I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-05-02, 11:20
Blaine vs. Ginny
Amennyire örültem neki, hogy ilyen lazán és könnyedén lelőttem egy újabb játékost, olyan szempillantást alatt állt meg bennem az ütő, amikor meghallottam az eltalált fél reakcióját. Pedig már fel is pattantam a helyemről, ugrásra készen, hogy segítsek neki, ha már miattam esett ki a játékból, de nagyjából két lépés után le is fagytam, miután realizáltam, kettőnk közül nem neki van szüksége segítségre… hanem nekem, ha nyakon csíp! - Határjelölő? - motyogom magam elé megszeppenten, miközben kétségbeesett tekintettel pislogok a sötétbe, hogy mégis milyen határjelölőkről beszél?! Határozottan emlékszem rá, hogy azt mondták, hogy a pálya egy része az erdőben van, ráadásul a kutya se jár erre, nem kell aggódni. Képzeletemben amúgy is valami 3 méter magas masszív, betonfal képében él a határ, hogy véletlenül se tévessze el az ember, de itt se közel, se távol semmi hasonló… - Várjunk! Azok a színes kis bójaszerű izék lennének azok? - gondolkozok hangosan, miközben igyekszem bőven fókuszálni, hunyorítani, hiába, a sötétedő erdőben nem épp a legjobbak a látási viszonyok, de igen, valami színes kis szutyok tényleg van ott. Hogy a macska rúgja meg, jobban nem tudták volna eldugni őket?! Amikor idiótának nevez, nem csak azért vörösödök a fülem hegyéig, mert talán – de tényleg csak talán! - én voltam egy icipicit vaksi, hogy nem vettem észre a jelzéseket, de nagyjából ekkora tudatosul bennem, hogy basszameg! Nem egy másik játékost találtam el az imént, hanem egy civilt. És nem is akármilyen civilt, hanem történetesen a főnökömet, akinél feltételezem, nem festékpatronnal töltött fegyvert szorongat épp. Merjek szólni neki, hogy én vagyok az? És akkor talán nem lő le, legrosszabb esetben úgy vág ki a színházból, mint azt a bizonyos macskát… Vagy lapítsak inkább, mint nyuszi a bokorban, essünk túl rajta, inkább lőjön le, kevésbé lesz kínos és fájdalmas?! - Én… én én… én nagyon sajnálom! - nyögtem ki dadogva nagy nehezen, holott egyébként nincs semmi hasonló problémám, de legyünk őszinték – a felbőszült főnökömet látva csoda, hogy egyáltalán meg bírtam szólalni, még ha csak ilyen elhaló, vékony kis cincogásra is futotta. Apropó, futás… lehet, hogy ciki, de talán ebben az esetben tényleg hasznos lenne! Vajon nem számítana cserben hagyásnak? Mondjuk nem igazi tölténnyel lőttem, csak egy ártalmatlan kis festékpatronnal, legrosszabb esetben lesz egy csúnya, lila foltja… Vagy inkább ne is próbálkozzak a futással, mert legalább kétszer olyan hosszú lábai vannak, és száz méteren is simán lehagyna?! A fenébe is, miért pont én?!!! Szóljak neki egyáltalán, hogy én vagyok az? Bár, ez még elvileg paintballos terület, nem szabad levenni a maszkot, de hogy én nem mászok az oroszlán karmai közé amikor így hőbörög, az is biztos. Jobb híján csak leeresztettem a fegyvert, és felemelt kézzel jeleztem, hogy megadom magam. Ha már az előbbitől nagyobb hangerő úgy sem igazán menne jelen esetben… színész vagyok, a pantomimmal talán még elboldogulok. Hátha szerencsém lesz, és futni hagy… vagy akkor lő hátba. A fenébe is, Ginny, nem hiányzott az a múltkori thriller, se a hülyébbnél hülye gondolatok, hogy itt ér véget a történetem, ebben a nyomorult erdőben… - Megadom magam, csak ne lőj le! Légyszi. - cincogtam elhaló hangom, bár tudnám minek… szerintem tőlem egy méterre se hallaná senki, nem hogy ilyen távolságból.
