Pool accident

Aggódtam érte, még így, ismeretlenül is. Nem tehettem róla. Én egyszerűen ilyen voltam.
- Jól vagy? – Pislogtam rá, mikor közölte, hogy jó, hogy ennyivel megúszta. Egyébként tényleg. Komolyabb baj is lehetett volna, de itt voltam én és kimentettem. Bárkiért beugrottam volna, ösztönösen.
- Köszönöm – Szinte zavarba is jöttem a bóktól. A nevemre kapott bóktól. Mirai. Jövő. Ezt jelenti, de nem akartam kimondani hangosan.
- Ugyan, tegezz már… és nem vagy az adósom. Szeretek segíteni, még az ilyen rizikós helyzetekben is – Pislogtam rá, majd oldalra döntöttem a fejem. – Várj, segítek, igen – A napozóágyba segítettem, bár őszintén szólva a vízben könnyebbnek tűnt, mint itt, szárazföldön.
Visszapillantottam az úszógumira és ekkor realizáltam magamban, hogy talán nem tud úszni. Nem is csak talán… hanem biztosan. A fejembe vettem, hogy megtanítom úszni, de egyelőre nem vetettem fel az ötletet. Egy ilyen után kinek lenne kedve úszkálni?
- Hogy mi? – Kikerekedtek a szemeim, mikor a munkatársait említette. – Miért tettek ilyesmit? – Értetlenkedtem. Ahogy szabadkozni kezdett, csak a fejemet ráztam, hogy ne törődjön vele. – Velem… nem is tudom. Ha volt is ilyen, nem nagyon emlékszek rá. Az a fajta vagyok, aki a jó dolgokra koncentrál és megpróbálja elengedni a rosszat. – Ingattam a fejem, majd leültem mellé és így néztem újra rá. – De a kollégáidra visszatérve… nem kedvelnek téged? Új vagy náluk? Vagy mégis miért ilyen gonoszak veled? – Sajnáltam, de próbáltam nem kimutatni. Jól tudtam, hogy sokan nem szeretik a sajnálatot, pedig ez csupán együttérzés. Nem szánalom. Nem… nem negatív dolog az, ha valaki mellett ott vagyunk a bajban vagy rossz helyzetekben. Én legalábbis így voltam vele.

◉ 258 words ● Sisu Swims ● note:  ◉

Mira & Jun

Feelings change, but memories don't!

A köhögést nem tudtam abbahagyni, sőt szinte megállás nélkül éreztem azt az ingert, ahogyan a tüdőm meg akar szabadulni a víztől. Hiába adtam ki magamból a nagy részét, még mindig maradhatott bennem egy kevés. – Tehát majdnem… – A mosoly még mindig az arcomon ült. Nem vettem le a tekintetemet a nőről. – Még jó, hogy ennyivel megúsztam. – Egy kisebb viccet próbáltam elsütni, hogy oldjam az egész helyzet feszültségét. Érdeklődtem, hogy ő mégis hogy van, de amint megtudtam, hogy semmi baja nem esett, még nagyobbra kerekedett az a mosoly. Ráadásul az is jó kedvre derített, hogy a tegezés és a magázódás között váltakozott. Aranyos volt, pont ezért akartam megtudni a nevét. – Mirai! Szép név! – Valóban illett hozzá. Az archoz egy nevet is tudtam kötni, így ennek nagyon örültem. – Örökké az adósa… – Egy újabb köhögés szakította félbe a mondatomat. – Vagyis, örökké az adósod vagyok! – Ezt mindenképp el kellett mondanom neki. Csak ezután figyeltem arra, amit mondott. – Sokkal jobban vagyok, mint ahogyan lehetnék. – Kacsintottam rá. – Nem kell senkit sem idehívnod, Köszönöm. – Próbáltam felülni, de a gyengeség miatt nem igazán ment. – Kérhetnék egy kis segítséget? – Ha a segítségemre sietett, akkor belekapaszkodhattam a vállába és úgy ültethetett fel az egyik napozóágyra. – Nagyon szépen köszönöm, Mirai! – Nem voltunk messze a medencétől, nem is akartam, hogy olyan nagyon messze legyünk. Ilyen szempontból nem frusztrált, hogy a víz közelében vagyok… hiába volt egy kis baleset. – Teljesen jó ez így. – Nyeltem egy nagyot. Csak egy pillanatra vettem le a szemem a lányról, ameddig visszanéztem a vizes talajra. Pont ott hevert az úszógumi is. – Mindennek az az okozója… – Mutattam rá a tárgyra. – Vagyis nem pontosan, de az is közrejátszott az egészben. – Eléggé ködösen meséltem az egészről, de kicsit felzaklattam magamat, amint belegondoltam, mi vezetett idáig. – A munkatársaim felültettek… egy csapatépítő program lett volna, de rajtam kívül senki sincs itt… – A fejemet ráztam meg. – Áhhh, de mindegy is… ez az én szerencsém. – Az arcomat simítottam végig a kezemmel. – Bocsánatot kérek! Most miattam az uszodás szórakozásodat újra kellett tervezned… – Szabadkoztam, mivel bűntudatot kezdtem érezni emiatt… – Egyébként, te jártál már így? Mármint téged vertek már át? – Kérdeztem vissza érdeklődve. Csak remélni tudtam, hogy nemleges lesz a válasz.

