Minimális megnyugvás, hogy nem szór meg a tőle megszokott szúrós pillantásokkal amiért felajánlottam a papucsot. Bár azért csak el kell mondjam, hogy semmi köze imádott kollégájához, sőt, igazából kifejezetten neki vettem. De ezt már nem kötöm az orrára, még elbízná itt nekem magát.
- A bennem élő nő nagyon sajnálja, de mint barátod inkább örülök neki. - ugratom egy kicsit, miközben mélyen bele szippantok a kis dobozkából áradó illatokba. Mmm, mennyei! Alig várom, hogy megkóstoljuk, azt meg főleg, hogy az orra alá dörgölhessem: van bennünk nem is kevés közös vonás, ha egyszer ugyanolyan teát választottunk.
- Vicceltél, de akár arra is utalhattál volna, hogy becsípődött a ruhám és kilóg a bugyim. Ismerlek már Wolfie bá. - forgatom a szemeim incselkedve, miközben azért egy gyors mozdulattal ellenőrzöm, hogy nem-e akadt be a szoknya és riszálom itt a hátsóm a csipkés bugyiban… Amikor azt mondja, hogy csinosan nézek ki, komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne jöjjek zavarba. Persze, tudom, nem úgy gondolja, ne lihegjem túl. - Ugyan már. Jóidőre elég volt egy pofáraesés is - őszinte szomorúság szalad át az arcomon, mert így utólag már én is látom, hogy nem Jasper meg én voltunk az álompár, de mégis csak egy hosszú és a maga módján szép kapcsolat volt. Nehéz dolog az elengedés.
Komoly arccal nézek a szemébe, amikor hozzá teszi, hogy nem az apám. Hála égnek, hogy nem az, különben elég faramuci lenne a szitu!
- Van valaki aki tetszik, de nem élem bele magam, eléggé… megközelíthetetlen fazon. - billentem oldalra a fejem, miközben pislogás nélkül állom a tekintetét. A megközelíthetetlen egy tökéletes kifejezés rá, konkrétan ennyi év alatt sem kerültünk közelebb egymáshoz, mármint a hagyományos férfi-nő közti kapcsolat (és nem barátság) szempontjából. Egészen hatékony falakkal veszi körbe magát az úr.
Adok neki egy pohár vizet, bár furcsa ez a puritán döntés amikor a pulton meg a hűtőben és a teáskannában is sorakoznak a finomságok. De nem froclizom, ha a vizet szereti, azt kap.
- Legközelebb ha ilyesmit csináltok, hívjatok engem is. Rég nem hógolyóztam már. - húzódik egy nosztalgikus mosolyra a szám, mert tényleg nem tegnap volt. Pedig milyen jó móka! - Akkor majd őket kérdezem, és ha te nem viselkedtél jól, belekukkantok a szádba. - ugratom kicsit, miközben előveszem a leveses csészéket, hogy tálalhassam az első fogást. - Remélem éhes vagy. - teszem hozzá, de nem sokat várakozok mert én a magam részéről már éhen veszek. Ősz hajszálak? Ugyan, kit érdekelnek? Mármint, senkit se zavanak, sőt, szerintem kifejezetten dögös.
- Nekem pont így tetszik, inkább még ne vágasd le. - még alig mondtam ki már szinte bánom is. De tény, hogy jobb szeretem amikor ezek a rakoncátlan tincsek össze-vissza állnak, kedvem lenne nekem is beletúrni az ujjaimmal, akárhányszor csak meglátom. Inkább a leves felé fordulok, hogy aztán kérdő tekintettel nézhessek rá a vállam felett.
- Minden oké, csak zűrös napjaim voltak. Előbb a rendelőben volt zűr aztán az autó romlott el, tegnap reggel nem volt meleg víz itthon… minden összejött egy kicsit. De most már sokkal jobb, hogy itt vagy - vallom be, de azt ami a leginkább rányomja az utóbbi időben a napjaimra a bélyegét inkább megtartom magamnak. Utálok egyedül hazajönni, az üres lakásba és bámulni a négy falat. Magányosnak érzem magam, de nyilván van jobb dolga is, mint a nyafogásomat hallgatni (megint), és összeszedni a darabjaimat (megint).

