Most aztán tényleg őszintén mondom, hogy halvány lila, meg semmilyen egyéb színű segédfogalmam sincs arra vonatkozólag, hogy mégis mi lehet a baja. Mármint... oké, oké, van benne valami, hogy hamarabb el kellett volna engedni ezt az egész királykisasszony dolgot... mondjuk mielőtt elkezdjük, nehogy aztán ránőjön a fejünkre. Hát, van egy rossz hírem: megtörtént, ránőtt a fejünkre... így jártunk. Igen, én is, úgyhogy nem igazán értem, hogy miért érzem úgy, hogy kikéri magának a helyzetet, tekintve hogy azt hiszem, ugyanazt szeretnénk: lezárni a témát. Méghozzá igencsak gyorsan. Mondjuk most rögtön. Tudom, hogy nem feltétlenül kivitelezhető tervről van szó, de hé! Mégis melyik okos mondott olyat, hogy minden terv kivitelezhető? Ez sajnálatos módon csak a legjobbakkal esik meg - és velük sem mindig. Ott is akadnak kivételek, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a szabályszerűség működik. Százból egy életképtelen tervet meg el tud viselni az emberiség, nincs ezzel semmi baj.
- Hééé! Nyugalom, Tigris! Nem azt mondtam, hogy azért hagyjuk abba, mert én mondtam. Azt mondtam, hogy azért hagyjuk abba, mert én IS mondtam. Azért van ám különbség a kettő között, tudod?
Igenis helyre kell tenni a helyzetet, hogy még csak véletlenül se essen csorba a nem létező férfiúi hiúságomon. Mondjuk azt nem tudom, hogy akkor miért is kell okoskodni, ha a nem létező büszkeségemet akarom mentegetni. Na mindegy. Azt hiszem simán mondhatjuk, hogy ez bizony öngól volt. Abból se a kisebb méretű.
Úgy látom valahogy lassan, tényleg nagyon lassan, de működik a Seongságom, és mikor újra megcsókolom már nem akar sem eltolni magától, sem elhúzódni, se felképelni. Jó, azt eddig se akarta megtenni, legalábbis semmi jelét nem mutatta annak, hogy ilyesmire készülne. Ehelyett viszont közli velem a teljesen nyilvánvalót, miszerint hülye vagyok. Hát, ebben sem új, sem meglepő információ nem volt, vagy legalábbis én nem találtam semmit. Egy pillanatig nem igazán tudom, hogy hogy reagáljak, aztán előveszem a tőlem megszokott vigyoromat, mellé pedig elkezdek bólogatni, amitől valószínűleg elég érdekes látványt nyújthatok.
- Igen, tudok róla! De akkor hadd mondjak neked valamit, Tae! Ha én hülye vagyok, akkor bizony te is... nem hallottad még azt a mondást, hogy két hülye egy pár?
Én meg azt nem hallom meg sosem, mikor rámszólnak, hogy fogjam már be, mert valakinek baja lesz belőle. És az esetek többségében én voltam és vagyok a valaki. Nem, még mindig nem sikerült belevernem a fejembe, hogy gondolkodjam, mielőtt kinyitom a számat. Azt hiszem nálam ez valami ösztönös öngyilkossági hajlam, vagy nem is tudom. Az egyszer biztos, hogy nem feltétlenül normális. De van, amikor igenis képes vagyok normálisan viselkedni... vagy legalábbis igencsak közel kerülni ahhoz a bizonyos határvonalhoz. Most is igyekszem egyensúlyozni, és összeszedni magam, mert tudom, hogy komoly témáról van szó... és nem mellesleg igaza van Taenek.
- Mindent megteszek, hogy ne törjem össze a szívedet, rendben? Igyekszem, hogy ne csalódj bennem!
És nagyon remélem, hogy sikerül is betartanom az ígéretemet... mert ha nem, akkor abban az esetben nemcsak ő csalódna bennem súlyosan és sebezném meg, hanem én is hatalmasat csalódnék magamban. Szóval ez a kimenet egyikünknek se lenne jó.

- Na, jó azért ami sok az sok. Ha te mondod, hogy engedjük el a királykisasszony dolgot, akkor el kell engedjük, de ha én mondom, akkor szó sem lehet róla, mert nekem el kell fogadnom a vele járó kötelezettségeket meg mi egyéb... Tudod ám, hogy kell játszani. - Azért nem kell félteni egy percig sem őt sem, ahogyan többnyire engem sem. De az agysejtjeim valahogy csökkenő tendenciának indulnak abban a pillanatban, hogy vele vagyok, de az is lehet, hogy ezt kihozzuk egymásból.
Nem számítok arra, hogy újra megcsókol, de egyáltalán nincs ellenemre bár ez eddig sem volt, de mégis eltaszítottam magamtól elsőre, ha nem is erősen, mert nem tudtam hova tenni a közeledését, de most már valahogy annyira nem bánom. Még akkor is, ha hatalmasat kockáztatok azzal, hogy kinyitom a szívem az irányába. - Hééééé! Azért milyen kis tolvaj vagy te... - Azonban ezúttal most én vagyok az, aki csókot lop tőle egy pillanatra, hiszen ketten is játszhatjuk ezt az egészet.
