soha nem lesz párkapcsolata.  
Az egyik padra rogytam le szégyenemben és szomorúságomban, még az sem zavart volna, ha tele van a sétány. Olyannyira magamba zuhantam, hogy nem figyeltem arra, ki vagy kik vannak körülöttem. Örültem neki, hogy senki sem zavart meg, így sajnáltathattam magam egy kicsit, mielőtt újra nekilendültem volna az életnek. Csak egy kis kedvre volt szükségem hozzá, amit egyelőre nagyon nem éreztem. Még rosszkedvet sem, inkább megsemmisülve éreztem magam. Ott és akkor tényleg szerettem volna elpárologni, vagy elfeledtetni Toby-val a történteket. A gondolatra csak még inkább elszontyolodtam, nagyon nem segített, ha újra felelevenítettem a jelenetet. Az agyam mégis újra és újra kivetítette elém a képeket, ezzel kínozva a szívemet, ami már apró darabokra tört. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Sőt! Úgy, mint a saját diákjaim. Semmiben sem különböztem tőlük, csak épp ők sokkalta aranyosabbak voltak nálam.