Nem olyan régen még eszembe se jutott volna, egyszer olyan büszkeséggel tekintek majd egy épületre, mint egy apa a gyermekére. A hasonlat persze messze nem a legjobb, hiszen a múzeum nem az enyém és mégis, annyi munkát és energiát öltem már bele mostanáig, hogy mégiscsak magaménak érzem, valami különösen szentimentális módon.
Clayton, bár sose mondta, minden bizonnyal tökéletesen tisztában van vele, ezért is hagy rám időnként szinte mindent. Meg persze azért, mert képtelen megülni a egy helyben, de ebbe nem vagyok hajlandó belemenni.
- Ahogy gondolod - beletörődve bólintok. Nem akarok erősködni, nem akarom győzködni, hogy messze nem lenne zagyválás, ha elmondaná a véleményét, az pedig, hogy ez személyes és szívből jövő lenne, nem pedig tudását fitogtató, különösen élettelivé tenné az egészet. Talán idővel elkapja annyira a hely hangulata, hogy meggondolja magát vagy éppen észre se veszi, hogy kimondja az egyik gondolatát. Problémát persze az se jelent, ha tartja majd magát az elhatározáshoz. Ha éppen olyan napom van, képes vagyok órákon át beszélni a kiállított tárgyakról és a mait is ilyen időszaknak érzem. Biztosan nem fogunk csendben bandukolni egymás mellett.
- Nagyon szívesen - remélhetőleg épp rá fogok érni megint, amikor ismételten ellátogat a múzeumba, hogy újfent társaságot nyújthassak neki, mit őszintén szívesen teszek meg, nem csupán udvariasságból egyeztem bele kérésébe.
Vele ellentétben én szívesen osztom meg gondolataimat, még ha azok éppen nem is tudományosak, a látottakról, különösen, ha éppen az egyik kedvencemmel szemezünk. Hiába szeretem a múzeum összes tárlatát, vannak, amikhez szorosabb érzelmek kötődnek. Egyikhez azért, mert én is részt vettem a beszerzésében, a másikhoz azért, mert egy imádott korszakot őriz és idéz meg és még számos egyéb okom akad arra, hogy mit, miért nézek szívesebben, még akkor is, ha itt áll, mióta elkezdtem dolgozni.
- Pontos évszámot valóban nem tudok mondani, annál, ami ennyire régi,  lehetetlen. A leletek ebben a vitrinben a neolit forradalom előttről származnak, olyan időszámításunk előtt 16 000 körülről. Még nem dolgoztam itt, mikor ezek már itt voltak és semmilyen irat nincs róluk, fogalmam sincs, mikor és ki által kerültek ide - tekintetem elgondolkozón siklatom végig az említett tárgyakon, gondolatban vállat vonva végül. Jobb is talán, ha nincs tudomásom rengeteg dologról, nem kell, hogy még ilyesmik miatt is fájjon a fejem.
- Ezek a korszakok millió titkot őriznek, valahogy mégis inkább izgalmas és nem szomorú, hogy valószínűleg sose fogjuk megismerni a felét se - szeretnénk, olyanok vagyunk, mi emberek, akik mindent tudni akarnak, attól érzik jól magukat és talán pont ezért annyira furcsán jó érzés, hogy bármennyire küzdünk is, mindig lesz olyan, amit örök homály fed.
- Egy kicsit ehhez hasonló ez a város is - körbepillantok, de ezúttal nem a falakat szemlélem, hanem a múzeum környezetét és minden mást, ahová már csak gondolatban láthatsz el innen.

Valamikor, a kezdetek kezdetén, úgy gondoltam, hogy a munka csak pénzkeresésre jó, semmi másra. Úgy éreztem, puszta kötelesség ez, amit kénytelen vagy végigszenvedni minden egyes nap, s ahogy munkaidőd lejár, már fel is pattansz és olyan gyorsan iszkolsz el a tett helyszínéről, amilyen gyorsan csak tudsz.
Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy sokak számára valóban ezt jelenti, kötelező kellemetlenséget, amit el kell viselni a túlélés érdekében. Nekem szerencsém volt. A sors különös fintorának köszönhetően, egészen véletlenül sikerült megtalálnom a hivatásomat, amit valóban élvezettel, boldogan csinálok.