Látom rajta, hogy a kikötésemre grimaszol, amitől igazából rosszul is érzem magam. Nem tudom azért, mert nem szeretnék megkötni semmit sem az életében már rögtön, vagy elvenni az életkedvét azzal, hogy rögtön szabályokkal indítok, vagy inkább azért, mert így reagált egy olyan dologra, ami talán nem is lenne olyan megterhelő, hiszen mindössze csak annyit kértem, hogy ne flörtöljön másokkal semmilyen formában. Ha pedig velem akar lenni, akkor ez nem olyan megterhelő feladat. Vagy mégis?
- Olyan hülye vagy.. - Nem is ő lenne, ha még ebből sem csinálna valami viccet. - De inkább csak arra kérlek, hogy ne törd össze a szívem, oké? - Mondjuk azért biztos vagyok benne, hogy megütné a bokáját, ha megpróbálkozna vele, mert Ran nem arról híres, hogy könnyedén elengedné, hogy megbántották a nővérét. Néha tényleg azt hiszem, hogy ő az idősebb, mert úgy vigyáz rám, mint ahogy egy igazi nagy testvér teszi, de ez oda vissza is igaz. Így talán felváltva hordozzuk a dicső nővér szerepét.

Megesik, hogy megfordul a fejemben, hogy oké, akkor most már tényleg abba kellene hagyni a hülyéskedést, és viselkedhetnék valahogy máshogy is. Mondjuk NORMÁLISAN. Aha... de az egyrészt nehéz és fárasztó, másrészt meg nem én lennék, ha olyasmit csinálnék. Szóval azt hiszem, ez felejtős. Kivéve persze, ha nagyon megerőltetem magam. Akkor talán sikerülni fog huzamosabb ideig normálisnak minősíthető módon viselkednem. De úgy látom Taet se kell félteni, ráadásul most megint foghatom a fejem, hogy nem kellett volna elkezdenem ezt az egész királykisasszonyos szórakozást. Ugyanis hogy - hogy nem, de egyikünk sem volt még képes elengedni a témát. Pedig most már én is azt mondom, hogy ideje lenne.
- Na jó, mi lenne, ha tényleg eltennénk a szekrénybe a királykisasszonyozást? Tudom, hogy nehéz, de azért csak próbáljuk meg! Rendben?
Nem, nagyon nincs rendben, szerintem sem, de tényleg nem ártana. Nem vagyunk már gyerekek, hogy húzzuk egymás idegeit - bármennyire is úgy tűnik a jelenlegi helyzetünk alapján. És még képes megkérdezni, hogy milyen bónuszokkal tudok neki szolgálni. Mi a fene? Milyen bónuszokat akarhat vajon? Fogalmam sincs róla, de inkább nem kérdezek rá, mert még választ kapok, aztán megnézhetem magam. A kiakadását hallgatva először felugranak a szemöldökeim a homlokomig, aztán, mintha az előbbi elhatározásom, miszerint igyekszem komoly lenni nem lenne sehol se, már ott is virít a képemen a sunyi félmosoly.
- Mit? Hogy mit is csinálok én veled? Hmm! Hadd gondolkozzam! Hát, most épp beszélgetek. Na és persze ezt is...
Az utolsó szót már csak suttogom, mert amilyen gyorsan tudok előrehajolok és újabb csókot lehellek ajkaira. Hátha a meglepetés ereje működik.
Nem voltam biztos benne, hogy belemegy, de szerencsére igent mond, úgyhogy azt hiszem egy csatát sikeresen megnyertem. A kikötés hallatán viszont elfintorodok. Na basszus... tessék nekem kapcsolat. De nem szólhatok semmit, mert végülis ezt akartam, nem? Akkor meg ne járjon a szám, és ne vágjak grimaszokat, semmi értelme. Legjobb lesz, ha én is belemegyek az alkuba - ami egyébként ígyis - úgyis megtörténne. Érte bármit, és szerintem ezt ő is jól tudja.
- Rendben van! Megígérem, hogy még viccelődve sem fogok viccelődni másokkal. Ne aggódj, mostantól kezdve csak Te létezel számomra, Tae!
Nem lesz könnyű, de azt hiszem még egyik férfitársam sem halt bele, hogy nem flörtölhetett valakivel. Legalábbis nem tudok ilyen esetről. Akkor pedig nekem sem kell ilyesmitől tartanom, nem igaz? Ő igazán megérdemli, hogy komolyan vegyem ezt a leendő kapcsolatot, ha már egyszer képes volt adni nekem egy esélyt - pedig ismer.

Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy fogalmam nincs, hogy mi történik. Megmentettek egy kellemetlen szituációtól, de ezután sikerült belekerülnöm egy kicsit másfajta kínos helyzetbe, amiből nem tudom, hogyan másszak ki, de talán az lehet a probléma fő forrása, hogy akármikor közel kerülök ahhoz, hogy kidugjam a fejemet a gödörből, akkor Seong itt van és visszanyomja a fejemet. Mikor már azt hiszem, hogy megtaláltam a kiutat, akkor tényleg teljeséggel kikosaraz majd újra sarokba szorít én pedig legszívesebben már a falnak mennék a helyzettől. Mély levegőt veszek és finoman megfogom az orrnyergemet a két ujjammal, miközben próbálok kimászni a csűrt-csavart királykisasszony szituációból.
