Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Az italomba kortyoltam ismét, nem tudtam betelni vele. Nem is akartam azonnal elfogyasztani az egész pohár tartalmát, de isteni volt. A felét biztosan megittam, amíg a válaszára vártam. Néztem rá... ahogyan írt, közben a fejét ingatta. Érdekelt, hogy merre halad a beszélgetésünk, és persze eddig is izgatott voltam, de ezek után még jobban vártam mit fogok kézhez kapni.
Nem telt el szinte egy másodperc sem, már csúsztatta is nekem a szalvétát. Egy kicsit sem váratott meg. A poharat a pultra helyeztem, mosolyogva figyeltem Őt még pár másodpercig, utána elolvastam az üzenetét.
Egy kisebb kuncogás jött ki belőlem. És külön örültem annak a szívecskének. Aranyossá tette az üzenetet. Hogy miért nem láttuk egymást ezelőtt? Nos, valahogy ez nem volt meglepő... Az egész napomat leköti a munkám... így nehéz bárkivel is találkoznom...

"Igazából egyszerű a magyarázat. A munkám miatt nincs időm semmi másra. Halász vagyok. Reggeltől estig kint hajózom a tengeren."

Már majdnem nyújtottam volna vissza a "levelet", mikor eszembe jutott még valami. Így ismét tollat ragadtam és még azt utólag odaírtam.

"Újságíró? Meg nem mondtam volna első ránézésre."
"Bocsánatot kell kérjek előre is, hogy megkérdezem, de nem nehéz helytállnod a mindennapokban?"

Átadtam neki szinte kölyökkutya szemekkel, mivel már én éreztem rosszul magamat, hogy egyáltalán a kérdés megfogalmazódott a fejemben...
Nem akartam bunkó lenni vagy bármi hasonló, de érdekelt, hogy mégis, hogy telik egy napja. A narancslevemet vettem magamhoz, és a tekintetemet abba temettem bele. A szemem sarkából azonban figyeltem őt...

Nem volt még példa olyasmire, amit Felix csinált. Mások inkább szóban kommunikáltak velem, míg én jobb esetben tudtam írogatni a jegyzetfüzetembe. De néha nagyon fárasztó volt. Bár még pötyöghettem volna a mobilomba is, de ilyen szempontból jobb szerettem a hagyományos megoldást. A kézzel írott dolgokat.
Kíváncsian figyeltem őt, hisz majdnem hanggal válaszolt, írás helyett, de végül hamar a kezébe vette a tollat és írni kezdett. Nem siettem el a dolgot, nem akartam túl kíváncsi lenni, így próbáltam nem a szalvétára pislogni, miközben írt, de valójában nagyon furdalta a kíváncsiságom, mit fog írni. Nem mintha olyan nagy dolgokról beszéltünk volna.
A mosolyom újra az arcomra varázsolódott, olvasva a válaszát. Ránéztem Felixre, majd vissza a szalvétára és elgondolkodtam, mit írjak ezek után.

„Ennek én csak örülök! ♡ Nem láttalak még errefelé. Nem mintha én sokat járnék az Agóniába! De… nem láttalak még úgy egyáltalán.”

A fejemet ingattam, majd folytattam.

„Én újságíró vagyok és elég sok helyen megfordulok. Ezért furcsállom, hogy veled még nem futottam össze.”

Végül visszatoltam elé a szalvétát a válaszommal, és a tollal együtt. Ezután én is a koktélomba temetkeztem és ki is ittam a pohár tartalmának a felét. Habár kissé kezdett megütni a benne levő vodka, valahogy nem érdekelt. Attól úgysem kellett félnem, hogy túlságosan megered a nyelvem, hiszen hangom sem volt.

213 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Tetszett ez a dolog, ami köztünk volt. Legalábbis ilyet még nem éreztem senki társaságában. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást, vagy, hogy egyáltalán jól érezzük magunkat. Ráadásul a mutogatást teljesen jól használtuk. Egyértelmű jeleket adtunk egymásnak. Persze azért nem mondom, hogy a szalvétás megoldás nem segített ebben, de anélkül is élveznénk az estét… ebben biztos vagyok.
Meglephettem a csaposnak tett kérésemmel Laerielt. És talán addig nem is értette vajon miért kérek még szalvétát, de amint elkezdtem mutogatni, már tudta. Tudta, hogy mit is szeretnék csinálni. Egy szép mosoly kerekedett az arcára. Jól állt neki, egyszerűen gyönyörűvé tette.
Az üzenetemet átadtam neki, majd végül jött is rá a válasz. – N… – Már majdnem hang segítségével válaszoltam az írására. Az arcát néztem, egy kicsit félrebillentettem a fejemet és még a szemöldökömet is felemeltem. A kezembe vettem a tollat, végül a szalvétára fordítottam a tekintetemet.