Lynn háza, az ő szabályai, ahogy előkerül a papucs meg a mamusz, inkább az előbbire esik a választásom. Mert ennyi idősen jó, hogy nem már valami bolyhos nyuszis mamuszban fogok császkálni… Az mondjuk értékelem, hogy nem drága kollégámtól öröklöm meg, valószínűleg szemrebbenés nélkül vágnám be a kandallóba, „inkább hozok másikat legközelebb” címszóval. Nem mint ha amúgy hajom lenne Jasperrel...
- Nem kell félni, nem lesz rendszer belőle. - fűzöm azért még hozzá, mert kisebb anyagi csőd lenne, ha minden találkozásunkkor meglepném valami aprósággal. Egyrészt, másrészt értelme se sok lenne, egy rakás felesleges kacattal elhalmozni. De néha-néha belefér, ha épp meglátok valami olyat, amiről tudom, hogy értékelné.
- Jesszus Lynn, nehogy már szívrohamot kapj nekem. Vicceltem. - vonom fel a szemöldököm, amikor a kérdés hallatán kiesik a doboz a kezéből – Csak arra akartam utalni, hogy csinosan nézel ki. Viszont a reakciódat elnézve, csak nem? Van valaki új kiszemelt a láthatáron? - kérdezek vissza, mert máskor a legkevésbé sem akadna fenn egy ilyen ártatlan cukkoláson, sőt, valószínűleg én is kapnék valami hasonlót. A hezitálása, és a konyhapulton koppanó doboz viszont elég árulkodó szavak nélkül is.
- Ne aggódj, nem vagyok az apád, semmi közöm hozzá, nem várom el, hogy beszámolj róla. - fűzöm még hozzá, mert eszem ágában sincs vájkálni a magánéletében, ha ő nem akar beszélni róla. Másfelől meg, mióta a város összes pasija közül pont Jasperrel akadt össze, jómagam is belátom, néha jobb a boldog tudatlanság. Pláne, hogy amennyire zavart az egész, hogy összejöttek,  – holott inkább örülnöm kellett volna, hogy két barátom egymásra talál és boldogok együtt -  még első sorból végig is nézhettem-hallgathattam az egész történetet. Hurrá? Mazochizmus felső fokon, tudom…
- Ühüm. - hümmögök egy sort a kissé átlátszó magyarázatra, mielőtt még helyet foglalnék – A víz tökéletes lesz, köszönöm. - nem mint ha nem esne jól egy meleg tea egy séta után a hóesésben, de pár napja egészen érzékeny a fogam ha túl hideg, vagy meleg dolgokat fogyasztok. A csapvíz talán előbb melegszik szoba-hőmérsékletűre, mint egy forró tea.
- Csak a szokásos. Paráznak az év végi vizsgáktól, meg tanulnak látástól Mikulásig, úgyhogy kivételesen pihenés gyanánt az osztályfőnöki órán kimentünk hócsatázni egyet a közeli parkba. Néha kell egy kis lazítás, hogy megújult erővel folytatódhasson a tanulás. - forgatom a poharat szórakozottan az asztalon, mielőtt nevetve megráznám a fejem – Köszi, egyelőre nem szükséges. Ha addig meg valamivel felbosszantanának, úgy is szólok! - ígérem meg neki, és bár nem szép dolog, hogy pont én riogatok bárkit a fogorvosokkal, de na! Néha tagadhatatlanul jó érzés, nevelő célzattal pláne!
