- Csak nem szeretném, ha túlságosan sokban reménykednél utána pedig az lenne a vége, hogy letörnek a szárnyaid. - Senkinél sem szeretném elérni azt, hogy még rosszabbul érezze magát, mint a jelenlegi állapotában. Most kicsit úgy érzem, mintha hamis reményeket adtam volna neki. Mintha legalább azt ígértem volna meg neki, hogy megmentem a biztos haláltól egy szeretetét. De azt sem tudom, hogy jó ötlet-e egyáltalán előállni a válaszokkal. Mert az is lehet, hogy az csak megbonyolítja majd az életét.
- Persze, rendben van. - Ahogy átadja nekem a telefonját rögtön bele is vésem a számomat, majd mikor a zsebemben rezegni kezd a sajátom el is mentem a telefonomban a számát.
Miután megittuk a forró italokat, amitől kicsit kellemesebb lesz már kimozdulni, viszont igen csak kellemetlen magunkra ölteni a kabátot mosollyal az arcomon búcsúztam el tőle és igyekeztem kideríteni, hogy pontosan mi is történhetett vele. Így pedig a fal egy teljesen másik oldalán kell kikötnöm ahol igyekeznem kell kevésbé reményt ébreszteni az ott élőkben, mint amit látszólag benne sikerült.  

Nem számít, hogy mennyire alacsony a lehetősége annak, hogy valaki ténylegesen ismer engem, ha megvan rá az esély nem fogom csak úgy elengedni. Akármennyire is igyekszem nem az egekig pumpálni a reményeimet nem is tudom őket teljesen megfékezni. Egy ilyen helyzetben nem is tudom, hogy lehetne. Olyan régóta vártam arra, hogy valaki felismerjen, hogy szinte hihetetlennek tartom még ezt az egészet, de ha igaz, akkor én lehet, hogy tényleg ki fogok ugrani a bőrömből.
- Nem számít, hogy mennyire kicsit tudsz segíteni, ha csak egy icipicit már azért is nagyon hálás leszek, elhiheted. Ha csak egy kis nyomod lesz arról, hogy mégis mi történhetett, akkor már azért hálás leszek. Nem kell világmegváltó dolgokat elém tárnod. - Már annak is örülnék, ha magyarázattal tudna szolgálni nekem a jövőben arról, hogy mégis miért nem keresett engem senki. Ha annyit el tudna mondani, hogy nem vagyok egyedül, hogy van oka miért nem keresett senki, akkor már ki tudna rántani engem abból a sötét gödörből, amibe valamiért újra és újra belecsúszom.
- Persze, mindenképpen! De akkor a biztonság kedvéért cseréljünk számot, oké? - Mielőtt még elveszíthetném az egyetlen fonalamat előhúzom a telefonomat a zsebemből, hogy feloldjam és átnyújtsam neki, hogy beírja a telefonszámát. Ha ez megtörténik az egyszerűség kedvéért csak megcsörgetem, hogy neki is meglegyen az én számom, hiszen így biztos lehetek benne, hogy ő sem írta el még véletlenül sem a számát. Na, meg azt is garantálom, hogy neki is megvan az enyém és, ha nem jelentkezik, akkor nem azért van, mert nem tud elérni, hanem mert nem akar.

Nem tudom, hogy mennyire segíthetek neki. Amit azonban még annyira sem tudok, hogy mégis mennyire lehetne felvezetni neki, hogy a fal másik oldalán lehet, hogy keresik. Viszont a kérdés az lenne, hogy mégis hogy került, akkor ide? Mármint azt hittem, hogy nem képesek az itt lakók átmenni a falon, de ez akkor valamelyest megmagyarázná, hogy miért nem emlékszik semmire. Ha mégis valahogy átjutnak rajta, akkor nem emlékeznek semmire? Elég kegyetlen lehet úgy élni, hogy itt vagy emlékek nélkül és senki nincs, aki keresne. Nem tudom, hogy mégis milyen gondolatokat ültethet ez a fejébe, de az egyszer biztos, hogy nem a legszebbeket.
- Szeretném azt mondani, hogy van megoldásom a helyzetedre, de egyelőre én magam is a sötétben tapogatózom ezen a téren, úgyhogy a legjobb, amit mondhatok, hogy rákeresek arra, amire gondolok aztán pedig visszatérek hozzád, hogy ezt megbeszéljük. - Nem zúdíthatom rá a dolgokat bizonyíték nélkül és még azokkal együtt sem tudom, hogy lehetséges. Talán jobb lenne, ha békén hagynám addig amíg tényleges megoldással nem tudok előállni.
- De egy forrócsokit azért igyunk már meg vagy valamit, hogy felmelegedjünk. Elég brutál az időjárás. - Nem is tudom, hogy hosszútávon, hogy képesek együtt élni a téllel. Néhanapján igazán vágyik az ember a nyári napsütésre akármennyire is szeretik a telet. De gondolom hozzá lehet szokni ehhez az életformához is. Már amúgy is igazán nem mondható, hogy túl változó lenne az éghajlat, mert a hideget már mindenhol kezdjük elfelejteni.