Pool accident

Aggódtam érte, nem is kicsit, pedig nem is ismertem. De ez nem ok arra, hogy az ember ne aggódjon a másikért, nem igaz? Ahogy érzékeltem, hogy nem jön fel magától a víz alól, beugrottam utána. Mindezt gondolkodás nélkül, elvégre a víz nem okozott nekem gondot és mivel nekem ütközve zuhant be, ennyivel minimum tartoztam neki. Sikerült kiszabadítanom a fürdőnadrágját onnan, ahová beakadt, aztán minden erőmmel azon voltam, hogy elrugaszkodjak a medence aljáról a férfit fogva szorosan. Így jutottunk végül a felszínre és amint segítettek kihúzni, én is kimásztam mellé.
- Térj magadhoz, kérlek… - A pánik még mindig rajtam volt, illetve inkább a félelem. Fürkésztem a tekintetemmel, majd felnéztem és elkezdtem keresni valakit, aki érthet az újraélesztéshez, de szerencsére nem volt rá szükség. A köhögésre kaptam vissza a tekintetemet és azzal együtt egy nagy kő is legördült a szívemről. Oké, túlélte.
- Majdnem megfulladtál… - A magázás egy pillanatra ledöbbentett, de aztán eszembe jutott, hogy igen, ez az illendő, még ha én nem is szívesen használtam ezt. – Én jól vagyok. Semmi bajom – Elmosolyodtam halványan, majd mély levegőt vettem. Nem így képzeltem el a medencézős napomat. Mármint nem úgy, hogy valaki majdnem megfullad a jelenlétem miatt. – Más is beugrott volna érted… vagyis önért – Javítottam ki magam sietősen, majd az újabb kérdésre ráncolni kezdtem a homlokomat. Nem, nem a kérdés miatt, hanem amiatt, hogy ebben a helyzetben a nevem érdekli a legjobban, nem az, hogy ő mennyire van jól van mennyire nem. – A nevem Mirai – Ingattam a fejem. – De a legfőbb kérdés az lenne, Te hogy érzed magad. Hívjak ide valakit hozzád? – Talán az úszómestert lehetett volna riasztani. – Vagy nem akarsz felülni legalább? Bár jobb lenne, ha elmennénk a medence közeléből, mielőtt újra megcsúszol és beleesel… - Motyogtam végül, el-elpillantva a víz felé, amit én nagyon is szerettem. Aztán visszapillantottam a férfira. – Egyébként mi zaklatott fel annyira? Ha szabad kérdeznem… - Nem kellett volna beleásnom magam a dolgaiba, de látható volt rajta a düh. Ezért is akartam odamenni hozzá, hogy megkérdezzem, tudok-e valamit segíteni. De lehet, hiba volt. Hiszen ha nem indulok el felé, nem ütközött volna nekem.

◉ 346 words ● Sisu Swims ● note:  ◉

Mira & Jun

Feelings change, but memories don't!