- Elfeküdtem. Az egyik diákom fejen talált egy hógolyóval, meg a sapka is szétnyomta. Így, ebben a sorrendben. De lehet, csak az a pár újabb ősz hajszál teszi. - legyintek, mert ugyan, ki követi? Egyébként is, ezerszer inkább néhány ősz hajszál, mint hogy elkezdjek kopaszodni – De most, hogy említed, lehet lassan nem ártana a fodrászhoz is ellátogatni, kezd zavaróan hosszú lenni. - túrok bele a hajamba, mert oké, hogy nem ragaszkodok a tüsi hajhoz, itt az Északi-sarkon annyira nem is szerencsés, de az sem különösebben, ha a szemembe lóg.
- Minden oké? Vagy csak fárasztó napod volt? - kérdezek vissza, hisz… valahogy olyan más. Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy miben, de… amikor a városban futunk össze, valahogy sokkal pörgősebb formában szokott lenni.

Furcsa, hogy ennyi sok év alatt viszonylag ritkán vacsoráztunk együtt kettesben valamelyikünk lakásában. Eleinte (már nem is emlékszem hogyan vagy kikkel) baráti társasággal mászkáltunk el, aztán amikor kiderült, hogy elég sok a közös témánk, már kettesben is csináltunk programot. Na nem randi volt, legalábbis nekem nem annak tűnt, de már privátban is jól éreztük magunkat. Mégse szoktunk ész nélkül átmászkálni a másikhoz, és mikor Jack meg én együtt jártunk valahogy az addig sem gyakori alkalmak még inkább megritkultak. Most már talán ha havi egyszer találkozunk nálam vagy nála valami miatt.
Tehát egyébként is teljesen normális, hogy kicsit izgatott vagyok a vacsi miatt, elvégre nem kétnaponta jön hozzám a vegán haverom. Kihívás ilyen ételeket készíteni, nekem legalábbis mivel bevallom nem vagyok hatalmas konyhatündér. Megy-megy de nem rajongok a tűzhely mellett ácsorgásért. A másik ok az izgatottságra ennél sokkal röhejesebb. Nem tudom más jelzővel illetni azt, amikor valaki több év után mint egy kupáncsapás rájön, hogy amit keresett végig az orra előtt volt. Mióta eljutott a szociális szempontból zsugorodott agyamig, hogy mit is érzek Wolfie iránt azóta állandóan feszült vagyok, hogy nehogy eláruljam magam. Mert kétlem, hogy tapsolna a boldogságtól ha egy ilyen infóval tarkón csapnám.
Már épp azon lamentálok percek óta, hogy rakjak-e tüzet a kandallóba vagy se (mert egyrészt szeretem másrészt jó a melege harmadrészt meg, nem túl romantikus?!), amikor megszólal a csengő. Még nem szoktam meg a hangját, olyan ritkán érkezik látogatóm. Ezek szerint a kérdés megoldva, nem lesz tűz a kandallóban.
- Sziamiaaa! - rontok rá azonnal két nagy cuppanóssal, majd kissé félreállok, hogy le tudja venni a kabátot és még néhány rétegnyi ruhát. Hideg van odakint, ezért kap is egy puha meleg házi papucsot vagy mamuszt, amelyik szimpatikusabb. Ha vonakodna, biztosítom róla, hogy tök új mindkettő, nem az exem hagyatéka, nincs mitől tartania. Tudom mennyire “kedvelik” egymást. - Nem kellett volna már a múltkor se. De köszönöm! - nézegetem a dobozt, majd a konyha (ami egyben étkező is) felé veszem az irányt. Amikor felnyitom, egyből meg is csap az ismerős, kellemes illat, akaratlanul is halk kuncogásra ösztönöz. Pontosan ezt a teát találtam én is, és egy adaggal már meg is kóstoltam, most pedig a pulton várta, hogy vacsora után készítsünk magunknak egy-egy bögrével, ha esetleg maradna még beszélgetni. Vagy az már nagyon randis lenne? Erre még nem gondoltam, így a jókedvem el is párolog, a helyét egy kis ijedtség veszi át. A csudába, ez az egész olyan mintha randi lenne, hogy lehetek ennyire béna?!
