I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-31, 23:59
Peony && Kendra
let's have some fun
- Elég hamar véget érhetne az esténk, ha ténylegesen egy poharat fogyasztanánk el. - Nevetek fel. Nem azért jöttünk ide kikapcsolódni egyikünk sem, hogy aztán rohanhassunk a sürgősségire, mert egy orbitális nagy hülyeséget csináltunk. Bár biztos, hogy felkerülnénk valami rekordlistára, hogy emberek, akik orbitális hülyeségeket követtek el és közben még semmilyen szer befolyása alatt sem voltak. - Hmm.. Én a sültkrumplira szavazok. - Azt valahogy mindig tudok magamba tömni és valamennyire könnyedén rendelhető meg aztán majszolható is így mondhatni nem időigényes, de közben azért valamennyire laktató is. - Benne vagyok. Úgy is előttünk az éjszaka. - Így legalább biztos, hogy érdekes dolgokat fogunk majd kipróbálni. - Legyen... a nyolcadik. - Rövid gondolkozás után vágom rá a szám választásomat. - Ez még jól is hangzik! De akkor te is mondj egy számot és rendeljük kapásból mindegyikből kettőt, mert már most nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit akarsz nekem mondani és nem hiszem, hogy túl sokáig tudok várni. - Sajnálatos módon elég kíváncsi természet vagyok és, ha egyszer felkeltette valaki vagy valami a figyelmem, akkor nem tudok csak úgy megülni a fenekemen és várni. Bár egy bizonyos mértékig még talán igen, de nem mondanám teljesen biztosra.
Igaza volt valamilyen szinten, de ismerhetett volna annyira, hogy tudja, rám még ebben is számíthatott. Bármit magamra vállaltam volna, hogy levegyek néhány terhet a vállukról, hiszen rengeteget dolgoztak és tettek az állatokért. Néha úgy tűnt kívülről, mintha sosem aludnának, csak a munka, munka, munka… Végül csak bólintottam neki, hiszen nem akartam egész este a munkáról beszélni, elvégre kikapcsolódni jöttünk. - Helyesbítve a pohár tartalmát. A pohár nem túl finom – Csak ugrattam. Oldani akartam a hangulatot, bár nem tudtam, mennyire sikerül. Aztán próbáltam terelni némileg a szót magamról. Igen, lett volna mit mondanom, mesélnem, de még nem álltam rá készen. Féltem, hogy kinevet vagy őrültnek néz majd. - Én is ettem, de nem árt valami rágcsálnivaló az italozás mellé. Egy tál sültkrumpli? Vagy chips? – Érdeklődtem, mégis melyik lenne a kedvére, de aztán hamar az ital kérdésre tértünk át. – Hmmm, mi lenne, ha a szerencsére bíznánk? – Magam elé húztam az itallapot, felcsaptam az alkohol tartalmúaknál, aztán Peonyra néztem újfent. – Mondj egy számot – Ha mondott, akkor kikerestem azt az italt, amit a szám takart. – Aviation. Lássuk csak… száraz gin, maraschino, citromlé és violet. Nem hangzik rosszul, hm? – A döntést végül a lányra hagytam, de nekem nem lett volna ellenemre ez az ital kezdésnek.
- Mivel pontosan tudjuk, hogy mekkora teher tud lenni ezért nem szívesen sóznánk senkinek sem a nyakába. Mármint tudjuk, hogy nem egyszerű az egész. - Valószínűleg, ha más nyakába akarnánk akasztani még egy hétvégére is, ami általában könnyebb, mint a hétköznapok, akkor is nehéz lenne akárki számára. Ez olyasmi, amihez már hozzászokott az ember és megvan a maga ritmusa. Anélkül sajnos kis híján kivitelezhetetlen. Mindkettőnk számára jobb, ha kicsit jobb dolgokra koncentrálunk és nem rágódunk feleslegesen a keserűbb témákon, hiszen nem azért indultunk el egy csajos estére, hogy lógassuk az orrunkat. - Hát akkor menjünk és fogyasszuk el azt a pár poharat. - Nem tudom, hogy pontosan mi volt az, ami ennyire leterhelte a lelkét, de biztos, hogy nem volt egyszerű ha már alkoholra van szüksége ahhoz, hogy összeszedje a bátorságát, hogy elmondja nekem. Mindenki fura a maga módján szóval nem feltétlen tartanám furának akármiről is legyen szó. Barátok vagyunk, úgyhogy tényleg nincs olyan, amit ne mondhatna el nekem. Nem számít, hogy mekkora őrültségről van szó. Követem őt az általa kiválasztott asztalhoz majd helyet is foglalok vele szemben megszabadulva a kabátomtól, amire már egyáltalán nincs szükségem. - Ettem egy keveset, de nem túl sokat. - Nem akarok az első pohártól már az asztal alatt kikötni ugyanakkor azt sem szeretném, ha hiába innék majdnem, hogy semmi hatása nem lenne. - De akkor mit innál? - Szeretek alkohollal kísérletezni ahogy az étellel is. Jobban mondva szinte mindent szívesen kipróbálok, nem zárkózom el semmilyen lehetőségtől sem.
