Hello, brother

Hiányzott a bátyám, ez nem is kérdés. Persze, meglátogathattam volna, de addig nem akartam, amíg nem találtam új munkahelyet. Nem akartam, hogy aggódjon értem, mikor nélkülem is van elég baja és gondja. Illetve… csak nem akartam terhelni magammal. Sem őt, sem a többi testvérünket.
- Nekem is hiányoztál, Shouta! – Szorosan öleltem, a puszit érezve pedig jobban bújtam hozzá. Mindig, amikor a karjaiban voltam, nyugodtságot éreztem és biztonságot. Ez hiányzott minden egyes nap. Néha bántam, hogy elköltöztem a kis családi fészkünkből. Helyesbítve a testvéri fészkünkből.
- Igen, ez a magyarázat elég logikus lenne – Néztem fel rá végül, miközben lassan elszakadtam tőle. Nyilván nem kerülte el a figyelmét a kis információ morzsa, amit elejtettem, és tudtam, ideje is megosztanom vele, mi történt.
- Hát, csődbe ment, ahova felvettek… ahova esélyt kaptam tőletek – Nagyot nyeltem. – Hónapokig nem találtam semmi munkát, de most igen és a főnökömmel, Rayával nagyon jól kijövök. Szinte már barátnők is vagyunk – Igen, így volt. Arról viszont nem kellett tudnia, hogy a konkurens cég egyik lánykájával, Evolettel célom volt kibékíteni őt. Bonyolult volt a kettejük története, de én hittem abban, hogy lehetnek még jóban. Evolet a legutóbbi találkozásunkkor nem tűnt rossz arcnak, sőt. Ezért is volt furcsa, hogy ellopták Raya ötleteit.
A kérdésre újabbat nyeltem, majd lesütöttem a szemem és kis szünet után szólaltam meg újra.
- Tudom, hogy számíthatok rád, de nem terhelhetlek mindig a bajaimmal… már nagy vagyok, meg kell tudnom oldani, nem? – Felnéztem rá. – Ezért nem hívtalak. Boldogulnom kell a bátyám nélkül, aki mindent megold helyettem, ha szükséges – Újból megöleltem, szorosan. Nem akartam, hogy rossz néven vegye, hiszen imádtam, hogy ilyen. Bújtam hozzá. – Egyébként elég váratlanul ment tönkre a cég. Nem volt semmi előjele, egyszerűen csak… egyik pillanatról a másikra közölték, hogy ennyi volt, holnaptól ne menjünk. Az a szerencse, hogy kifizettek minket rendesen és még egy hónapot álltak – Rosszabb esetben tényleg úgy alakult volna, hogy rohanok haza Shoutához, mert nincs pénzem kajára sem, nem hogy a lakást fizetni. – És veled történt valami érdekes? – Felpislogtam rá, de szem ágában sem volt elszakadni tőle.

◉ 336 words ● Return ● note:  ◉

Mira & Sho

Feelings change, but memories don't!

A kijárat felé indultam, de nem hagytam el az épületet. Nem, mert megláttam a testvéremet. Meglepő volt a látvány, mivel rég láttuk egymást. Azonban tényleg nem volt abból a szempontból meglepő, hogy itt futottam össze vele. Mira-nak a víz az eleme, és ha uszodáról van szó, akkor őt ott meg lehet találni. Megszólítottam végül rákérdeztem, hogy is van, de amilyen lendülettel rohant hozzám… nagyra kerekedtek a szemeim. – Azt a mindenit! Szia, Hugi! – Hirtelen ért az ölelése, de azonnal viszonoztam. Ráadásul a szorongatását elviseltem, mindig is imádtam, amikor ezt csinálta. Viszont én sosem tettem úgy. Mindig hosszasan és gyengéden öleltem vissza. Mint ahogyan most is. Átöleltem, megsimogattam a hátát és a fejét odanyomtam a mellkasomhoz. – Hiányoztál. – Egy puszit nyomtam a feje búbjára. – Meglehet azért kerültük el egymást, mivel én a kis medencénél voltam egész nap, Te meg inkább úszol a mélyebb vízben. – Válaszoltam, és egy halvány kacajt is elejtettem a végén. – Nem titok, így elmondhatom, hogy itt dolgozom. Bár lehet, hogy rájöttél, nem igaz? – Ahogy felnézett rám, rámosolyogtam. A korábban feltett kérdésemre ezután válaszolt csak. A mosolyom hirtelen tűnt el és felváltotta a komoly arckifejezés. – Annak örülök, hogy jól vagy, de… – Nyeltem egy nagyot. – De mi történt? Hogy-hogy új cég? – Ráncoltam a homlokomat is közben. – Mi volt az oka, hogy másik helyre kellett menned? – Rákérdeztem, de valljuk be, tudtam a választ, mármint a részleteket nem igazán, de azt igen, hogy csődbe ment a cég. Az ő szájából akartam hallani, tőle akartam tudni, hogy történt ez az egész. – Miért nem hívtál fel? Segíthettem volna valahogy. – Ezt is megértettem, hogy miért nem jelentkezett, ha bajba került… mivel gondolom nem akarta, hogy lenézzük, vagy szégyenkezzünk amiatt, hogy balul sültek el a dolgok. – Ejj, Húgom… Tudod, hogy rám számíthattál volna! – Félrefordított fejjel néztem rá. Az egyik szemöldökömet felemeltem és valamilyen szinten szigorú arcot vágtam. – Gyere ide! – Magamhoz húztam és megöleltem ismét. – Erre kíváncsi vagyok, mesélj! – Érdeklődve figyeltem rá, vártam a válaszát, hogy mégis mi miatt kellett új munkahelyet keresnie.

