Our Home

Leighton & Lincoln & Meredith

Túl jól sikerült az este és tönkrement minden egy pillanat alatt. Elképzelésem sem volt, hogy mikor és hogyan jutunk túl ezen a káoszon. Az a vízmennyiség és Lincoln… aggódtam, féltem, hogy baja esett, de a hangját hallva egy kis megnyugvásra leltem.
- Mindjárt megoldjuk… valahogy – Körbenéztem, azt keresve, mivel törhetnénk be. Azért hálát adtam az égnek, hogy Meredith elküldte Clara-t, mert őszintén szólva ő a legkevésbé sem hiányzott. Csupán nézőként ácsorgott itt, ahelyett, hogy segített volna. Tudom-tudom, idős már és ne kérjek tőle sokat. De a bámészkodásnak nem volt értelme. Találtam végül valamit, amivel betörtem az ajtót és bejutottunk.
A bátyámat látva nagy levegőt vettem. Jó volt látni, hogy épségben van, vagy legalábbis valami olyasmi. Azt nem értettem egyelőre, miért nem ébredt meg hamarabb arra, hogy baj van, de ezzel még nem foglalkoztam túlságosan. Csak a vizet próbáltam elállítani, amit nagyjából sikerült is.
- Igaza van Meredithnek, ülj le, ne erőltesd a lábad, mi pedig intézkedünk – Megköszörültem a torkomat. – Örülök, hogy jól vagy… a helyzethez képest – Magyaráztam, miközben meghallottam én is Clara hangját. Mi az már megint? Odafordulta, majd Meredith felé.
- Nyilván eláztak… - Eszembe jutott, hogy nem elég eltorlaszolni a szivárgást. Gyorsan megkerestem a főkapcsolót és elzártam a vizet a lakásban. – Egyelőre ezzel megoldjuk a mi gondunkat. Ami pedig a többit illeti… remélem van biztosítása az épületnek – Tényleg bíztam benne, mert nem volt annyi pénzem, hogy kifizessek nagy károkat. Nem is önhibánkból történt az, ami.
Lincoln és Meredith mellé léptem vissza, gondterhelten. A víz kezdett elfolyni, nyilván lefelé… az alsó szomszédhoz. Mondhattam volna, hogy jó hír nekik is: mert ennél több víz nem zúdul a nyakukba… de ez kinek lett volna vigasz? Senkinek.
- Lemenjek egyedül beszélni a szomszédokkal? Plusz a házmesterrel… és szerelőt sem ártana hívni – Sóhajtottam. Meredithhez intéztem a kérdéseimet és ha azt mondta, menjek egyedül, akkor el is indultam. Muszáj volt pontot tenni az ügy végére, de közben azon rágódtam, hova mehetnénk ma éjszakára, hisz láthatóan ebben a lakásban nem tudunk ma éjjel aludni.

ϟ 329 words ϟ i won't mind ϟ note:  drágáim     ϟ

Meredith & Leighton & Me

Feelings change, but memories don't!