- Randira? - még a doboz is kicsúszik a kezemből, szerencsére már a pult felett, így nem esik le és nem is borul ki. Kétszer is meggondolom mit feleljek a vidám kérdésére - Csak gondoltam felpróbálom, hogy kényelmes-e mielőtt még egész napra felvenném munkához. Sose lehet tudni. - van egy ilyen fétisem amúgy is, bár ez a ruha már nem új, így pontosan tudom, hogy nem csak csinos de kényelmes is.
- Csüccs le! Teát, vizet vagy valami mást, kérsz inni? - terelem inkább a szót azonnal. A választásának megfelelő frissítőt töltöm a pohárba, amit felé nyújtok. - Milyen napod volt? Rendesen viselkedtek a skacok? Vagy hozzam rájuk a frászt mikor legközelebb jöttök az éves vizsgálatra? - vidáman támaszkodok a pulthoz, miközben Wolf arcát kémlelem. - Fodrásznál voltál, vagy csak a sapka szétnyomta a hajad? - állok be a sorba, mert imádom szívni a vérét. Szívesen megigazgatnám a kócos tincseket, és valószínűleg máskor már rég két kézzel turkálnék a hajában a kérdéssel párhuzamosan, de most valahogy nem tűnik helyénvalónak a dolog. Vagy épp ez lesz majd a feltűnő, hogy kerülöm a fizikai kontaktust? Egyáltalán: kerülöm? Hosszú lesz ez az este, ebben egész biztos vagyok, mégis van bennem egy boldog bizsergés, hogy a kissé morcos megfejthetetlen barátom itt üldögél az asztalnál.

Általában nem szoktam különösebben nagy feneket keríteni a találkozóinknak Lynnel ennyi év ismeretség után, ahogy azon sem stresszelek különösebben, hogy csak különleges alkalmakkor lepjem meg valamivel. Mert ha valami olyan kincsre bukkanok, amiről tudom, hogy biztosan örülne neki, miért várjak vele egy fél évet karácsonyig, vagy akár a szülinapjáig? Na ugye! Épp ezért azt a dobozkányi antik ékszert is egy szimpla hétköznap adtam oda neki, amire nemrégiben bukkantam. És bár eleinte visszakoztam a vacsora ellen, mert könyörgöm, ismerjük már egymást annyi ideje, hogy ne érezze kényszernek, hogy viszonozza, de aztán úgy voltam vele, miért is ne? Akkor már én se zsémbeskedjek annyit, pláne, ha néha amúgy is együtt ebédelünk, vagy épp beülünk kávézni valahová, esetleg nagy ritkán nagyra nőtt gyerekek módjára hócsatázunk egyet a közeli parkban bokáig hóban. Miért is ne vacsorázhatnánk?  Ez sem másabb semmivel sem, mint a többi alkalom amikor összefutunk sztorizni, csak annyi, hogy most eszünk is mellé, és kivételesen ő főz, nem rendelünk.
Mindenesetre üres kézzel nem szerettem volna beállítani, ha már ő bajlódik a kajával – és tisztában vagyok vele, hogy ilyen téren nem vagyok épp egyszerű eset – na meg mielőtt még alkoholistának titulálna, kivételesen most bor helyett egy gyümölcstea keverék lapult a kis díszdobozban. Még valamikor múlt héten akadtam rá az egyik teaházban, mint aktuális újdonság, engem egyből meggyőzött! És bár nem mondanám, hogy teljesen egyforma az ízlésünk, de azért remélem, nagyon azért nem lövök mellé. Az öltözködést meg szokás szerint nem vittem túlzásba, amúgy sem randivacsorára voltam hivatalos, szóval maradtam a jól bevált meleg, télies szövetnadrág, kötött pulcsi kombinációnál. Az én koromban már úgy is többre becsüli az ember a kényelmes darabokat, mint egy öltöny-nyakkendő szettet. Szerencse, hogy a suliban sem elvárás az ilyesfajta egyenruha, hülyét is kapnék tőle!
