I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
757 words ♛ hot as hell ♛ note: the guppy and his prince
Sokkal egyszerűbb dolgom volna, ha nem akarna a fejem szétrobbanni minden pillanatban. Nem mellesleg ez a mitugrász is roppan közel helyezkedett hozzám, amitől a levegőm még gyorsabban fogyatkozik, mert hát az, hogy teret hagy nekem, úgy néz ki nem létezik a szótárában. Nem csoda hát, ha nem akarom a mancsait magamon találni. Végül egyik dolog követi a másikat, s a vérfolt felfedezése okán véglegesen elvesztem az önkontrollot. Mellkasom elnehezedik, a torkom kiszárad, mindeközben pedig itt térdel mellettem egy tehetetlen figura, aki nem hogy nem hívja a mentőket, de még a mobilja sincs nála! Az arcom fokozatosan torzul egy ördögi gyűlölettel teli grimaszba, ameddig most már ő a soros a pánikvonaton. - Azt ne mondd, hogy elvesztetted a mobilodat! - úgy ugrok fel idegességemben, hogy még a vállaimon csüngő kabátja is lecsúszik egy kicsit, ami után ösztönszerűen nyúlok, hogy visszaránthassam magamra. Kellemes a melege és egyelőre ez az egyetlen, ami némi nyugalmat tud rámerőltetni ebben az igencsak frusztráló és zavart helyzetben. Szerencsére megtalálja a mobilt - hamarabb, mint gondoltam volna-, így sikeresen elengedek egy sóhajt. Mégis ki az a tökkelütött, aki ilyen könnyen szem elől téveszti a legfontosabb technológiai eszközét? A mai világban az ember egész élete a mobilján van. Ha már az enyém elveszett valahol a Moby Dickkel teli óceán mélyén, legalább ő értékelje annyira azt a ketyerét, hogy mindig magánál tartsa. Nem mellesleg azt is ajánlanám neki, hogy ha nem találja, akkor kapjon egy kisebb szívinfarktust is, hátha az eszébe vésődik majd utána. - Azt is mondd meg nekik, hogy vérzek! - kiáltok utána, amikor ő odébb vonul, mintha valami hű de nagy figyelemelterelés lennék a számára. Holott épp én vagyok a főszereplő! Mogorva arccal hallgatózok, remélve, hogy ki tudom venni a diszpécser hangját a hömpölygő óceán üvöltéséből, ám az annyira fülsüketítő, hogy minden zajt eltompít. Ujjaimat összekulcsolva, ide-oda billegve a homokban várom hát, hogy a “megmentőm” végre beavathasson a szituációba. Legalábbis meg leszek mentve, nem? - Ijesztően nyugodt vagy a helyzet súlyosságához képest. Csak nem pszichopata vagy? - némileg összébb is húzom magam, el tőle. Jó, mondjuk ha annyira nagy pszicho volna, gondolom már én sem élnék. Vagy ő húzta volna a rövidebbet, ha akármivel próbálkozna itt a nyílt terepen. Vajon mennyire kellemes homokba fulladni? - A kórházba is jössz? - kérdezek végül rá így a szürke ködből. Nem feltétlen akarnám, hogy hozzám ragadjon, de talán ő mégis nagy segítség volna a későbbiekben is. Tekintve, hogy most ő az egyetlen, akit ismerek. A fenébe is, még a saját nevemre sem emlékszem! E korábbi gondolat medrébe süllyedek, majd csak arra eszmélek fel, hogy még makog valamit a jelenetről, meg kiakadásról, aztán el is tűnik a szemeim elől. Úgy kell a nyomai után forduljak, rögtön a kétségbeesés rabjává válok, ahogy szemeim is elkerekedett csalódottsággal néznek utána. Ám mielőtt még jobban magamba engedhettem volna ezt a kellemetlen, gyötrő érzést a mellkasomban, Cody visszatért. A törölközőt kihúzom kezéből, majd a felsőjébe markolva rántom