Annyira tele volt a hócipőm mindennel. Tényleg. Van az a pont ahol már a pia sem tud segíteni. Hiába, a dühkezeléssel mindig gondjaim voltak. Szóval maradt a jó öreg vadászat. Kiválasztottam hát a megfelelő fegyvert, elterveztem a hétvégét. Hűtőláda pipa, csomagolt kaja pipa, ha nem fogok semmit akkor se halok éhen. Sátor pipa, egy kis pia… Pipa. Szépen bezsuppoltam mindent a Rangerbe, beültem a volán mögé, és au revoir, civilizáció. Amint az aszfaltot elhagytam a földes útért cserébe, egyből megtalált a lelki békém. Valamiért az erdőben sokkal inkább érzem magam otthon, mint… Otthon. Megtaláltam a kedvenc tisztásom, leparkoltam a kocsival, majd nekiálltam a sátrat felállítani. Drága darab volt, de minden pénzt megért, szinte a legvízállóbb darab a piacon, jól szellőztethető, a fűtést is könnyen meg lehet oldani, méretre pedig egy kisebb, átmeneti háznak is elmenne - ki tudja mikor lesz rá szükségem? Miután a víkendházam stabilan állt, kipakoltam a kocsiból a holmit, és a két szobából az egyiket berendeztem a kocsin lévő kempingasztallal és székkel, a hűtőtáskával, a másik szobába pedig behajítottam egy vastag plédet, majd a felfújható matracot egy újabb pléddel, meg egy összecsavart hálózsákkal, mert ki tudja ma milyen idő lesz este. A meteorológusok folyton tévednek. Ezután a hátamra kaptam a húszliteres víztartályt és útnak indultam hogy a közeli forrásból vigyek vissza egy kis vizet. Kezdeti edzésnek ez a séta plusz a súly úgyis megteszi. Végül nem maradt más hátra, csak az elégedett hümmögés, hogy az alap elkészülési idővel pár óra alatt meg is voltam. Sajnos már igencsak viszketett az ujjam hogy meghúzhassam a ravaszt, ráadásul most még ölni is tudtam volna egy kiadós szarvasraguért… A gyomrom éhesen mordult fel a gondolatra, pedig kiadósan reggeliztem. Felkaptam hát a puskát és a hevedert, és útnak indultam. Imádtam hallani a madarak csicsergését, a levelek zörgését, esküszöm, ennél megnyugtatóbb dolgot elképzelni sem tudok. A talajt szemléltem lábnyomok után, de egyelőre hiúzon, borzon kívül másnak a nyomát nem láttam. Franc. Tovább sétáltam, majd hirtelen megtorpantam mikor ágreccsenést hallottam. Elsőre nem láttam sehol semmit, de ledermedtem, kíváncsian várva, hátha felbukkan végre a hőn óhajtott préda. És lám, egy fiatal szarvastehén emelte fel gyönyörű fejét tőlem nagyjából 20-25 méterre egy bokor mögül. Éreztem ahogy az adrenalin végigszalad rajtam, most jöhet a cserkészés… Nem szeretem az állatokat hatvan kilométerről kilőni, nem biztos hogy pontos vagyok, nem szeretnék felesleges szenvedést okozni neki… Plusz, minél közelebb érek, annál inkább adott a vadászat öröme. Épp megtettem volna az első halk lépést, amikor zörrent mögöttem a bokor. Nem kistestű állatra emlékeztető hangja volt, így mielőtt szembetalálom magam egy hiúzzal vagy pumával, megpördültem, és abban a pillanatban valami a bal vállamba vágódott. A vörös lé elöntötte a vállamat, engem pedig bár eddig is hajtott az adrenalin, most sajnos kissé kitört belőlem az állat. Főleg mert a hirtelen mozdulat miatt a szarvas is eliszkolt. Dühös léptekkel indultam meg a bokorharcos felé. - Komolyan mondom bazdmeg még egy kölyökbe botlok az erdő ezen a részén isten engem úgy segéljen, felgyújtom az egész épületét annak a paintball faszságnak, megmondtam hogy tegyenek le határjelölőket, egyesek itt vadásznak, aztán még én leszek a köcsög ha valakit véletlenül seggbedurrantok! - a hangom talán egy kicsivel emeltebb volt a szokásosnál. Egy kicsit. - Elegem van ebből a gyerekes szarságból! És naháááát, ott a kurva határjelölő! - mutattam egy sor színes cölöpre innen egy kiadós távolságnyira. - Asszem akkor itt mégsem a szervezők komplett idióták, csak a játékosok nem bírnak kifele nézni a fejükből. - itt már szabályosan füstölt a fejem. Békére lelni jöttem ide ki, erre el van kúrva a napom. Legszívesebben csak világgá ordítanám a haragom. Arról nem is beszélve hogy a paintball maszk jelenléte is rohadtul idegesített, mert így még az arcát sem láthattam ennek a semmirekellőnek, aki miatt jó pár órás késésben leszek zen-ügyileg, na meg persze az ordibálásomtól valószínűleg amúgyis az összes állat fejvesztve menekült, mintha csak egy grizzly jelent volna meg a környéken. Faszom. Ezt nagyon nem így terveztem…