Hello, brother

Nem voltam tisztában azzal, hogy a bátyám hol dolgozik, olyan régen beszéltem vele… így hát nem is számítottam arra, hogy pont az uszodában futok vele össze. Átlagos kikapcsolódásnak indult, és valamiféleképp magányosnak is, bár titkon reméltem, hogy Izayával megint összehoz a sors. Lehet, baromság, de elég szimpatikus lett már az első pillanattól kezdve… látni akartam Őt újra. De ezúttal nem volt szerencsém, nem volt itt. Mégsem mentem haza, hanem, ha már eljöttem egészen idáig, kiélveztem a víz adta lehetőségeket. Úsztam és elmerültem képletesen és átvitt értelemben is a vízben, a gondolataimban. Rájöttem, hogy itt jönnek a legjobb ötleteim.
Nem tudom, hány óra után, de úgy döntöttem, hogy ideje pontot tenni a mai vizeskedés végére, így hát elmentem és megszárítkoztam. A hajam ugyan nem lett teljesen száraz, de nem is érdekelt különösebben. Felöltöztem, aztán indultam kifelé, de még megálltam az egyik automatánál, hátha találok benne magamnak valami finom édességet vagy rágcsát, de ekkor hallottam meg egy ismerős hangot. Shouta? Felkaptam a fejem, majd ahogy kiszúrtam a bátyámat, felderült az arcom.
- Bátyám!! – Odasiettem hozzá és se szó, se beszéd, a nyakába ugrottam, azaz átöleltem és megszorongattam. – Nem tudom, hogy sikerült elkerülnünk egymást, de… itt vagyok órák óta és most indulok hazafelé. – Ölelgettem tovább és így néztem fel rá, majd elgondolkodtam. – De te miért vagy itt? – Lassan elszakadtam tőle és gyanakodva kezdtem méregetni. Egyedül volt, tehát nem kikapcsolódni jött, hanem… talán dolgozni? Nem is tudtam róla. – Én… én jól vagyok, azt hiszem. Néhány hónapos kényszerpihenő után lett végre egy új cég, ami alkalmaz – Nagyot nyeltem. Igen, talán fel kellett volna hívnom őt válság helyzetben, de nem akartam, hogy aggódjon értem. Nem szabad mindig másokra támaszkodni, nem? Önállóság és hasonlók… de túlnyomórészt nagyon is jól jött Shouta tanácsa és támogatása. Nélküle talán bele sem vágtam volna ebbe a marketinges témába. Illetve nélküle és a többi testvérünk nélkül. Shouta a legjobb.

◉ 307 words ● Return ● note:  ◉

Mira & Sho

Feelings change, but memories don't!

A mai napomat is úgy zártam, hogy a maximumot nyújtottam. Mindent beleadtam a munkába. Oké, talán többet is, mint kellett volna. Nem tehetek róla, hogy Vaehini… mondjuk ki… megviccelt. Az volt a feladatom, hogy figyeljek a gyerekekre. Én csak végeztem a dolgom. Láttam, hogy az egyik tanuló rosszul lett, én viszont tettem, amit kellett. Felpattantam a napozóágyról és habozás nélkül ugrottam fejest a medencébe. A vízben hihetetlen gyorsasággal siklottam… azonnal ott is teremtem a kisfiúnál. Megfogtam és úgy vittem ki a medencéből, hogy a fejét kint tudtam tartani a vízből. Nem volt mély a víz, de egy kisgyereknek, igen is az volt. A medence szélénél tettem le őt, majd mellé ültem. – Jól vagy kölyök? – Kérdeztem tőle. Utána azonban kicsit ráncoltam a homlokomat és majdnem tátott szájjal néztem végig a jelenetet. – Persze, Bácsi! Minden a legnagyobb rendben! – Felkelt… egy hatalmas bombát ugrott és nevetve úszott vissza a többi gyerekhez. Hatalmas kacagás zengte be a helyiséget. Nem volt elég a gyerekek jókedve… láttam, hogy Vaehini is ott kuncogott magában. Értem én, hogy ezt büntetésként kaptam, amiért egy kicsit elkéstem, de azért ezt nem gondoltam volna. Átvertek. A medence szélénél felálltam… rámutattam a nőre… végül megfordultam és az öltöző felé vettem az irányt. Így telt el a mai napom. – Na, ezzel is megvolnék! – Fújtam ki a levegőt, miközben az öltözőszekrény ajtaját csuktam be. Átvedlettem utcai ruhába és indultam is a kijárathoz.
Még mielőtt kiléptem volna az előtérbe még megálltam a szárítóknál. Igénybe vettem az egyiket és gyorsan megszárítottam a hajamat. Talán egy öt percbe telt az egész és… kimentem az előtérbe… haladtam előre… legalábbis haladtam volna, de volt ott egy személy, aki miatt nem igazán akartam elhagyni az uszodát. Nem… mivel nagyon is ismerős volt az az ember… konkrétan a testvéremet láttam… – M… Mira? – Meglepetten néztem rá. A látványtól kezdtem el csak dadogni. Egyáltalán nem hittem volna, hogy itt fogok vele találkozni. – Húgom! Hogy-hogy itt látlak? – Érdeklődtem, hogy mit is keres itt valójában, de persze érthető volt, mivel nagyon szeret úszni, így azért picit felesleges is volt a kérdés. – Mesélj! Hogy vagy? – Tettem fel egy újabb kérdést… azonban nem zúdítottam rá mindent, ami a fejemben megfogalmazódott, de kezdetnek megtette. Gondoltam rá, hogy felhívom és érdeklődöm a munkájával kapcsolatban, viszont ha így alakult, akkor majd megteszem élőben.