A puszta lehetősége annak, hogy válaszokat kaphatok annyira felvillanyozott, hogy nem is tudtam teljesen visszafogni magam. Ha a gyerekeket el lehet csalogatni azzal, hogy kiskutyákhoz hívják őket vagy azokat használják fel arra, hogy magukhoz édesgessék az áldozatukat, akkor én most határozottan besétáltam volna egy furgonba is akár. Mondjuk ahhoz, hogy valaki el akarjon rabolni érdeklődnie kell utánam és legalább olyan személyhez vinnének, akit érdeklek. De az is lehet, hogy Daniel szülei szerveztek valamit. Akkor pedig igazán óvatosnak kellene lennem, de ez most meg sem fordult a fejemben. Meg aztán az én kezemben van az irányítás, hiszen én vezetem őt és nem fordítva így ennek az esélye igen csak alacsony. De tényleg nagyon könnyű lenne engem elrabolni. Valószínűleg saját magamat rabolnám el. Még csak értem sem kell jönnie senkinek. Könnyedén el lehet csalogatni az emlékeim ígéretével.
Miután kellemesen helyet foglalunk és levetjük a kabátunkat leülök vele szemben és a kérdésére először nem is tudom, hogy miként válaszolhatnék. Nem tudom, hogy mi történt velem egyszerűen csak ebben a helyzetben vagyok és el kell fogadnom.
- Pár hónapja ébredtem a tudatomra vagy nem is tudom minden emlékem nélkül és azóta keresünk akárkit, aki felismerhet engem vagy, aki hiányolhat, de a lista igen csak rövid, hiszen egyetlen egy név sem szerepel rajta. Senki nem keresett.. - Így pedig akaratlanul is arra következtettek időről-időre, hogy senkinek nem kellek.

Szavaira keserűen elhúzom a számat, hiszen igaza van. Ha senki nem ismer fel, akkor az ellen nem tehetsz igazából semmit csak megtanulod elfogadni és valahogy az elmédben is lerendezni a helyzetet. Mondjuk azért ez egy igazán kemény harc lehet ezen egy percig sem kell gondolkodnom.
Tényleg szerencsésnek mondható, hogy sikerült egy jó családot találnia, mert ez nem mindenkinek adatik meg az életben. Főleg a tinédzserek esetében. Tényleg kezdem azt érezni, hogy ebben a városban az ő életük egyáltalán nem egyszerű. Még nem mondhatom, hogy lett volna szerencsém egyhez, akiről igazán meggyőződhettem volna, hogy ténylegesen boldog és nem rejteget semmit sem egy látszatott keltő lepel alatt.
Igyekeztem lépést tartani a gyorsabb lépteivel majd ahogy megérkeztünk egy kellemes kis helyre hamar asztalhoz ültünk és így már a kabátom is lekerülhetett rólam. Habár szeretem a telet és a hideget tudom értékelni azt az érzést, amikor a hideg levegőről besétálunk egy meleg helyiségbe és újra átmelegedünk.
- Szóval akkor elmesélnéd pontosan, hogy mi is történt veled kedves..? - Nagyjából megvan a kép a fejemben, de ez még nem jelenti azt, hogy mégis hogyan is lenne lehetséges, hogy a fal egy másik oldalán keresik. Meg aztán még a nevét sem tudom, hogy leellenőrizhessem, ha újra arra járok.

