Hadrian & Marcus

Jellememből fakadóan bizalmatlan voltam, mindent feszült figyelemmel követtem végig és fel voltam arra is készülve, hogy bármikor hátba támadhatnak - akár képletesen, akár szó szerint is. Az enyhe paranoid vonások az életem minden területén jelen voltak és igazán csak nagyon nehezen oldódott fel a hangulatom másokkal szemben. Az idegbeteg énem azonban nem jellemzett a nap huszonnégy órájában, mert akkor első utam a bolondok házába vezetett volna és folytonos leszedálással nyáladzottam volna, ostoba képpel szemlélve a körülöttem zajló életet, miközben nekem nehezemre esett volna a 2+2 egyenlet megoldása is. De ne szaladjunk ennyire előre, voltam annyira észnél, hogy rájöjjek arra, ha valami nem úgy működött bennem, ahogy kellett volna, és az volt az első, hogy önelemzéssel megembereltem magam minden esetben, foggal-körömmel ragaszkodva az objektív megfigyel szerepéhez, kizárva az érzelmeket, kizárva a mi lenne ha kezdetű vágyakat.
Amit akartam, azért tettem és elértem. Amit szívből megvetettem, azért nem kapartam és nem akartam. Amit megkaphattam, azt válogatás és másodlagos gondolatok nélkül elvettem. Egyszerű ember voltam, egyszerű célokkal. Csak a körülmények tettek mások számára engem seggfejjé, katonás viselkedésűvé, amiről már igazán nem tehettem. Pontosan ezek miatt a jellembéli vonások miatt álltak közel annyira kevesen hozzám, amivel sosem volt baj, mert inkább bíztam kevés emberben, mint mindenkiben egy kicsit.
- Jó. Csak légyszi, ne bűzölögj majd rózsaillatot két hónap múlva se - zártam le a témát a részemről ezzel, mert Hadriant elképzelni a réten, szökellgetve boldogan - egy rémálom vált volna valóra. Tudtam, hogy mennyire odáig volt a nőért, és az is leesett, hogy Summer is szimpatizált Hadriannal, de vajon tudják ők ketten, hogy egyikük sem közömbös a másik számára? Ez a különbség köztünk. Ha én akartam valamit, azért pofátlanul sorba álltam, míg Hadrian az úriember kategóriát testesítette meg, csak hát mint tudjuk, a nők sem várnak a végtelenségig. Megtehettem volna, hogy a kezembe veszem az ügyüket, önkéntes postást játszva elejtek egy-egy megjegyzést kettejük előtt a másikról, de nem voltam akkora tulok. Majd megoldják. Az már egy jó kezded, hogy Hadrian itt döglött nála, igaz, nem pont lőtt sebbel képzeltem el ezt az egészet, de hát a cél a fontos, nem mindig az odavezető út. A dohányt illető kérdésre felmorrantam. Elég volt, hogy én tudtam, nem használt nekem ez a gyógynövényes-egészséges verzió.
- Biztos tegnap nem ittam eleget - ráztam meg a fejem az előző megfogalmazásomra. Néha már felötlött bennem a gondolat, ha így folytatom, masszív alkoholista válik belőlem. Hümmögéssel nyugtáztam a szavait, de a számból már vígan lógott ki a cigaretta, lassú ritmusban szívva meg azt. A világ legegyszerűbb kényszerű cselekvése volt ez. Megszív-benntart-kifúj, mi sem egyszerűbb, és tudtam, bármivel is próbálkoztam, életem végéig el fog kísérni ez a függőség, bármivel is próbálkozzak. Mivel Hadriant nem akartam, hogy cula, hús nélküli zörgő csontú fickó legyen, muszáj voltam elhozni neki a kaját, ami egészen ehető lett. A tegnapi három adagom bizony elég bizonyíték volt erre, a cimborám szavaira felnevettem. Sérülten lehet ellene is fogadnék, de nem voltam olyan kegyetlen. Neki hoztam, és lelövöm azt, aki előle elenné, abban biztos voltam.