közelebb. - Legközelebb magaddal viszel. Nem érdekel milyen távol. - jelentem ki, aztán elengedem őt, had foglaljon helyet mellem, ameddig én leporolom kezeimet és hezitálva itatom fel a homlokomból felbuggyant véradagot. Mármint próbálnám, de amint hozzáérek minden erő kiszáll belőlem és úgy érzem most itt el tudnék ájulni. Egyáltalán nincs meg a balanszom, s amikor ő a segítségét ajánlja, rögtön a kezébe is nyomom a törölközőt. - Ha nem tengervizet akarsz velem itatni, akkor de…szomjas vagyok. - vallom be, némileg tompítva az amúgy is felfuvalkodott hangulatomon. Nincs kedvemre a szitu, főként az nem, hogy teljesen rá vagyok utalva, de akkor már inkább ő legyen az, mint valami random idegen. Hiába számít Cody is idegennek, már most jobban ismerem, mint bárki mást. Beleértve önmagamat is. Mindettől függetlenül azért remélem tényleg nincs benne semmi pszichológiai problémákra utaló jel. - Nem. Ha feltételeznem kéne, nem tudok úszni. - ez is számíthat oknak. De lettem volna olyan hülye bevetni magam a habok közé, tudván, hogy nem vagyok egy profi úszó? - Vagy hajótörés? De hol van a hajó? - bár hiába is néznék körbe, a fejem túlzottan hasogat ahhoz, hogy a partvonal vizslatásába foghassak. - És miért nem népszerű? Mi baj van vele? Ez egy teljesen normális part. - lehet csupán magamat akarom ezzel nyugtatni, mert mi van, ha most fogja hozzátenni, hogy ez a Halál zátonya, vagy ilyesmi. Már így is majdnem meghaltam, nem feltétlen akarom hallani a sztorit, hogy rosszabb is történhetett volna. - De akkor ha ez így is van…te miért vagy itt? - ő is ember, ő is jó állapotban van, hát akkor mit keresett itt? Mégiscsak egy pszichopata. A távolból már lehet hallani a mentő szirénájának tompa, monoton sikoltását. Codyra sandítok egy magamfajta morgós ábrázattal, ám amit mondani készülök épp az ellenkezőjére utal. - Akkor velem jössz?
Mentségemre szóljon, hogy sosem múlt még rajtam valakinek az élete. Ez mindenkinek szerencsésebb volt így, és jobb lett volna ha így is marad, de a sors szereti próbára tenni a kedvenc gyermekeit, nem igaz? Magamat is meglepve nem pánikolok be - nem különösebben, és ezt annak tudom be, hogy talán van az emberben valami vészhelyzeti üzemmód, ami miatt képes a felszínen maradni, amikor úgy érzi, hogy valaki másnak szüksége van rá. Bár a névtelen srác nem épp úgy fest, mint akit mágikusan megnyugtatna a tény, hogy rám van utalva, vagy hogy el tudná képzelni, hogy képes vagyok bármit is tenni érte. Ejj, hát azt hiszem, emiatt nem igazán hibáztathatom. Némileg elkámpicsorodva figyelem, ahogy ellöki a kezem, de feljegyzem magamban, hogy ne nyúlkáljak figyelmeztetés nélkül felé. Sem ezt, sem a lesújtó pillantását nem veszem azonban magamra, az ő helyében biztos én sem lennék túl... jókedvű. A körülményekhez képest azt hiszem még így is egészen jól viseli a helyzetet és majdnem kezdem neki elhinni, hogy valami csoda folytán tényleg jól van, amíg a homlokához nem nyúl és meg nem látja a vért a saját kezén. Már épp szóra nyitnám a szám, hogy megnyugtassam, nem olyan vészes a helyzet mint amilyennek tűnik, amikor észreveszem az eltorzuló vonásait és a pánik kezdeti jeleit az arcán. Oh jaj, ez így nem lesz jó. Bízom benne, hogy nem akad ki túlságosan de... Upsz. Oké. Késő. - Orvos, igen, azonnal