Az ilyen sok-sok éve tartó barátságokban az a jó, hogy szinte már minden téma felmerült köztünk. Szinte. Mert például a kinek milyen pasik/csajok tetszenek és ki mit szeret az ágyban az valahogy… férfi-nő barátságba eddig nem fért bele. Vékony jégnek tűnik, így bármennyire is szeretném, nem feszegetem tovább. Ugyanakkor, a vérét azért még szívhatom!
- Ó, dehogynem! - emelem magasba az orrom mindent tudó mosollyal. Hogy aztán azonnal az arcomra is fagyjon amint folytatja a mondandóját. - Oh! … Kösz! - felelem sután. Szeretem a piros ruhákat, meg a feketét és a barnát is, de most speciel azért a kék mellett döntöttem, mert ez szépen kiemeli az ibolyás brosst amit tőle kaptam. Mert az volt a cél, hogy lássa mennyire örülök az ajándékának.
- Te hamiskártyás! - csapok le rá kíméletlenül. Ha megfogtam bizony nem eresztem! - Már hogy is ne volnál rá féltékeny! Biztos a diákok jobban szeretik nálad vagy az iskolai sportnapon messzebb dobta a labdát vagy valami hasonló buta pasis versengés már megint. - adom meg neki a menekülő utat. Nem feltétlen kell nőnek lenni a dologban, mert még ha nem is ugyanolyan területen dolgoznak, akkor is mindketten tanárok. Simán lehet valami ilyen jellegű is a rivalizálás. Bár nekem Jasper ezt nem említette sosem.
- Egy nyuszit. - vonok vállat - Kevesebb macera mint egy kutya, nem csinál akkora ramazurit a lakásban mint egy macska. És! Vega. - teszem még hozzá mosolyogva. Nem mintha ez szempont lenne az állat választásnál, elvégre én is néhanapján fogyasztok húst, de mindenesetre ez is a tapsifülesek számlájára írandó a jó értelemben. Meg egyébként is imádom a kis lapát füleiket meg a mozgó nózijukat, és te jóóó ééég, egyszerűen elolvadok attól a kis pamacska farkincájuktól!
De persze a kellemes beszélgetésnek véget is vet a fogfájás, ami könnyedén megelőzhető lett volna ha néhanapján eljön szűrővizsgálatra. Ezért tépem a szám neki is a diákoknak is és mindenkinek is, hogy félévente egy szájba kukkantás nem fáj senkinek se, de ha probléma lesz az fájni fog!
- Lótúrót. Ha bíznál már évekkel ezelőtt beültél volna a székbe. - zárom rövidre ezt a bizalom játék kérdést. Sajnos elég egyértelmű, hogy szigorúnak kell lennem vele különben sosem hagyja meggyógyítani magát. Pedig a begyulladt fog nem játék, és nem csak azért mert fáj, de a gyulladás át tud terjedni más szervekre is és akkor aztán kész a baj. Nem akarom ezzel riogatni, még. De ha nem hagy más választást…!
- Nehéz téged bulizós egyetemistának elképzelni. - merengek hangosan. Lehet azért mert már érettebb korában ismertem meg, de tényleg nem tudom őt elképzelni úgy, hogy éppen sörpongozik vagy piakezű-Edward játékban verseng. Aztán ki tudja, lehet ő volt a kolesz ügyeletes buli felelőse! Sose lehet tudni!
- Kell neki egy kis idő, igen. - bólintok, majd megnyugtatásként hozzá teszem - De addig ne aggódj, semmit nem fogok csinálni amíg bármit is érzel belőle. - én se tapsolnék ha úgy fúrnák a fogam, hogy közben mindent érzek belőle. Aztán ki tudja, lehet nem is lesz szükség fúrásra… mert egyből húzni kell.
- Ez egy teljesen átlagos méretű tű. - sóhajtok már szájbarágósan. Aztán végre valahára kinyitja a száját, látom is hol a probléma, és minden további nélkül kenem be az ínyét zsibbasztó zselével majs szúrom az éréstelenítőt több ponton, hogy kevésbé legyen kellemetlen érzés. Jó eséllyel ebből sem érzékelt már túl sokat. Amíg várjuk, hogy hasson a gyógyszer, addig a kis tükrömmel nézegetem meg a fogsorát.
Nem tagadom, tényleg régóta vártam már ezt, hiszen szakmai ártalom: tetszenek a fogai. Alapvetően nincs velük gond, sőt. Szépen gondozta eddig, csak itt-ott látok egy icipici fogkövet ami korához képest kifejezetten bámulatos. Nem tehetek róla, újra meg újra mosolyra húzódik a szám, kár lenne tagadni, hogy élvezem a helyzetet. Amikor már elég idő eltelt, óvatosan kocogtattam meg a fogát, és mivel azt a választ kaptam, hogy nem érez semmit, neki is láthattam a munkának. Közben nem beszéltem, csak ha valamire kérnem kellett (öblítsen, ne mozogjon, megint öblítsen…)
Ha tippelnem kellene, valamikor ráharaphatott valami keményre ami miatt lepattant egy kis darabka, és abból lett ez a lyuk ami most csinálja a fesztivált. A munkára fókuszálok, de azért közben néha rá pillantok, hogy jól van-e, haladhatunk tovább? Látva milyen szenvedésként éli meg (azt amiből semmit sem érez), sóhajtozok. Nem lesz boldog, hogy csak ideiglenes tömést kap és vissza kell még jönnie, de ez van. A gyulladásnak előbb csillapodnia kell.
Amikor elkészülök, bő egy órával később, leveszem a kesztyűt és megsimogatom az arcát hiszen a szemei még mindig csukva vannak.
- Kész is vagy, öblíthetsz. - én addig elpakolom a “kínzóeszközeimet”, hogy ne zavarja, majd holnap fertőtlenítem őket a protokoll szerint, ma este már nincs hozzá erőm. - Kapsz egy fájdalomcsillapítót és némi gyulladáscsökkentőt is, de egy kicsit lehet kába leszel tőle. Plusz a zsibbadás miatt ma még folyhat a nyálad is, szóval… nem tudom. Nem szívesen hagynálak magadra az éjjel. - mondom némiképp feszengve. Oké talán nem halna meg egyedül sem, de nyugodtabb lenne a lelkem ha valaki figyelne rá. Amikor már a köpenyt is levettem, megdörzsölöm az arcom, mert nem tagadom, elfáradtam egy kicsit én is.
- Túlélted? Ha igen, akkor van egy rossz hírem.

- Persze, természetesen. - nem kötekedek tovább, hiába tudnék, mindenesetre érdekes, hogy pont most jut eszébe ilyesmikről faggatni. Nem, különösebben nem hiszek a véletlenekben, szóval kíváncsi vagyok, milyen gondolat suhant át azon az okos fején, aminek hatására ennyire foglalkoztatni kezdte a téma.
- Én, dehogy… - csóválom a fejem igazi, ma született bárány ártatlanságú képpel, mielőtt félbemaradna a mozdulat, én pedig némi hezitálás után mégis megszólalnék – Vagyis, van valami… Nem csak a kék, a piros is jól áll. - bököm ki némi időhúzást követően. Még a rajzórák színköréből a piros-kék-sárga alapszín kombináció is eszembe jut róla, de annak már inkább nem adok hangot, mielőtt elkezdene azon kukacoskodni, hogy ott nem is olyan kék van mint a ruhája, meg a haja sem sárga, hanem szőke… Részletkérdés, köztudott, hogy a pasik 8 bites színrendszerben látják a világot… Miután azonban így elkalandoztak a gondolataim a témáinktól teljesen független vizekre, valahogy az exével  - azaz a kollégámmal – kapcsolatban sem fűt túlzottan a kíváncsiság, hogy minél több részletet megtudjak. Ennyire azért nem vagyok mazochista.
- Még, hogy én? Féltékeny? Ráadásul pont rá? Jó vicc! - horkanok fel talán túlzottan is árulkodóan, de ahogy az előbb ő, most én vagyok hajthatatlan, ha itt pusztulok meg, akkor se fog semmi bővebben kiszedni erről az egész témáról. Pláne, mert tulajdonképpen nem lenyúlta, aki tetszett… pont, hogy azután ébredtem rá, hogy összejött vele, így még igazából hibáztatni sem hibáztathatom, csak magamat, szóval inkább hagyjuk is. Úgy elcseszett az egész, ahogy van, kár is tovább ragozni, úgy sincs mit szépíteni rajta.
- Egy nyuszit… pont egy nyuszit? - kérdezek vissza meglepetten, hisz nem túl felkapott háziállat, pláne ezen az istenverte Északi-sarkon… Még csak ki se tudod vinni őket sétálni, mert ezek a bent tartott nyuszik annyira kis érzékeny dögök, mindentől képesek lebetegedni. Az meg inkább hagyjuk is, hogy az elmúlt hetekben hányszor pislogott rám vissza egy nyúl a tükörből, még ha nem is a kis tündibündi törpenyúl, hanem a vadon élő, nagyobb termetű változata. Azt hiszem, kicsit túlhajszoltam magam mostanában a melóban. Az utóbbi talán annyira nem titok, de az előbbit még Lynnek sem mertem említeni, mielőtt kattantnak nyilvánítana, ugyanúgy hallgattam róla, mint a fogfájásomról is. Igaz, ez utóbbit ha akarnám, se tudnám tovább leplezni, hála annak az átkozott tökmagnak. Tudtam én, hogy elég lett volna a leves, öregszem, hogy már rágni se bírok rendeset.