- Sose becsüld alá a tudásod - időnként még magad is meglepheted, de, még ha számomra eddig ismeretlen információval nem is tud szolgálni, a véleménye biztosan megér majd egy meghallgatást. Mindannyian különbözőek vagyunk, a múltunk, a korunk, a nemünk és millió egyéb dolog is befolyásolja meglátásainkat, s ha mutatunk némi érdeklődést a másik után, igazán érdekes beszélgetésekben lehet részünk. Én, személy szerint, szeretem az efféle társalgást. Mindig, szinte gyermeki, kíváncsisággal telve hallgatom meg a látogatókat, s nem egyszer fordult már elő, hogy olyasmit mondtak, ami elgondolkodtatott vagy amivel szívesen szálltam könnyed, tét nélküli vitába.
- Eddigi tapasztalataim alapján, ha tényleg meg akarsz nézni mindent, az nem fog beleférni egy napba - sok minden függ az egyéni szokásaitól. Ha kevésbé alapos, nem áll meg az összes kiállítási tárgynál, hogy elolvassa a leírást róla, hanem csak azoknál, amik kifejezetten érdeklik, akkor probléma nélkül végig lehet járni a múzeumot egyetlen nap alatt is.
- Nos, akkor javasolhatom a kor szerinti haladást? Szerintem az mutatja meg a legjobban, mennyi minden változott az évek alatt és könnyen kihagyhatod azokat a korszakokat, amik nem érdekelnek - javaslom némi merengést követően. Bár van egy adott haladási irány, tulajdonképpen úgy nézhetsz meg mindent, ahogy az neked tetszik. Ennek ellenére, na meg mert szeretem a szabályokat, én mégis inkább az eredeti felosztás szerint haladnék, már csak azért is, mert tényleg annak van a legérdekesebb hangulata. - Ebben az esetben, szólni fogok, ha odajutunk - elégedett mosoly siklik arcomra válasza hallatán. Meglettem volna anélkül is persze, hogy eláruljam, mik a kedvenceim, örülök, hogy ez az apró és tulajdonképpen jelentéktelen, de számomra mégiscsak fontos információt nem kell magamban tartanom.
- Gyere akkor, azt javaslom, arrafelé induljunk - bökök az egyik jobb oldali ajtó irányába, mielőtt azonban elindulnék, megvárom, hogy valóban megfelel-e neki is a döntés. - Ez az egyik legrégebbi kiállításunk. Csak párszor lett hozzányúlva a nyitás után és annak is már jó ideje. Azóta minden ugyanúgy van. Mondjuk nehéz is ennyire régi leletekre ráakadni - amint eljutunk az első vitrinhez, elhallgatok, hagyva, hogy Mei egy kicsit csak az elé táruló látványra koncentrálhasson.

- Valóban - időnként ugyan egy kicsit talán túlzásba viszi azt a bizonyos szenvedélyt, de azt még én se cáfolhatom meg, hogy a múzeum főleg azért olyan sikeres, mert az Igazgató pontosan tudja, mit érdemes megvenni és mit nem.  
Megkönnyebbült elégedettséggel rázom meg kezét, épp úgy, ahogy azt a protokoll előírja, s nem vagyok szégyenlős kimutatni azt se, mennyire örülök neki, hogy látszólag nem zavarja a megszólítás, sőt, épp ellenkezőleg, úgy fest, még tetszik is neki, hogy nem kell egyedül átszelnie a kiállításokat.
Persze, van, mikor az ember jobb szeretne egyedül maradni, mikor kizárólag a saját gondolataival szándékozik foglalkozni és nincs semmi, amit kevésbé akarna, mint valaki más szövegelését hallgatni olyan dolgokról, mik nem is érdeklik talán annyira. Időnként azonban jó szórakozás valaki mással megosztani a véleményedet, ha pedig ez a valaki egy idegen is ráadásul, akivel nincsen semmi ismeretségetek, akit nem akarsz lenyűgözni, sokkal felszabadultabb is lehetsz, mint egy jó baráttal.