hívom is! - Talán valóban ezzel kellett volna kezdenem, el is szégyellem magam kissé, amiért nem ez volt az első gondolatom, de tényleg nem vagyok túl jó a vészhelyzeti-forgatókönyvben. A suliban nem készítenek fel az ilyesmire. De még a múzeumi munkavédelmi előadások sem! Örülök, hogy elfogadja a dzsekimet, de csalódnom kell, ugyanis ezzel nem sikerül elterelnem a figyelmét arról az aprócska tényről, hogy nem találom a telefonomat. Ha eddig nem pánikoltam, akkor talán most már nekem is el kellene kezdeni? - Biztos vagyok benne, hogy az előbb még nálam volt! - jelentem ki határozottan, de nem tudom melyikünket akarom elsősorban megnyugtatni ezzel. Felállok, hogy körbenézzek és hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, amikor megpillantom a telefont a földön, eredetileg mögöttem, félig a homokba süllyedve. Biztos kiesett a zsebemből mikor leguggoltam, hogy megnézzem hogy van, aztán addig toporogtam amíg párszor meg nem tapostam. Hála az égnek! Ennél sokkal rosszabbat is túlélt már. Gyorsan felkapom és bepötyögöm a segélyhívó számát, mintha ezerszer csináltam volna már ilyet. Haha, nem. - Nyugi-nyugi, már kicseng. Nem fogsz a szemem előtt elpatkolni! - Máskor talán szórakoznék a szóhasználatom, de egyelőre inkább nem törődök a méltatlankodásával vagy a látványos haláltusájával, hanem pár lépéssel arrébb megyek miközben arra várok, hogy valaki felvegye a telefont a vonal másik végén. Ahhoz szemmel láthatóan már elég jól van, hogy engem elővegyen és emiatt megkönnyebbülök annyira hogy értelmes hangon elmagyarázzam a diszpécsernek a helyzetet. Oké, kicsit hadarok, ami miatt a mondandóm felét meg kell ismételnem, de hamar megnyugtatnak, hogy azonnal indul értünk egy mentő. Nem kezdem el részletezni, hogy a megnyugtatásra nem nekem volna szükségem, mert úgy néz ki, ez a feladat rám marad, amíg ide nem érnek. Visszasietek Mr. Haldoklóhoz és letérdelek mellé a homokba. - Hé, szóval: nem lesz semmi gond. Nemsoká jön érted egy mentő és bevisznek a kórházba. Addig én itt maradok veled és figyelem, nehogy rosszabbul legyél - próbálom megnyugtatni és fogalmam sincs, hogy csak nekem cseng őrülten nyugodtan a hangom, vagy megszállt valami zen, amitől tényleg képes vagyok látszólag összeszedetten viselkedni. Talán nekem emiatt kéne kiakadnom, mert baromira nem jellemző rám az ilyesmi. A srác ábrázatát elnézve mondjuk ez még így is messze áll a megnyugtatótól, de lehet hogy csak szimplán ez a alapbeállítás az arcán és semmi köze hozzám. A helyzet lehetetlensége miatt megtörve és hogy valahogy megpróbáljam oldani a hangulatot halványan elmosolyodok. - Te aztán tudod, hogyan rendezz jelenetet - felsóhajtok elvigyorodva és mögé pillantok, vajon hol hagytam el menet közben a táskámat. Úgy látszik teljesen szétestem és mindenemet elszórtam amikor észrevettem, mert jóval arrébb hever az is a homokban. - Figyi, ne akadj ki, de egy pillanatra mégis itt hagylak. - Meglepne ha nem akadna ki, ezért csak azt várom meg, hogy felfogja a szavaimat és elsietek a táskámért, nem hagyva neki több időt a reagálásra. Remélhetőleg ezzel nem zaklatom fel annyira, hogy tényleg baja legyen. Ugye? Aggodalmamban csak gyorsan felkapom a hátizsákot és visszafele menet turkálni kezdek benne, amíg