- Bízok én, csak… - csak épp fosok a fogorvosoktól, mit szépítsünk rajta, és a sors furcsa iróniája, hogy megannyi szakma közül neki is pont ezt kellett választania! Mondanám, hogy inkább mennék egy idegen fogorvoshoz, aki egyáltalán nem ismer és valószínűleg sosem fog többé látni, az is kevésbé lenne kínos, de… Lynn legalább tudja, hogy nagyjából úgy érzem magam mint akit kivégezni kísérnek, valószínűleg nála fájdalommentesebben senki sem dolgozna. Na meg nem is sokan vannak nyitva így este… Kizárásos alapon marad Lynn.
- Hagyjál ezekkel a hülye háromszögekkel… Sulis berkekben meg a jó jegyek-társasági élet-alvás kombóval jönnek mindig. Válassz kettőt… vagy ha egyetemista vagy, akkor egyet. - forgatom a szemeimet mogorván. Igaz, a diákok sajnáltatják magukat vele, de azért a tanárokat is hozzá lehet csapni a körhöz, nem elég, hogy lenyomunk akárhány órát, szakkört, miegyebet egész nap, tanítás után még a dolgozatokat is javíthatjuk otthon csendes magányunkban, ráadásul a nyári szünet sem olyan buli, mint ahogy külső szemlélőként látszódik. Nem tudom, más hogy viselné, ha minden szabadságáról a főnöke döntene, mikor veheti ki.
- Mert az olyan sokáig tart, hogy hasson? - kíváncsiskodok, miután lassú léptekkel, de csak elérem végül a széket, és helyet foglalok rajta, igyekszem messzire elkerülni a tekintetemmel a mindenféle kínzóeszközöket, amik mellette sorakoznak. Ó, az a boldog tudatlanság…
- Jól van na, nem kell leharapni a fejem! Tudod te, ebből a szögből milyen ijesztő az a böszme nagy tű?! - reagálok hasonló stílusban mint ő, fogadni mernék, hogy úgy sem érti… inkább elengedem a kezét, majd amikor meghallom az utasítást, magamban csendben vívódva, a plüssmackót szorongatva próbálom rávenni magam, hogy kövessem is azt. Már épp beadnám a derekam, hogy oké, kezdjünk, ám úgy tűnik, előbb fogy el az ő türelme, így kapom is azt a bizonyos fejmosást… Hé!
Lesütött szemmel, némán szorongatom fél kézzel azt a szerencsétlen plüssmedvét, csoda, hogy még tart a varrás, másik kezemmel pedig a karfába kapaszkodok minden erőmmel, némi vonakodás után csak megadva magam… Ha már úgy sincs menekvés, akkor gyorsan essünk túl rajta… Ha pedig túl vagyunk a szurin és kezdődik a fúrás-faragás, inkább a szemem is becsukom mellé, minél kevesebbet érzékelek az egészből, annál jobb. Hallani is bőven sok, nem még látni, milyen fúrókkal meg hegyes vackokkal matat a számban a kedvenc szöszim. Lehet, hogy mégsem véletlen, hogy pont egy nyulat látok gyengébb napjaimon a tükörben?

Ismerhetném már annyira, hogy a magas labdákat bizony kíméletlenül lecsapja, rá az orromra. lehetett volna annyi eszem, hogy nem megyek bele ebbe az egész témába, hogy ki van alul meg felül és mit szeretek… Csak fülem hegyéig vörösödve állok ott összeszorított szájjal, mert azért se mondom el neki! Vagy megtudja saját tapasztalatból, hogy mit szeretek az ágyban vagy sosem tudja meg mert én aztán el nem mondom!
- Nem, ennek tényleg nincs semmi jelentősége, csak gondoltam… mármint elég rég ismerjük egymást és gondoltam megkérdezem. - tárom szét zavartan a karjaim. Lelkem egy sötét zugából tette fel a kérdést egy kis szadista manó, hogy a vörös hajú szeplősökre eztán másképp, irigyen tekintsek. Fene vigye el őket, tuti azért tette hozzá mert azok a csajok tetszenek neki. A vörös még egy dolog lenne na de a szeplők? Sose volt olyanom.
- Wolfie, mondani szeretnél nekem valamit? - kérdezek vissza ugyanolyan szemtelenül vigyorogva mint ő. Kétség sem fér hozzá, hogy bizonyára okozna egy kisebb döccenőt a barátságunkban ha egy fedél alatt élnénk, de én egyáltalán nem bánnám. Miért, mégis mi olyan tulajdonsága lehet amit nem tudok elviselni? Mármint a répa rágcsáláson kívül mert azzal már olyankor is ki szokta nyírni az idegeimet amikor kirándulni megyünk. Fel nem foghatom hogyan lehet annyira teátrálisan nyammogni a gyökeret mint ahogy ő teszi!
- Naugye. - bólintok vidáman, elvégre csak nekem lett igazam. Oké, az exem egy olyan fejezet amit szerintem mind a hárman legszívesebben elfelejtenénk, de ettől még viszonylag logikus volt, hogy összejöttünk. Meg az is, hogy szakítottunk…
- Ha nem ismernélek ennyire azt hinném féltékeny vagy rá. - cukkolom tovább, látva, hogy már ő is mosolyog - Lenyúlta a csajt aki tetszett vagy mi történt? - nyúlkálok tovább a múltban, mert most végre rést ütöttem a pajzson és nem eresztem amíg csak lehet!
- Szerettem volna egy nyuszit de másképp alakult - vonok vállat csalódottan, és inkább nem megyek bele a részletekbe. Pont az a beszélgetés világított rá végérvényesen, hogy “Bodhi” és az én utam nem ugyanoda vezet, ami az állatkereskedésben zajlott. Én szerettem volna egy édes kisnyuszit, meg azt, hogy költözzünk össze és gondoskodjunk róla együtt, ő meg nem. Így nem lett törpenyulam.
Amilyen vidáman indult ez az este annyira hirtelen lesz belőle háborús film, legalábbis Wolf az összes “bokán lőttek, Főtörzs, nagyon fáááj” arckifejezést elővette már a foga miatt. Pedig ha hamarabb szól vagy eljön a rendelőbe most egyáltalán nem lennének fájdalmai. Adnék én neki gyógyszert de tényleg nincs itthon ilyesmi, talán valahol van egy szem görcsoldó de azzal meg megint csak nem megy messzire, nem a hasa fáj.
- Majd meglátod. Azt hittem, bízol bennem. - ez a mamlasz egyszer még a sziklamászásra is majdnem rávett! Hát hogyan bízhatott volna abban, hogy ha egy kötélről lógunk akkor nem hagyom lezuhanni, ha a száját nem hajlandó kinyitni előttem? Férfiak… nyuszik!
- Tudod mit mondanak a gyors-olcsó-jó háromszögről? Háromból csak kettőt választhatsz. - mosolyodok el, nem mintha megfordult volna a fejemben, hogy pénzt kérjek tőle valaha is. Így viszont biztos, hogy olcsó lesz, és mivel szeretem a munkám és jól is csinálom ezért jó is lesz… cserébe nem kettő perc. Ez amúgy is rajta is múlik, hogy mennyit hisztizik majd.
A rendelőben csak égnek emelem a tekintetem amikor előadja a hattyú halálát a szék felé araszolva. Ha nem a legjobb barátom lenne, már kihúzta volna a gyufát és rászóltam volna sokkal szigorúbban is. Tessék érett férfi módján nem betojni egy fogorvostól! De mivel róla van szó, így türelmet erőltetek magamra, és leülök én is, hogy elmondjam neki mi fog történni.
- Jó lesz fogmosás nélkül is, most nem kínoználak ezzel is, esetleg amíg várjuk, hogy hasson az érzéstelenítő. - időhúzás, mindegy hogy mivel, csak húzni és halasztani akarja még így is, hogy fájdalmai vannak. A szám elé húzom a maszkot, és már kezdenék örülni, hogy talán végre kinyitja a száját, hogy beadjam a szurit, amikor megragadja a kezem de úgy, hogy kishíján eltörnek az ujjaim.
- De hát még semmit se csináltam! - csattanok fel méltatlankodva, miközben megmozgatom a pórul járt ujjaimat. Egy plüss mackóért nyúlok, itt van karnyújtásnyira a polcon. Gyerekeknek szoktam adni de jelenleg Wolfie is egy nagy gyerek, így aztán a kezébe nyomom az állatot és újra elfoglalom a helyem. - Nyisd ki a szád, légyszi. - jobb programot is el tudnék képzelni, mint este kilenckor a havernak könyörögni, hogy engedje meggyógyítani magát. Szerintem ha rá tennék egy pulzus számlálót, kiakadna. El kell számolnom magamban háromig, mielőtt újra megszólítanám.