„Köszönöm szépen! Egyébként nem… ez nem némasági fogadalom a részemről. Szívesen beszélgetek veled, ilyen formában, ennyi az oka. Úgyhogy emiatt nem kell aggódnod!”

Miután befejeztem a mondatot, egy rövid pillantást vetettem rá, illetve a szalvétára. Kikapcsoltam a tollat és ráhelyeztem a fehér kendőre. Szépen lassan toltam elé. Amint a négyzet alakú tárgyra tekintett, addig belekortyoltam az italomba. Tökéletes volt az íze. Ha elfogy, biztosan rendelek még egyet. Ezen agyaltam, majd a lányra figyeltem. Vajon mit fogok kapni tőle válasz gyanánt… mindenesetre izgatottan várom.

Nagy szemekkel figyeltem, vártam, mit mond, de végül, mintha nem is akart volna semmit mondani. Értetlenül figyeltem és hallgattam a szóváltását a pincérrel. Szalvéta csomag? Azt értettem, nekem miért kell, de hogy annyi… egy csomaggal sem fogok elhasználni, nem hogy többel. Legalábbis ez járt a fejemben, mikor megkérte a pincért, hogy hozzon.
Aztán hozott, és mutogatni kezdett, csak úgy, mint én az előbb. Ekkor már kezdtem érteni, mit akar. Elmosolyodtam és úgy nyújtottam át neki a tollat, hogy használhassa.
Tűkön ülve vártam, hogy vajon mit ír nekem. Mikor felém fordította, rögtön végigfuttattam a tekintetem a szövegen, de más is megfogalmazódott a fejemben. Ahhoz képest, hogy férfi, szépen írt. Legalábbis nekem tetszett. Mosolyogva kezdtem el visszaírni neki:

„Neked is szép neved van, ezenfelül pedig aranyos, hogy te is írogatásba fogtál beszéd helyett. Miattam ne tegyél némasági fogadalmat, Felix!”

Leraktam a szalvétára a tollat és így toltam vissza elé az üzenetet, majd néztem rá. Nem tudtam, ki ő, de úgy éreztem, megmentette az estémet a jelenlétével és a kedvességével. Vagy inkább a figyelmességével. Ha már a felszolgáló nem volt túl készséges velem szemen. Az említett ekkortájt ért vissza a szalvétákkal, bár vetett ránk egy elég fura pillantást, mielőtt távozott volna. Megráztam némileg a fejem és inkább Felixre kezdtem koncentrálni.

207 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Egy fél mosollyal az arcomon figyeltem őt, ahogyan a szalvétát elvette a kezemből. Nagyon érdekelt, hogy mit szeretne úgymond „papírra” vetni. Izgatott voltam, ami talán rajta is látszott. Néztem az arcát, miközben formázta a betűket a tollal. Megállapítottam, hogy amikor koncentrál, akkor hihetetlenül aranyos… jó persze ezt így az első találkozás után nem is igazán lehetne kimondani, de… igen.
Nem tartott sokáig, konkrétan pár másodperc alatt leírta, amit szeretett volna. Felém nyújtotta, hogy olvassam el. – Oh… – A mondatot, ami éppen ki akart szaladni a számon, inkább magamba fojtottam. Kimondtam volna, hogy milyen gyönyörű nevet visel… és még sok minden mást is… de… nem. Nem szavakba fogom önteni, amit közölni szeretnék vele. Nem. – Elnézést, tudna hozni nekünk még pár csomag szalvétát? – Mikor ideért a pincér a rendelt koktéllal, illetve az én narancslevemmel, mielőtt még továbbállt volna, rákérdeztem csak, hogy legyen elég mindkettőnknek. Igen, azért nem mondtam a mellettem ülő lánynak semmit, mert eldöntöttem magamban, hogy akkor kommunikáljunk úgy, ahogyan mindketten tudunk.
A csapos távozása után visszanéztem Laeriel-re. A kezében lévő tollra mutattam, majd a levegőben úgy csináltam a kezemmel mintha írnék. Ezzel jeleztem felé, hogy én is írni szeretnék neki valamit. Vártam a reakcióját, és ha belement, akkor a tollat a kezembe véve, írtam neki egy választ.