meg nem találom amit keresek. Egy világoskék törülköző az, ami azért van nálam, ha elkapna a zuhé, legyen mivel megtörölnöm a robogómat. Most felé nyújtom. - Tessék, ebben meg tudod törölni a kezed, vagy a homlokodra is szoríthatod - javaslom és okulva a korábbiból nem nyúlok felé, hogy én tegyem meg bármelyiket is. Úgy tűnt nem tesz neki túl jót a vér látványa, ezért hozzáteszem: - Segítek ha kell. Nem vagy szomjas? Szeretnék segíteni, de nem sokat tudok tenni azon túl hogy vele maradok. Próbálom közben felidézni, láthattam-e már valahol korábban, de arra jutok hogy nem, tuti emlékeznék rá, ha találkoztunk volna már. Ritkán vannak a városban turisták, az azért mégis vad feltételezésnek tűnik, hogy a tenger mosta ide. Pedig minden jel erre utal. - Nem tudod, hogy mi történt veled? - kérdezem, az arcát fürkészve, zavar kissé, hogy mással nem tudom elterelni a figyelmét a kellemetlen helyzetéről. Ezért a jólbevált módszerhez nyúlok és szövegelek. - Nem sűrűn találkozni itt emberekkel, olyanokkal se, akik kissé... jobb állapotban vannak, nem túl népszerű ez a partszakasz és többnyire az idő sem olyan, hogy csak úgy napozni akarjon valaki. Szóval nem tudom mióta lehetsz itt.
536 words ♛ hot as hell ♛ note: the guppy and his prince
Meghaltam volna? Nem feltétlen így képzeltem el a túlvilágot. Az óceán nyaldossa lábaimat a homokban, sirályok dala szállingózik a levegőben, én pedig...holtan fekszem a parton? Nem, ez nem lehet. Ha az volnék, akkor nem hasogatna ennyire a fejem, hiszen a halál után miért éreznénk fájdalmat? Nem az a lényege, hogy minden földi hátrány megszűnik létezni? Akkor mégis mi a francért üti valaki kalapáccsal a fejem?! Mire felnyitom a szemeimet és végre megszűnik az engem átölelő sötétség, észreveszem, hogy egy homályos alak takarja ki még így is a felettünk virrasztó Nap sugarait. Mire viszont feleszmélnék, hogy mi is történik itt pontosan, egy könnyebb társalgásba elegyedek az ismeretlennel. Már amennyire hagy szóhoz jutni. Lehet így is a legjobb, mert ameddig ő itt szónokol mellettem, nekem van elég időm felmérni a terepet és rácsodálkozni a világ szépségeire. Mert az fix, hogy a napfelkelte csodaszépnek tűnik, ahogy felbukkan a part mögül, még ha ennél fontosabb dolgok is vannak a listámon jelenleg. Az átázott ruháim ragacsosan tapadnak a testemhez. A hideget nem érzem már, valószínűleg kellőképp hozzászoktam a nedves felületekhez, egyedül a feltámadó szellő simogatását érzem, amitől néha-néha didergek. - Jól vagyok, csak fáj a fejem. - rázom le ennyivel az aggodalmát kissé feszültebben, tekintve, hogy én most egész jól álmodoztam a világról, de ő csak nem tudott háttérzaj maradni. A nevem nem ismerése némileg aggodalmat ébreszt bennem, ám közel sem akkorát, mint ami a következő pár másodpercben fog megtörténni. Egy kicseszett jós vagyok... Jobban a homokba fúrom magam, amikor ő a fejem irányába nyúl. A hínártól még sikerül megszabadulni, ám én automatikusan lököm is odébb a kezét sajátommal, amikor visszanyerem valamennyire a reakcióérzékemet. Utálom, ha a hajamhoz nyúlkálnak. Erre legalább emlékszem. A kissé "kikéremmagamnak" arckifejezésemet felváltja az irritált grimasz a következők miatt. Érzem, ahogy a víztől gyöngyöző homlokom viszkető érzést produkál