Ideges voltam... nem is kicsit. Sőt... legszívesebben dühöngtem volna. Az a három... barom. Ja, barátok... na, persze... Ezt aztán semmiképp sem mondhatnám annak. Értem én, hogy neheztelnek rám, amiért Shirong szorosabbra húzta a gyeplőt... de ne szórakozzunk már. Azért ez már túl megy minden határon. Konkrétan eljöttem ide a... a nagy büdös... semmiért. - Argghh... - Ennyi volt a véleményem. Az úszógumit a földhöz vágtam, és amilyen erővel tettem, felpattant a magasba. Nem néztem utána, nem is érdekelt... szinte elvakított a harag.
El akartam, hagyni ezt a helyet... nem akartam tovább itt lenni... ebből a szempontból még jó, hogy Hana nem is jött... vagy talán... bárcsak jött volna, mert akkor nem egyedül lettem volna itt. Megfordultam és mentem volna a kijárat felé, de egy nő az utamban volt. Összeütköztünk, ráadásul megcsúsztam és a végen a vízben kötöttem ki... Ez az én formám... nem igaz? A víz aljáig süllyedtem... Onnan kellett volna felúsznom, de nem ment. Lent beakadt a ruhám egy hálóba... próbáltam kiszabadulni, de nem jártam sikerrel... rám tört a félelem, mivel a levegőm is fogytában volt. Pánik félelem uralkodott rajtam, már azon járt az agyam hogy nekem itt végem... és nem is láttam, hogy bárki jönne a segítségemre.
Egyre nehezebben tudtam visszatartani a lélegzetet. Már a fejem is fájt, a látásom kezdett elhomályosodni. Kész... már biztosan tudtam, hogy ennyi volt az élet... Elfogyott a levegőm... eközben a szemem is lecsukódott... végül... elvesztettem az eszméletemet....
Sötétséget láttam magam előtt és semmi mást. Éreztem, hogy szinte lebegek... mozgott a testem, de mintha nem én irányítottam volna. Egy pontban azonban fehér fényt láttam meg. Vakította a szememet, így eltakartam azt. Vonzott a fénye, ezért minél közelebb akartam jutni hozzá. Futottam és futottam, majd egy hatalmas köhögésre, illetve öklendezésre tértem magamhoz. - Uhhh... mi történt? - Heves lélegzetvétel közepette forgadtam a fejemet, majd a nőn akadt meg a tekintetem, akinek korábban nekiütköztem. Gyengének éreztem magamat... fel sem tudtam kelni a földről. - Önnel minden rendben van? - Egyáltalán nem is törődtem magammal... jobban aggasztott, hogy vele mi történt. Persze, oké, annyit tudok, hogy élek... mármint a helyszín, meg az, hogy vizet köhögtem fel, arra ad magyarázatot, hogy túléltem... így emiatt nem foglalkoztatott az, hogy mi van velem. - Önnek köszönhetem az életem? - Tettem fel egy újabb kérdést... ezúttal egy halvány mosolyt is próbáltam kipréselni magamból, mivel még mindig gyenge voltam. - Köszönöm szépen! - Illedelmesen megköszöntem. Ezalatt egy percre sem vettem le róla a szememet. - Egyébként, ha szabad, akkor megtudhatom a megmentőm nevét? - Ismét egy kérdés, azonban tudni akartam, hogy ki is ő. Nem lehetek neki eléggé hálás, így a nevét biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni, eképpen vártam a válaszát...