A kínzási módszerek említésére akaratlanul is felnevettem, mert hát… igaza volt. Persze, más nem feltétlen hívta volna ezt kínzásnak, de akinek volt szíve, az biztos, hogy nem talált volna rá más szót. Bár az olyan emberek az én szememben nem is értek sokat. Azok, akik elmentek egy sérült, elkóborolt kiskutya mellett. Vagy épp azok, akik bántották őket. Sóhajtottam egy aprót, majd oldalra billentettem a fejem. - Tudom, nehéz nekik ellenállni, de néha tényleg rábízhatnátok másra a menhelyet. De nem erőszakoskodok, tényleg megértelek – De ettől még tartottam magam ahhoz, hogy ki kéne mozdulniuk. Csak egy kicsit. De éreztem végül, hogy kissé messzire mentem és erőszakosabb voltam a kelleténél. Mégse éreztem, hogy haragudna rám. - Igen, mindenképp – Nem is kívántam többet beszélni erről a témáról. Valamilyen szinten az ő dolguk volt, és nem is lett volna beleszólásom az egészbe, de jót szerettem volna nekik. Végül elindultunk befelé, de annyira a gondolataimba merültem, hogy kissé összerezzentem, mikor Peony mellém ért. Meglepődtem a szavaira. - Kiverni sajnos nem tudom, de… pár pohár után elmondom, min törtem a fejem. Kíváncsi vagyok, mennyire fogsz furának tartani – Nevettem fel kínosan, de ha rákérdezett volna most, még semmit nem mondtam volna. Szükségem volt tényleg arra a néhány pohár koktélra, hogy ne nézzem eleve én magamat ostobának, amiért néha egy kutya néz vissza rám a tükörből. Bár Peony talán azt fogja mondani erre, hogy nem is nekik, hanem nekem kell a pihenés és a távollét a kutyáktól. Ahogy beértünk, Peonyt az egyik félreeső asztalhoz húztam. Odaérve engedtem el őt, majd kezdtem el levenni a kabátomat. A szék háttámlájára terítettem, majd leültem és rögtön az itallapot vettem magamhoz. - Egyébként, ettél mielőtt elindultunk? – Pillantottam rá kérdőn, leginkább azt puhatolózva, mennyire iszogathatunk. Bár az sem lett volna ellenemre, ha rendelünk egy nagy tál sültkrumplit és eleszegetjük közben.
Imádom, hogy Kendra ennyire szabad szellem, de ugyanakkor még emellett is megtalálja a módját annak, hogy besegítsen nekünk a menhelyen. Néha igazán irigylem azért, hogy el tudja engedni magát és nem csak egyszerűen egy dologra fókuszál. Az utóbbi időben túlságosan sokat foglalkoztunk a menhellyel, de ez szükséges is volt, hiszen a kiskutyáknak mindig kell a segítségünk és mindig van valami munka. Szinte soha nem látni a végét a hosszú munkanapoknak. Minden egyes percét élvezem, amit a menhelyen tölthetek még a papírmunkát is, de tényleg sosincs olyan nap, amikor ne éreznék késztetést arra, hogy bemenjek és dolgozzak, szinte non-stop erről szól az életem, az életünk. Ez pedig valamilyen szinten dicséretre méltó és elkeserítő egyben. - De nem olyan egyszerű elsétálni az egésztől még akár pár napra is. Mármint te is pontosan tudod, hogy milyen kínzási módszerekkel hívnak be minket minden áldott nap dolgozni. - Azok a kiskutya szemek, amelyeket a legöregebb lakóink is olyan tökéletessel idéznek fel, hogy az ember szíve belesajdul. Elég nehéz ilyesmire nemet mondani még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy néha igazán nem ártana. Talán ki kellene mozdulnunk. Meg aztán tényleg megérdemelné Kendra is, hogy egy kicsit több időt töltsek vele, de szinte alig tudok időt szakítani bármire is. Valami kész haditervet kellene előállítanom hozzá. - Nem rontottad el, de inkább fókuszáljunk az estére. - A kikapcsolódásra most mindennél jobban szükségem volt így hamar kiszálltam az autóból vele együtt, majd belekaroltam és úgy indultam el vele együtt. - Akármin is kattogott az előbb nagyon a kis buksid verd ki onnan most egy kicsit. Érezzük jól magunkat, oké? - Úgy tűnik, hogy mindkettőnknek szüksége van erre. Talán még jobban is, mint az elsőre gondoltuk volna.