az utazó cseppek végett, így csak kézfejemmel végigsimítok az ingerelt területen. Bár ne tettem volna.... Amint kiejti az "orvos" szót, le is pillantok kézfejemre, melyen odatapadt a vérem maszatja. Nem is kell több, a pánik kezd úrrá lenni rajtam. A szapora lélegzetvételek mellett elkerekedett szemekkel nézek hol erre a Cody gyerekre, hol pedig vissza a véres pacára a kezemen. Minden erő kiszáll belőlem és minimum úgy érzem, mint amikor álmodban zuhansz. Az a tehetetlen, rémisztő érzés, mely ellen semmit sem tudsz tenni. Egyedül most annyi különbség szökkent a képbe, hogy ez a valóság. Ezzel pedig megerősödött az amúgy is pánikszerű belső hangom hisztérikája. - Orvost?! Hát miért nem ezzel kezdted?! Még szép, hát nézz rám! Vérzek, ember! Szerinted ez normális?! Nem! - fakadok ki hadarva a szavakat. Próbálom mellőzni, hogy rápillantsak a véres felületre, mert akkor egész biztosan elájulok. Ezt viszont eléggé nehéz megállni. Van az emberben egyfajta kíváncsiság afelé, amitől fél. Nos, ez nálam most eléggé nagy problémának számít. - Meg is halhattam volna odakint, sőt! Még meg is halhatok. Hol a mobilod? - nézek rá, de ő már adja is nekem a kabátját, amit -egyértelműen- szó nélkül elfogadok, amint megérzem az általa felmelegített bundás rész kellemességét. Jobban magamra is rántom a ruhadarabot és úgy elsüllyedek benne, hogy csak a fejem látszódjon ki. - Mire vársz még? Azt akarod, hogy itt patkoljak el? - noszogatom tovább türelmetlenül dramatizálva a helyzetet, ami lényegében súlyosnak is számít, csak épp közel sem annyira, mint amilyennek én azt előadom.
Mekkora az esélye, hogy találsz egy hullát parton? Ha elég korán kelsz, és még mindenki előtt odaérsz, akkor ez egy nullánál nagyobb szám. Vagy passz, hogy működik a statisztika, de azért bevallom rám hozta a frászt a srác, mert távolról baromi jól adta a halottat. Meg amúgy, közelről is. Szóval: mit csinálsz, ha látsz valakit, akiről nem tudod eldönteni, hogy életben van-e, vagy csak belefáradt az életbe és... ledőlt pihenni? Azt hiszem a lelkiismeretesebb ember odamegy és megbökdösi, de legalább megszólítja az illetőt, hogy meggyőződjön, A vagy B opció áll-e fent és magában könyörög, hogy inkább az egyik legyen mint a másik. Aztán ha még ezek után is úgy néz ki, mintha az A lenne a nyerő, megnézheted mondjuk, hogy lélegzik-e. Az elsősegély tanfolyamokon ezt mindig úgy tanítják, mintha annyira egyértelmű lenne eldönteni, de egyébként szerintem baromira nem az, amikor be vagy szarva, hogy lehet, hogy neked kell újraélesztened valakit. Ráadásul amíg ezt találgatod, tovább nő annak az esélye, hogy a szerencsétlen ténylegesen meghal, ez meg aztán pláne nem segít a hirtelen megugrott stresszfaktoron. Amúgy nem sok esélyt adtam annak, hogy lélegezni fog, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki csak ledőlt volna a vízpartra, ráadásul még a dagály sem húzódott teljesen vissza, szóval a víz is érte - nem egy ideális napozó pozíció, ha engem kérdezel, pláne nem napkelte előtt. Hogy mit kerestem én itt ilyen korán az lényegtelen, hamar prioritássá vált, hogy rájöjjek, van-e pulzusa az illetőnek vagy csak a saját, ijedtségtől szapora szívverésem üt visszhangot az ő hideg bőrén. Szerencsére több módja is van annak, hogy