„Nagyon szívesen! Felix vagyok, és örömömre szolgál, hogy megismertelek, kedves Laeriel! Gyönyörű neved van!”

A mondatvégi írásjelnél nagyobbat koppintottam a szalvétára. A fejemet fordítottam felé, majd a szalvétát nyújtottam át az egyik kezemmel. Amint átvette… azt a kezemet, amelyikkel átadtam, csípőre tettem és úgy fordultam felé teljes testtel. Csak figyeltem, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. Főleg amiatt is, mivel ezt az egész műveletet egyetlen szó nélkül hajtottam végre.

A biztonság kedvéért elpillantottam még arra a székre, ahol ő ült eredetileg, vagyis amit tippeltem, hogy ott hagyott-e valamit, bármit, de nem láttam, így nem tartottam indokoltnak, hogy vissza akart volna menni. Próbáltam elmutogatni, hogy szeretnék valamit, amire írhatok és meglepő módon ő értette. Magamban elgondolkoztam azon, hogy lehet nem is lenne szükségem se szalvétára, se semmire ahhoz, hogy ma este vele beszélgessek, mert láthatóan teljesen megért. De amikor megtalálta a szalvétát, csak elmosolyodtam és elvettem tőle egy fejbiccentés kíséretében.
Helyet csináltam magamnak a pulton, majd a tollammal írni kezdtem. Nem sokat.

„Köszönöm az előbbi kimentést! Meg a szalvétát is. Laeriel vagyok, és te?”

Odafordítottam felé a szalvétát, és vártam volna a reakcióját, de megjelent a pincér, így el kellett felé néznem. Már meg sem próbáltam megköszönni neki, mert úgysem értette volna, így csak figyeltem, hogyan távozik, én meg magamhoz húztam a szabad kezemmel a koktélomat. Bele is kortyoltam egyből. Isteni volt, ilyenre számítottam.
Végül újra a férfira emeltem a tekintetem. Érdekelt a neve, nem mintha ki tudtam volna valaha mondani…

171 words ♡ ariel x eric ♡ note: minike lett  hastagnémaságifogadalom
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Tennem kellett valamit... bennem valami nem engedte tovább nézni, ahogyan az a pincér ennyire nem veszi a lapot. Cselekednem kellett, és nem csak amiatt mert zavart a csapos viselkedése, de a hölgynek a segítségére akartam lenni. Igen. Segíteni akartam, holott biztos voltam benne, hogy nincs is rám szügsége. Odamentem és, ahogy kimondtam az ital nevét, láttam rajta, hogy ledöbbent. Pedig nem volt nehéz kitalálni mit is szeretett volna. Konkrétan ott mutogatta a csapos felé... ebből a szempontból egy ősbunkó veszett el a férfiban. Vagy csak elege volt a mai napból, de... ez a munkája, hogy kiszolgálja az embereket... aztán lehet én gondolkodok furán. Persze, értem én... nem lehet könnyű mindig mosolyogva sürögni-forogni és a vendég kedvében járni. Viszont ha ilyen helyen dolgozik az ember, akkor az elvárható...
Egy kicsit elkalandoztam... ránéztem a lányra, majd egy mosoly ült az arcomra, ahogyan megköszönte, amiért kisegítettem... aranyos volt. Egyértelmű jelet mutatott, amit könnyen olvastam. A továbbiakra egy kérdést tettem fel és vártam a válaszát, végül leszáltam a székről és lassan mentem volna vissza oda ahol eredetileg ültem... de, megfogta a karomat. Bólogatott és visszaültetett maga mellé. Ezt nem lehetett félreérteni. Azt akarta, hogy maradjak. - Oh, rendben van. Maradok! - Egészen elképesztő ahogyan kommunikált... ráadásul úgy, hogy egyetlen szó sem hagyta el a szájat. Olyan egyszerű jeleket mutatott, amit bárki megért. Mint a következő... úgymond "mutogatása". Ahogy figyeltem, olyan volt, mintha hallanám mit is akarna mondani. - Oh, hogy szeretne írni valamit? - Amint feltettem a kérdést, közben a zsebemet illetve a környezetemet kezdtem el kutatni. Bármilyen eszköz megtette volna, amire képes lesz írni. - Ahh... ilyenkor nincs nálam semmi... - Az összes zsebemet végigtapogattam... mindhiába. A pult felületén néztem körül, de maximum pár darab szalvétát találtam. Gyorsan a kezembe vettem és mutattam felé. - Papír híján ez is megteszi? - Kérdeztem tőle, ahogyan átnyújtottam neki. Fogalmam sincs mit szeretne leírni, de kíváncsivá tett, így figyeltem rá amint belekezdett.