- Akkor szeretném tudni, hogy mégis milyen kötelezettségeim lennének, mint királykisasszony meg persze azt is, hogy milyen jutalmakkal járna. Mert azért egy királykisasszony élete mondhatni fenékig tejfel, szóval mégis milyen bónuszokkal tudsz szolgálni nekem? - Azt hiszem ez most már egy olyan ördögi kör lesz, amiből esélyem sincs szabadulni. De még az is teljesen lehetséges, hogy a végén királykisasszonnyá leszek avatva, akkor pedig igazából Seong egyértelműen az alattvalóm lenne, bár ez őrültség. Nem tudom, hogy mibe fogok még ennek köszönhetően belekavarodni, de az egyszer biztos, hogy egyikünk sem normális.
Nem tudom, hogy pontosan mi történik, de abban teljes mértékben biztos lehetek, hogy úgy húzza az agyamat, ahogy van. Az egész lehetősége, hogy randira hívjon, hogy akarjon valamit tőlem olyan hihetetlennek tűnik, hogy egyszerűen nem tudok mást csinálni, mint nevetni rajta. Mégis, hogyan vehetném komolyan? Legfőképpen azután, hogy az előbb arról beszéltünk, hogy királykisasszony vagyok.
- Akkor megosztanád velem, hogy mégis mi a jó fenét csinálsz velem? - Azon kívül, hogy elveszi a józan eszemet és teljesen az őrületbe kerget minden egyes szavával, minden nyamvadt mosolyával, amitől úgy érzem, hogy szinte rögtön elolvadok. Talán nem a munkaidőben kellene ezt pont megvitatni, de most már semmi pénzért nem engedném el ezt az egészet amíg ténylegesen válaszokat nem kapok. A lelkemet már így is teljesen felborzolta, hogy egy alak már megint akaratlanul bepróbálkozott nálam és hálás vagyok azért, hogy megmentett Seong, de ugyanakkor most egy másfajta káosz kellős közepén találtam magam.
Olyan hirtelen jött a csók és minden, hogy nem tudtam hova tenni, de nem löktem el magamtól, mert titkon vágytam rá és szerettem volna elmerülni az ölelésében és a csókjában, de nem akartam hiú reményeket ébreszteni magamban, aminek a végén semmi jó nem vár.
Szavaira azonban sikerül elnevetnem magam, szinte akaratlanul is és a fejemet a vállára döntve próbálom meg feldolgozni mindazt, amit mondott. Végül újra felegyenesedve egy mély levegővétel után a karjaim felcsúsznak a nyakára és átkarolva húzom kicsit közelebb magamhoz. - Találjuk ki együtt akkor. - Nagyon sokat kockáztatok azzal, hogy ebbe az egészbe belemegyek és a lelkem is beleremeg a lehetőségébe, hogy majd a fenekemre pottyanok és teljesen egyedül leszek a végén, de ugyanakkor a másik véglet túlságosan is kecsegtet, hogy meg merjem tenni ezt a lépést még akkor is, ha valószínűleg később megbánom.
- De még viccelődve sem flörtölhetsz másokkal, oké? -- Kicsit rosszul érzem magam attól, hogy már most meg akarom szabni, hogy mégis mit csinálhat meg mit nem ezért inkább gyorsan folytatom.  - Mármint nem igen szólhatok bele a dolgokba, hogy mit csinálsz és mit nem vagy éppenséggel hogyan csak gondoltam megjegyzem, hogy örülnék neki vagy hát nem is tudom.. - Ki ne örülne, ha az egyetlen lehetne az életében. Én nagyon is ezért is tűnik olyan hihetetlennek, hogy ez a valóság lehet. De most még arra sincs bennem erő, hogy megcsípjem magam és felébresszem magam ebből a helyzetből, ha ez az egész egyszerűen csak egy álom lenne. Mert még nem állok készen arra, hogy felébredjek, ha tényleg ez a helyzet.

Néha fogalmam sincs, hogy mi miért is történik tulajdonképpen. Vagy miért történik valami valahogy, amikor történhetne valahogy egészen másképp is... csak épp az ember nincs tudatában annak, hogy miért így van valami és miért nem amúgy. Mondhatjuk rá, hogy véletlenül, hogy valami felsőbb hatalom akarta így, esetleg azért mert csak, de talán a legbölcsebb megoldás az, ha bevalljuk, akár csak magunknak, hogy fogalmunk sincs róla. Valamiről igen, mert tudunk hatni az adott dologra, de azt hiszem a legtöbb dolog nem ilyen. Az csak van és kész... az ember meg kezdjen vele amit akar. Meg persze amit épp tud. Már persze ha tud egyáltalán kezdeni bármit is az adott szituációval. Van, hogy igenis tud, de sajnos, vagy nem sajnos az is megesik - és nem is olyan ritkán -, hogy csak úszunk az árral, és éljük az életet. Az most mindegy, hogy azért, mert abban a pillanatban valahogy nincs jobb ötlet, vagy egyszerűen azért, mert iszonyat lusták vagyunk. Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy arról halvány fogalmam sincs, hogy mi van azzal a lehetősséggel, mely szerint emberünknek fogalma sincs, mit kezdjen magával és az élet által eléadott szituációval, ÉS még iszony lusta is. Hát... azt hiszem azt hívják búvárszivattyúnak... Na, én is egy ilyen búvárszivattyú kellős közepén rekedtem, úgy tűnik. A legrosszabb az egészben az, hogy gyakorlatilag saját magamnak köszönhetem az egészet. De ez még nem jelenti azt, hogy Taet érteném... sőt! Szerintem egyre kevésbé értem, ugyanakkor ez egyre kevésbé tart vissza attól, hogy puffogtassam az idiótaságaimat... csak ahogy azt én szoktam.
