Mindent tudni akartam róla, mert biztosra akartam menni: tényleg az, akinek titkon gondolom, vagy hazugság az egész? Puszta tévképzet lenne? Ha lett volna konkrét bizonyítékom a találgatáson túl, már rég rákérdeztem volna nyíltan. Így viszont a sötétben tapogatóztam csupán és egyre inkább egy lehetetlen helyzet felé sodródtam.
Megértettem az aggodalmát a munkával kapcsolatban. Valószínűleg most érkezett a városba és ha nincs senki, akit ismerne, akkor nincs senki, akihez mehetne. Apró sóhaj hagyta el a számat erre a gondolatra, majd a szavaira igyekeztem koncentrálni.
- Hogy én? Nem, kizárt… - Mosolyogtam. – Ezt meghagyom legalábbis másoknak, azoknak, akik tényleg értenek hozzá. Mármint… - Elgondolkodtam, miképp fejezzem ki magam, de mikor közölte, hogy talán emiatt nem hisz a csodákban, nagyot nyeltem. – A részemről talán pont ez az oka annak, hogy nem is vállalnám be semmiképp ezt. Én sem hiszek a csodákban, és így kétlem, hogy hiteles tudnék lenni – Habár hamar rájöttem, hogy ezzel talán olyan, mintha őt szólnám le, erről szó sem volt. – Mármint, nem akartam leszólni, nehogy úgy vegye. Tényleg csak magamról beszéltem… - Reméltem, nem vette magára. Elég kínos lett volna, főleg, ha még beigazolódik az is, ami ott lógott a levegőben. Ha ő az én… nos, akkor nem kellene, hogy rosszul induljon ez az egész.
Láttam rajta a meglepettséget. Valószínűleg én is ilyen arcot vághattam nem rég. Aprót bólintottam, mielőtt felvázoltam volna, mi is az én betegségem, amivel bár együtt élek, megvan a hátulütője. Például Sebastian nem is tud róla, úgy alkalmaz.
- Az angina pectoris a szívizom vérellátási elégtelensége, oxigénhiánya által kiváltott klinikai tünetegyüttes. Bal oldali mellkasi, vagy szegycsonttáji szorítás-, illetve nyomásérzés formájában jelentkezik, oka a szívet tápláló koszorúerek meszesedése, szűkülete. – Nem akartam túlságosan szakmai lenni, de a téma az volt. - Súlyos következményekkel járhat, a szívinfarktus fokozott rizikóját jelzi. – Fejeztem be végül, majd félrepillantottam. Csak akkor néztem vissza, mikor újra megszólalt és kijelentette, hogy meg merné kockáztatni a rokoni kapcsot köztünk.
- De az lehetetlen. Sok az egyező pont, de logikusan átgondolva nem hinném, hogy valóságos lenne. – A szemeit figyeltem, majd mély levegőt vettem. Agyaltam. Nem tudtam, jó ötlet-e, de végül csak megszólaltam újra. – De egy vérvizsgálat… egy… DNS vizsgálat megoldaná ezt a kérdéskört. Viszont… most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy jól legyen, nem? – Megköszörültem a torkomat. Nem lehettem önző és neki is magára kellett volna gondolnia elsősorban. Vagy csak féltem már a valódi választól, magam sem tudtam eldönteni.
Végül odahúztam egy széket az ágya mellé és leültem, ezzel megadva kissé magamat neki és a helyzetnek. Persze, még mindig aggódtam, hogy a pihenésről, a gyógyulásról vonom el a figyelmet, de mindkettőnket érdekelt, mi is ez az egész.
- Ha… igaz lenne a feltételezés… úgy értem… - A lábam idegesen kezdett fel-le járni, miközben próbáltam összerakni egy értelmes kérdést. – George egyszerre volt két helyen? Ez elég abszurdnak tűnik – Nem volt kedvem az apa jelzőt használni rá, hisz nem érdemelte meg és most eleve logikusabb volt nevén hívni. – De ha őszinte akarok lenni, ön nem is tűnik annyira meglepettnek… - Nem tudtam volna megmondani, miért érzem ezt.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, ahogy visszakérdeztem, illetve, ahogyan értetlenkedtem a rutin kérdések kapcsán. – Teljesen igaza van, Doktor Úr. – Helyeseltem, majd beletörődtem, hogy itt valóban senki sem hibázott… de azért a számat kissé félrehúztam, mert leegyszerűsítette volna az orvosok munkáját, ha az adott válasz szerepelt volna az adataim között.
