A szokottnál is kevesebben vannak ma este a klubban, szinte csak a szokásos arcok, a törzsvendégek – kivéve egyet. De talán nem is baj, talán nem is bánom.
Olyasmiken gondolkozom, miközben kiadom a következő korsó sört az egyik tagnak, hogy ideje volna kiállnom a hely elé, és szerenádozni, vagy legalábbis üvölteni, torkom szakadtából, és táncolni, és cigánykerekezni, vagy megtanulni repülni, vagy vízen járni, és, amikor már figyel rám a környék apraja-nagyja, akkor az erre járókat azzal a kampós végű bottal berántani az Outcasts’-ba. Mert ez így nem oké, nagyon nem. És hiába minden erőlködés, izzadás, kapálózás, ilyen weboldal, olyan felület, amolyan – kézzel fogható – hirdetés az épületek falain, vagy a villanypóznákon, valahogy nem akar megtörténni a csoda. Persze, vannak jobb napok, amikor dől a lé, amikor azt sem tudom, melyik asztalhoz menjek, kihez forduljak, hova lépjek – mert annyi hely sincs, hogy egy tűt le lehessen ejteni -, de sokkal-sokkal több ilyen kellene. Elég ugyan, de éppen csak nem nevezhető veszteségesnek; én legalábbis szeretem ezzel áltatni magamat, még akkor is, amikor a hónap végén az üres hűtővel nézünk egymással farkasszemet.
Így telik tehát az este: lustán kúsznak tova a percek, és az órák, kiadok egy sört, meg még egyet és még egyet, néha egy rövidet, rájuk szólok – ne essetek túlzásba -, mintha csak hülye kamaszok lennének, akik nem tudják az ivászat lényegét és mibenlétét – sose keverd. Kimennek, de csak cigizni, kígyó mód kúszik be a cigaretta szúrós füstje a nyílászárók láthatatlan résein, odakintről víg kacagás, és vidám beszélgetés elegyei szüremkednek be ugyanezeken a sosem volt réseken. Elmosolyodok a diskurzus egyes részletein, tisztán kihallani a hangjukból, és abból, ahogyan a szavakat formázzák, és kiejtik, hogy becsíptek.
- Azt hiszem, el fogom bírni ezt a tömeget, Damien – fordulok a fiatal férfi felé. – Menj haza, pihenj, vagy, amit csak szeretnél, holnap este találkozunk – mosolyodok el, és, amikor megkérdezi, biztosan így gondolom-e, bólintok. – Jó éjt! – rikkantok utána, mikor már a cuccaival átvág a klubbon, még mielőtt kilépne a bejárati ajtón.
És, nem sokkal később (mennyi idő telhetett el, húsz-harminc perc?) már inkább nekem volna kedvem itt hagyni az egész kócerájt, mert rohadtul nincs kedvem ehhez az egészhez, már most látom, pedig még szinte be sem tette a lábát, pláne meg sem szólalt.
De nem. Nem adom meg Franknek ezt az örömöt. Különben sem vagyok az a menekülős fajta, nem most fogom elkezdeni, végképp nem egy férfi miatt. Persze, mindez történhetne miattam is, a saját magam érdekében, mert, hát, ha esetleg, valamiféle véletlen folytán nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoznék valakinek, akkor én ütném meg a bokámat... de én jó lány vagyok, ugyebár. Úgyhogy kihúzom magamat a pult mögött, hanyag egykedvűséggel törölgetek fényesre egy korsót, pillantásomat-, meg a szívemet megacélozom, és megfogadom saját magamnak, hogy semmi személyeskedés, egyetlen szót sem ejtek a csókról, meg arról sem, hogy egyébként rajtam kívül, vagy a csókunk ellenére hány nővel játszadozik még. Különben sem tartozik rám, és nem kellene még csak zavarnia sem, vagy keserű féltékenységet éreznem a nyelvem hegyén – hiszen nem is az enyém, és én sem vagyok az övé.
- Jó estét – csak akkor köszönök, amikor ő ezt már megtette. Ha belépéskor, akkor csak akkor, amikor a pulthoz lép. – A szokásosat? – és, még mielőtt szóra nyithatná a száját, vagy válaszolhatna, már fordulok is, és nyúlok a whiskey-ért.