Mostanában egyre többször érzem úgy, hogy talán kezd elmenni a maradék józan eszem is, már ami persze egy ilyen dilis, pörgős bagázsban van van az embernek. Amikor ez az egész elkezdődött, még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hisz a színház, a csillogó pompa, a szemkápráztató látványok, az álarcok, színespompás jelmezek, a különféle szerepek már önmagukban is olybá tűnhetnek egy kívülálló számára, hogy Csodaországba csöppent. Engem a mai napig rabul ejt a világa, hiába, hogy már jó ideje itt élem az életem, amikor már azt hinném, hogy mindent láttam és ismerek, mint a tenyeremet, újra és újra sikerül meglepnie, bebizonyítania, hogy tartogat még újdonságot számomra is. Épp ezért csak a fáradtságnak, esetleg valami jópofa tréfának, fénytechnikai trükknek tudtam be azt, amikor egyik este műsor után, leülve az asztalom elé a tükörből nem a megszokott arc tekintett vissza rám, hanem egy piros szemű, hófehér nyuszi – elegáns mellénykében és fehér kesztyűben, kezében egy zsebórát szorongatva. Hát nem mulatságos a maga módján? Akaratlanul is megmosolyogtatott a látvány, és alig vártam, hogy másnap a Kalaposnak is elmeséljem egy csésze tea mellett. De végül mégsem árultam el neki.

És miért? Mert amikor másnap reggel, kipihenten belenéztem a tükörbe, még mindig ugyanaz a nyuszi nézett farkasszemet velem. Otthon, a saját fürdőszobámban, ahol rajtam kívül mióta az eszemet tudom, senki sem járt még… Mégis mi ez?
Az előző esti aranyos tréfára nagyon hamar, mint valami rossz vicc kezdtem gondolni, pláne, miután semmi nyomát nem találtam annak, hogy bárki is betört volna hozzám. Haragosom sincs, amennyire az eszemet tudom, igyekszem jó kapcsolatot ápolni a többiekkel, kimaradni a vitákból, amennyire lehet. Igaz, Mor'duval kapcsolatban volt bennem némi félsz, hogy valamiért neheztel rám, de jobban belegondolva be kellett látnom, hogy ő mindenkivel ilyen pokróc módon viselkedik, ráadásul a gyerekes csínyek sem vallanak rá, az inkább Kalapos asztala… de néhány beszélgetés után megbizonyosodtam róla, hogy nem ő babrált a tükreimmel. Minden egyes tükörhöz amúgy sem férhet hozzá, és ha mégis, hogyhogy rajtam kívül senki más nem lát maga helyett egy albínó nyulat?!

Ahogy teltek, múltak a napok, a hirtelen támadt üldözési mániám szépen lassan alább hagyott - senki sem akart az életemre törni, vagy kezdett el zaklatni. De a tükrös látomások csak nem múltak, sőt… egy idő után már álmomban is megjelent a nyuszi, egy rakás egyéb furcsasággal karöltve - apró sütemények, egy püfékelő hernyó, beszélő kártyalapok, bukfencező sündisznók. A kirakós egyre több darabját láttam, mégsem voltam szinte semmivel sem közelebb a nagy, teljes egészhez, hogy ez az egész mégis micsoda? És miért látom én mindezt?
Furcsállottam, hogy a többiek semmi hasonlót nem érzékelnek. Vagy mégis, csak hozzám hasonlóan jól titkolják őket? Ha pedig már titkolózás, nem tudom, mennyire tűnt fel nekik, hogyan változtam meg magam is az elmúlt pár hét során. Mivel megőriztem a titkomat magamnak, egyedül próbáltam kideríteni, miről lehet szó, mindezt az amúgy is elég sűrű napirendem egy-egy pontja közé szuszakolva. Egy-egy színházi próba, megbeszélés, ruhaigazítás közé, aminek meg is lett a végeredménye – gyakorlatilag egész nap csak rohantam, siettem, késésben voltam, szinte megszállottan bámultam az órákat, és mindenkit sürgettem, hogy csipkedje magát! Miközben Timon és Pumbaa az esti premierre az utolsó simításokat, igazításokat végezték a jelmezemen, már azért ficeregtem tűkön ülve, hogy nehogy elkéssek a szokásos délutáni teázásunkról a Kalapossal. Előtte pedig még Mor’du irodájában is jelenésem volt, reggel üzent, hogy beszélni akar velem. És még Alice-szel is el kéne próbálnunk az egyik jelenetet valamikor az esti darab előtt, már ha éppen nem Meridával veszekszik valami hülyeségen megint...! Hogy nincs jobb dolguk! Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak egy kicsit kevésbé lennének büszkék és makacsak, és leülnének megbeszélni a problémájukat egymással! De hogy én mégis hogyan fogom mindezt belesűríteni a napomba? Azt még magam sem tudom...

Miután pedig lehullt a függöny és elhalkult a tapsvihar, az öltözőmben üldögélve, szinte gyomorgörccsel nézek farkasszemet azzal a nagy csokor hófehér rózsával, ami az asztalomon várt. Kártya nem volt hozzá, talán egy rajongó küldte, nem ez lenne az első eset. Ám míg eddig a fehér rózsákra, mint kedvenc virágaimra tekintettem, most csak egy gondolat jár az eszemben – mi lesz, ha megtudja, hogy nem vörös?!
Tudom, badarság, hisz senki sem fogja leüttetni a fejemet azért, mert van saját ízlésem és mert nem a vörös a kedvencem, ráadásul a Szív Királynő is csak a (rém)álmaimban kísért - de mindettől függetlenül mégis képtelen vagyok szabadulni az érzéstől. Ahogy attól is, hogy nem a szemem káprázik, a tükörben lévő tapsifüles tényleg én vagyok. De akkor hogy kerültem ide? Ez is Csodaország lenne, csak valami olyan szeglete, amit azelőtt még sosem láttam? Vagy csak beletörődtem volna ennyi idő alatt, hogy lélekben egy nyuszi vagyok? Lehet, hogy tényleg kezdek egy kissé megbolondulni… És ki hagyott nekem egy szelet répatortát az asztalmon?!


✦ A nyuszi alakom bármikor képes vagy felvenni.
✦ Amint a képességem aktiválódik, megjelenik egy óra a csuklómon, ami előre jelez nekem dolgokat, de nekem kell rájönnöm, hogyan olvassak az órám jeleiből.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.
A képesség aktív: 2021.07.07-től.