Pool accident

Megígértem magamnak, hogy amint lehetőségem lesz rá, első utam a Motunui Swimming Pool-ba fog vezetni és így is terveztem tenni. Otthon elkezdtem összepakolni egy táskába a szükséges holmikat, úgy, mint törölköző, fürdőruha, pénz… sárkányos úszógumi, amire amúgy tudtam, hogy nem lesz szükségem, de a sárkányok megszállottja voltam, így nem tudtam volna otthon hagyni. A vállamra kaptam a táskát, majd már kattant is a zár az ajtómon.
Egyedül indultam útnak, ráadásként gyalog. Talán nem volt sok barátom, de nem zárkóztam el soha senki elől sem. Még az is megfordult a fejemben, hogy elhívom Evoletet és Salemet, és megpróbálom kibékíteni őket, de végül nem voltam elég bátor hozzá. Talán majd egyszer. Mert ez az állapot nem maradhat örökké. Legalábbis én jobban szerettem a békét, nyugalmat, másrészt jobban preferáltam a bizalmat is. Én mindenkiben bíztam, feltétlen nélkül – egészen addig, míg el nem árult, de akkor sem tört meg a hitem benne örökre. Hiszen akkor elkezdhettem abban hinni, hogy képes a változásra. Lehet még jó. Tudom, ez egyfajta naivitás és sokan nem is díjazták ezt a hozzáállásomat, de a testvéreim igen. Tulajdonképpen tőlük tanultam. Ők bíztak bennem akkor is, amikor én nem – aztán az, hogy bíztak bennem, erőt adott a folytatásra. Ezért tartott ott a karrierem, ahol.
Na, de hol is tartottam? Igen, ott, hogy úton voltam az uszodába, ahová már régóta el akartam jutni. Nem volt túl nagy sor, mikor odaértem, így hamar megvettem a napi jegyet és amint megkaptam az öltözőkulcsot, mosolyogva intettem a pénztárosnak.
- Köszönöm! Szép napot! – El is köszöntem tőle és meg sem álltam az öltözőig. Ott elkezdtem átöltözni, majd amint megvoltam vele, a törölközőt és a sárkányos úszógumimat fogtam meg, és bezártam a szekrényem. A kulcsot a csuklómon levő karkötőre erősítettem, és így indultam végül ki a medencékhez. Lepakoltam egy padra a cuccaimat, majd kibújtam a papucsomból és megfordultam. Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem egy férfin, aki nem tűnt túl jókedvűnek. Elindultam hát hozzá, hogy megkérdezzem, tudok-e segíteni valamiben.
- Ne haragu-- - Ekkor fordult meg, olyan lendülettel, hogy nekem ütközött, aztán még lökött is rajtam egy aprót, de szerencsére nem estem el, csak megtántorodtam, ő viszont bezuhant a vízbe. A szám elé kaptam a kezem. – Úristen! – Néhány pillanatig feszülten vártam, miközben a szívem a torkomban dobogott. Azért drukkoltam, hogy felússzon a felszínre az illető, de a sokadik másodpercben már sejtettem, hogy nem fog. És mielőtt az úszómester ugrott volna be, én rugaszkodtam el a medence széléről és a következő pillanatban már buktam is le a víz alá. Nem esett nehezemre kinyitni a szemem a víz alatt, így hamar megpillantottam a problémát. Beakadt az úszónadrágja… a fenébe! Odaúsztam és igyekeztem kiszabadítani a ruhaanyagot, miközben félig átkaroltam őt, de nem tudtam, mennyi levegője van még, így gyorsan próbáltam tenni a dolgom. Amint megvoltam elkezdtem felúszni vele a felszínre és ha esetleg már nem volt magánál, akkor szorosabban fogtam és úgy bukkantunk végül a felszínre. Levegőért kapkodtam és ránéztem, de egészen addig nem eresztettem, amíg a medence széléhez nem úsztam vele. Ott viszont szerencsére segítettek kiemelni őt a vízből. Én pedig kimásztam mellé és aggódva néztem az ismeretlenre, aki mondhatni, miattam zuhant a vízbe.

◉ 514 words ● Lead the Way ● note: nehogy megfulladj ◉

Mira & Jun

Feelings change, but memories don't!