- Wolf, tudom, hogy fogorvos vagyok, tudom, hogy nem szeretsz minket, de én Lynn is vagyok. A barátod és nem foglak bántani, megígérem. Szóval légyszi kezdjük el, mert csak neked fáj sokkal tovább mint kellene. - ha ez sem hat, akkor szerintem a székhez kötözöm és fejbe kólintom egy baseball ütővel. Nincs jobb ötletem.

- Csak könyökig turkálnál a számban. - vonom fel a szemöldökömet, mert ízlések és pofonok, de szerintem ez se feltétlenül csábítóbb időtöltés barátok között.
- Jobban szereted ha…? - kérdeztem vissza, de abból kiindulva, hogy milyen szép vörös árnyalatra váltott egy szempillantás alatt, sejtem, hogy ezt sem fogom már megtudni. Legalábbis így, hogy ez a fránya fogfájás is rányomja a bélyegét a kedvemre, nekem sem sok hangulatom van vallatóbizottságot játszani. Talán majd máskor, ha egy hasonló magas labda repül épp erre, és pár fokkal jobban leszek, így viszont csak szótlanul hümmögök akkor is, amikor segítséget emleget. Remélem is!
- Ugyan már Lynn… most számítana bármit, ha azt mondanám, hogy mondjuk a szőke, kék szeműek a favoritok? - kérdezek vissza a szemem forgatva – Vagy nyugodtabban aludnál, ha mondjuk vörös hajú, szeplőset mondanék? - teszem hozzá néhány pillanattal később, mert oké, pasiból vagyok, van szemem, nyilván szeretem megnézni a másikat, de nem mondanám, hogy lenne különösebben kedvenc, ami a kinézetet illeti. Még csak azt sem vetheti a szememre, hogy mondjuk csak barnákkal randevúznék…
- Még? - kérdezek vissza szemtelenül vigyorogva az újabb magas labdán, bár igazából belegondolva, ha egyszer mi ketten összeköltöznénk, jó kérdés, ki venné könnyebben, vagy épp nehezebben a másik életritmusát. Mondjuk nekem már csak az orvosi fertőtlenítő szerek szagától is a hideg szaladgál a hátamon…
- Oké, ebben igazat adok. Úgy meg pláne kicsi, ha az ember páciensei, vagy diákjainak szülei is kiesnek a képből… - lehet, hogy nem feltétlenül lenne tilos, de sok fejfájástól kíméli meg magát az ember, az egyszer biztos. Pláne ha nem épp úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elsőre elképzelték.
- Kikérem magamnak, nem vágok vicces arcot! - húzom fel az orrom tettetett sértődöttséggel, de aztán csak nem bírom megállni, hogy néhány pillanattal később ne mosolyodjak el én is. A csudába is, inkább lapozzunk, eleget látom Bodhi fejét az iskolában, ne róla cseverésszünk már egész este… még ha részben az én hibám is, hogy pont róla megy a sztorizás.
- Csodálom, hogy még nem szereztél be magadnak semmilyen háziállatot. - oké, aláírom, egy kiskedvenc még sem olyan mint ha együtt élsz valakivel, de na, ha csak az összebújás része hiányzik az embernek, a kutyák meg a macskák többnyire egész csípik az ilyesmit. Egy aranyhallal nyilván már problémásabb lenne…
És ha rajtam múlna, örömmel folytatnám ilyen irányba a beszélgetést, kár, hogy az a fránya kis tökmag, amire épp az imént haraptam rá a fájós fogammal, teljesen másképp vélekedik. Kínok közt nyöszörögve próbálok valami fájdalomcsillapítót kunyerálni Lynntől, de szép kis doki ismerős, hogy semmi ilyesmit nem tart itthon…! Van egy sanda gyanúm, hogy direkt csinálja, csak, hogy végre a rendelőjében tudhasson, és máskor biztos, hogy nem adnám be ilyen könnyen a derekamat, de kivételesen most fáj annyira, hogy ha látványosan szenvedve is, de lassan csak közelítsek az elkerülhetetlen felé.
- Jobb, mint új korában, mi? Azt azért kétlem. - morgom az orrom alatt, miközben készülődünk, és úgy kapaszkodok a mirelit borsóba, mint ha az életem függne tőle – jelen esetben ez talán tényleg nem túlzó állítás.
- Persze, hogy nem, egy kivégzőosztag nem tökölne ennyit, fél perc alatt végezne velem aztán történet vége. Miért van olyan érzésem, hogy én még egy óra múlva sem fogok szabadulni a székedből?! - kérdezek vissza, immár a taxi felé haladva szép lassan, komótosan.
- Jawohl! – dörmögöm az orrom alatt, majd mint valami leszidott kutya, olyan színészi tehetséggel vergődtem el a fogorvosi székig, óvatosan leülve egyelőre csak a szélére, majd ha Lynn már teljes menetfelszerelésben, bevetésre készen lép mellém, egye fene, hadd örüljön, hátra is dőlök a székben.
- Jó. Vagy várj, nem kéne előbb fogat mosnom?! - kapok észbe, miközben próbálok ellazulni – ha ha – ám amint meglátom a tűt Lynn kezében az érzéstelenítéshez, egyből lever a víz, és idegesen kapok a másik keze felé. PIHENJÜNK egyet, mer én már most se bírom ezt az egészet. Vagy nem így gondolta? Hogy a fenébe fogom én ezt túlélni? Tudom, sehogy…

- - [b]Persze, nem jó dolog ha a barátod az orvosod, de azért esetemben mégse kell kisgatyára vetkőzni és nem is tapiználak. - próbálom biztatni, hogy itt az ideje, hogy beüljön a fogorvosi székembe és végre megcsodálhassam a rágókáit. Nem tudom hogy csinálja, hogy eddig megúszta. Egyébként meg tényleg nem tapogatnám, maximum a szájában turkálnék két kézzel de az megint csak más ugye, semmi kínos dolog mint például az urológusnál…
- Nem úgy értettem, és különben is jobban szeretem ha - és még jó, hogy idejében észbekaptam és inkább lenyelem a mondat végét. Csak nagyon durva csiklandozással tudja belőlem kizsarolni, az is biztos! Lehet egy ember feje ennél is vörösebb? Még két árnyalat és biztosan elvisz az agyvérzés még a mai napon. - Nem kell, segítek a többivel is. - talán még évekkel ezelőtt volt, hogy közösen főzőcskéztünk, azt hiszem a lakás avató bulimon kértem meg rá, hogy segítsen nekem. Vajon ha tényleg oda kerülnénk, hogy együtt készítjük el a vacsoránkat akkor meglenne az összhang? A legtöbb ember csak idegesít a konyhában, Jasperrel például képtelen voltam közösen összedobni valami finomságot.
- Hát jó, akkor ha nem akarod elmondani, tartsd meg magadnak. Pedig tényleg érdekelt volna, hogy mondjuk a barnák vagy a vörösek jönnek be inkább. Esetleg a szőkék? - teszem hozzá mintegy mellékesen, mert most már azért is szétfúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy egyáltalán lenne-e olyan szituáció az életben amikor ez a házsártos pasas vonzónak találna. Nem tudom miért ragaszkodom hozzá vagy miért szeretem ennyire (akár mint barátot akár másként), amikor tényleg leginkább türelem kell hozzá, nem is kevés.
- Jó, nem laktam még veled együtt, de bizonyos mértékig mindenkit el kell viselni, senkivel sem egyszerű. - nem tudom, hogy ő például élt-e már közös lakásban a barátnőjével? Tényleg nagyon fontos hozzá az alkalmazkodás meg a megértés, és bár mindenki azt hiszi, hogy náluk majd megy mint a karikacsapás, a többség elég szépen pofára szokott esni. Én eddig egy pasimmal éltem együtt - és nem, nem az ősellenségével. Pont ez volt a gond, hogy én már léptem volna magasabb szintre és úgy éreztem csak toporgunk egy helyben. Mert egyikünk se lesz már fiatalabb.
- Hát megláttam és felfigyeltem rá. Miért, ki mást kellett volna kipécéznem? Elég kicsi ez a város ahhoz, hogy az ember nagyon válogatós legyen. - na nem mintha totál belterjesek lennénk, de talán tényként kezelhetjük, hogy korlátozott a választék ami a párválasztást illeti. Ez egy kis tavacska, azokból a halakból szemezgetünk amik a vízben vannak és slussz passz.
- Tudod milyen vicces arcot vágsz amikor duzzogsz? - nevetek fel, majd jó alaposan kifigurázom az ábrázatát. Vicces, hogy ennyire irritálja már az említése is. Fel nem foghatom, hogy mégis mi volt az a dolog ami miatt ennyire nem kedveli az exemet, és valószínűleg sose tudom majd meg. Az viszont tény, hogy még a legjobb napjain is simán benne van egy kisebb szóváltás a kalapban, amikor találkoznak.
- Jó, hát az a társaságtól is függ, de tényleg jobban esik a nap végén odabújni valakihez mint a fejemre húzni a takarót. - vonok vállat a megjegyzésére. Én se vagyok nagyon bulizós, a baráti társaság helyett inkább azt igénylem, hogy valakivel megoszthassam a hétköznapokat.
- Majd kiderül! - húzódik széles mosolyra a szám. Ha úgy gondolja, hogy rá is igaz a mondás mi meg pont most beszéltük meg, hogy gyakrabban fogyasztjuk egymás főztjét, logikus következtetésnek tűnik, hogy előbb vagy utóbb eljutok ahhoz a szőrös szívéhez is vele.