Elárultam, amit szeretett volna tudni rólam… még talán többet is mondtam a kelleténél. Kitértem a szívbetegségemre is. A doki az egész hallatán… nem volt valami bőbeszédű, sőt lehetett rajta látni, hogy nagyon elgondolkodott valamin. Azonban nem kerítettem neki nagyobb feneket, így folytattam tovább a beszédet és rátértem a lehetséges felépülésre. A munkámat hoztam fel, ugyanis a megélhetés miatt nekem az nagyon is fontos. Ha nem dolgozhatok, akkor akár már most mehetek a híd alá… persze maga a tudat, hogy nem nagyon mozoghatok, az egyáltalán nem volt egy jó hír. Rá is kérdezett, hogy mivel foglalkozom… amelyre válaszoltam is rögtön. – Valóban izgalmas. Bár az igazat megvallva, az egész csak jól begyakorolt trükk… és semmi más. – Vettem egy mély levegőt. – Ha rengeteget gyakorol, akkor akár ön is képes lenne előadni az adott produkciót. – Tettem hozzá, mellyel magát az illúziót romboltam le a bűvészettel kapcsolatban… de nem zavart, mivel hiába léteznek látványos előadások, minden ember tudhatja, hogy nem vagyunk képesek varázsolni. Egyszerűen csak hihetetlenül ügyesen csináljuk a munkánkat. – Talán ez az oka, hogy nem hiszek a csodákban. – Nyelek egyet. – Mert, én már csak tudom, mi zajlik a színfalak mögött… – Ismételten túl sokat beszéltem, és ez viszont a munkámról szólt, amit egy normális bűvész nem feltétlen árul el. Még ha igaz is…
Nem akartam tovább folytatni a beszélgetést, főleg ebben a témában, így örültem, hogy valahogy átterelődött a szó magára a nevünkre… túlságosan sok volt az a bizonyos véletlen… már olyan gondolatok is a fejemben jártak, hogy ő lehet az én féltestvérem. Nem, az kizárt… de mi van, ha mégis? Legalábbis nagybátyám mesélt nekem arról, hogy van egy testvérem apai ágon, de sosem találkoztam vele. A nevét sem tudtam, mivel azt nem árulta el nekem. Apámmal való találkozásnál kérdeztem volna rá, de tudjuk, hogy az hogy is végződött…
Hagytam, hogy ő beszéljen, így csak figyeltem, amit közölt velem. Először nem akart mondani semmit, amiért próbáltam rávenni, hogy nyugodtan mondja el nekem… és… kimondta azt a nevet, amit valamilyen szinten hallani akartam. Szóval, az ő apja is George Lockhart. Ez számomra, igen is bebizonyította, hogy ő az. Ő a féltestvérem. – Az ön apja is… – Csak ennyi hagyta el a számat. Ráadásul, amit a szívéről közölt, amiatt még a szemeim is kikerekedtek. – Ön is beteg? Angina? – Szaporábban pislogtam. – Ez pontosan mit jelent? – Érdeklődtem… végül elgondolkodtam, hogy már ez is egy közös pont. – Lehet, hogy őrültség, mint amit ön is mondott, de én már egyáltalán nem látom annak az egészet. – A szavak csak úgy jöttek ki belőlem, nem tudtam megfékezni őket. – A sok véletlen miatt, én meg merem kockáztatni, hogy mi rokonok vagyunk. – Felemelt szemöldökkel figyeltem az arcát, ezáltal a reakcióját is...

Gyengén ráztam meg a fejemet, jelezve, hogy nem volt feltüntetve. Orvosi hanyagság vagy szimplán arról is szó lehetett, hogy Fata Morganaba nem minden jutott el, ahogyan a városról sem tudott bárki. Az információ áramlás pedig ebből kifolyólag nem volt a legjobb.