- Eléggé kellemetlen, de ez olyasvalami, amivel meg kell tanulnom együtt élni még akkor is, ha nehéz. - De most az, hogy ő láthatóan ismerősnek talált akaratlanul is reményt ébreszt bennem, hogy talán van valami oka annak, hogy eddig senkivel nem találkoztam, aki felismerhetett volna. Még akkor is, ha az egész kiderül, hogy semmiség akkor is lehet, hogy egy új barátra teszek szert, ami már koránt sem mondható semminek.
- Hát igazán szerencsésnek mondhatom magam. Nem csak azért, mert befogadott valaki, hanem mert igazán jó helyre kerültem. - Nagyon sok mindent köszönhetek Kyra-éknak és pont azért, mert úgy érzem, hogy nem is lehetnék szerencsésebb van bűntudatom, hogy sokszor lógatom az orromat. Meg pont azzal a személlyel találkozom, akitől tiltanak. Pedig nincs túl sok tiltólistás dolog, de az ez egyet lelkesen megszegem.
Ahogy átadja az irányítást hamar meg is indulok a teaház felé és a szükségesnél kicsit gyorsabbak a lépteim, hiszen mihamarabb szeretnék leülni vele beszélgetni. Ennek ellenére azonban odafigyelek a lépteimre, mert nem szeretnék megcsúszni és elesni, mielőtt még ténylegesen beszélgethetnék egy kicsit barátságosabb közegben.  

Ha valamiben biztos lehetek az nem más, minthogy ebben a városban a furcsaságok a leghétköznapibb dolgok a világon. Avagy a legtermészetesebbek. Meg sem kellene lepődnöm, de valahogy mégis mindig találkozom olyasmivel, amit sokkal nehezebb megemésztenem, mint azt bárki is gondolná.
- Az roppant kellemetlen lehet. - Nem is tudom, hogy mégis milyen érzés lehet egy olyan világban ébredni, ahol nem csak te nem emlékszel semmire, de még ott sincs senki melletted, aki elmondja ki vagy és hova tartozol. Mintha teljesen egyedül lennél a világban. Az egész gondolatától is egyenesen kiráz a hideg.
- Hát akkor mondhatjuk, hogy valamennyire szerencséd volt. Vagyis inkább pozitívan kell tekinteni legalább ezen részére. - Mikor nincs hova mennie valakinek nagy segítség tud lenni, hogy van egy segítő kéz, aki megoldást kínál. Ugyanakkor ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy megannyi kérdés kavarog a fejében, amelyekre mihamarabb választ szeretne kapni. Én pedig szeretnék ezekkel szolgálni, de magam sem tudom, hogy mégis milyen lavinákat indítok meg azzal, hogy egyáltalán megpróbálom.
- Oké, akkor csak utánad. - Annyira még nem vagyok képben a város ezen részével így itt inkább rábíznám magam és a szakértelmére. Na, meg talán van egy olyan kedvenc helye, ahol beszélgethetünk esetleg kíváncsi fülek társasága nélkül.   

A lelkesedésemet immáron semmi sem lőhette le, hiszen a lehetőség, hogy valaki számára ismerős vagyok többet jelentett számomra mindennél. Legszívesebben elkezdtem volna futkorászni meg fel alá ugrálni, ha nem féltem volna attól, hogy egyenesen elvágódom, mint ahogy találkozásunk pillanatában sikerült, de talán pont ez volt a sorsom, hogy vágódjak egy nagyot. Talán, akkor észhez térek picit és visszatérnek az emlékeim. Vagy valami töredéke annak, hogy valahonnét ismerős lehet.
- Oh, de az már nagy dolog. Mármint az elmúlt pár hónapban senki sem ismert fel. Még csak kicsit sem.- Már ezért is bonthatnék igazán pezsgőt tekintve, hogy eddig senki nem ismert fel. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg valami űrlény vagyok, akit másik bolygóról dobtak le és soha nem leszek képes megtalálni a családomat, vagy bárkit, akinek legalább jelentenék valamit. Még az sem érdekelne, ha mindez negatív dolog lenne.
- Nem.. Semmire nem emlékszem. Úgy fogadtak be különben most nem tudom, hogy hol lennék. - Kyra és Sebastian nélkül teljesen el lennék veszve. Vagy az is lehet, hogy a segítségük nélkül már egyáltalán nem élnék. Emiatt pedig még inkább bűntudatom van, amiért szembe megyek az akaratuknak ugyanakkor nem tudok a szívemnek parancsolni bármennyire is szeretnék.
- Még szép! Hátha közösen jutunk valamire. - Bolond lennék nemet mondani az ajánlatára a legkevesebb, hogy ezek után valamilyen formában majd tartjuk a kapcsolatot egymással, mert nem vagyok hajlandó lemondani a hosszú idő óta elsőként felbukkanó reményre.  