Csak teltek, múltak a hetek, mióta először pillantottam meg a piros szemű, fehér bundájú, zsebórás nyuszit a tükörben, mégsem mondhattam, hogy sokkal okosabb lettem volna, mint akkor. Arra már rájöttem – elfogadtam, beletörődtem – hogy akármilyen hihetetlen, mégis én lennék, de hogy a mostani életemet hogyan kéne összeegyeztetnem ezzel a ténnyel, vagy azzal a sok furcsasággal, amivel mostanában álmodok, az igencsak jó kérdés. Gondoltam rá, hogy kiveszek pár nap szabadságot, esetleg betegszabadságot, de aztán mégis meggondoltam magam – szükségem volt a színházra, a próbákra, előadásokra, társaságra, hogy eltereljék a gondolataimat és ne bolonduljak meg, ha egyedül lennék a négy fal között napokon át, nem tudom, hogyan viselném ezt az egész helyzetet. Így nem maradt más megoldás, mint továbbra is úgy tenni mindenki előtt, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne. Néha több, néha kevesebb sikerrel, de már egészen jól belejöttem a füllentésekbe, miért rohanok folyton folyvást, vagy miért vagyok sokkal szétszórtabb, mint korábban. A hét viszont eltelt, előttem az egész hétvége. Szinte már minden nap eljártam futni, amikor csak időm engedte, elvégre a mozgást tartják az egyik legjobb stresszoldónak, mégis úgy éreztem, kevés, ide valami ütősebb, valami hatékonyabb kell! Kínomban hát nekiestem az Internetnek, szégyen vagy sem. Tudom, hogy nem ciki segítséget kérni, valahogy még sem akartam dilidokihoz menni, mert más se hiányzik, mint hogy őrültnek higgyen, aztán cseszhetem a színésznői karriert ha bezárnak a pszichiátriára… Szóval az Internet népének bölcsességében hittem, meg abban, hogy sikerül valami működő megoldást találni. Arra nem, hogy elmúljon ez az egész mostani állapot, annyira naiv én sem vagyok, de egy jó stresszoldó programot találni talán nem esélytelen. Végül néhány órányi böngészés után így tudtam meg, hogy kis városunkban egy Paintball pálya is működik… vagyis igazából nem csak pálya, egy régi, elhagyatott épület az erdő szélén, és egy nagy zöldterület, ahol mehet a kommandózás a festékpatronokkal. Elsőre hülyeségnek tűnt, de aztán jobban belegondolva, nem nagyobb őrültség, mint sündisznókkal krokettező flamingókkal álmodni, úgyhogy „Carpe diem!” címszóval már jelentkeztem is az egyik délutáni csapatba. Csak így, egyedül, mert bár megfordult a fejemben, hogy elhívok valakit, de hamar elkaszáltam a dolgot. Egyrészt, mert ez az én problémám, nekem kell megküzdenem vele, hiába fogják közben a kezem, kivételesen csak hátráltatnának, nem segítenének vele… másrészt pedig mégis kit hívhatnék…? Nem, jó lesz ez így, hogy senki sem ismer, és én sem ismerek senkit. Már jóval kezdés előtt érkeztem, hogy legyen időm felszerelést próbálni, bérelni, végighallgatni minden fejtágítást, ami az első meccseseknek szükséges, mielőtt kezünkbe nyomták volna a fegyvereket, és jó szórakozást kívánva utunkra engedtek a „vadonba”. Egy órával később pedig be kellett látnom, hogy az első percekben amennyire be voltam tojva, az első sikeres találok után egész felpezsgett az ereimben az adrenalin, és vérszemet kaptam… Hogy jó érzékem volt a „vadászathoz”, vagy pusztán a kezdők szerencséjének köszönhettem a sikereimet, azt magam sem tudom, jelenleg nem is érdekelt, csakis egy dolog – ki lesz a következő áldozatom? Jöhetne már erre valaki, a fene tudja, mióta kuksolok itt a bokorban! ...és meg is van! Szerencsétlen nagy mamlasz, akkora, hogy hiába próbál rejtőzni a fenyőfa mögött, még annak se olyan széles a törzse, hogy teljesen eltakarja – szerencsémre, ugyanis nincs más dolgom, mint felkapni a fegyveremet, célozni és… bumm! Ez is talált, csak azt kéne megtudnom, hogy a vállán, vagy valahol máshol sikerült elkapni, amilyen sűrű errefelé az erdő aljnövényzete, nehéz lenne ilyen távolságból megmondani.
Legutóbbi képek
Amennyire örültem neki, hogy ilyen lazán és könnyedén lelőttem egy újabb játékost, olyan szempillantást alatt állt meg bennem az ütő, amikor meghallottam az eltalált fél reakcióját. Pedig már fel is pattantam a helyemről, ugrásra készen, hogy segítsek neki, ha már miattam esett ki a játékból, de nagyjából két lépés után le is fagytam, miután realizáltam, kettőnk közül nem neki van szüksége segítségre… hanem nekem, ha nyakon csíp!