- Lényegtelen, kinek a hibája, hiszen minden esetben meg kell kérdeznünk a betegtől ezeket személyesen is, ha van rá mód. Főleg akkor, ha teljesen ismeretlen a számunkra az illető – Egy vadidegent kezelni nem egyszerű dolog megfelelő információk nélkül. Ahogy folytatta, enyhén elnyíltak az ajkaim. A szíve? Mindig is úgy hittem, anyámtól örököltem a gyenge szívemet, de akkor talán pont, hogy apánktól? Nem, ez hülyeség. Nem lehet ő a… Nagyot nyeltem. – Igen, értem, persze – Ennyit tudtam csak kinyögni hirtelen, annyira nem találtam a szavakat.
Érdeklődve hallgattam a válaszát, azt, hogy mégis mit dolgozik. Szóval bűvész? Nem is gondoltam volna. Elmosolyodtam halványan.
- Ez érdekesen és egyben izgalmasan is hangzik – Nem hazudtam. Habár nem hittem a csodákban, az ilyen bűvészkedés igazán bámulatra méltó volt. Kíváncsi lettem volna, ő milyen, de nem akartam tolakodó lenni. Eleve a kíváncsiságom egyelőre inkább a személye iránt volt nagyobb, mintsem a munkája iránt.
Túl sok volt a véletlen. Amikor kimondta, hogy ő is Denverből jött… már szinte biztos voltam benne, hogy valami van. De mégsem akartam túlgondolni, vagyis igen, de kimondani nem, mégis elkezdtem és hiba volt. Talán… az volt.
A mappát kezdtem figyelni a kezemben, amin a neve is díszelgett, majd egy sóhajjal a férfira emeltem a tekintetemet. Szinte nyíltan rákérdezett, de ez azt is jelentette egyben, hogy nem csak én gondolkodtam el. És ő még csak nem is tudta azt, amit én, pusztán a nevünk volt a támpontja.
- Valójában… nem tudom. Nem vagyok benne biztos, de… - Kinyitottam a mappát. Az első oldalon voltak az alap információk és habár általában csak az „anyja neve” kerül feltüntetésre, ritkább esetben az apa neve is felkerül. Az övé itt volt. Vagy a miénk. – Az én apámat is úgy hívják, hogy George Lockhart – Halkabbra sikeredett a kelleténél, így megköszörültem a torkomat. – De lehet, hogy ez semmit sem jelent – Még ha fogalmam sem volt róla, apám milyen volt, mielőtt megszülettem, azért azt nem feltételeztem volna róla, hogy esetleg elhagyott volna egy gyereket. Engem sem hagyott el, attól, hogy egy erőszaktevő volt, még nem hagyott magamra. Mondjuk örültem volna, ha ő lép ki az életemből és nem anya. – De ez őrültség. Nem gondolhatom, hogy maga… - Ráemeltem lassan a tekintetemet. Ahogy kimondtam, még nagyobb őrültségnek tűnt, mint csendben gondolkozva. – Mindenesetre… később még benézek. – Igyekeztem terelni a témát, a gondolataimat és az övét is, de csak nem sikerült. – Egyébként… az én szívem is gyenge. Angina. – Tettem hozzá, miközben tényleg értetlenül álltam már az egész helyzet előtt. Lincolnt kezdtem figyelni, pedig jól tudtam, hogy most kéne befejeznem.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A doki szavai járták át az elmémet... szinte visszhangzott a fejemben az egész. Valóban csak a fájdalomcsillapító megemlítésénél figyeltem újra rá. A homlokomat masszíroztam meg, majd egy kérdést intéztem felé... azonnal jött is a válasza. - A lapomon nem volt feltüntetve? - Hunyorogva néztem az orvos arcát, még a szemöldökömet is ráncoltam, ugyanis meglepett a kérdésével. - Már elnézést, de azt hittem, hogy ezek a dolgok le vannak írva az aktámban. Vagy csak a régi orvosom volt a balfék, hogy nem jegyzett le mindent? Hmmm... - Karba tett kézzel magyaráztam tovább. - Nos, nem vagyok allergiás és nem vagyok érzékeny a gyógyszerekre... viszont. - A mondat közepén nyeltem egy nagyot. - Viszont a szívem... az nem éppen egészséges. - Vakartam meg a fejemet. - A bal kamrai szívbillentyűm az ami gyengébben működik. Tehát nem zárul rendesen... bár ezt nem kell önnek elmagyaráznom. - Végig figyeltem a férfit, még a névjegykártyájára is tettem egy pillantást, ami miatt elgondolkodtam. Vajon miért is hasonlít a vezetéknevünk.