- A fogakkal kapcsolatban tudok is annyit mint egy agysebész a maga szakterületén. De ettől még nem írhatok fel mindenféle gyógyszereket csak azért mert valaki nem akarja, hogy meggyógyítsam. - forgatom a szemem kicsit a kifakadására, de elnézve a szenvedéseit inkább megpróbálok segíteni rajta. Egy kis jég egyelőre talán csillapítja a fájdalmát, meg javít a modorán is. Szívesen az orra alá dörgölném, hogy fölösleges velem morgolódnia amikor csak magának köszönheti, hogy most ilyen helyzetbe került. Ezentúl igenis rá fogom venni, hogy jöjjön el félévente kontrollra és punktum!
Ahogy az arcát tapogatom, egy kissé melegnek érzem. Valószínűleg már dolgozik benne a gyulladás, talán hőemelkedése is van, ami egyáltalán nem jó hír. Továbbra se rémisztgetem sem a szívizom gyulladással se a többi szövődménnyel, mert úgy tűnik bőven elég neki ez a fájdalom is ahhoz, hogy vegye a sátorfáját és induljunk a rendelőmbe.
- Jobb lesz mint újkorában. A professzor szerint aki tanított, amíg fájdalom van addig menthető a fog is. - próbálom biztatni, nyilvánvalóan kevés sikerrel. Pedig így van, amíg nem halt el teljesen addig van értelme megmenteni, a többi esetben úgyis húzás lenne a vége. Nem tagadom, így látatlanba most se zárom ki ezt a verziót sem, de nem akarom rémisztgetni még jobban.
- Wolf, az ég szerelmére, nem a kivégzőosztag elé mész. - próbálom a kezébe adogatni a kabátot, sálat, hogy minél előbb indulhassunk. Talán élvezi, hogy egy zacskó mirelit borsót tart az arcán vagy mi?
A kocsiban kissé elcsigáznak a gondolatok, azon tűnődök már, hogy hogyan is tudnám kíméletesen de hatékonyan megoldani a gondot. Talán Wolfie örülhet, mert egyelőre az tűnik a legegyszerűbbnek ha tele nyomom fájdalomcsillapítóval meg érzéstelenítővel és teszem a dolgom békében.
Tenném, ha a kulccsal beletalálnék a zárba. Nem szoktam pedig idegeskedni, de ez az eset úgy tűnik kicsit megint más.
- Ne akarj szabotálni, inkább ülj szépen a helyedre. - mondom, amikor kinyitottam az ajtót és felkapcsoltam a villanyt. De rég voltam itt! Ja, nem, mindössze néhány órája. Amíg ő leveszi a kabátját, és elfoglalja a széket, addig én is megszabadulok a magamétól. Felveszem a tiszta köpenyt, kezet mosok, össze készítem amire szükség lehet egy kis tálcára. Amikor a gyógyszer mennyiségét számolgatom, akaratlanul is rá pillantok. Jó lesz ide a nagyobb dózis! Helyet foglalok a székemen, ha ő már készen áll, majd felkapcsolom az erős fényt adó lámpát is, hogy végre elkezdhessük a munkát.
- Figyelj rám, oké? - keresem a tekintetét, hogy valahogy megnyugtassam. - Nagyjából öt perc és semmit sem fogsz érezni nyaktól felfelé, el fog múlni a fájdalom. Ha pedig úgy érzed nagyon nem bírod, csak érints meg és abbahagyom, hogy pihenjünk egyet. Rendben? - fürkészem az arcát aggodalmasan.

- Öhm, oké… az meg majd elválik. - látatlanba inkább nem ígérek semmit, amúgy meg még mindig inkább a sörözés, mint ha egyből esküvői tanúnak kérne fel. Bár, azt csak egyszer kell kibírni, nem rendszeresen, időről időre.
- Nem is tudom, Lynn… az olyan izé, amikor az embernek a barátja egyben az orvosa is. - fintorgok egyet, mert na… az ember mégis csak akkor megy orvoshoz, ha valami baja van, az meg már eleve tiszta kiszolgáltatott helyzet. Van aki jobban bízik ilyenkor egy közeli ismerősben, én ennyire nem szeretem keverni a magánéletet az orvosi aktámmal. Hála az égnek, hogy nem vagyok egy beteges alkat, meg szinte sosem kell orvoshoz mennem. Biztosan az a napi egy alma!
Jót mosolygok a lelkesedésén, s némán emelem a poharat arra, hogy hajrá… ha legközelebb hócsatázunk, ne fogja vissza magát, lepjen meg! Állok elébe!
- Szóval alul, mi? Az a kényelmes fajtádat, a másik meg csináljon mindent egyedül, mi…? - csóválom a fejem, meg se próbálva leplezni az arcomon kirajzolódó vigyorgást, mielőtt még innék néhány kortyot, csak hogy húzzam az időt, meg hagyjam Lynnt főni a saját levében, úgy is ritkán látni ennyire zavarban lenni. Amúgy jól áll neki. - Ezek szerint én küszködjek a komplett menüvel, te meg megúszod a desszerttel? - reagálok az előbbi mentegetőzésére is, mert rossz az aki rosszra gondol, ugyebár, még ha amúgy nem is olyan rossz…
- Nem is vádoltalak ilyesmivel! - emelem fel a kezem megadóan, bár tény, hogy sosem tudhatjuk, a másiknak mennyi titka van előttünk, vagy hány olyan dolga van, amiről tudomásunk sincs. De ilyen cseprő apró dolgok miatt úgy sem fogunk összekapni, amik csak azért maradtak eddig „titokban”, mert sosem kerültek szóba.
- Persze, hogy van olyan, nem vagyok vak… A hollywoodi sztárok közül is van aki tetszik, de öreg vagyok én már az ilyen tinédzserkori fantáziálgatásokhoz, hogy ki a nagy plátói szerelmem… - vontam fel a szemöldököm, meg egyébként is, az, hogy valaki külsőre tetszik, még semmit sem jelent, mert lehet olyan személyisége, hogy inkább kerülöm, ahogy tudom. De a pszichológiába inkább ne menjünk bele.
- Tudnám még ragozni a végtelenségig, ne aggódj! De nem ezért vagyok itt, meg amúgy is… alacsony? Lehet, hogy annak tűnik, látszik, hogy nem laktál még együtt velem. - mert hát legyünk őszinték, lakva ismerszik meg az ember igazán. Az pedig, hogy barátként jól kijössz valakivel, nem jelenti egyből azt, hogy a mindennapos rigolyáit is ugyanúgy mosolyogva elfogadnád naphosszat. Nem csak heti pár óra erejéig… Van egy gyanúm, azt Lynn se fogadná annyira tapsikolva örömében.
- Mit nem lehet ezen érteni? Hogy figyeltél fel rá? Miért pont ő és nem valaki más? - próbálom másképp megfogalmazni, ha már ennyire nem ment át a kérdés, amikor pedig mesélni kezd, kíváncsian hallgatom. Mármint tényleg, fel nem fogom ésszel, miért pont a tanácsadó kolléga…
- Úgy tűnik, tényleg. - állapítom meg. Hát magamtól biztos, hogy eszembe se jutott volna mindez pont Bodhi kapcsán, de hiába, nem vagyunk egyformák. Részemről nem is erőltetem tovább a témát, azt hiszem, ez is bőven elég volt, isten őrizz, hogy nekem részletesebben is regélni kezdjen!
- Ízlések és pofonok. - vonok vállat, úgy tűnik, még egy dolog, amiben különbözünk. Ő sokkal inkább igényli az emberek társaságát, én viszont egész jól elvagyok magamban is. Bár, ha megnézzük, ő mégiscsak fogorvos, óránként egy páciens, és vele sem épp cseverészik, szemben velem, aki napi nyolc órát végigdumálok munkaidő alatt… Azt hiszem, valahol már csak ebből is érthető, én miért szeretek jobban esténként csendben pihenni, ő meg inkább beszélgetni.
- Ismered a mondást, a férfiak szívéhez a hasán át vezet a legrövidebb út. - vagy a harmadik és negyedik borda között, ha biológiai szempontból nézzük, de ez most lényegtelen… ugyanis sikerül ráharapnom egy átkozott tökmagra, az pedig egy szempillantás alatt feledtet velem minden egyéb témát és problémát…
- Csak fogorvos… bezzeg minden Hollywoodi filmben verik a tamtamot, hogy ők is ugyanolyan orvosok, mint bárki más! - morgolódok tovább. Nem igazán neki szánva a dolgot, de hiába, a fájdalom egy szempillantás alatt gyilkolja le az ember minden jókedvét, és hozza ki a legrosszabbat belőle.