Mondhatnám, hogy most kivételesen nem kellett korán kelnem, de mégis. Nem kellett bemennem az egyesületbe… sőt senkinek sem. Legalábbis a hétvégén nem szoktunk bent lenni. Igen, szombat reggel van, és ahogyan ránéztem az órára… szerintem jogosan voltam mérges. Reggel hetet mutatott. Nos, mindenki kérdezheti, hogy ha nem is kell bemenni, akkor mi a csudáért keltem fel egyáltalán. Egyszerű a válaszom… a vadász tagok elhívtak az uszodába… azzal a címszóval, hogy csapatépítő program lesz. Shirong-nak nem említették… ami nekem kicsit furcsa volt. Hana, viszont egyből visszautasította az egészet. Teljesen megértettem az ő álláspontját. Nem szeretnénk, hogy lebukjon… és valljuk be, hogy nem tudná tovább titkolni… szemmel látható lenne, hogy ő valójában nő.
A táskámba pakoltam be a legfontosabbakat, amit egy uszodába szokás vinni. Törülköző, papucs, naptej, strandlabda, pénz… és a legfontosabb az úszógatya. – Minden megvan! Akkor indulhatok is. – Bólogattam magamnak, végül elindultam. Úgy beszéltük le az egészet, hogy a bejárat előtt találkozunk kilenckor. Bőven volt időm odaérni, így nem siettem.
Amint megérkeztem a Motunui Swimming Pool-hoz körbe néztem. Nem láttam senkit. Megnéztem az órámat és pontosan kilencet mutatott. – Hmmm… lehet, hogy késnek? – A szemeimmel pásztáztam a környéket, illetve amint megjelent valaki, már rögtön figyeltem, hogy a vadászok közül valaki, avagy sem. Legalább vagy tíz percig álltam ott, mint egy rakás… szerencsétlenség… eldöntöttem, hogy bemegyek… hátha bent lesznek. Beléptem az ajtón és a pénztáros a nevemen szólított. – Liang Junjie… ön az? – Hirtelen nem értettem, hogy honnan tudja a nevem, mivel én aztán nem ismerem őt. Közelebb mentem… mert kíváncsivá tett. – Igen, én vagyok… de mégis, honnan… – Kérdeztem volna rá, de félbeszakított. – A barátai hagyták itt nekem ezt az üzenetet, hogy adjam át önnek. – Meglepetten vettem el tőle a papírt. – Köszönöm… – Olvasni kezdtem és a homlokomat ráncoltam. A papíron az állt, hogy: „Bocs, már bementünk! Kérj egy öltözőkulcsot, aztán a medencénél megtalálsz minket.” Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. Vettem egy jegyet a pénztáros adott egy kulcsot és rögtön indultam az öltözőbe. Odabent már az fogadott, hogy a szekrényem zárva volt. Alapjáraton úgy hittem, hogy ezek nyitva vannak… mindenesetre kinyitottam, és ami benne volt, attól kikerekedett a szemem. Egy újabb „levél” fogadott, illetve egy úszógumi. Ezt is elolvastam: „Öltözz át gyorsan, már várunk! Hozd magaddal a gumit, kelleni fog.” – Még, hogy kelleni! – Már kezdtem azt hinni, hogy szórakozik velem ez a három jómadár. Belementem a kis „játékukba”… átöltöztem, a táskámat betettem a szekrénybe, beleléptem a papucsba, majd a törülközőt a vállamra csaptam és az úszógumival a kezemben mentem ki a medencéhez.
Kellemes volt a hőmérséklet… legalábbis a tavaszhoz képest. Kimondottan strandidő volt. A medencét jártam körbe miközben néztem az embereket, hogy mégis hol lehet az a három férfi. Végül megállapítottam, hogy sehol sincsenek. – Kijelenthetem, hogy át lettem verve. – Mielőtt még dühömben, akár üvöltöttem volna, egy női hangon hallottam meg a nevemet. Az egyik úszómester szólított. – Liang… Junjie? – Fordultam felé kérdő tekintettel. – Én… én vagyok. – Próbáltam lenyugodni és a nőre figyelni. – A barátai említették, hogy fel fogom ismerni… az úszógumija miatt. – Hatásszünetet hagyott. – Arra kértek, hogy ezt adjam át önnek. – Nyeltem egy nagyot, és talán egy kicsit vadul vettem el a papírt. – Már megint… köszönöm. – Nem tudtam azt már magamban tartani. Elolvastam ezt az üzenetet is: „Háháááá! Bevetted!” Pislogtam párat és éreztem, hogy egyre nagyobb lesz bennem a düh. Nyeltem egy nagyot és a gumit ott helyben földhöz vágtam mérgemben. Megfordultam és úgy voltam vele, hogy azonnal kiviharzok az uszodából… de… ami utána történt arra nem számítottam. Pont mögöttem volt egy nő és azzal a lendülettel nekiütköztem. – Oh, vigyázzon! – Még nem lett volna semmi gond, de a lábam alatt vizes volt a talaj, így megcsúsztam és a lendület vitt magával. Annyi jelenlétem volt, hogy félre tudtam lökni magamtól őt, így nem ketten estünk bele a medencébe, hanem csak én egyedül. Hatalmas csobbanás után, a víz aljára kerültem. Onnan próbáltam a felszínre úszni, de nem sikerült. A gatyám beakadt egy hálóba. Nem értettem, hogy mégis, hogyan történhetett ez meg, de nem foglalkoztam nagyon vele… feljebb akartam jutni, de a háló nem engedte. Hol a gatyámat próbáltam kiszabadítani, hol pedig próbáltam kapálózni…
Sikertelen volt az egész kísérletem… az előbbi dühöm, hirtelen oszlott el és helyette felváltotta a félelem érzete. Kimondhatjuk, hogy bepánikoltam… Csak abban reménykedtem, hogy valaki megment… különben… búcsút mondhatok az életemnek…