Ahogy törtem a fejemet hirtelen beugrott egy lehetséges opció. Mintha láttam volna róla egy felhívást. Valakik, mintha keresték volna, de annak nincs egészen értelme. Mintha eltűnt személyként lenne nyilvántartva a fal egyik másik oldalán. A kérdés azonban az, hogy akkor mégis hogy került ide.
- Nem vagyok benne biztos, hogy személyesen találkoztunk.. Egyszerűen csak ismerős vagy. - Ha tudtam volna, hogy ennyire lelkes lesz, akkor talán soha nem is hozom fel, mert most rettenetesen kényelmetlenül érzem magam. Úgy érzem, hogy hamis reményt adtam neki anélkül, hogy ezt megtettem volna. Ha ezt tudom nem szólok egy szót sem. Főleg, mivel nem is szólhatok egy szót sem erről az egészről. Nem tudom, hogy lehetséges ez az egész, hiszen azt hittem nem tudnak átmenni valamilyen oknál fogva a falon, de mire megérthetnék valamit addigra csak még zavarosabbá válik számomra minden.
- Szóval nem emlékszem semmire pár hónapnál régebbről? - Ez igen csak furcsa tényező. Szeretném azt mondani, hogy valamiféle szakértővé váltam az itt töltött időm alatt ilyen kérdésekben, de ez még teljesen új nekem.
- Esetleg lenne kedved csatlakozni egy forró csokira, kakaóra vagy valamire velem? - Úgy érzem, hogy most már kötelességem vele beszélgetni még akkor is, ha tényleges információval nem igen rendelkezem. Legalábbis nem olyasmivel, amit vele is megoszthatnék.   

Már azt hinném, hogy el is válnak az útjaink, amikor észreveszem, hogy furcsa mód bámulni kezd engem és nem tudom hirtelen hova tenni a szituációt. Kicsit kezd zavarba ejteni egészen addig míg fel nem teszi a kérdését, hogy találkozhattunk-e valahol.
A szívem is kihagy pár ütemet, hiszen most először mondta nekem ezt valaki. Valahonnan ismer. Ez pedig jó hír. De, ha felismer, akkor mégis miért nem jelentkezett eddig. Honnan ismer? Válaszokkal szolgálhat? Már azelőtt túl lelkessé válok, hogy leállíthatnám magam, hiszen lehet, hogy az egész csak egy félreértés, de számomra mégis nagyon sokat jelent ez az aprócska kérdés.
- Nem tudom.. Nem sok mindenre emlékszem. Legalábbis pár hónappal ezelőtti emlékeim nincsenek már meg így nem tudom, hogy segíthetek-e. De ha ismerős vagyok, akkor talán ismerhetjük egymást valahonnan. - Olyannyira vágytam arra, hogy igaz legyen, hogy végre valaki válaszokat szolgáltasson nekem, hogy azt sem bántam volna már ezen a ponton, ha kiderül, hogy valakik tényleg eldobtak maguktól engem, mert egyszerűen meguntak. A semminél már a legrosszabbat is szívesebben fogadom, ami valamilyen szinten azt hiszem, hogy megrémít, de ugyanakkor mérhetetlenül lelkessé is válok tőle.
Lehet, hogy nem kellett volna kiöntenem a lelkem ilyen könnyedén egy idegennek, de ha lehetőségem van találkozni valakivel, aki ismerhet nem szalasztom el semmi pénzért sem.

Már el akartam tőle köszönni és menni tovább a saját dolgomra, amikor valami felütötte magát a fejemben.
Ahogy a gondolataim cikáztak a fejemben, miközben a tekintetemet az arcán pihentettem valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni hirtelen. Nem tudom, hogy mióta figyelhettem a vonásait, de talán már rá is hoztam a frászt.
- Ne haragudj lehet, hogy hülye kérdés, de nem találkoztunk már valamikor? - Le merném fogadni, hogy valahonnan ismerős, de ha most ki kellene mondanom, hogy honnan, akkor nem tudnám megmondani. Azonban lehet, hogy ő ki tud segíteni engem most ebben a helyzetben. Mégis a gondolataim egy percre sem állnak le folyamatosan kattognak, szinte megállás nélkül kergetik a megváltás lehetőségét. Gyűlölöm, hogy pont akkor nem jut eszembe valami, amikor a legjobban szükségem lenne rá. Szerintem nem beszéltünk még, de úgy érzem, hogy valahol láttam már az arcát. Az is lehet, hogy nem ez az első alaklom, hogy így egymásba rohanunk. De nem.. Ennél többről kell legyen szó. Nem lehet ez ennyire egyszerű. Gondolj, gondolj, gondolj Mei. Rá kell jönnöd, hogy mégis hol láthattad.
Ha nem jövök rá az egyszer biztos, hogy még az álmaim között is kísérteni fog majd.