- Hm. - csak egy morcos hümmögéssel reagálok a szavaira, örülök, hogy ő legalább így látja, a kollégáim többsége szemében fogfájás nélkül is simán az vagyok. Bár ha sokáig tart még ez a fogfájás, nem lesz több gondjuk miattam, mert itt fogok megpusztulni…
Nem mondom, lassan a fél fejem lefagy a borsó jóvoltából, mégse szólok egy szót se, mert legalább a fájdalom se lüktet olyan intenzíven… ellenben amikor Lynn a homlokomat kezdi taperolni, értetlenül nézek rá. Olyan… hidegnek tűnik a keze. Vajon csak a borsó miatt? Vagy ő is a hideg kezű, lábú nők táborát erősíti? Eddig valahogy fel se tűnt…
- Szuper… - dünnyögök csak ennyit nagy lelkesedésemben, de legalább félsiker, hogy nem áltat hamis reményekkel. Én hülye meg sejthettem volna, hogy ha egyszer befekszek a fogorvosi székbe, úgy sem menekülök onnan egyhamar.
- Hurrá? - pedig már kezdtem örülni, hogy mégis megúszom, sikerül átvészelni a fogfájást a jegeléssel, alkohollal, meg otthon pár fájdalomcsillapítóval, de Murphy az a nyavalyás beint nekem rendesen, úgy tűnik.
- Megyek, megyek, rohanok… - nem, valójában olyan tempóval készülődök mint valami rokkantnyugdíjas, hiba tudom, hogy innen már nincs menekvés, hiába húzom mindenféle gyerekes módszerrel az időt. A kórházhoz érve sem épp jobb a helyzet, bár a taxiból kiszállok, de aztán hiába nyílik az ajtó, kell egy-két perc, mire erőt veszek magamon, és elindulok befelé. Nagyjából annyi lelkesedéssel, mint ha egy villamosszékhez kísérnének épp az utolsó utamon. Csak épp most valami fagyasztott zöldséget szorongatok az arcomhoz. Ami pedig Lynn ügyetlenkedését illeti a kulccsal, lehet, hogy máskor agyoncikiztem volna miatta, most inkább bőszen hallgattam, és akaratlanul is azon pörgött az agyam, remélem, a kis kínzóeszközeivel ügyesebb lesz azért…
- Ha gondolod, visszajöhetünk máskor. Nem haragszok meg. - próbálkozok be azért, biztos ami biztos.

- Hagyjuk, remélem a következő pasimmal majd néha eljártok sörözni. - zárom rövidre a témát ami zsákutcának bizonyult. Ezek szerint kicsit sem érdekli a magánéletem, meg valószínűleg én sem. Hát, legalább ezt is tudom.
- Szeretem a munkám, szóval inkább sajnálom, hogy nem kukkanthattam bele a szádba. - stílusosan mondva: régóta fáj rá a fogam. Wolf soha nem járt még a rendelőmben, de más fogorvosnál sem a városban, legalábbis azoknál nem, akiket ismerek. Vagy genetikusan szuperjók a fogai vagy nem tudom mi a titka.
- Cseles vagy, ezt nem tagadom. De engem se ejtettek a fejemre. - kacsintok, bár biztos vagyok benne, hogy szokás szerint alábecsül. Nem mintha alaptalan lenne, mert eddig még sose fürdettem bele egy kupac hóba, de egyszer nekem is sikerülhet!
- Vagy akár csinálhatnánk együtt is. Stipistop, én leszek alul! - vágom rá mosolyogva, majd azonnal a fülem hegyéig vörösödök. Bakker ennél hülyébben nem is fejezhettem volna ki magam! - Mármint a sütő… szóval, hogy én csinálnék sütit, te meg főzhetnéd a kaját. - szabadkozok esetlenül, úgyhogy inkább abba is hagyom. Nincsenek illúzióim, érzem, hogy ez a laszti fájdalmasan le lesz csapva.
- Hékás, veled mindig őszinte voltam, nem mondhatod, hogy titkolózok előtted. - méltatlankodok egy sort. Attól, hogy derülnek ki rólam új dolgok, ettől még nem kell úgy csinálnia mintha hazudtam volna neki. Ő a legjobb barátom, sose tennék ilyesmit. - Csak kíváncsi voltam. Ki lehet az, aki túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen? Valaki csak tetszik! - a barátnői, mármint akikkel a rövidke kapcsolatai vannak olykor, ők is eléggé jó csajok, mármint szépek, okosak, viccesek, és ilyesmi. Jó, nem így mind egyszerre ezt aláírom, inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak szépek, vannak okosak, vannak viccesek…
- Viseljen el és nevettessen meg? Elég alacsonyan van a léc Wolfie, ezt még én is megugranám! - jegyzem meg óvatlanul, hogy legszívesebben lefejelném a konyhapultot. Az a baj, hogy amióta tudatosult bennem, hogy a legjobb barátom milyen jó pasi, azóta állandóan kellemetlenül érzem magam, amikor olyasmit mondok ami régen fel se tűnt volna.
- Hogy érted? - fagyok le egy pillanatra, mert ezt SOHA nem kérdezte még. - Azt hiszem, talán a magabiztossága. Meg, hogy kezdeményező volt. Meg a haja. Tényleg a haj a gyengém. - ennél többet nem árulok el neki mert nem akarom megbántani. Tudom, hogy nem kedvelik egymást, bár az oka az ismeretlen számomra. Hazudnék ha azt mondanám, hogy hamar vagy könnyen elfelejtettem Jaspert, de remélem már túl vagyok a dolgon. Az viszont tény, hogy ami a leginkább megfogott benne az az volt, hogy nem kecmecelt, elhívott randizni és pont. Csak így, egyszerűen.
- Igazából egyedül semmi se olyan élvezetes. - vele ellentétben én az elmúlt évek javát rövid kihagyással mindig kapcsolatban éltem, és valahogy… nem szeretek egyedül lenni, nem tudom hogyan szórakoztassam magam. Nem mondanám magam kapcsolatfüggőnek, de közel állok hozzá.
- Tudom, hogy a hasad a gyengéd. - mosolyodok el magabiztosan. Neki a hasa a gyengéje, nekem meg az ő hasa a gyengém, még emlékszem rá, hogy a múltkor korábban érkeztem hozzá és láthattam egy szál farmerban. Az agyamba égett a kép.
A nagy mosolygásnak azonban vége is van amikor ráharap valamire a fájós fogával. Bárcsak többet tudnék tenni itt és most, de tényleg csak jég van ami enyhíthet a fájdalmán. Nem hiszek a gyógyszerekben (fun fact), ezért nem is tartok itthon. C-vitaminnal meg nem sokra megyünk.
- Csak fogorvos. - javítom ki. Én nem írhatok fel akármilyen gyógyszert, csak néhány félét. Meg aztán ha mondjuk a lába üszkösödne, nem sokra menne azzal, hogy “orvos” vagyok. A sebész és a belgyógyász kollégákat nagyra tartom.
- Tudom, hogy most fáj és csak amiatt vagy goromba. - szólok rá egy kissé anyáskodva, miközben a jeget nyomom az arcához. Közben aggodalmasan fürkészem az arcát, keresem a jeleket, hogy mennyire lehet már begyulladva az a fog. Ha engedi akkor a tenyerem a homlokára teszem, hogy megtudjam van-e láza is vagy annyira nem rossz még a helyzet.
- Előbb kapsz fájdalomcsillapítót, érzéstelenítőt és utána meggyógyítom a fogadat. Ne legyél gyerekes, nem fogom megígérni, hogy csak megnézem mert annak semmi értelme amikor ilyen komoly fájdalmaid vannak. Meg foglak gyógyítani, ezt ígérem és semmi mást.- nem fogok neki hazudni, eddig se tettem és ezután se fogom. Felnőtt férfi, bízom benne, hogy belátja majd, hogy fölösleges a félelme, nem fogok klopfolóval meg kombináltfogóval nekiesni a fogsorának.
- Semmi vész, megoldom. A szomszéd srác taxizik és jön nekem egy szívességgel. - még jó, hogy a bort ki se bontottuk. Meg az is, hogy az összes "félek a fogorvostól" ismerősöm hozzám jár, emiatt is tartozik nekem a szomszéd.
- Gyere, vedd a cipőt meg a kabátot, én addig hozok még jeget vagy valamit ami talán segít kibírni az utat. - egy szempillantás alatt termek a mélyhűtőnél, hogy elővegyek belőle egy zacskó mirelit borsót, aztán veszem én is a kabátom és a sálam. Nem hittem volna, hogy ma este még a rendelőbe kell mennem, de ez van, úgy tűnik nálunk is van éjszakai műszak.
Elég volt átkopognom a szomszédhoz, és néhány mondatban vázolni, hogy mi történt. Szerintem egy percen belül már az autóban ültünk, és esküszöm én magam sem vettem észre, hogy mikor értünk a kórházhoz. Annyira elmerültem a gondolataim közt, hogy mégis hogyan fogom meggyógyítani ha egyszer nem akarja?
- Itt is vagyunk. - szólalok meg a rendelő előtt állva, és a kulcsaimmal bénázok egy sort. Nem lehet túl biztató, hogy a zárba nem találok bele, mégis hogyan tudnám adott esetben a lyukat megtalálni a fogában?!

- Milyen elefánt? Milyen porcelánboltban? - nézek rá értetlen tekintettel, mert így hirtelen nem igazán állt össze a kép, mire is gondolhatott. Vagy én értettem félre valamit? Az se kizárt, hosszú nap volt a mai is.