- Micsoda? Most nem azért, de áruld már el, kérlek szépen, hogy... ez mégis miféle logika akar lenni? Nem vagy királykisasszony, de ha a javadra válik, akkor mégiscsak az vagy? Oké... nem! Vagy királykisasszony vagy, és akkor minden kötelezettségével együtt is az vagy, vagy ne nevezzelek annak, de akkor nem mondhatod, hogy ha még egyszer annak hívlak, akkor lefejeztetsz!
Nem, még mindig nem tudom, mikor kell befognom a számat. Néha már úgy érzem, hogy az lenne a nagy csoda, ha egyszer végre tudnám, hogy mikor kell csöndben maradni és ismerném a határokat. Mármint... a határokat ismerem. Úgy általánosságban. Csak a sajátjaimat nem, úgy tűnik. És még csak nem is vagyok részeg, mint a múltkor, az Atlasszal történtek során. Hoppá... azt inkább ne emlegessük, ha nem muszáj, és csak remélni merem, hogy Tae nem tud róla. Persze van egy olyan sejtésem, hogy valószínűleg mégis tud... amekkora szerencsém nekem lenni szokott valószínűleg ő is műszakban volt akkor. Ami pedig egyet jelent azzal, hogy minden valószínűség szerint nagyon ügyesen sikerült leégetnem magam előtte... természetesen azt mondanom sem kell, hogy akaratomon kívül történt ez az egész affér. S nagyon, de tényleg nagyon remélem, hogy többet nem történik meg. Nem tudom, mi történhetett Atlasszal, de akkor és ott minden volt, csak épp kedvesnek mondható nem.
Tae szavai fájdalmasan koppannak annak a kemény csontburkolatnak a belsején, amit fejnek nevezünk. Ja, mondhatni, hogy az én fejem még a megszokottnál is keményebb, pedig én tényleg próbálok odafigyelni... de nekem is van egy elképzelésem a dolgokról, meg neki is. Meg mindenki másnak is. És néha, mondom néha a két elképzelés valahogy képtelen megegyezni. Hát, talán most is ez a helyzet áll fenn... nem tudom. De nem értem, hogy mit ért azon, hogy szándékosan húzom az agyát. Mármint értem én, csak valahogy nem akarom, és nem is tudom elfogadni. Ezért aztán fájdalmas arckifejezéssel és egy kivert kölyökkutya tekintetével fordulok felé, hátha ettől majd meggondolja magát, és nem mond ilyeneket. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg teljesen felesleges, hiábavaló a próbálkozásom, de a remény hal meg utoljára, tartja az ősi közmondás. És milyen igaza van!
- Én? Szándékosan? Húzom az agyad? Éééén?! Hát micsoda képtelenség ez? Aljas rágalom! Én... nem is csinálok semmi ilyesmit!
Ó, dehogynem... de nem is én lennék, ha nem tennék rá még egy lapáttal erre az egész halom katyvaszra. Csak mert miért ne. Meg mert megtehetem. Mondjuk nem tűnök tőle túlságosan úriembernek, de... talán ez bocsánatos bűn, nem? Nem? Tényleg nem? A fene! Na jó... A miért én? kérdés azon kérdések közé tartozik, amikre nem tudok választ adni. Vagy legalábbis épeszű választ nem. Mert az a nagy helyzet, hogy én sem nagyon vagyok ura az érzéseimnek, ennélfogva pedig megmagyarázni sem nagyon tudom, bármennyire is szeretném. Na meg bármennyire is szeretne választ kapni.
- Nem tudom... nem tudom megmagyarázni. Még nem... de talán együtt kitalálhatnánk! Ígérem, nem foglak bántani. Az meg, hogy honnan jött... nem igazán tudom, de talán a számból. Igen, határozottan a számból jöttek ki a szavak.
Oké, itt már én is fejbevágnám magam, úgyhogy nem csodálkoznék rajta, ha ő meg is tenné. Nem tudom, hogy lehetek ekkora idióta, hogy azt is képes vagyok elviccelni, amit egyáltalán nem lenne szabad. Pont azt akarom neki bebizonyítani, hogy komolyan gondolom ezt az egészet, erre nem bírok magammal, és a végén még elrontom ezt a... hát, gyakorlatilag mindent is. Mindezt csak azért, mert nem tudom, mikor kell csukva tartani a számat. Hát ez nagyszerű, tényleg. Azért remélem nem kapok ki... vagy ha mégis, akkor nem nagyon.