A kevés testmozgással kapcsolatban rögtön a munkámat kellett felhoznom... Persze ezt ő sem hagyhatta szó nélkül. - Kérem szépen, Doki! Én az illúzió mestere vagyok... vagyis... bűvész. - Böktem ki, majd lenéztem az ágyra, ahol a testem hevert... - Igaz, a helyzetem nem éppen ezt mutatja... de így van. - Ráztam meg kissé a fejemet... majd ismét a szemem a ruháján lévő kártyára tévedt. Nem bírtam tovább és rákerdeztem, hogy honnan is jött. - Igazából csak érdeklődtem... - Szóval Denver... Hmmm érdekes. - Én szintén Denver-ből érkeztem. Milyen kicsi a világ, nem igaz? - Feleltem... végül a következő mondatára lettem figyelmes. Felejtsem el?... Na, azt már nem. Mégis hová akart ezzel kilyukadni... még, hogy több ezer Lockhart név létezik... rendben... nincs kizárva... de valahogy túl sok a véletlen. - Igen? Folytassa csak. Mit szeretett volna mondani? - Szaporábban pislogtam... - Talán a nevünk miatt valamelyik ősünk közös? - Magam sem tudom ezt miért is mondtam ki, de már nincs mit tenni... így már csak a válaszára vagyok kíváncsi, hogy vajon mit felel...

Igyekeztem a lehető legtárgyilagosabb lenni és csak arra koncentrálni, hogy miért jöttem: az orvosa voltam, nem több, legalábbis ezt kellett a szemem előtt tartanom. Nem ragadhattak el még jobban a saját érzelmeim, mert így is a munkámmal játszottam – ami valljuk be, piszok fontos volt a jelen helyzetben. Sóhajtottam egy aprót a visszakérdezésre és végül elkezdtem felvázolni a helyzetet. Nem volt rózsás, közel sem, de a jó hír az volt, hogy élt és még így is könnyebb sérülésekkel úszta meg a balesetet. Úgy értem, történhetett volna sokkal rosszabb is… de nem történt. Mintha csak a sors akarta volna, hogy a kórházban kössön ki és találkozzunk. Már ha tényleg közünk van egymáshoz. Annyira rá akartam kérdezni és mégsem tudtam, hogyan és mikor hozakodjak elő vele.
- Nincs más. Bár kór előzmény hiány miatt meg kell még kérdeznem, érzékeny-e bármilyen gyógyszerre, vagy allergiás-e valamire. – Nem árt ezeket is tudni a későbbiekre vonatkozóan. – Továbbá van-e bármiféle betegsége? – Mint mondjuk nekem a gyenge szívem? Oké, már ez is kissé puhatolózó kérdés volt a részemről, mégsem teljesen direkt módon. Apró sóhaj hagyta el a számat, majd oldalra döntöttem a fejemet.
- Mindenképpen hanyagolnia kell a munkáját, ha sok mozgást igényel. A lába érdekében… ha nem akar élete végéig fájdalmakkal küszködni. Mit dolgozik? – A sérült lábára pillantottam, majd vissza rá. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin és nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy ránézett a névjegyemre. A kérdése végül meglepett. Nem hittem volna, hogy ő lesz az, aki előbb kérdez, de ezek szerint ő is gyanakszik? Ez fordult meg a fejemben elsőre. Nagyot nyeltem, majd némi fáziskéséssel ugyan, de reagáltam.