Végül egy kicsit még előbb is érkezek, mint amit megbeszéltünk, de most elég hideg van ahhoz, hogy ne akarjak még egy kört sétálni a környéken, mielőtt becsengetnék. A fejemet csak nem harapja le érte, úgy is megszokhatta már, hogy sosem vagyok pontos. Hol fél órával előbb érkezek, hol egy negyed órát kések… legrosszabb esetben majd besegítek a főzésbe, vagy megterítem az asztalt, hogy valami hasznom is legyen.
- Hey, Lynn! - köszöntöm vidáman, ha ajtót nyit, majd a szokásos köszöntő-puszi után bentebb is sétálok, hogy néhány réteg ruhától megszabaduljak, mert látványosan melegebb van odabent, mint kint, a szakadó hóban – Ezt neked hoztam! Új szerzemény, remélem, neked is legalább annyira bejön majd, mint nekem. Ja, mielőtt félreértenéd, ez most nem antik kincseket rejt. - teszem hozzá, mielőtt még hamis illúziókba ringatná magát. Ha tudnék, minden találkánkra szereznék, de sajnos amilyen szépek, olyan ritkák. Az viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy az ibolyás brosst is felvette a ruhájához. A múltkori zsákmányból nekem is az volt a kedvencem, talán mert a tavaszra emlékeztet, amit már olyan régóta várunk hiába.
- Nézzenek oda, hogy kicsípted magad, csak nem randira készülsz? - cukkoltam komolytalanul.

Két nagy szatyorral megpakolva sétálok a lakásom felé, ha rosszabb kondiban lennék talán el sem bírnám őket. Telistele vannak zöldségekkel, meg mandulatejjel, gyümölcsökkel, magvakkal, mindenféle vegán finomsággal. Bár már a hétvégén felhívtam Wolfie-t, hogy jó nálam egy vacsira, de sajnos mindig közbejött valami, egyszer az autóm adta be a kulcsot, aztán nála volt valami zűr a fűtéssel vagy mivel, így végül is egészen péntekig húzódott a dolog. De már itt vagyok, bevásároltam és eddig még egyikünk sem mondta le a dolgot szóval ha minden jól megy végre meglesz az a közös vacsi!
Bevallom, otthonosan mozgok a vega ételek terén, mert én magam sem fogyasztok valami túl sok húst, inkább csak amikor valamilyen ünnep van. A vegán konyha viszont jódarabig kész rejtély volt számomra. Nagy gonddal készítek egy finom kukoricás sütőtöklevest, némi mandulatejes chia pudingot házi gyümölcsös szósszal, és mire elérkezik a megbeszélt időpont, még a gombás-brokkolis bulgur “rizottó” meg a saláta is tálalásra kész.
Az utóbbi hetekben-hónapokban valahogy izgalommal tölt el amikor Wolf érkezik látogatóba. Régen nem pörögtem úgy rá a dolgokra, ahogy esik úgy puffan, elvégre annyi éve ismerjük már egymást, hogy bőven láttuk már a másikat épp elégszer a legpocsékabb formában is. Egyszer Wolfie ápolt napokig mikor elkapott az influenza, és annyi erőm se volt, hogy a kanalat felemeljem. Tábort vert a kanapén, ha jól emlékszem. Szóval, egy vacsi igazán nem nagy dolog, minek így aggodalmaskodni?
Mégis, a főzés végeztével egy csinos, halvány kék színű kötött ruhát vettem fel, és az ibolyás brosst ami abban a dobozban volt amit tőle kaptam. A várakozással töltött néhány percben ellenőriztem a bort, hogy elég hideg-e, és a pultra készítem a teás dobozt is, ha esetleg jobban esne egy meleg ital. A kanapén rendezgetem a párnákat, miközben azon morfondírozok, hogy begyújtsak-e a kandallóba a hangulat kedvéért vagy az fölösleges lenne? Ugyan! Imádom a kandallót, begyújtok és kész - gondolom én, mert épp ebben a percben kopogtat az ajtón a vendégem.