- Nézd, Lynn, néha nem árt egy kis pihenés. Gondolom nem újdonság számodra sem, hogy a túlzásba vitt munka milyen káros tud lenni az egészség szempontjából. - adom elő végtelenül komolyan, mint ha kettőnk közül én dolgoznék az egészségügyben, nem pedig ő.
- Egy próbát mindenesetre megért. - mosolyodok el a kitérő válaszon, ettől függetlenül azonban továbbra sem tartok egy cseppet sem tőle, hogy bármikor is belebirkózna a hóba. Hógolyóval még persze így is eltalálhat, azt nem állítom, hogy lehetetlen lenne…
- Én benne vagyok! Mármint… egy személyre tényleg olyan főzni, hogy annyiért inkább össze se koszolom a konyhát. Vagy ha mégis, elég heti kétszer főzni, mert addig kitart. - grimaszolok egyet, mert legyünk őszinték, egyik sem túl nyerő megoldás – Szóval csak azt akarom mondani, hogy akár össze is beszélhetünk ilyen téren, egyrészt kevesebb időt kell a konyhában pepecselni, másrészt változatosabb is. - még ha nem is minden egyes alkalommal terített asztallal várjuk egymást, akár még az is belefér, hogy egy ételhordóban lepasszoljuk a másiknak, ha épp elfoglaltabbak vagyunk, vagy szimplán nincs kedvünk társasághoz.
- Azt látom, Lynn, azt látom. - kortyolok ismét a vízből, amikor pedig részletezni kezdi a témát, csak nemes egyszerűséggel vállat vonok. Mit talál olyan furcsának benne?
- Ugyan már, ki ne találd, hogy beállsz kerítőnek, mert akkor inkább menekülök, amíg tudok. Nem kell összeboronálni egy kolléganőddel sem, oké? Jól megvagyok én egyedül is. - nézek rá szúrós tekintettel, mert más se hiányzik még, mint még egy fogorvos ismerős… vagy valami erőltetett ismerkedős találkozó valami elkeseredett férjvadásszal.
- Amúgy nem tudom. Mondanám, hogy viselje el a hülyeségeimet, meg tudjon megnevettetni, de már ezen a kettőn is el szokott hasalni a többség, szóval minek cifrázni? Az is lehet, hogy csak a mesékben létezik. - hiába várnék például, valaki vörös hajúra és barna szeműre, szeplőkkel, szerintem mióta a városban élek, sosem láttam hasonlót sem, szóval már csak ezért is tartom hülyeségnek ezt az ideál dolgot.
- De ha már így szóba hoztad a gyengéket… Bodhiban mi fogott meg? - igen, a szakításuk részleteit álmomból felkeltve is oda-vissza fel tudnám idézni, de arról már kevesebb szó esett, hogy hogyan figyeltek fel egymásra? Hisz ha emlékezetem nem csal, az sem szerelem volt első látásra. És igen, direkt kínzom magam ilyen hülyeségekkel, mint ha bármin is változtatna.
- Például. Vagy olvashatnál egy könyvet, sorozatozhatsz, elmehetsz kirándulni, kipróbálhatsz valami új sportot… a világ nem csak a négy fal közötti területből áll. - emlékeztetem rá, hisz az állandó hideg időjárás ellenére azért számtalan új dolgot ki lehet próbálni kis városkánkban is, ha valaki egy kis változatosságra vágyik.
- Ó, miért nem ezzel kezdted? - nevetek jóízűen a süti hallatán, azzal mindig le lehet kenyerezni. Bár tény, őt anélkül is szó nélkül furikáznám bármikor. Erre valók a barátok, nem igaz? Amikor viszont meghallom, hogy nem kapok receptet, elárvult kiskutya tekintettel pislogok rá, hátha esetleg meghatja, és meggondolja magát. De ha nem, az se gond, majd szaván fogom és jövök máskor is!
Addig is igyekszem a tányéromban lévő adagra koncentrálni, ami sokkal, de sokkal lassabban fogy így, hogy majd’ megpusztulok épp a fogfájásom miatt. De egyelőre még tartom magam, húzom is az időt mindennel, amivel csak lehet, egészen addig, amíg rá nem harapok az egyik fránya tökmagra. Igen… Na azt nem kellett volna, utólag viszont könnyű okosnak lenni, amikor az ember könnybe lábadt szemmel küzd a fájdalommal.
- Az ég szerelmére, orvos vagy… biztos, hogy semmi?! - máskor biztos jókedvűen szívnám a vérét a Nyuszi megszólításért, most viszont a legkisebb bajom is épp nagyobb ennél… milyen fanyar humora az életnek, hogy egy ilyen aprócska kis „sérülés” mekkora fájdalmat képes okozni!
- Gyógytea? Ennyi erővel egy Miatyánkot is mondhatnál értem, valószínűleg az is ugyanannyit segítene. - morgom az orrom alatt, miközben felsandítok rá, mert… értem én, mire megy ki a játék. Próbálom kerülni a rendelőjét, ahogy csak tudom, erre meg a végén még önszántamból állítok be?! Mondanám, hogy soha, de a fenébe is, fáj annyira ez a nyomorult fog, hogy erősen hajlok rá… Ettől  függetlenül ügyesen csőbe húzott a boszorka… A jég mint ha segítene valamit, de nincsenek nagy illúzióim, szóval csodát ettől se várok, csak magamban őrlődök szép csendben. Tudom, hogy igaza van, de a francba vele, akkor is utálom a fogorvosi rendelőket.
- Na jó. - adom be végül a derekam némi hallgatás után. - De előbb a fájdalomcsillapító, és ígérd meg, hogy tényleg CSAK megnézed. - kötöm az ebet a karóhoz, majd már állok is fel, hogy induljunk, essünk túl rajta, amikor kapcsolok, hogy…
- Várj, én taxival jöttem, ha már korábban bort emlegettél… neked meg rossz az autód. Bahh, tipikus…. - kezdek bele ismét a morgolódásba, miközben elkérem tőle a jeget, hogy addig is hibernáljam a fél arcomat vele. Igaz, hogy lefagy, de legalább nem fáj. Annyira.

- Szóval nem is érdekelne, ha megint te lennél az elefánt a porcelánboltban? - szegezem neki a kérdést őszinte érdeklődéssel. Nem mintha fennállna a lehetősége, hogy megint tarthatná a gyertyát tekintve, hogy ő a szerencsétlen kiszemelt. Az viszont érdekel, hogy mennyire közömbös számára az, hogy esetleg megint összejönnék valakivel, csak, hogy tudjam van-e nála egy minimális esélyem vagy nincs.
- Nagyra értékelem, hogy lemondtad az időpontodat, így volt egy órám malmozni a következő páciensig. Ahelyett, hogy átestél volna a rutin vizsgálaton. - szívom tovább a vérét, mert hiszi a piszi, hogy valóban erről van szó, és nem csupán arról, hogy teletömte magát gyógyszerekkel míg el nem múlt a fájdalom. Csodával határos módon néha a bogyókban lévő gyulladáscsökkentő megteszi a hatását de azért ez ritka.
- Majd szerinted pont beavatlak, hogy ki tudd védeni. - nevetek egy nagyot, de tetszik a kíváncsisága. Igazából lövésem sincs, mi lehet a gyenge pontja, de sanda gyanúm van rá, hogy össze tudnám zavarni ha a háta mögé keverednék. Vagy ha többen vagyunk akkor a diákjaival együtt nyomom bele a hóba!
- Tudom. - sóhajtok együttérzőn, és megint legyűröm a késztetést, hogy megölelgessem. Mostanában sokkal kevesebbszer ölelem meg, pedig régen viszonylag gyakran megtettem. - De most főztem neked némi finomságot ami talán tovább kitart. És egyébként is, nekem is nehéz mindig egy személyre főzni, gyakrabban átjöhetnél. - ajánlom fel, aztán vagy él vele vagy mindketten rághatjuk a leveleket. Ritkán főzőcskézek, praktikus okból, mert nem szeretem négy napig ugyanazt a szottyadt zöldséget enni, az ételek többsége amúgy is frissen finom.
- Tele vagyok meglepetéssel Wolfie. - mosolygok rá szélesen, miközben megkevergetem a teámat - Furcsa, hogy ez eddig nem került szóba. Mármint, hogy kinek mi a gyengéje. - annyira bele feledkezek az asztalon való rendezkedésbe, hogy fel se tünik, hogy ő közben mit csinál. Eszik, iszik vagy mit. - Mesélj, milyen Miss Igazi? Hátha ismerek valakit akire illik a leírás. - elment a maradék eszem is, hogy rákérdezek. Úgy tűnik, szeretem ha fáj, más magyarázat nincs.
- Ez igaz. Rendet tehetnék itt egy kicsit - pillantok a nappaliba, ahol bizony a nagy, padlótól plafonig érő polcon kissé eklektikusan sorakoznak a régiségek. Talán tényleg el kellene mennem szabadságra, de tényleg nincs kedvem egyedül üldögélni. Megkérdezni viszont nem merem, hogy csinálhatnánk-e közös programot, az olyan… tolakodó lenne.
- Rendben, várni foglak. Talán még egy kis sütit is csomagolok majd neked hálából. - múltkor nagyon odavolt a vegán répatortámért, szívesen összeütök egyet valamikor késő este vagy hajnalban. Úgyis koránkelő típus vagyok.