- Denverben születtem. Miért kérdezi? – Ennél átlátszóbb talán nem is lehettem volna. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, nem tudtam, mi lesz ebből az egészből. – Bár bevallom, engem is érdekel, hogy ön hová valósi… - Talán az a legtisztább, ha őszinte vagyok vele, nem? – A nevünk… persze, valójában több száz, vagy több ezer ember él Lockhart vezetéknévvel, de mégis… mármint, felejtse el – Legyintettem, mielőtt kimondtam volna, amire valójában gondoltam. Így is attól féltem, hogy őrültnek néz. Inkább magamhoz vettem újra a mappát. Persze, ha csak az egyező vezetéknév lett volna „problémás”, talán tényleg a véletlen műve lehetett volna az egész. De az apánk neve is egyezett.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A nővérke távozása után ismételten magamra maradtam. Pont úgy, mint amikor megébredtem a kórházi ágyon. Rossz belegondolni, hogy pontosan ilyen érzés lehet azoknak a betegeknek, akik egyedül élnek. Nem maradt hozzátartozójuk, vagy esetleg van családjuk, de valamilyen oknál fogva nem beszélnek egymással és amiatt alakul ki az a helyzet. De hasonló dolog van az én esetemben is… az igazi szüleim konkrétan eldobtak maguktól… nagybátyám lenne az egyetlen, akit ez ügyben felkereshetnék, de nem akarom zavarni… ráadásul az isten háta mögötti városban vagyok, ami még a térképen sincs. Nem is tudnám elmagyarázni neki, hogy hova is kellene jönnie.
Amíg vártam ezekkel a gondolatokkal játszadoztam, közben a szobát vizsgáltam meg, mivel ébredéskor nem igazán tudtam rendesen szemügyre venni. A megszokottól másabb volt ez a szoba. Nem mintha olyan sűrűn lettem volna kórházban… de a filmekben sem ilyen volt. Sokkal szebb volt minden… magas színvonalú… igényesen volt felszerelve a szobám. A függönytől kezdve, az ágyamon át az összes szekrényen keresztül minden modern kinézetű volt. – Ezt már nevezem! – Jegyeztem meg pár bólogatás keretében. – Vajon mikor jön a doki… itt fogok meghalni az unalomtól. – Kezdtem türelmetlen lenni, de nem tudtam mit csinálni… csak és kizárólag várni.
Mindenképpen le akartam valamivel foglalni magamat, így a ruhámat kerestem, hogy legalább egy pakli kártyát elővegyek, de nehezen tudtam mozogni… körbenéztem és a kabátom ott díszelgett a fogason… – Na, szép… mondhatom… – Döntöttem hátra a fejemet neki a párnának, és ezzel elfogadtam a tényt, hogy azt semmiképp sem tudom elérni. – Kell, hogy legyen valahol egy érme, vagy akármilyen kis tárgy… – Vizslatom a közvetlen közelemben lévő tárgyakat, de… semmi. Még egy szalmaszálat sem találtam. – Mit csináljon az ember, ha magánál van? – Idegességemben hangosabban mondtam a kelleténél.
Egy jó fél óra elteltével, épp befejeztem a plafonon lévő minták számolását, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta egy idegen. Mivel kórházi egyenruhában volt, így rögtön az orvosra tudtam gondolni, hogy ő lehetett az. Annyira megörültem, mikor megláttam és végre kiderül mennyire súlyos a sérülésem, hogy elfelejtettem köszönni a dokinak. Persze hiába kértem elnézést, de még akkor sem üdvözöltem rendesen, csak az eredményről érdeklődtem…
Igaz erre mondjuk nincs mentség, de mégis a karrierem múlik azon, hogy mennyi időbe fog telni a felépülésem. – Nem úsztam meg könnyen? – Sóhajtottam. Lehunytam a szememet és a további mondandóját úgy hallgattam végig. Egyre feszültebb lettem, ahogy mesélte a különféle sérüléseket. Alig tudtam felfogni, hogy ennyi minden történt velem a baleset után. A morfiummal kapcsolatos információja közben nyitottam ki a szemem és egy kérdéssel fordultam felé. – Van még valami, vagy „csak” ennyi? – Néztem a szemébe, majd magam sem tudom miért, de a névjegykártyájára szökött a tekintetem. Elolvastam a nevét. Dr. Leighton Lockhart… Lockhart? Nagyot nyeltem, majd újra a férfi arcát kezdtem bámulni. – Tehát a felépülésem érdekében, nem szabad sokat mozognom… A munkám miatt ez nem lesz egyszerű… – Nem akartam rákérdezni azonnal, így nem is említettem meg, hogy a neve egyik fele ismerős… sőt egyezik az enyémmel… bár ha jobban belegondolok, ezt ő is nagyon jól tudja… a papírjaim alapján… ha ezt nézzük, akkor akár rá is kérdezhetnék… nem igaz? – Ha szabad kérdeznem, hová valósi… Doktor Úr? – Egyből nem tehettem fel azt, hogy miért is hasonlít a nevünk, így szépen lassan érdeklődtem felőle…

Szerencsének mondhattam magam, hogy amilyen váratlan módon csöppentünk Fata Morgana-ba, olyan gyorsan sikerült is munkát szereznünk. Habár megvolt a magam kórházi múltja és referencia anyaga is, közel sem lehettem abban biztos, hogy ennyire könnyen felvesznek. Ám igyekeztem a lehető legjobban beilleszkedni és tenni, amit egyébként is tettem mindig. Segíteni és minél több életet menteni.