- Minden voltam már, de anyunak még sose szólítottak - néztem el felé felvont szemöldökkel. - Te se tedd ezután, mert nem tetszik, kisfiam - a hangom szigort rejtett magában, de elnevettem magam egy füstkifújást követően. Női hóbort volt becézni és néhány szótól a hátamon is felállt a szőr. Hogy komolyra fordítsam a szót némileg váltva témát érdeklődtem a hogyléte felől, mert talán az fontosabb volt, mint hogy megtudjam, kulturáltan eszik-e. Idegesített a tény, hogy a tettes még szabadlábon mozgott és habár tudtam, hogy nem feltétlenül szándékos megsebesítésről volt szó, attól függetlenül nagyon szívesen eltöltöttem volna az illetővel pár percet magányosan, kettesben. Aggódtam a cimborámért barátomért, talán ezért is jöttem többször, mint kellett volna. Végig őt néztem, mialatt beszélt.
- Nem azt várom, hogy hazudj nekem - kezdtem bele, mert felesleges lett volna. A valódi állapota érdekelt. Hümmögtem akkor, félmosolyra húzva a számat, amikor azt mondta, mi számít rehabilitációnak szerintem. - Kis lépésekben kell haladni. Nem tudom, emlékszel-e Gerryre - sóhajtottam fel, őt fel kellett vágni, aztán meg összefércelni a hasát. - Szépen gyógyult a sebe, aztán tv nézés közben tüsszentett a szerencsétlen, mire szétnyílt a sebe, szóval megint össze kellett varrni őt. Gondolhatod, nem igazán örült neki - vakartam meg az államon a borostámat. - Ne siettesd, mert csak te szívod meg. De ha gondolod, körbekérdezhetek, utánajárhatok annak, hogy ilyenkor mit kell tényleg csinálni - ajánlottam fel, de persze én se voltam túl nagy segítség, nem ilyen irányú végzettségem volt. A gyilkolás, a rendfenntartás egy másik platform volt, azt hiszem.
- Ránéztem két napja - tettem hozzá gyorsan a megrendelt fegyvert illetően. - Meg ki is próbáltam, ha nem baj - vigyorodtam el, megmozogva a padon, a gerincem végigropogott. Ja, rohadt jó az öregedés, hamarosan tolókocsiban fogok korzózni és a kacsát húzom magammal. - Pazar modell a Tikka, szerintem ha kipróbálod, onnantól kezdve a Remingtonra már nem is tartasz igényt - köszörültem meg a torkom, időközben szűrőig szívva a cigit, amit ledobtam a kövezetre, cipőm talpával elnyomva azt. - Ha gondolod, visszavásárolom, rendbe szedem, újra eladom, a különbözet meg az én kezemben marad - mert ez már üzlet volt, de azért vigyorogtam, kíváncsi voltam, mennyire akart volna megválni az eddigi fegyverétől. Elvégre fejlődni nem ártott. Lehajoltam a csikkért, mert nem szemeteltem, a legközelebbi kukáig ellépve kidobtam azt, miután felkeltem. Visszalépve felkaptam a kezembe a pörköltet.
- Készen állsz? - csak ennyi. Nem ajánlottam fel a kezem, majd úgyis szól, ha össze akarna esni.

Hadrian & Marcus

Az emberi kapcsolatok gyümölcsözőek. Ha megtalálod a megfelelőt, akkor ott nem csak adok, hanem a kapok része is működik, de Marcus elsődlegesen mindig azt nézte, hogy ő hogyan képes kamatoztatni a meglévő kontaktokból - végtére is a túlélés volt az elsődleges szabály, amit érdemesnek tartott követni. Mégis a ki- és felhasználás közepette talált rá azon kivételekre, akik erősítették ezt az elcseszett ön-törvényt, Hadrian Rodes volt az egyikük, akikkel az évek során elkezdett törődni, hogy a kérdései a hogylétét illetően nem csak felesleges kérdések voltak nem várt válaszokkal. A soha nem volt öccseként gondolt Hadrianra, akit amikor meglőttek, Marcus csak enyhén kelt ki magából. Annak a fejét akarta hirtelen felindulásból, aki volt annyira remegő ujjú, hogy egy embert összetévesztett egy vaddal, és legszívesebben egy szemüveget dugott volna fel a nyomorult seggébe, amiért ekkora hülyeséget elkövetett. A nyomok viszont valahol félúton, az akkori vadászok körében elhalványultak és Marcus sem forszírozta ezt látványosan - mert fű alatt azért mégis csak érdekelte, elejtett kérdések, utalások kíséretében érdeklődött, mert a pletykák és a hallottak.. úgysem maradnak titkok. Sosem. Az idő úgyis mindent szépen lassan megold mindent, ha pedig nem egy lelketlen gyilkossal volt dolguk, a bűntudat úgyis életre kelti azt, aki lőtt. Úgyis elő fog jönni a homályból és megbánást tanúsít majd. Tudta, valahol a lelke mélyén tudta, hogy így lesz, Bloomcrown nem a szervezkedő és lassan sompolygó gonoszról volt híres. A mai látogatása is egyike volt azoknak, amiket akart is, nem csak kötelező körökként írta le azt, hogy a Summer és a lány apja által vezetett bolthoz látogatott el.