Csak mosolyogtam. Nem terveztem felhagyni a rossznak közel sem mondható szokásaimmal: az a féle könnyedség és szabadság, ami az életemet jellemezte, tökéletes volt. Nekem. És szerencsésnek is mondhattam magam, amiért abba születtem bele, amibe. Ugyanakkor nem mindenki nézte volna jó szemmel és segítségnyújtás ide vagy oda, jólesett, hogy Peony elfogad így engem. Bár a nagybetűs titok még váratott magára, ami talán megváltoztathatott mindent: mi van, ha totál őrültnek néz majd? Nem akartam teljesen lelombozni, de pont ő volt az, aki úgy beszélt, mintha öregek lennének. Aztán ezt ki is mondta. - Mert így is van… - Sóhajtottam egy aprót. – Épp ezért kellene változtatnotok ezen végre, nem? A kutyákkal foglalkozni egy dolog, de egymással is törődnötök kellene. Meg hát én is igénylem a figyelmet – Utaltam itt a mostani csajos estére, amiből nem szökőévente kellene egyetlen egyet beiktatni. Ez kevés. Érezhetően túl messzire mentem, így mikor a témaváltásra adta a fejét, csak bólintottam. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de tényleg aggódtam értük. Számomra fontos volt, hogy boldogok legyenek, elvégre mindketten a barátaim voltak. Még akkor is, ha Andyvel ezt a barátságos kevésbé ápoltam, mint Peonyval. - Sajnálom, nem akartam elrontani a kedved – Jegyeztem meg azért halkan, mikor odaértünk és sikerült parkolóhelyet találnom. A lányra néztem, miközben kikapcsoltam az övet. Ha ő is megvolt, csak akkor szálltam ki és zártam le végül az autót. Az esténk gondolata még mindig jó érzéssel töltött el, azonban tudtam, hogy előbb-utóbb érdekes, hajmeresztő témát fogok előszedni. Féltem, hogy mit fog szólni. Némileg a gondolataimba merültem, így ha Peony odaért mellém, csak akkor eszméltem fel és indultam el az épület felé.
- Azért sem szabad elhanyagolnod ezt a jó szokásodat. De tényleg. Eszedbe se jusson. - Én is szerettem volna, ha valamivel könnyebbek lettek volna a dolgok. Ha nem lett volna annyi mindenre szüksége a menhelynek. Ha nem kellett volna annyi kis édes kutyát támogatnunk. Meg aztán jó lett volna, ha végtelen sora lett volna a támogatóknak, ami miatt nem kellett volna aggódni, hogy beleférjünk a havi keretbe. Szinte nem is igazán a saját életünk miatt aggódunk. Sokkalta inkább tartjuk fontosabbnak azt, hogy a menhely megfelelően működjön, mint mi. Valahogy az elmúlt időszakban minden teljes a háttérbe szorult, ami eddig fel sem tűnt. Csak most kezd világossá válni, amikor végre egyszer kimozdulok csak úgy alapon. Szavaira keserűen felnevetek. - Hát egy kicsit tényleg úgy hangzik, mintha teljesen kiöregedtünk volna. - Vagy legalábbis úgy viselkedünk, mint a robotok, akiknek néhány beprogramozott céljukon kívül nem létezik más. Ez egy kicsit elkeserítő, de annyira lefoglalt mindig a munka, hogy nem is volt igazán időm ezzel foglalkozni. Valamin mindig kattogott az agyam és így figyelmen kívül tudtam hagyni az olyan dolgokat, amelyek aggodalmat ébreszthettek volna bennem. - Nem tudom. - Rántom meg a vállamat egyszerűen. Egy ideje már nem gondolkodtam, hogy miként is állunk egymáshoz. Ott voltunk mindig egymás mellett segítettünk amiben kellett a másikat és ez már természetessé vált. - De bulizni mozdultunk ki, úgyhogy váltsuk témát szerintem. - Nem kellene a keserű állapotunkról beszélnünk, amikor amúgy nem is gondolkoztam túlságosan ezen eddig a pillanatig. Mondjuk mert nem volt egy lélegzetvételnyi időm sem arra, hogy túlságosan átgondoljam, hogy is állunk. De talán itt lenne az ideje, hogy egy kicsit átgondoljuk a dolgokat. Viszont most tényleg nem szeretnék ezen rágódni, hiszen nem azért mozdultunk ki. Bár inni szerintem ettől függetlenül is fogunk egy jót. Csak nem szabad túlzásba vinni, mert szerintem a másnaposság és a menhely nem a legjobb páros.