A helyzetem nem volt egyszerű, méghozzá egy kicsit sem. A hangszálaim bár az orvosok szerint rendben volt, mégsem voltam képes megszólalni. Még egy apró nyöszörgésszerű hangot sem tudtam kiadni. Hosszú időbe telt, mire egyáltalán elfogadtam és megtanultam vele együtt élni. Végül rájöttem, hogy néha tényleg aranyat ér hallgatni és olykor csupán csak… figyelni, fülelni kell. Mondhatnám azt is, hogy mivel hangom nem volt, a többi érzékszervem felerősödött. Ha akartam se tudtam beleszólni egy-egy vitába, vagy bármibe. De figyelhettem és megláthattam a legjobb, legizgalmasabb, legkülönlegesebb sztorikat, amiket végül papírra véshettem és Bájos orra alá dughattam. A legtöbb cikkem elnyerte a tetszését és még így is, „betegen” elismerést szereztem nála. Ellenben Zakharnál, aki inkább egyfajta riválisként tekintett rám. Nem örültem ennek. Habár mosolyogtam és látszólag nem vettem magamra, magamban mindig elraktároztam egy-egy olyan megnyilvánulását. Ez rakódott bennem az idők során.
Egy fárasztó nap után viszont úgy döntöttem, mégsem egyből hazaindulok, hanem betérek az Agónia bárba. Számtalanszor jártam a közelében nappal, de még egyszer sem volt időm arra, hogy benézzek és megigyak valamit. De most igen.
Azonban az újdonság varázsa hamar elszállt azzal, hogy a pincérrel nem tudtunk dűlőre jutni. Bántam, hogy a jegyzetfüzetem a szerkesztőségnél maradt, mert hát ebben a helyzetben igenis jól jött volna. Próbáltam elmutogatni, mit kérek, de valahogy nem sikerült megértenie a férfinak. Nem is értettem, hogyan nem érti, mikor már vagy háromszor mutattam rá a Summer Fresh-re. Már épp annyiban hagytam volna az egészet, mikor meghallottam egy ismeretlen hangot tőlem nem messze. Ledöbbenve pislogtam rá, mikor kimondta, mit kérek. Hogyan? Honnan tudta? Elnéztem a pincér felé és egy bólintással jeleztem, hogy az ismeretlennek nagyon is igaza van. Amíg a pincér elment, én visszafordultam az idegen felé és megbiccentettem felé a fejemet, amolyan köszönetképp, miközben a két tenyeremet is összetettem egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan másképp adhatnám a tudtára, hogy hálás vagyok. A kérdésre megráztam a fejem, de lehet, hogy későn, így a biztonság kedvéért megfogtam a karját és a mellettem lévő székhez húztam. Aztán elengedtem a karját.
Rámosolyogtam kedvesen, de ennél többre nem futotta, már csak azért sem, mert még mindig nem tudtam, hogyan kommunikáljak a jegyzetfüzetem nélkül. Elkezdtem nézelődni, majd elővettem a tollamat és felmutattam. A szabad kezemmel rámutattam, majd értetlenül megvontam a vállam, mutogattam, hogy írnék vele, de nincs mire. Nem tudtam, megérti-e, de reménykedtem, hogy igen és ki tud segíteni valahogy. Egy zsebkendő vagy egy szalvéta is jól jött volna akár.