- Itt. De ne szegje kedvedet, nem tárlatvezető vagyok, még az is lehet, hogy tudsz újat mondani  - bár ritka, de nem ez lenne az első eset, hogy egy-egy látogatónak olyan információja is akad valamiről, ami eddig az én figyelmemet elkerülte. Vagy ha más nem is, egy festményről lehet egészen ellentétes, de izgalmas véleménye, mint az enyém. Ezekért pedig bőven megéri időnként csatlakozni hozzájuk, még akkor is, ha néhányan inkább csak az ingyenes körbevezetés miatt élvezik a társaságomat.
- Jártál már itt? Megmutathatom, merre vannak újdonságok, ha gondolod, de ha most vagy itt először, akkor... nos, akkor bőven lesz mit megnézned - a múzeum ugyan nem átjárhatatlanul hatalmas, de éppen annyi kiállítási tárgy van, hogy még ha egy egész napot is szánsz a nézelődésre is kapkodnod kell, hogy időben végezz. Ha pedig inkább a nyugalmas, alapos vizsgálódás híve vagy, akkor jobb, ha úgy tervezed, hogy néhányszor még vissza kell jönnöd, hogy az összes tárlat végére érj.
- Időszakos kiállításunk éppen nincs, - teszem még hozzá, csak hogy tudja, sehova nem kell sietnie, a jelenleg itt lévő látnivalók közül marad is mindegyik.  - úgyhogy tényleg nincs semmit, amit kifejezetten ajánlanék, hogy ne hagyd ki. Persze vannak személyes kedvenceim, de nem akarlak rábeszélni egyikre se - nem vagyunk egyformák, az, ami nekem tetszik, közel se biztos, hogy neki is fog, sőt. Arról már nem is beszélve, hogy nem azért jöttem ide hozzá, hogy beleszóljak bármibe, pusztán rövid időre el vágytam szakadni a feladataimtól és úgy tenni, mintha én is egy egyszerű látogató lennék.

A múzeum a második otthonom. Sőt, ha alaposabban belegondolok, az itt töltött idő függvényében, inkább az elsőnek nevezném. Arról már szót se ejtve, hogy jobban is szeretek itt tartózkodni, mint a lakásomban. Utóbbi tiszta, otthonos és kellemes a maga nemében, ugyanakkor unalmas és csendes is, ami tökéletes persze abban az esetben, ha éppen magányra és némaságra vágyok, de ha ennek ellenkezőjére van szükségem, akkor nincs olyan hely, ahol kevésbé lennék, mint odahaza.
A munkahelyem ellenben képes minden lehetséges igényt kielégíteni. Amikor épp nem kell senkivel tárgyalnom, könnyedén meghúzhatom magam az irodám csendjében, amikor pedig társaságra vágyok, elég csak kilépnem a látogatóknak fenntartott folyosókra, termekbe és máris ráakadok valakire, akivel legalább futólag tudok néhány szót váltani. Különösen abban az esetben, ha még azt is elmondom, nem csak egy furcsa jöttment vagyok, hanem a múzeum igazgatóhelyettese.
Kezdetben pedig el se tudtam képzelni, hogy valaha komolyan élvezni fogom ezt a munkát. Akkor úgy gondoltam még, hogy csak egy rövid kitérője lesz az életemnek, addig fog csupán tartani, míg kitalálom, mihez is akarok kezdeni magammal valójában. Az idő folyamán azonban, nem csak beleszoktam, de olyannyira hozzám is nőtt, hogy már el se tudom képzelni máshol magam.
- Valóban. Az Igazgató mindig kitesz magáért - merthogy ez az Ő érdeme, senki nem vitathatja el tőle. Még ha az adás-vételt nem is Ő intézte el mindig, a felkutatást és választást neki köszönhetjük.
- Cray - teljes testtel felé fordulok, jelezve, ezúttal minden figyelmem az övé, s irányába nyújtom karom, kézfogást ajánlva fel, amennyiben igényt tart rá. De ha mégse, az se keserít el. - Örülök a találkozásnak - mosolyom sugárzóan őszinte, nyoma sincs rajta a megszokott udvarias hamisságnak. A vele való összefutás valóban jó kedvre derít, s bízok benne, ha csak egy rövid időre is, de társaságom felajánlását pozitívan fogadja.