- Örülök, hogy már nem játszol hadisérültet. Itt legalább szívhatod a kipufogógázt is, kell a változatosság - ez volt a gratulációja, de annak, hogy Hadrian szabadon garázdálkodhatott kint is, tényleg örült. Nem kellett a felfekvéstől, izomgyengeségtől tartaniuk ezek szerint. A nyugdíjas megjegyzésére kapott reakcióra röviden nevetett fel, bólintással nyugtázva. Tényleg szerette a viccet, a szívatást és gyakran is élt vele. Hosszan nézett el Rodes felé, amikor a holt létet hozta fel, de ha úgy is lenne, hogy mindent korlátozni akarnának, akkor ő maga vinné el Hadriant. Persze nem féltette a cimboráját, volt szája, képes volt megvédeni a maga igazát és szembeszállni bárkivel, ha kellett, de mindig jól jött, ha volt segítség vagy támasz. - Helyes. Mondjuk biztos érzi rajtad - nyomott el egy kósza vigyort - Summer mást sem csinált, csak tökéletes ápolóként legyeskedett Hadrian körül, aki ezt egyelőre titokban is, de imádta.
A torka kapart egy igazi cigiért valódi dohánnyal, így amikor elé került, kihúzva egy szálat a szájába pakolva gyújtotta meg azt.
- Köszi - a cigaretta vége felparázslott, nagyot szívott belőle, leengedve a füstöt és a nikotint is a tüdejébe, amit aztán lassan eresztett ki a szájából, hosszan, ráérősen. Mintha drogos lett volna, annyira élvezte ezt a régi-új érzést. - Tudod hogy van ez. Ha van valami jó, igazán sose akarsz tőle megválni és ha már tovább is léptél, mindig képes elcsábítani - jó, ez még neki is túl költőire sikeredett, összevonva a szemöldökeit konstatálta ezt a baromságot. - Hiányzott. Ez igazi - egyszerűsítette le. Mert tényleg egészségesebb akart lenni, leszokni erről a szarról, de bevallottan is visszaeső volt. És élvezte egészen addig, amíg Hadrian meg nem szólalt, szimatot kapva, amin elvigyorodott Marcus.
- Gondoltam elosztogatom itt melletted ülve - nézett le ő is a fazékra, de csak viccelt. Felsóhajtott, amikor meghallotta, Summer hogy bánik a barátjával, meg is rázta a fejét, de nem azért, mert ne tetszett volna neki mindez, egyszerűen csak a nők mások voltak. Nem értékelték annyira a fehérjebevitelt, a napi húsadagot, mint a férfiak. - Vörösboros vaddisznópörkölt. Kissé megborult a bor, amikor csináltam, szóval több adag lett belőle, mint amit először megálmodtam - a megborult a bor kijelentés itt azt jelentette tulajdonképpen, hogy a fél üveg bort a torkán öntötte le főzés közben, amit követett még egy üveg bor. - Odaadnám már most neked a kaját, de ne egyél idekint - nézett el a férfi felé vigyort villantva. Kézzel elég érdekes lenne a pörkölt evés. És ha már itt tartottak, muszáj volt érdeklődni:
- Mennyit tudsz mozogni anélkül, hogy terheslégzésre lenne szükséged? - tette fel komolyan a kérdését. Ezzel tulajdonképpen arra akart rávilágítani, hogy tisztábban lássa, Hadrian mennyire gyenge. Hogy kellett-e a segítsége ahhoz, hogy bevánszorogjanak az épületbe. - Elkezdtétek már a terhelést? - egy újabb kérdés, és ha még korai is volt, érdekelte. A kérdések feltevése mellett célja is volt, hogy nyugalomban és békességben képes legyen elszívni a cigijét. Már huszonkét napja nem látott a tüdeje ilyen dohányt.