Jelenleg úgy érzem, hogy az utolsó agysejtemet is elveszítettem egy hosszadalmas küzdelem után vele szemben, de valahogy mégis valamennyire sikerül egy kisebb győzelmet aratnom felette legalábbis azt hiszem, hogy sikerrel járhatok felette az egész királykisasszonyos témával kapcsolatosan. De csak nem tudjuk elengedni és szinte folyamatosan ezen pörgünk, ami kicsit kényelmetlen a számomra, de talán azért, mert furcsa bizsergéseket ébreszt bennem minden egyes nyamvadt mosolya, vigyora. Ezt inkább a távolból szeretem látni nem akkor, amikor nekem szegezi. De ettől most valami zaklatónak tűnhetek vagy nem is tudom.
- Akkor igen is királykisasszony vagyok és megparancsolom, hogy soha nem beszélhetünk róla és ignorálnunk kell és, ha még egyszer felségnek vagy bármi erre utalónak nevezel, akkor lefejeztetlek. - Persze sosem ártanék neki ezt egy percig sem gondoltam komolyan. Csak nem tudom miért, de olyan fura az egész, hogy felségnek hív. Már fejben igen csak közel van a feleséghez, ami egy teljesen random összeköttetés, de ezen már meg sem lepődöm. Az agyam nem működik teljesen normálisan mellette.
- Hátha az, hogy szándékosan húzod az agyam nem elég ok rá, akkor nem tudom mi. - Azt hiszem a vak is látja, hogy szórakozik velem és élvezi is. Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy nem tudom komolyan venni, amikor randira hív engem. Mármint sosem érdeklődött különösebben irántam, de nem is adtam meg neki erre a lehetőséget, mert az esetek többségében igyekeztem kerülni és most úgy érzem, hogy teljesen váratlanul jön a dolog.
Nem tudom, hogy miért megyek bele, de végül belemegyek és behunyom a szemeimet. Már kezdenék pánikolni, hogy ez az egész valami rossz vicc, amikor megérzem ajkait és habár egyáltalán nem durván, de egy kis teret kreálok magunk közé, ami láthatóan meglepi. Gondolom még sosem utasították el szóval legalább ebben első lehetek a számára, ha másban már nagyon nem is.
- De mégis miért én? Miért most? Vagy most ez honnan jött? - Habár elhátrálhatnék tőle mégsem teszem a kezeim továbbra is ugyanúgy a mellkasán pihennek, mintha ez teljesen természetes lenne. Kivételesen az sem zavar, hogy ennek többen is a szemtanúi lehetnek, hiszen most valahogy jobban lefoglal, hogy nem értem miért is csókolt meg. Ha tényleg nem szórakozik velem, akkor mégis mit is lát bennem, ami annyira lenyűgözhette azon kívül, hogy tökéletesen tudok bolondot csinálni magamból. De azért talán ebben mindketten jók vagyunk, mert más talán bolondnak nézné őt azért mert felségnek szólított, de én inkább csak magamat érzem teljesen hülyének, hogy egyáltalán felhoztam. Én ástam magamnak ezt a csapdát és egyenest bele is estem aztán ahelyett, hogy kiszabadultam volna inkább még a gödröt kezdtem el mélyíteni magamnak, hogy biztosan kényelmes legyen.

Nem tudom, hogy mikor meg hogy jutottunk el idáig. Mármint az egyik legjobb barátom húga, tehát mióta Vertát ismerem azóta őt is. Vertát pedig nem tegnap óta ismerem, az egyszer biztos. Nem akarom megbántani egyikőjüket sem, ráadásul tény, hogy simán gondolhatja azt, hogy már megint hülyeségeket gondolok. Meg mondok, meg csinálok, ahogy elég sokszor, de ez most részletkérdés. Tényleg fogalmam sincs, hogy hogy jutottunk el idáig, de néha igencsak fogom a fejem gondolatban, és emlékeztetnem kell rá magam, hogy lehetőleg többször is gondoljam át, hogy mit akarok mondani, mielőtt megszólalok. Mert sajnálatos módon most is le fog győzni a logikájával. Előre érzem. Meg azt is, hogy rossz ötlet volt belekapaszkodni a toronyba zárt Királykisasszony képbe.
- Neeem, ez nem így megy! Azt mondtad, nem vagy Királykisasszony, tehát nem parancsolsz. Vagy talán meggondoltad magad? Egyébként pedig természetesen ejthetjük a témát, csak kérned kell!
Rámosolygok Taere, de hangom most komoly, nem tervezem tovább piszkálni vele. Persze jó móka, meg nem tudom, de érződik, hogy neki nem olyan jó szórakozás ez, mint nekem, úgyhogy nem húzom tovább az idegeit. Helyette megsértődök mikor azt mondja, hogy lehet, hogy óra vagyok, mert én is kattogok, és az óra kattogását se bírja. Na jó, csak úgy teszek mint aki megsértődik, de nem kell tudnia, hogy egyébként nem haragszom rá.
- Úgy!? Szóval óra vagyok? Mégis mivel érdemeltem ezt ki, hm? Ejnye, Tae! Mit csináltam, hogy ezt kapom?