Nem dolgoztam. Gáz vagy sem, de nem volt igazi munkahelyem, és elvárás sem volt a szüleimtől felém, hogy beüljek egy irodába és ott töltsek napi 8 órát, aktákat tologatva magam előtt. Amit talán el tudtam volna képzelni magamnak, az egy ruhaszaloni munkakör, vagy amit valójában a szabadidőmben csináltam: a menhely. Kutyák közt lenni kikapcsolódás volt, bármennyi munkával is járt és az sem zavart, hogy Peonyék nem fizetnek érte. Nem kellett, nem vártam el, sőt, el sem fogadtam volna, ha valaha honorálni akarták volna a segítségemet. Nem volt rá szükség. - Ugyan, én mindig csak pihenek és szórakozok. Tudod jól – Magyaráztam mosolyogva, a vállamat megvonva. Ez tény volt és tudtam, hogy tudja, mégis ki kellett emelnem. Ahogy Peony mesélt a sajátos kis céljaikról, csak a szememet forgattam. Sóhajtottam, de megvártam, míg végigmondja, csak azután nyitottam a számat válaszra. - Te jó ég, ezt még hallgatni is rossz… mintha két, besavanyodott ember lennétek, akik még kiélték a fiatalkorukat – A fejemet ingattam, közben viszont figyeltem az útra. Nem lett volna szerencsés, ha balesetet szenvedünk, mikor épp bulizni készülünk. – Vagy erről lenne szó? – A szemem sarkából néztem el rá. Érdekelt, hogy valójában mi van velünk. Amikor először jöttem a menhelyre, talán már akkor sem láttam lángolni köztük azt a bizonyos tüzet. Mégis kiegészítették egymást és nehéz lett volna elképzelnem őket külön. Ugyanakkor együtt sem voltak száz százalékosak. Mintha… nem is tudom. Megszokásból lettek volna együtt. És ha ez így volt, akkor az a legszomorúbb dolog, amit mostanában hallottam.
Másoknak szinte természetes, hogy néha-néha eljárnak kikapcsolódni, de számomra ilyen idegenen hat az egész szituáció, hogy eltartott egy darabig mire kitaláltam, hogy mégis mit is kellene felvennem. A legapróbb dolgok is kihívásnak számítanak, ha az ember nincs túlzottan hozzászokva, de nem vagyok az a típus, aki nemet mondana arra, hogy kipróbáljon valami újat. Még akkor is, ha sokszor szívesebben dolgozná halálra magát, aminek természetesen nincs semmi jövője. - Hát valahogy nem lett belénk kódolva a pihenés meg az ilyenek. - Pedig tényleg oda kell figyelnünk magunkra és egymásra is. Talán már jó kezdet az, hogy a munkán kívül más tevékenységet is beiktatok a hétköznapjaimba. Legalábbis igen csak nagy előre lepésnek mondhatom, hogy ilyenkor nem a menhelyen töltöm az időmet. - Szerintem mindenkinek kijár a szórakozás igazából még neked is.. - Bár tény, hogy én sokszor elszórakoztatom magam a kutyák társaságában, mert abban az esetben még alkoholra sincs szükségem, hogy örömteli állapotba kerüljek. - Hát hogy is mondjam.. Sokkal apróbb céljaink vannak, mint egy hétvégi kiruccanás kettesben. Jelenleg arra próbáljuk rávenni egymást, hogy időben menjünk el pihenni és ne dolgozzuk magunkat halálra. Szóval, ha sikerült beszerveznünk a megfelelő pihenést lehet szó arról, hogy esetleg hétvégén kiruccanjunk valahová. De addig még sok van hátra. - Kis lépések az elsők és a legfontosabbak. Nekünk pedig most a pihenés beiktatása a legfontosabb, mielőtt még egyikünk elájul a kimerültségtől. Arról ne is beszéljünk, hogy az immunrendszerünknek se tesz jót az egész. Ilyen hidegben pedig igazán elkel, hogy erősek legyünk. Nem szeretnék megfázással napokra ágyhoz kötve lenni, de azt se szeretném, ha Connor-nak valami baja lenne. Úgyhogy ha elsősorban magunkra nem is olyan egyszerű odafigyelni a másikra már sokkal könnyebb.