valakiről eldöntsd, életben van-e. Például, megmozdul. És hogy kizárhasd a zombiság státuszát, meg is szólal, na meg úgy néz rád (azokkal a lehetetlenül kék szemeivel), mintha nálad borzasztóbbat soha életében nem látott volna, hogy kétséged se legyen afelől meg akarja-e kóstolni az agyadat. Azt hiszem ez mindkettőnknek jobb így. - Hali - vigyorgok rá megkönnyebbülésemben, zavaromban, második-kör-pánikomban, vagy abban amiben éppen vagyok, valamennyire ellensúlyozva az ő - egyébként meglehetősen érthető - rossz kedvét. Valószínűleg én is morcos lennék, ha sérülten, vizesen és kihűlve ébrednék valahol. Türelmesen várom, hogy elárulja a nevét, vagy bármi mást, de közben látom, hogy tényleg rohadt szarul néz ki, mert mintha vér kezdett volna el szivárogni a homlokán, és nem kell orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, hogy ez nem jó jel. Nem csoda, hogy látszólag a nevére sem emlékszik. Mi a fene történhetett vele? Az hogy életben van, kicsit kitisztítja a fejemben a pánikot és körbenézek, hogy látok-e valamit, ami elárulhatná mi történt vele. A tenger sok mindent partra mos, de elég vad ötletnek tűnik, hogy a sok törmelékkel együtt érkezett ő is. Bár ebben a városban semminek sem kellene meglepnie. - Figyi, nem gáz ha nem jut most eszedbe, de én a helyedben nem tennék hirtelen mozdulatokat - javasolom, mielőtt esetleg megfordulhatna a fejében, hogy felpattan és elszalad. Nem mintha úgy festene, mint aki képes rá. Ebben az állapotban. Mikor nem épp hajótöröttnek néz ki, nem kétlem, hogy engem lefutna. - Szerintem beütötted a fejedet - nyúlok felé aggódva, de nem érek hozzá, csak kiveszek a hajából valamit, amit hínárnak nézek. Nem tűnik nagy sebnek, de egy fejsérülés tudtommal nem játék és ki tudja milyen sérülései lehetnek még. - Szeretnéd, hogy hívjak orvost? - inkább javaslatnak szánom, mint kérdésnek, és már veszem is elő a telefonomat. Ami... nincs nálam. Mi a franc?? Végigtapogatom a zsebeimet, de sehol sem találom, pedig mint minden normális ember, én sem megyek sehova a második agyam nélkül. Kínos mosollyal nézek vissza a srácra, aki remélhetőleg jobban el van foglalva a túléléssel, mint az én szerencsétlenkedésemmel. - Tudod mit, biztos baromira fázol, odaadom a dzsekimet - bújok ki a belül bundás farmerkabátomból, mert elég hideg reggelünk van, ő meg csuromvíz és hirtelen jó ötletnek tűnik úgy tenni, mintha jelenleg ez lenne a legnagyobb baja.
Legutóbbi képek
Sokkal egyszerűbb dolgom volna, ha nem akarna a fejem szétrobbanni minden pillanatban. Nem mellesleg ez a mitugrász is roppan közel helyezkedett hozzám, amitől a levegőm még gyorsabban fogyatkozik, mert hát az, hogy teret hagy nekem, úgy néz ki nem létezik a szótárában. Nem csoda hát, ha nem akarom a mancsait magamon találni. Végül egyik dolog követi a másikat, s a vérfolt felfedezése okán véglegesen elvesztem az önkontrollot. Mellkasom elnehezedik, a torkom kiszárad, mindeközben pedig itt térdel mellettem egy tehetetlen figura, aki nem hogy nem hívja a mentőket, de még a mobilja sincs nála!
Mentségemre szóljon, hogy sosem múlt még rajtam valakinek az élete. Ez mindenkinek szerencsésebb volt így, és jobb lett volna ha így is marad, de a sors szereti próbára tenni a kedvenc gyermekeit, nem igaz? 