Oké, most feldobtam a labdát, és nagyon remélem, hogy nem akarja lecsapni, mert az biztosan fájni fog. A kérdésére inkább nem válaszolok, csak halkan elnevetem magam, ő pedig csak gondoljon amit szeretne, találgatni szabad. Nem mellesleg mindjárt megérti. Azért szerencsére teszi amit kérek tőle és becsukja a szemét, én pedig megcsókolom, őt pedig valószínűleg annyira váratlanul éri a helyzet, hogy lefagy, majd eltol magától. Ettől pedig én fagyok le, és kezdek el értetlenül pislogni. Játszadozni? Én? Vele? Mégis mikor? Miből gondolja, hogy játszadozom vele? Jó, hogy nem mondtam ki hangosan ezeket a kérdéseket, mert ebben a pillanatban rájövök, hogy mégis miért gondolhatja... és még igazat is adhatnék neki. Csakhogy most szó sincs róla, hogy szórakoznék vele... teljesen komolyan gondolom.
- Én... én nem játszadozom veled, Tae! Tényleg nem! Ha akarod be is bizonyítom neked. Mit tegyek, hogy elhidd, hogy komolyan gondolom?
Nem akarom megbántani, és tényleg komolyak a szándékaim vele szemben, de érthető, hogy miért gondolja az ellenkezőjét. Ezért aztán ha be kell bizonyítanom, hogy nem szeretném bántani és komolyan gondolom, akkor azt fogom tenni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan.

Azt hiszem hálás lehetek azért, hogy nem töltöttem túl sok időt Junjie társaságában, amikor oda meg vissza voltam érte. Nem tudom, hogy vele szemben milyen kínos helyzetbe hozhattam volna magam. Az egyszer biztos, hogy akármit is csinálok nem lett volna az előnyömre. Ahogyan most is, mert úgy érzem, hogy teljesen beégetem magam előtte és egy kicsit olyan, mintha ő ezt még élvezné is. Úgy érzem magam, mint egy kis ártatlan citrom, akit a limonádéhoz készülnek kifacsarni, de valamiért irtózatosan lassan teszi, mintha ezzel is kínozni akarna. Vagy inkább egyszerűen nem is akar bajlódni a limonádéval, hanem minden egyes cseppemet meg akarná ízlelni a saját természetességében. Ettől pedig csak még inkább kikészülök. Talán, ha Dudou lenne ez lenne még egy olyan eset, amikor nem kerülnék egy olyan helyzetbe, ahonnét nem tudom, hogy mégis miként is kellene kikanalaznom magam.
- De, ha ténylegesen én vagyok a te felséged, akkor megparancsolhatom neked, hogy ne szólíts többet így és ezzel lezárhatnánk a témát, nem? - Nem tudom, hogy mégis miért nem tudja elengedni, de az arcára kiülő vigyor részben mindent elárul. Csak nem tudom, hogy mégis mivel tudnám lekaparni onnan. Talán még hozzá is segítek azzal, hogy a hátsó felét dicsérem pedig tényleg nem akartam adni alá a lovat, de akaratlanul is sikerült. Tényleg lebénul az agyam egy része, amikor a közelemben van. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak őszinteségre igyekszik ösztökélni, amire önmagamtól szerintem soha nem lennék képes. Mert, ha lehetne akkor én a sírig vinném a saját kis titkomat.
- Lehet, hogy az vagy, mert az óra kattogásáért sem vagyok oda. - Nem tudom, hogy tudnak azok aludni, akinek a szobájukban ott vagy kattogó óra. Mármint, mikor a teljes csendben mást sem hallasz, mint az a kattogás nem tudom, hogy tudsz úgy elaludni. Engem az őrületbe tud kergetni, de ez talán egy érdekes formája annak, hogy mennyire nem örülünk az idő múlásának, ami csak jelzi, hogy igazából semmi sincs az irányításunk alatt.
Nem tudom, hogy mégis miért viccelt ilyesmivel, de egyáltalán nem esett jól. Mármint mégis miért akarna engem randira hívni? Az egész nem lehet más, mint egy rossz vicc. Meg, ha tényleg randira hív, akkor az mégis mit jelent? Annyi lányt megkaphat és meg is kapott már szerintem, hogy csak egy újabb név lennék egy listán, amit nem is biztos, hogy vezet, mert nincs hozzá kedve vagy nem is tudom. De szükségem volt arra a békére, amit az adott, hogy hátat fordítottam neki. A saját gondolataim mezején békésen rohangálhattam ide-oda válaszokat kergetve, hogy mégis mit akart ezzel elérni, de nem tart sokáig a békesség, de választ szerintem akkor sem kaptam volna, ha több idővel rendelkezem, mert én nem látok bele olyan könnyedén a fejébe, mint ahogy ő az enyémbe.
- Mégis, hogyan mutathatnál valamit, ha becsukom? - Nem tudom, hogy mire céloz, de végül az utolsó agysejtemet is kidobva az ablakon egy nagy sóhaj keretében csukom be a szemeimet és kezdek el rettegni, hogy minek is leszek most az áldozata, amikor megérzem ajkait a sajátjaimon és egy pillanatra lefagyok még a szemeim is kinyílnak meglepetésemben, majd kezeimet finoman a mellkasára helyezem, hogy eltoljam magamtól. - Ne játszadozz velem.. - Ez inkább kérés, mintsem parancs, ahogy kérlelően nézek a szemeibe. Nem szeretném, ha játszadozna velem, de mégis reménykedik egy aprócska részem, hogy tényleg komolyan gondolja bármennyire is lehetetlen ez az egész.