396 words ♡ ariel x eric ♡ note: remélem, tudsz vele mit kezdeni xD hastagnémaságifogadalom
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Egy újabb napot zárhattam le. Megvan a napi fogás… már csak a reggelt kell megvárni, hogy összefussak Richarddal és lebonyolítsuk a szokásos üzletünket. A legjobb vevőmnek titulálhatom… hmm, ha jobban belegondolok rajta kívül nincs is más, akinek eladhatnám a halakat. Rendben biztosan lenne más is, viszont ő sokkal jobb áron veszi meg tőlem, mintha a piacon elpasszolnám potom összegért…
A hajó zárásának utolsó simításain ügyködtem, végül rápillantottam az órámra. Egy órával hamarabb végeztem a kelleténél. – Remek, van időm beugrani az Agónia bárba. – Mindig is be szerettem volna kukkantani oda, de sosem volt rá időm… állandóan estig dolgozom, másnap viszont hajnali négy fele kell kelnem, hogy kezdődjön a következő nap. És ez… így megy minden egyes nap. Örök körforgás. Na, de… a mai estére kellene koncentrálni. Legalább most az egyszer más lesz, mint az eddigi…
A mólón állok és várom, hogy a gépezet felemelje a rámpát, így biztos, hogy senki sem tud felmenni a fedélzetre. Pár perc eltelte után, már a bár fele veszem az irányt. Útközben csak azon agyalok, hogy vajon mit is kellene fogyasztanom. Az igazat megvallva még azt sem tudom, mivel kínálnak odabent. Ezen gondolkodtam, amíg a bejárati ajtóhoz értem. A kilincsre helyeztem a kezemet. Kissé ideges voltam, de határozottan nyitottam be az ajtón. Igen… ideges voltam. Nem tudtam mi lesz odabent, kik lesznek ott… nem mintha ismernék bárkit is… és persze a legfontosabb… nem akarok úgy tűnni, mint egy idióta. Ha bármit is rendelek a pincértől, akkor azt érthetően kell mondani… nem igaz? Mi van akkor, ha összeakad a nyelvem és érthetetlen szavak hagyják el a számat… vagy csak szimplán nem jól ejtem ki a szavakat…
A gondolataim mélyén merengtem, miközben a pulthoz értem és leültem a székre. Már egy ideje ott ülhettem, amikor a csapos kicsit ingerülten kérdezett meg, ki tudja hányadszorra, hogy mit is kérek. – Oh, elnézést! Kérek szépen… mit is kérek? – Nézek a kezemben lévő itallapra. Pont ettől tartottam… már úgy viselkedtem, ahogy. Gyorsan végigfutottam a listán. – Nos, szeretnék kérni egy… egy narancslét? – Ismételten egy kérdést intéztem felé. A rendelésem miatt biztosan furcsának fog titulálni… de egyszerű a magyarázat… nem lehetek részeg… a másnaposság megnehezítené a kormányzást. Még az kellene, hogy hajótörött legyek egy szikla által… Nem, nem… nem szabad.
Amíg az italomra vártam, körbenéztem a helyiségben. Eléggé hangulatos volt az egész hely. Ráadásul a zenegépben játszott dal is nagyon vidám volt. Kedvem lett volna táncolni. Viszont nem akartam még nagyobb marhát csinálni magamból, mint a megérkezésemkor, ezért csak ültem tovább a széken. Tovább pásztázott a szemem, majd a két székkel odébb ülő nőn akadt meg a tekintetem.
Nem csak a kisugárzása, vagy éppen a kinézete az, ami miatt nem tudtam levenni róla a szememet. Maga az, ahogyan rendelni akart, nem volt mindennapos. Rögtön tudtam… hogy ő néma. Láttam, hogy egy picit nehezen birkózik meg a feladattal. Bár inkább azt mondanám, hogy a pultos az értetlen… mivel ő normálisan elmutatta mit is akar. Leszálltam a bárszékről, helyváltoztatás céljából és a hölgy melletti székre ültem le. – Elnézést, hogy közbeavatkozok, de… – Nyeltem egy nagyot. – De a hölgy egy Summer Fresh Koktélt szeretne rendelni. – Néztem meg az ital nevét a „saját” itallapomon. – Bocsánatot kérek… tudom, nem szorul a segítségemre, de nem nézhettem tétlenül, hogy próbál rendelni, és egyesek nem értik meg, hogy mit is szeretne… – Felhúzott szemöldökkel pillantok először a csapos felé, majd a tekintetemet a nőre irányítom. Megállapítottam, hogy így közelebbről még csinosabban nézett ki, mint ahonnan megláttam két székkel arrébb. – Egyébként nem zavarja, ha itt maradok? Mert ha igen, akkor nincs semmi gond és távozok. – Böktem oda neki, várva a választ… viszont egy sima bólogatást vagy fejrázást elfogadtam tőle… mivel a kézjeleket nem ismertem… szégyen rám nézve…