Azonban arra, amire bukkantam, talán a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Alig néhány órája érkezett be egy sürgős, autóbalesetes férfi. Súlyos volt az állapota és én magam is segédkeztem az ellátásában, de ami végül feltűnt, az a neve volt. Lehet, hogy a világ óriási és nem kellett volna, hogy elgondolkodtasson, de mégis… ahogy megláttam a nevét a kórlapon: Lincoln Lockhart; akaratlanul is átfutott a fejemen, hogy ismerhetem-e őt valahonnan. Aztán ezt a gondolatot igyekeztem kiverni a fejemből és arra koncentrálni, amiben jó vagyok, de amint teljesen stabil lett az állapota és elvitték egy magánszobába, újra elgondolkodtam.
Egyszerűen annyira beférkőzött a fejembe ez az egész, hogy képtelen voltam parancsolni magamnak. Hosszú utat jártam végül be azért, hogy az én betegemmé nyilvánítsák Lincolnt; bevallom, hogy nem szabályos utakat jártam be. Mondhatnám úgy is, hogy sötét sikátorokban jártam és hátsó ajtókat használtam, mire hivatalosan is az én kézjegyem került a kórlapjára, helyesbítve az aktájára. Egyelőre nem nyitottam ki, nem tudtam, mivel fogok szembesülni és azt sem tudtam, minek örülnék jobban. Megfordult a fejemben az is, hogy csak túlgondoltam az egészet és tényleg semmi közöm hozzá, de annyira furcsa érzés kerített a hatalmába, hogy nem hagyott szabadulni.
A folyosón ácsorogtam, talán túl feltűnő helyen, de valahogy nem úgy tűnt, mintha bárkit érdekelne, hol vagyok. Körülöttem emberek nyüzsögtek, nővérek cseverésztek, néha egy-egy látogató haladt el mellettem, keresgélve azt a betegszobát, ahol a rokonuk, barátjuk, családtagjuk feküdt.  Végül mély levegőt véve nyitottam ki az aktát, hogy végül rápillanthassak. Az első adatok viszont nem hazudtak, sőt, letaglóztak. Vagyis csak egy adat. Az apa neve. George Lockhart. Lehet ekkora véletlen? Az egész egy véletlennek és lehetetlen dolognak tűnt. Ha ő az, akinek első olvasatra gondolom, akkor miért itt, miért most? Mekkora véletlennek kell lennie, hogy pont egy isten háta mögötti városban fussak össze a testvéremmel, akiről nem is tudtam? Butaságnak tűnt.
- Leighton? Minden rendben? – Összerezzenve kaptam fel a fejem, a kezeim automatikusan zárták össze az aktát.
- Persze, csak még át kell néznem néhány dolgot a betegemmel kapcsolatban – Közöltem, majd kikerültem a férfit, hogy valahol máshol folytathassam az olvasást.
Nagyjából fél óra múlva talált rám a nővérke a pihenőben, az aktával a kezemben, amit azóta vagy hússzor átolvastam.
- Már mindenhol kerestem! Lincoln magához tért és Önt szeretné – Azonnal kapcsoltam és felmarkoltam az aktát, azzal siettem a férfi szobájához. Az ajtónál viszont elidőztem egy kicsit, mielőtt benyitottam volna.