Most mondanám, hogy nem élvezem a köztünk lévő szóváltást, de... de! Nagyon is élvezem. Már rég itt hagyhattam volna és mehettem volna a magam dolgára, de egyrészt nincs olyan halaszthatatlan dolgom, ami nem várhatna még néhány óráig, másrészt meg... hogyisne! Kizárt dolog, hogy itthagyjam Taet! És nemcsak azért, mert akkor esetleg megint bepróbálkozhat nála egy részeg fazon, hanem azért, mert - és egyelőre magamnak is nehezen vallom be, de... - mert akkor nem vagyok mellette. Azt pedig nem szeretem. Oké, komolyan kérdezem: mégis mi a fészkes fene van velem? Most tényleg nagyon, de nagyon komolyan! Ez így nem lesz jó, mert a végén még olyat mondok vagy csinálok, amiből baj lesz... előbb vagy utóbb biztosan.
- Pontosan! Remekül látja a helyzetet, Felség!
Még mindig ott a levakarhatatlan vigyor az arcomon, csak mert miért ne. Tényleg jól látja a helyzetet: tudom, hogy nem kell, mégsem akarom elengedni. Sem őt, sem a témát. Mármint... nem. Mondom nem! Még véletlenül sem! Még véletlenül sem fordult meg a fejemben ilyesmi! A fene! De a jó hír, hogy nem voltam olyan hülye, hogy ki is mondjam. Hangosan. Még. Igen, még menthető a helyzet, simán mondhatom, hogy csak vicceskedni próbáltam, és nem gondolok semmi olyanra, amire egyébként nem kellene. Mert hát na, valljuk be, erre nem túl sok esély van... akkor se, ha egyébként gyakorlatilag tetőtől - talpig elpirul néha, ha a közelében vagyok, vagy mondok valamit. Pedig semmi olyasmit nem mondok, amit nem kellene. Szerintem.
- Hééé! Mi az, hogy mindent csináltam, csak le nem ültem? Szerintem eddig is ültem, és most is azt csinálom! És nem kattogok... mégis mi vagyok én, hogy kattogjak? Óra? Na, még csak az kéne!
Értetlenkedő pillantással figyelem Taet, de azért látszik rajtam, hogy mulattat ez a helyzet. Mármint... nem is mi lennénk, ha nem keveredtünk volna valami ilyen helyzet kellős közepébe. Aha... mondhatni magunk alatt vágjuk a fát. Én biztosan, de szerintem a lány is. De talán én egy baltafoknyival jobban.... ez pedig abból is látszik, hogy az ötletem illetve elhívásom nem igazán aratott nála valami nagy sikert, sőt. Sokkal inkább azt hitte, hogy viccelek, ami őszintén szólva elég rosszul esik, mert hát ilyennel most miért viccelne az ember? Egy randira hívás komoly dolog, na! Azzal nem viccelünk! Mondanám, hogy megsértette a férfiúi hiúságomat, de nem is annyira erről van szó, mint arról, hogy mindenképp meg akarom vele értetni, hogy ez minden, csak nem vicc. Még véletlenül sem. És ha ehhez drasztikus lépésekre kell elszánnom magam, amiket később - vagy talán nem is annyira később - még megbánhatok, akkor bizony az fog történni. Hátat fordít nekem, aminek jelenleg még örülök is, mert nem látja a belső vívódást a fejemen. Nem vagyok biztos benne, hogy meg kéne lépnem ezt a lépést, de ha most nem, akkor talán soha nem fogom, és... ugyan még mindig fogalmam sincs, hogy mi mehetett az agyamra, ráadásul ennyire, de valami biztosan, úgyhogy inkább nem gondolkozom, csak cselekszem. Felállok a székről, és amilyen gyorsan csak tudok megkerülöm, hogy elé tudjak állni. Igyekszem nem gondolkozni, mert akkor szinte biztos, hogy valami idiótaság jönne ki a számon. Pontosítok: még több idiótaság.
- Csukd be a szemed! Mutatok valamit!
Valószínűleg meglepem, de remélhetőleg teszi amit kérek tőle, és becsukja a szemét, én pedig odahajolok hozzá, hogy ajkaimat finoman az övéire tapasszam. Csak remélem, hogy ezért nem akar képen törölni, bár igazság szerint azt is megérteném.

Óóóó tornádóm, egyetlen drága tornádóm, hol vagy most mikor a legnagyobb szükségem lenne rád?
Minél jobban menekülni szeretnék annál kevesebb rá az esélyem. Olyan ez az egész, mintha egy futóhomokban ragadtam volna és semmi esélyem a menekvésre, mert aki megmenthetne ettől a szituációtól csak jól a képembe vigyorog méghozzá azzal a vigyorral, amitől elolvad a belsőm a lábaim megremegne és agghh.. Utálom magam! Mélyen, tiszta szívből és teljesen őszintén.