Nem szálltam ki, csak vártam, hogy a lány odaérjen az autóhoz. Viszont amíg közeledett, volt időm végigmérni, még ha a kabát takarta is valamennyire a ruháját, meg tudtam állapítani, hogy csinosan felöltözött. Ez fontos, ha épp csajos estére készülünk, nem? Legalábbis szerettem volna kikapcsolni teljesen az agyam, hogy ne gondolkozzak, de tudtam, hogy ez nem fog menni. A vége úgyis az lesz, hogy végül mindent rázúdítok Peonyra, akár akarja, akár nem. Vagyis akár akarom, akár nem. Ez így sokkal helyesebb. - Pedig tényleg rátok férne a pihenés. Az az igazi – Elgondolkozva néztem rá, de a következő kérdésre félig-meddig el is terelte a gondolataimat. – Cél az van, méghozzá az, hogy jól érezzük magunkat. Ránk fér, nem? Jó, főleg rád – Vállat vontam, majd beindítottam az autót és célirányosan indultam az egyik szórakozóhelyre. Nem volt túlságosan messze, alig néhány percre voltunk tőle autóval, de mégis volt időnk még beszélgetni. - Amúgy, nem akarom visszaterelni a szót a munkára, vagyis sokkal inkább a pihenésre, de nem kellene elmennetek legalább egy hétvégére Connorral valahova? Rám bízhatnátok a menhelyet addig. Vagy… rám és Thomasra. Vagy ilyesmi – Ingattam a fejem, bár nem voltam biztos abban, hogy belemegy, sőt. Szinte borítékolni tudtam volna a nemleges válaszát, mégsem akartam annyiban hagyni. Annyi időt öltek a menhelybe, amennyit más egy munkahelybe se. Bár itt életekről volt szó, nem holmi papírkupac tologatásról vagy néhány élelmiszerről a polcon, amit egyik raktárból a másikba vittek, vagy hasonló. A kutyákkal komolyan kellett bánni, felelősségteljesen és ők azok voltak. Náluk jobban senki sem csinálta volna ezt az egészet és felnéztem rájuk emiatt.
Olyan rég volt már, hogy kimozdultam volna, hogy szinte nem is emlékszem az utolsó alkalomra. Emiatt pedig egy kicsit ideges vagyok, de igyekszem nem túl gondolni a helyzetet, hiszen mégis csak Kendra-val töltöm az estét nem pedig vakon sétálok bele az ismeretlenbe így talán nem lesz olyan kellemetlen az egész helyzet. Na, meg persze talán nem is leszünk olyan sokáig az éjszaka ördögei, de ez csak igazából azon dől el, hogy mennyire érezzük jól magunkat. Ha úgy alakul, hogy semennyire, akkor nem igazán tart majd sokáig, ha pedig igen is jól érezzük magunkat akkor egyértelműen nem lesznek ilyen gondolataik. Már, ha lesznek egyáltalán épp kézzel fogható gondolataink. A hűvös szellő már ismerősen csípi az arcomat, ahogy elindulok a kocsihoz, hogy beszálljak. Habár szeretem a telet azért hosszútávon valahogy mégis kiábrándító tud lenni. - Szia! - Köszönök neki mosollyal az arcomon, ahogy végre beültem mellé az autóba, majd megforgattam a szemeimet a Connor-ral kapcsolatos megjegyzésére. - Aranyos, hogy azt gondolod, hogy ő itthon lesz pizsamaosztásra. - Mindkettőnknek nagyon sokat kell még fejlődnie ahhoz, hogy fel tudjunk áldozni egy kis időt saját magunkra is. Sajnos ő sem annak a híve, hogy szereti magára szánni az idejét. Sokkal inkább ahogy én is úgy ő is inkább a menhelynek él. Csak remélem, hogy nem megy majd az egészségére az egész szituáció. - Hova megyünk amúgy pontosan? Vagy nincs kifejezetten cél? - Nem igazán kellett ok arra, hogy mégis miért mondok neki igent. Igazából bármire igent mondtam volna, mert nem igazán lett volna szívem elutasítani. Másrészt pedig így legalább valaki más rángat engem ki az unalmasnak tűnő hétköznapomból és nem nekem kell valamit megszervezni, ami határozottan biztos bukás lenne.