- Köszönöm! De nem kapsz, ez még a nagyim titkos receptje. Ha ilyet ennél, gyere el érte. - mosolygok ismét, aztán kissé oldalra billentett fejjel nézem ahogy bőszen fújkálja a levest, aztán meg szenved a rágással is. Miért nem vallja már be, hogy fáj a foga? Csak most nézem, hogy kicsit mintha be is lenne dagadva az egyik oldalon az arca, akkor viszont már nem tréfa az egész. Jobb lenne utána járni, de felnőtt ember, mit tudnék tenni ha nem kéri?
- Helyes, frissen pirítottam! - noszogatom egy kicsit, de csak amíg el nem csípem azt a fájdalmas rándulást és utána az enyhén megremegő kezét. Az ajkamba harapok mert még a hideg is kiráz, hogy micsoda fájdalom érhette. Mert senkinek ne legyenek illúziói: volt már lyukas fogam nekem is!
- Sajnálom Nyuszi, nincs itthon olyasmi ami segítene rajtad - sóhajtok együttérzőn, majd gyorsan felállok, és egy konyharuhába némi jeget tekerek, majd óvatosan az arcához nyomom. - Csak gyógyteám van, de ide az kevés lesz. A rendelőben vannak erős fájdalomcsillapítók is, de szerintem az lenne a legjobb, ha kivételesen engednéd, hogy megnézzem mi a baj. - mellé húzom a széket, hogy továbbra is az arcán tartsam a jeges konyharuhát. Muszáj lesz megengednie különben elkezdem a riogatást, hogy mi mindent okozhat egy begyulladt fog.
- Kérlek. Ígérem, hogy jobban leszel utána. De tényleg meg kellene néznem, aggódom érted. - dobok be még egy kártyát, hátha hat rá a dolog. Próba szerencse.

- Nézd a jó oldalát, így akkor legalább ebben a rosszban is volt valami jó. Amúgy meg – hajrá! - részemről pedig ennyivel lezártnak is tekintem a témát, remélve, hogy ennyi pasi közül nem megint valami kollégámat szemelte ki, mert ha igen, isten bizony, eret vágok. Így is több, mint elég volt első sorból végignézni a Bodhis viszonyát meg szakítását. Komolyan, mint ha valami vonatbalesetet néz végig valaki, látni látja, de sokat nem tud tenni ellene azon kívül, hogy fogja a fejét.
- Nem értem miről beszélsz. - felelem rá szemrebbenés nélkül – Már elmondtam ezerszer, hogy igenis elmúlt a fájdalom, sőt, azóta sincs panaszom rá! Inkább értékelnéd, hogy még aznap reggel szóltam, nem csak egyszerűen „szó nélkül” nem jelentem meg. - hívom fel rá a figyelmét, mert fogadni mernék, hogy abból is akad bőven. Nem feltétlenül azért, mert hozzám hasonlóan más is tiszta szívből rühell fogorvoshoz járni, de ismerek olyan szita agyú embereket is, akik nemes egyszerűséggel mindent elfelejtenek, amit el lehet. Csak tudnám, hogy az ilyenek miért nem használnak naplót, ha már nagy valószínűséggel az írás nem okoz problémát. Vagy azt is elhagynák?
- No, ez érdekes témának ígérkezik! Mesélj, szerinted mi a gyenge pontom, amit egy hócsatában is be lehet vetni ellenem? - kíváncsiskodok, mert tényleg érdekel, hogy talál-e ilyesmit, vagy csak így próbál magabiztosnak tűnni. Ami bevallom, amúgy nem rossz stratégia. Tapasztalat, ha elég magabiztos a fellépésed, az élet szinte minden területén az már legalább fél siker. Ha elég jó vagy, bármi hülyeséget meg lehet etetni így másokkal.
- Laktatónak laktató, nem mondom, eltelíti az embert rendesen, csak két óra múlva már megint éhen akar halni az ember. - legalábbis esetemben nem tartott sokáig a csoda, pláne ha csak gyorsan betoltam valami nyers zöldséget. Hála az égnek azért akadtak olyan receptek is amikkel tovább elvan az ember, de na, suliban azok nem mindig opciók, pláne, ha előtte főzni se volt ideje az embernek. Olyankor maradnak fél megoldás gyanánt a saláták meg szendvicsek, mint az esetek többségében, merthogy az éttermek ajánlata sem túl bőséges, ha az ember ennyi mindent nem eszik.
Szótlanul bólintok a szavaira, és ha már így, akkor csak csendben kortyolgatom a vizemet, miközben megterít, majd ő is helyet foglal az asztalnál.
- Nocsak, mik derülnek ki rólad ennyi év után! Nem is gondoltam volna. - pláne, mert épp Bodhi se a hosszú hajáról híres… Mindenesetre vicces, miket meg nem tud az ember! Ettől függetlenül eszem ágában sincs hajat növeszteni, még ha ehhez az északi időjáráshoz menne is a lestrapált viking harcos kinézet. Hm, mást nem farsangra megjegyzem, úgy is fárasztó ennyi év után mindig újat kitalálni, viszont tök buli a gyerekekkel együtt ugyanúgy beöltözni!
- És az baj? Mármint úgy értem, én néha tökre bírom, ha pár nap nyugiban otthon ücsöröghetek és koncentrálhatok a saját dolgaimra. - kár, hogy tanárként elsősorban az iskolai szünetekhez kell igazítani a szabadságokat, szóval hacsak nem életbe vágóan fontos, nem igazán szeretik, ha csak úgy szabira akar menni az ember. Az meg más téma, hogy az iskolai szünetek alatt ezer meg egy dolga van minden tanárnak, hogy megújult erővel vesse bele magát a mindenféle egyéb „feladatokba”. Vizsgák, témazárók, meg társaik, hagyjuk is. Inkább szórok én is a sült magokból a krémlevesemre, mert az viszont nagy kedvenc. Létezik egyáltalán olyan, aki nem szereti őket?
- Akkor ezt meg is beszéltük, reggel erre jövök. Ha meg esetleg még se készülne el holnapra, szólj nyugodtan. - ajánlom fel, ha valakit, hát őt bármikor szívesen furikázom, szóval becsülje meg, nincs sok ilyen ismerősöm. A kollégáim nagy részével valószínűleg közölném, hogy sétáljanak, úgy is egészséges, és rájuk fér némi mozgás.
- Hm, finom! Majd kérek receptet hozzá! - mosolyodok el két kanál között, miközben nem győzöm fújkálni, hogy hűljön kicsit, holott máskor a legkevésbé se szokott zavarni ilyesmi. Hiába, az a fránya fogam napok óta vacakol, se a túl hideget, se a túl meleget nem bírja, így igyekszem a másik oldalon rágni, ami viszont eleve sokkal lassabb… Meg ugyanúgy vigyázni kell.
- Na jó, meggyőztél! Rakok még egy kicsit. - adom be a derekam, majd szórok még egy kicsit a levesre, majd szép lassan, óvatosan, koncentrálva kanalazom tovább, mint valami rendes kis óvodás. Legalábbis addig, amíg az egyik tökmag tévútra nem téved, nekem pedig sikerül ráharapnom… kisebb csoda, hogy nem ejtem ki a kanalat a kezemből, vagy görbítem el, ahogy akaratlanul is összerezzenek a fájdalomtól, ha pedig eddig nem volt nyilvánvaló Lynn számára, akkor most egészen biztosan lebukok. Azt hiszem, felesleges is tovább színlelni, úgyhogy csak óvatosan dörgölöm meg az arcom nagyjából ott, amerre az a kis fogacska rendetlenkedik. Amúgy félelmetes, egy ilyen kis valami milyen elviselhetetlen fájdalmat tud okozni.
- Mondd, Lynn, nincs véletlenül valami fájdalomcsillapítód itthon? - kezdek bele óvatosan, mert ha valami, akkor az végképp nem szokott lenni nálam, hála az égnek nem vagyok az a fejfájós típus.
- Egy pár napja vacakol az egyik fogam és sikerült pont ráharapnom. Nem, nem a bölcsességfogam, mielőtt kérded. - teszem hozzá óvatosan, miközben leteszem a kanalat, és lélekben igyekszem felkészülni a legrosszabbakra.

- Ha tudtam volna, hogy öt évre kell beosztanom, nem álltam volna neki azonnal kirámolni az egész dobozt. - jegyzem meg hasonlóan csipkelődve. Amikor odaadta az ajándékot gyakorlatilag azonnal kipakoltam belőle mindent az asztalra, és lelkesen mutogattam Wolfnak, hogy mi micsoda. Mondjuk sejtem, hogy ő ennek mennyire örült, de tudja milyen vagyok. A régiségeknek nem tudok ellenállni.
Azonnal a nyakamhoz nyúlok, hogy fülem hegyéig vörösödve tűrjem vissza a címkét ami kikandikál. Pedig nem valami nagydarab cédula, ezek szerint Wolfie a nyakamat bámulta? Mert amúgy egész jól takarná a hajam, már pont megnőtt annyira, hogy leérjen a vállamig.