- Tudod, hogy nem kell, de azért se akarod elengedni, mi? - Egyszerűen csak megforgatom a szemeimet addig sem kell néznem azt a pimasz mosolyt az arcán. Tényleg úgy játszadozik velem, mint a macska az egérrel. Csak nem tudom, hogy mégis mit vár, miután rám méri a végső csapást. Lehet, hogy a tornádónak sem kell elvinnie, mert elvisz egy szívroham vagy tudjam is én.
- Azért mondtam, mert mindent csináltál csak le nem ültél, oké? Viszont még így is ahelyett, hogy szépen csöndben helyet foglalnál amíg le nem jár a műszakom inkább csak azon kattogsz, hogy mit mondtam, aminek semmi jelentősége sincs, mert hát tisztában vagy vele, gondolom nem először hallod, úgyhogy engedjük el, oké? - Nagyon szeretném, ha a múlté lenne ez az egész. Bár annak még jobban tudnék örülni, ha úgy teljes egészében eltörlődne és nem kellene rá többet gondolnom sem kell. Szeretném, ha többet nem veszíteném el a fejemet mellette, de azért valljuk be, hogy erre elég kevés az esély.
A következő szavaira azonban kis híján meg kell kapaszkodnom, mert kis híján megadták magukat a lábaim. Most mégis miről beszél? Engem akar randira hívni? Mégis miért akarna? Annyi magabiztos és gyönyörű nőt megkaphat magának mégis miért kellenék neki én? Oh, hogy nem is kellek. Ez csak egy vicc. Remélhetőleg még megmenthető a szituáció és a sápadt arcom meg a bútorzat szélébe kapaszkodásom nem árult el túlságosan is hátravetett fejjel kezdek el nevetni úgy, hogy szinte a könnyem is kicsordul, de nem tudom, hogy a nevetéstől vagy attól, hogy egy ilyen dolgot használ velem szemben, mint viccforrás.
- Igazán jó vicc volt Seong! Rég nevettem ilyen jót. - Azzal inkább hátat is fordítok neki és úgy igyekszem végezni a munkámat, hogy ne tudjon semmit se leolvasni az arcomról, mert én magam sem tudom, hogy mit érzek pontosan és, hogy ebből mennyi minden tükröződik az arcomon.

Na tessék... már tiltakozik is. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége... pedig nem arról van szó, hogy minden reakcióját, minden egyes rezdülését ismerem. Ugyan, dehogy... nem, még véletlenül nem. Tényleg nem... pedig néha örülnék, ha így lenne. De annyira már ismerem, hogy tudjam, egy ilyen megjegyzés után vagy rögtön ugrik majd, vagy tiltakozni, hogy nem kell felségnek szólítanom. Tisztában vagyok vele... és ha olyan gonosz lennék, akkor simán állandósítanám a megszólítás használatát. Csak mert miért ne. Meg mert tudom, hogy előbb - utóbb úgyis ugrani fog miatta. De nem teszem, mert nem akarok keresztbetenni neki.
- Ó, tudom én, hogy nem szükséges Felségnek szólítanom téged... nem is azért tettem!
Arcomon még mindig ott ül a levakarhatatlan, pimasz mosoly, és valószínűleg nem is nagyon fog onnan lekerülni, maximum halványodni. Bár azt se nagyon. Kezd egyre érdekesebbé válni ez az egész, és kizárt dolog, hogy most hagyjuk félbe. Azt már nem. Elnevetem magam mikor kissé morcosan ugyan, de reagál arra, hogy megjegyzem, azt mondta, hogy formás a fenekem. Oké, ezzel mondjuk semmi újat nem mondott, de akkor is. Illetve de, ha azt nézzük mondott... az benne az új, hogy tőle hallottam. Na, az tényleg új.
- Ki mondta, hogy nem tudtam? De hé! Nem is azt jegyzem meg amit mondtál, hanem hogy Te mondtad! Mi van ma veled? Nem nagyon mondtál még ilyet... ha ez azért van, mert megmentettelek attól a pasastól, akkor... akkor többször is megmentelek, ha kell! Sőt, akár minden nap itt leszek a közeledben, arra várva, hogy mikor kerülsz bajba! Na? Jó ötlet?
Le nem venném a tekintetemet róla, és egyébként is figyelem, ha kell, akkor segítsek neki, de erről nem kell tudnia. Az iszogatást viszont valahogy nem tudja dekódolni, ezért egy nagy sóhaj kíséretében újra összeszedem magam, hogy tudja, nem csak szórakozok vele. Persze lehet, hogy így is annak veszi majd... kiderül.
- Azt mondtam, azt mondtam! Most komolyan... ne mondd már, hogy ennyire idegen nyelven beszélek, vagy nem tudom! Hjaj! Oké, oké... akkor most dekódolom, mindenféle összevisszaság nélkül, jó? Csak hogy tiszta legyen. Szóval: Tudom, hogy ez most valószínűleg váratlanul fog érni, de... eljönnél velem randizni?
Hát, ezt egyáltalán nem így terveztem, de nem baj, végülis ugyanoda jutottunk. Illetve még nem tudni, hova is jutottunk tulajdonképpen, de mindjárt kiderül. Amint Királykisasszonynak leesik hogy mit mondtam, és kitalálja, mivel vágjon vissza, vagy mit is válaszoljon most erre ki fog derülni. Én pedig kíváncsian várom.