Hadrian & Marcus

A legszívesebben letépte volna a visszapillantó tükröt a helyéről, mert az a szőke lobonc nem az övé volt. Az a kék szem nem az ő árnyalata volt, így, hogy elkerülje a végzetest, inkább az ujjai martak rá jobban a kormánykerékre és emlékeztette önmagát, hogy le kellene nyugodnia a picsába. A fejtámasznak döntötte a fejét, lehunyva a szemeit azon gondolkodott a pirosnál állva, hogy vajon mi az istent követett el, hogy ez vele előfordult, de abban biztos volt, hogy ameddig a normális dohánnyal töltött cigaretták nikotinját tolta le a tüdejébe, semmi gondja nem volt neki, de azzal nem állhatott Summer elé, hogy mióta tőlük szerzi be a cigi-pótlékot, hamis illúziói támadtak, mint egy betépett drogosnak szélcsend idején. Ami hazugság volt, mert nem hallucinált, csak a tükrök lettek az ellenségei és a látott képeket, önmagát, azt a másvalakit nem tudta kiverni a fejéből. Válaszai nem voltak és talán kérdései sem, de csak talán. Vagy csak nem akarta feltenni azokat sem önmagának, sem pedig másnak, mert azzal alapvető megállapítást tehettek volna: elment az esze.
Megszívta az orrát, megroppantotta a nyakcsigolyáit is, mert az a tuskó ott mögötte idegből tenyerelt rá a dudára, ami jelezte, hogy az egykori haragos piros már víg zöldre váltott, ezért becsorogva a kereszteződésbe a Herb felé vette az irányt. Megígérte, hogy benéz Hadrianhoz, az anyósülésen lévő, még az általa készített melegen gőzölgő vadhús pedig egyértelműen arra várt, hogy megkajálják. Nem fogja hagyni, hogy Hadrian a lábadozása során átszokjon a kecskekajákra, mert ki tudta, hogy Summer mivel tömte meg a fickót. Mindenesetre rákérdezni sose fog arra, hogy mit pakoltak elé.
Negyed órával később leparkolt az úttest szélén, a padkát épp csak elkerülve a gumikkal, ölébe húzta az edényt, aztán kivágódott mellette az ajtó, amin ki is mászva zárta le a kocsit, hogy meginduljon az épület irányába. Csak ketten dudáltak rá, miközben a zebrán sétált át, és ha már ott volt, akkor lelassított, mert egyrészt ráért, másrészt rohadtul nem az autósoknak volt elsőbbsége. Az egyikükre még rá is vigyorgott bájosan (ami nagyjából annyit jelentett, hogy bekaphatták), de a szeme sarkából észrevett hadonászó mozdulatok elterelték a figyelmét, amit követett a hangos ráköszönés. Viszonozta a mosolyt, de csak akkor jártatta a száját, amikor Hadrian elé ért pár lépéssel.
- Szia! Kiengedtek a celládból, vagy szökésben? - érdeklődött, végignézve Hadrianon. - Nyugdíjas verzió, ha minden igaz - szívatta a másikat, amit az arckifejezése is tükrözött. Vigyorgott a szerencsétlenségén, de csak elfojtva - talán. Letette a seggét a padra, ha volt szabad hely, ha meg még több, akkor a kajával teli edényt is letette maga mellé, hátával nekitámaszkodva a mögöttük feszülő falnak.
- Megnyugtat, hogy még bagózol, akkor azért nem szólnak itt, ugye? - érdeklődött, egyelőre nem rákérdezve a hogylétére. Mégis milyen választ kapott volna? Kössz jól, minden príma. Vagy még játszott a rohadt életbe cseszettül fáj még mindig verzió is. Az ő testén is voltak hegek, isten tudja, és tudta, hogy mennyire fájtak a golyó ütötte nyomok. Mint amikor elveszíti valaki a fél lábát, de még érzi, hogy tudja mozgatni a lábujjait. Hogy fájt a bokája - a fantomfájdalom csodákra volt képes. - Van egy felesleges szálad? A saját cigi-utánzatomtól felfordul a gyomrom - vagy inkább attól, amit látott azóta a tükörben.