Leightonnak mondtam nem egyszer, hogy nekem jó lesz egy egyszerű kanapé is, csak fekvésre használnám, mivel a lábam nem száz százalékos, így mindenképp pihentetném. De ő erősködött, hogy a szobájukban telepedjek le. Mit mondhat ilyenkor az ember, nem igaz? Persze, hogy elfogadja, még a végén kaptam volna tőle, ha nem megyek bele. Oké, nem rá vallana az ilyen viselkedés… legalábbis amennyit megismertem belőle.
Az ágyat nyomtam és próbáltam pihenni, mintha nem ezt csináltam volna a korházban, de ugyebár egy orvossal nem lehet vitatkozni… és ráadásul itt kettő is van... szerencsémre. Be kell tartanom, amit mondanak. Már többször is majdnem elaludtam, de hol egy szúnyog zümmögése, hol pedig valami más, egy zörgés vagy éppen pont Leighton zavarta meg az egészet. Jelezte, hogy majd este jönnek haza, mivel vacsorázni mennek.
És ilyenkor ne érezze magát az ember rosszul… tudom, az öcsém fogadott be, de nem csoda, ha úgy érzem csak zavarom őket. Már nem is emlékszem, hogy válaszoltam egyáltalán neki vagy sem, de az biztos, hogy valami hangot adtam. Csukott szemmel feküdtem az ágyon és éppen elaludtam volna, amikor ismét valami megzavart… – Az ördögbe! Mi az már megint! – Tört ki belőlem hirtelen. Kopogás hangja hallatszott, egyre erőteljesebben… már konkrét dübörgésnek hangzott. – Képes rá és betöri az ajtót. – Felhúzott szemöldökkel állapítottam meg a tényt. Meredith és Leighton nem lehettek azok, mert ők könnyen bejöttek volna a házba. Kénytelen voltam felkelni és magam elintézni a dolgot. Így is tettem az ajtó előtt túl hangos volt a zörej, belesajdult a fejem is. Kinyitottam és csak egy futár volt. Csomagot hozott, ami nem is lett volna meglepő, de nekem címezték. Fejrázás közben írtam alá a papírt, és vártam, hogy átadja a dobozt, azonban mást kaptam, mint amire számítottam.
Egy nagy üvegtartájt toltak be a házba. Vízzel teli volt… először nem is értettem miért kaptam ilyet… még a férfivel is beszélni akartam, hogy téves, én nem rendeltem, de eltűnt. Az ajtón túl is körbe néztem, de egyszerűen felszívódott. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd egy újabb kopogás hangja késztetett, hogy ismét kinyissam. Charity jelent meg a szemem előtt. Hátul gombolt ruhában és rögtön a tartály felé vette az irányt. Olyan hirtelen történtek az események, hogy szinte felfogni sem volt időm. Addigra már bele is mászott, majd egy mutatványra készült. A pulzusom felment az egekbe, ahogyan a nőt láttam szenvedni odabent. – Charity, miért? – Térden csúszva közelítettem hozzá… a sírás határán voltam, a torkomban éreztem a szívem lüktetését. – Miért kellett Odette nyomdokaiba lépned? MIÉRT? – Üvöltve mondtam ki az utolsó mondatot. Charity csak mosolygott, de tudta, hogy közeleg a vég… egy halvány szó hagyta el a hangját. – Lincoln! – Figyeltem, hátha akar még mondani valamit, de eléggé furcsa kezdett lenni. Megváltozott a hangja, egyre mélyebb és mélyebb lett. – LINCOLN?? – Kikerekedett szemekkel néztem rá, ahogyan átváltozott az arca Leightonéra.
– Jézusom! – Riadtam fel az ágyból, és olyan löketet kaptam, hogy a padlóra estem. Egy kicsit puhább is volt a kelleténél… na, meg… nedves. – Ez víz? – Értetlenkedve tanulmányoztam a kezemet. Rögtön a tartály jutott az eszembe... egy kicsit még félálomban voltam és azt hittem az tört össze és folyt ki belőle a víz. – Leighton! Mi történt? – Kiabáltam neki és próbáltam érdeklődni. Ezalatt nem voltam rest és az ajtóhoz léptem. Próbáltam kinyitni, de a víz miatt, ami bokáig ért, nehezen akart bármerre is mozdulni. – Áhh… az ajtó.. beszorult. Nem nyílik! Most mit csináljunk, Leighton? – Általában jól bírtam a nehéz helyzeteket, de most talán még a hangomon is érződött, hogy egy pöppet megijedtem.

Our Home

Leighton & Lincoln & Meredith

Egyszerre volt átok és áldás, hogy közbeszólt ez az Isteni jel. Igen, valószínűleg, ha nem szakítja félbe semmi az esténket, talán valami meggondolatlan és visszafordíthatatlant tettem volna. Azt pedig semmiképpen sem akartam, de mégis, az érzelmek olykor el tudják ragadni az embert, nem? Főleg azt, aki régóta foglya egy bizonyos érzésnek. Szerettem Meredith, az életemnél is jobban, pont ezért nem volt szabad önmagammal terhelnem őt. Barátra volt szüksége, és én az voltam.
- Fogalmam sincs, de ha az a nő ennyire aggódik, jobb, ha sietünk – És magamban reménykedtem, hogy nem a bátyámmal történt valami. Most találtunk egymásra, nem volt időnk semmire. Még csak meg sem ismertem, és ezernyi bepótolnivalónk akadt.
Clara furcsa volt, nem beszéltem vele sokat, talán csak akkor, amikor beköltöztünk, ó, és igen, egyszer kért egy pohár tejet, hogy meg tudja sütni a kedvenc süteményét az unokának. Azt hiszem. Vagy mindegy is, lényeg, valami gyereknek.
Ahogy felértünk és szembesültem azzal, mi folyik itt… azaz szó szerint! Te jó ég! Ledermedtem. Meredith hangja el sem jutott a fülemig. Ha Meredith nem nyitotta volna az ajtót, biztos, hogy betöröm – megrémültem, hogy mégis Lincolnnak lehet baja… nem tudtam másra gondolni.
- Hm? – A nőre pillantottam a megkezdett mondat hallatán, majd körbenéztem és a fürdő irányába indultam. – Annak biztos, hogy annyi, de nem ez a legnagyobb gondunk… hanem ez – A csőre böktem, majd feltűrtem a felsőm ujját, hogy az ne legyen csurom vizes, de amúgy teljesen mindegy volt. Így is térdig… oké, bokáig úsztunk a vízben.
- Meredith, az alsó szomszéd… kopogj be hozzájuk, szerintem ők is eláztak és akkor jó kis dominó effektussal eláztattuk az egész házat – A csövet valamennyire sikerült eltorlaszolnom, elzárnom, de ezután rögtön a bátyám irányába indultam. Elméletileg a mi szobánkban volt, de ebben a káoszban már nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán itthon van. Neki előbb kellett volna tudnia, ha gond van, mint a szomszédnak. – Lincoln? – Egyelőre az nem jut el teljesen a tudatomig, hogy semmi ruhánk sem maradt szárazon…

ϟ 323 words ϟ i won't mind ϟ note:  drágáim     ϟ