- Sajnálom, nem akartam megváratni. Azonnal jöttem, ahogy szóltak, hogy magához tért – Magyarázkodtam, majd beljebb lépkedtem és leraktam az asztalra az aktát. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ő…
Koncentrálnom kellett, szóval inkább igyekeztem elterelni a gondolataimat és az ő szavaira fókuszáltam.
- Nem úszta meg könnyen, Lincoln… - Nem kellett rápillantanom sem a kórlapjára újra, mert az elmúlt fél órában csak azt olvasgattam. Sóhajtottam egy aprót. – A fejét elég erős ütés érte. Agyrázkódása volt. Valamint a bal lábában a csont megrepedt… nem tört el, de néhány hétig teljes mértékben kímélnie kell, hogy összeforrjon, és ne legyen később gond vele – Próbáltam érthetően magyarázni és nem sietni. – A válla kiugrott, azt vissza kellett raknunk a helyére. – Bár őszintén? Ez volt a legkisebb gondja. A fejsérülés és a lába komolyabb gond volt. – A morfium adagját beállítottuk, de ha nagy fájdalmai vannak, mindenképp szóljon – Tettem hozzá már egy fokkal halkabban, miközben az arcát fürkésztem.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A sötétség vett körbe. Nem tudtam hol vagyok, azonban egy pillanat alatt váltott át hirtelen minden vakító fehérségbe. Irritálta a szememet. Csak lassan tudtam odatenni a kezemet, valami mintha meggátolt volna a mozdulatban. Szépen lassan nyitottam ki a szememet, majd tisztulni kezdett a látásom. Hunyorogva pásztáztam végig a helyet, végül normálisan néztem szét. Éreztem, hogy lüktet a fejemben a vér. Kicsit szédültem is. Lenéztem a karomra és megállapítottam, hogy a belőlem kiálló csövek nem engedték, hogy mozogjak rendesen… – Hmm… hol vagyok? – Kérdeztem… magamtól, ugyanis egyedül voltam ebben a szobában. De jobban belegondolva a helyzetembe… az ismerős környezet, illetve az eszközök arra utaltak, hogy én… – Ah… egy kórházban… – Mély levegőt vettem és hátra döntöttem a fejemet. Hogy a fenébe kerülhettem ilyen szituációba? Nagyra kerekedett szemekkel tekintettem a semmibe… a baleset… – Hogy ez az ok! – A mellkasomhoz tettem a kezemet. Megkönnyebbültem, hogy élek.
Egy jó pár perc eltel, amíg ott feküdtem az ágyon. Mi sem jelezte volna nekem jobban, mint a fájdalom a testemen. Konkrétan mikor magamhoz tértem, semmim sem fájt, viszont ahogy telt az idő egyre jobban. A fejemen illetve a vállamon éreztem az elviselhetetlen érzést… először. Utána már a bal lában is hasogatni kezdett. Alig tudtam elviselni… valahogy jelezni akartam valakinek, aki itt dolgozik. – Hahó! Valaki, akárki! Segítség! – Hangosabban beszéltem a kelleténél. Azonban semmi válasz nem érkezett. Kutakodtam tovább valami kapcsoló vagy jelző szerkezet után, amivel értesíthetek valakit. Hosszabb keresgélést követően, megtaláltam az erre alkalmas eszközt. Megnyomtam és perceg kérdése volt, de megjelent a nővérke… – Felébredt a kedves beteg? – már majdnem válaszoltam neki valami „szépet”, de nem hagyta. – Nocsak, a morfium adagolása leállt. Be is indítom, és így már jobb lesz. – Felelte. Megragadtam a ruháját. – Idehívná nekem a doktort… kérem! – A mondatom végén azt a szót nehezemre esett odabiggyeszteni, de megtettem, hogy ne tűnjek bunkónak. Kiment a szobából, majd egy fél óra múlva újra nyílt az ajtó viszont akkor már az orvos jelent meg. – Végre valahára megérkezett, Doktor Úr! – Nyeltem egy nagyot. – Elnézést, hogy nem üdvözöltem, ahogy azt illik. – Sóhajtottam. – Nos, mennyire súlyosak a sérüléseim? – Tettem fel a kérdést… érdekelt, hogy ez a dolog mennyire fog hátráltatni a munkában.