- Tegeződhetünk? - igencsak egyértelműen irányomba billen a kor mérlege, így veszem is a bátorságot rögtön, hogy némiképp személyes hangvételű beszélgetést ajánljak fel. Semmi üzlet nincs ebben a társalgásban, kétlem, hogyha mind a ketten belelegyezünk, a profizmus megcsúfolása lenne ez.
- Bánnád, ha egy ideig veled tartanék? Szeretek időnként a látogatókkal beszélgetni és végignézni velük a kiállítás egy részét - még akkor is, ha századszorra járom be ugyanazt az utat, akkor is, ha valamelyik teremben hosszú idő óta nem volt semmilyen változás. Itt lenni nem csak puszta munka számomra, hanem valódi szenvedély.

Azt hinnéd, bármilyen érdekes legyen is kezdetben, még egy múzeumot is meg lehet unni egy idő után. A kiállítási tárgyak veszítenek titokzatos ragyogásukból, lassan ezek is a hétköznapok komor velejárójává olvadnak. Egyesekre ez az út vár valóban. Az itt töltött évek alatt láttam elhalni a csillogást számtalan idegenvezető, kutató szemében, láttam, ahogy a kezdeti öröm, mellyel minden reggel szinte bereppentek az ajtón, alig várva, hogy újabb munkaidő kezdődjön, fokozatos csökkenésbe kezdett, míg végül már csak bevonszolták magukat az épületbe, sóhajtozva, a hétvégét dédelgetve gondolataik között.
Be sose vallottam volna, de féltem, rám is ez a sors vár, hogy hivatásból munka lesz, majd végül valami olyasmi marad belőle csupán, mit túl kell élni, mi nem több egy lehetőségnél, hogy pénzt keressünk és megéljünk. Az évek azonban csak teltek és teltek, kiégésnek jelét pedig továbbra se tapasztaltam és nem is teszem ez a mai napig. Lelkesedésem mit se csillapodott, még mindig képes vagyok órákat beszélni ugyanarról a tárgyról, akkor is, ha már azelőtt is a múzeumban volt, hogy ide kerültem volna.
Hazudnék persze, ha azt mondanám, nem az újdonságok azok, mik a szívem igazán megdobogtatják. Minden másnál nagyobb lelkesedéssel várom az új szállítmányokat, s ha borsos teendőim engedik, előszeretettel nézem végig útjukat az érkezéstől kezdve, végleges helyükre kerülésükön át, egészen addig, míg az első látogatók szemügyre vehetik őket.
Sajnálatos módon, erre csak ritkán nyílik lehetőségem. A múzeum körül mindig akad valami tennivaló, nem könnyű időre elvégezni mindent, éppen ezért dédelgetek oly vigyázva minden ilyen lehetőséget.
A mai napon szerencsém volt, nincs semmilyen halaszthatatlan feladatom, szabadon kószálhatok hát a kiállítótermek között, vissza-vissza térve kedvenc helyeimhez, s megállva időnként, hogy hol a kincsekben gyönyörködjek, hol a látogatók kifejezéseit figyeljem vagy épp megszólítva néhányukat beszélgetésbe mélyedhessek velük a látottakról. Persze, nem mindenki élvezi, ha megkörnyékezik. Sose megyek azokhoz, akik társaságban érkeztek vagy látványosan egyedül kívánnak maradni. Ennyi idő után nem nehéz megkülönböztetni őket azoktól, akik bár magányosan érkeztek, nem csupán nem zavarja őket, ha valaki csatlakozik hozzájuk, még örülnek is neki.
Határozott léptekkel közelítem meg mai kiszemeltemet. A fiatal nő különösen látványos érdeklődést mutat gyakorlatilag minden iránt, mely rögvest felkelti figyelmemet, s nem titkolt reménykedéssel, lesz ma valaki talán, akivel megvitathatom néhány meglátásomat, szólítom meg.
- Gyönyörű, igaz? Már alig lehet megmondani, hogy éveket töltött a víz alatt - mutatok az előttünk fekvő vázák legnagyobbikára. Az idő és a mostoha körülmények okoztak természetesen benne javíthatatlan kopásokat, töréseket, de restaurátoraink megtettek mindent, hogy ezek ellenére is szinte visszanyerje egykori csillogását.