Mivel túl jól ismer, ezért részben beavatom abba, hogy mi miatt is csúszott ki a kezemből a doboz. Igen, van valaki aki tetszik. Igen, nagyon tetszik, sőt azt hiszem elég komoly érzelmeket táplálok az irányába, de ha itt helyben megnyúz akkor se mondom el, hogy kiről van szó. Nem mintha olyan kíváncsi típus lenne, vagy erőlködne a dolgon.
- Talán éppen a pofáraesésnek köszönhetem, hogy - keresem egy-két másodpercig a megfelelő kifejezést - igazán megismertem. - mert igen, ő már előtte is a legjobb barátom volt. Igen, már előtte is láttam a sármos vonásait, éreztem a finom illatát, nevettem a viccein. De akkor megláttam azt, hogy mennyire türelmes velem, hogy mindig ott van mellettem, hogy amióta ismerem egy-két ránccal több van már az arcán, és valahányszor rá pillantok a szeme sarkában pihenőkre, mindig az jut eszembe, hogy hányszor mosolyogtunk össze egy baráti összejövetelen valami olyasmin ami csak nekünk kettőnknek vicces. Nem láttam és nem ismertem mert nem akartam látni, de már látom - balszerencsémre, mert most meg ebbe a kínba pusztulok bele szép csendben.
- Néha van ám két beteg közt egy órám, és vannak olyan gyáva nyuszik, akik lemondják az időpontot. - emelem magasba az orrom jelentőségteljesen. Vele is előfordult már egyszer amióta ismerem. Panaszkodott, hogy fáj a bölcsességfoga, majd másnapra (amikorra az időpontja szólt) hirtelen “elmúlt” mert “valószínűleg csak nőtt”. Aha. Ne nézzen már madárnak, nem tollas a hátam, simán csak beijedt, tudom, hogy mennyire nem szereti a fogorvosokat.
- Mindjárt gondoltam, hogy rád számíthatok, de ne reménykedj, tanultam a múltkoriból és már tudom mi a gyenge pontod. - naná, hogy nagy a szám, bár tisztában vagyok vele, hogy bárhol és bármikor meg tud hempergetni a hóban. Túl stabilan áll. Jaspert bezzeg fel tudtam borítani, mert élveztük az adok-kapok játékot és kapott az arcába egy adag havat, de Wolfie mintha nem akarná, hogy a hóban fekve lássam. Vagy nem tudom.
- Szerintem eléggé laktató, én is azt ebédeltem. - vallom be némiképp zavarban. Egy kis reszelt répa joghurtos öntettel meg egy tálka finom saláta és pirított kenyérkockák… mondtam én, hogy szinte magam is vega vagyok, nem eszek sok húst. A tejtermékek már jobban hiányoznának, de a barátom kedvéért megtanultam anélkül is elkészíteni egy-két fogást, figyelembe veszem, hogy egészségügyi okból mit nem ehet. - Nem kell, köszi. Máris tálalok.
Közben szépen elkezdem a tányérokba merni a levest is, ami gyönyörűen gőzölög. Az asztalra teszem, de még meglocsolom egy kis zöldfűszeres pestoval is. Aztán leülök magam is, hogy könnyebben tudjak a szemébe nézni.
- Nekem tetszene úgy is, a hosszabb hajú pasik a gyengéim. - vonok vállat, ismét legyűrve a késztetést, hogy az ujjaimat a hajába mélyesszem. Elé tolom a tálkát, amiben pirított mindenféle magvak vannak, én így szeretem a sütőtök levest.
- Ha kivennék pár nap szabit csak ülhetnék itthon egyedül. - csóválom meg a fejem. - Elvileg holnapra készen is lesz, de még egy utolsó reggeli fuvart megköszönnék. - három napja taxival járok, és már egy kicsit kezd frusztrálni a dolog. Miközben a levest kanalazgatom, feltűnik egy furcsa grimasz Wolf arcán, amit már jól ismerek. Ez a szakmám, látom, ha valakinek fáj az egyik foga, de nem teszem szóvá, amíg ő nem mondja ki én nem piszkálom vele. Tudom jól, hogy milyenek a pasik. - Milyen a leves? Tegyél bele még egy kis fenyőmagot, szerintem úgy a legjobb! - ajánlom fel a dolgot, épp amikor egy újabb kanálnyi finomság tart a szája felé.

- Látod, kegyetlen az élet. De ha ezt előbb tudom, akkor nem egyben adtam volna oda a zsákmányt, hanem beosztom 5 évre előre. - mondanám, hogy na! Majd legközelebb, de nem botlik az ember antik ékszerekbe minden sarkon, szóval inkább nem ígérgetek semmit a vakvilágba. Bezzeg ha plüssnyulakat gyűjtene, egyszerűbb lenne a történet.
- Nem kell félni, nem lóg ki a bugyid, és wc papír csíkot sem húzol magad után… Csak a címkéd lóg ki. - intek a nyaka felé, igaz, az sem feltűnő, a haja egészen jól takarja. De ha már így szóba került, akkor ne érje szó a ház elejét, amúgy meg pont nem zavar. Se nem valami hivatalos állófogadáson vagyunk, se nem videókonferenciázunk, hogy olyan nagy tragédia lenne. Felőlem akár melegítőben is flangálhatna, ha azt tartja kedve.
A pofára eséses megjegyzésére kivételesen nem mondok semmit, pláne, hogy nekem is kijutott egy szelet belőle, miután megszámlálhatatlan csomag zsebkendőt sírt tele a vállamon, meg töviről-hegyire volt szerencsém végighallgatni az egész szakítás történetét. Nem mondom, egyszer ki lehet bírni, ha már egy barátunkról van szó, ha megint megismételné magát a történelem, valószínűleg akkor sem csapnám be előtte az ajtómat, ha ennyire maga alatt lenne, de na…! Rendszert azért inkább ne csináljunk belőle, mindkettőnk ép esze meg lelki békéje érdekében se.
- Aha, szóval mégiscsak van valaki… Lehet, hogy ezek szerint még sem volt elég az az egy pofára esés? - kérdezek vissza, mert igaz, nem sokat árult el, de ha eleve ilyen megközelíthetetlen valakit szemelt ki, már nem jól kezdődik… Nem olyasvalakinek ismertem meg, akinek ne lenne elég önbizalma ilyen téren.
- Úgy előttem van, hogy megcsörren a telefonod, Lynn, gyere hócsatázni! Te pedig csapot, papot ott hagysz egy gyökérkezelés kellős közepén, hogy nehogy lemaradj a jóról… - gondolkozok hangosan, mert amúgy nem lenne rossz ötlet, de a 45 perces tanítási órákból kiindulva valószínűleg lecsúszna róla, hacsak nem szabadnapos… Mert gondolom, nem lábat lógatni jár be a rendelőbe.
- De ha annyira azt szeretnéd, hogy valaki megfürdessen a hóban, megoldható. - vigyorodok el, és csak várja meg, míg legközelebb kinti találkozót beszélünk meg – attól nem félek, hogy ne lenne elég hó, a fejét viszont megnézném, ha szó nélkül felkapnám és meghempergetném a hóban. Vagy kapna egy hógolyót a nyakába. Lehet, futhatnék utána a bosszúja elől…
- Álmodj királylány, azt biztos, hogy nem. - töröm le a szarvát, mielőtt még túlságosan is beleélné magát. Oké, hogy barátok vagyunk, de én se zaklatom a DNS meg RNS molekulaszerkezetével, vagy hogy vezesse le a fotoszintetizálás folyamatát… ő is tartsa távol magát a fogaimtól.
- Én mindig farkaséhes vagyok. Szerinted mennyire laktató ilyen hideg időben a salátalevél meg a nyers répa? - oké, szoktam én főtt kajákat is enni, egész gyakran, de legyünk őszinték, adott mennyiségű zöldségből mégis csak kevesebb energiát nyer a szervezett, mint ugyanannyi húsból. Esetemben tényleg igaz, hogy bárhol, bármikor képes vagyok enni – Jut eszembe, segítsek teríteni? Vagy valamit? - kérdezek vissza, ne csak vizet kortyolgatva üldögéljek, miközben ő csinál mindent.
- Rendben, ahogy szeretnéd. Növesztem még pár hónapig, aztán vagy úgy fogok kinézni mint valami szakadt hajléktalan, vagy mint valami betépett hippi. Kíváncsi vagyok, akkor is így vélekednél-e. - csóválom a fejem nevetve. Abba meg bele se merek gondolni, hogy a diákjaimtól milyen beszólásokat kapnék, ha sokáig kerülném a fodrászt.
- Jól rád jár a rúd mostanában, nem mondom. Miért nem veszel ki pár nap szabit? Ha pihennél egy kicsit meg utolérnéd magad a tennivalókkal, már az is dobna valamit a közérzeteden. Az autót egyébként sikerült megjavíttatni? Vagy kanyarodjak erre reggel? - ajánlom fel neki, mert mire valók a barátok? Tudom, hogy fordított esetben én is számíthatnék rá a bajban. Igaz, egy kis kitérő lenne, de ha 10 perccel előbb indulok, akkor mindenki időben odaér, ahová szeretne. Feltéve persze, ha nem kell fél órát várni rá. Amúgy meg, úgy is tanár vagyok, akkor kezdődik az óra, ha én belépek a terembe...