Nem most kezdődött. Nem először álmodom már ezzel a titokzatos fiúval. Tudom, hogy sosem láttam, mégis minden egyes éjjel előttem van. Látom őt, hallom a hangját és szinte ismerem őt. Oké, talán bediliztem és az agyamra ment a sok mese, amikkel nagypapám tömte a fejem gyerekként, egészen az utolsó pillanatáig. Nem kellett volna már felnőnöm? Hah, mondom ezt úgy, hogy az ölemben a rajztábla, a kezemben pedig a digitális toll. Igen, rajzolok, mint minden egyes nap. Ez a munkám és egyben a hobbim. Újra és újra rajzolok, illusztrálok történeteket, vagy épp borítót tervezek egy-egy könyvhöz. Élvezem. Hazudnék, ha az ellenkezőjét mondanám, mégis, amióta nagypapa elment, azóta nem találom a helyem. Jó kapcsolatom volt vele, bár melyik unoka nincs oda a nagypapájáért? Azt hiszem, valamilyen szinten ő segített át minden egyes problémámon. Egy-egy történettel, mesébe bújtatott tanulsággal. Sosem lehetek neki elég hálás és már megköszönni sem tudom neki mindazt, amit értem tett.

Nem találom a helyem. Nem érzem jól magam. Látszik a munkámon is, vagy épp a lassúságomon. A határidők a nyakamon és nem tudom, sikerül-e befejeznem a terveket. Egyedül azt a titokzatos fiút vagyok képes rajzolni. Már jeleneteket látok magam előtt. Egyre több rajz készül róla digitálisan és már kézzel is, papíros formában. Miért vonz ennyire?
Az egyik éjjel egy titokzatos város is megjelent előttem. Tényleg őrültség ez az egész. Egy másik világ lenne a fejemben? Vagy mégis mi ez?
- Ahhh, Eu-Meh, ideje lenne koncentrálnod, vagy elveszíted az állásod – Még koppintok is a fejemre párat, de nyilván nem segít, ennyitől nem fogok tudni jobban koncentrálni.

Késő éjjel végzek az egyik borítóval. Mikor ránézek az órára, hajnali 3-at mutat és belém hasít a felismerés, hogy holnap baromi fáradt leszek a konzultáción. Ilyen az, ha az ember iskola mellett kezd dolgozni.
De elfáradtam. Ki kellene kapcsolódnom és valami belső hang azt súgja, hogy ideje elindulnom. Le kell tépnem a láncokat, amik ehhez a városhoz fűznek. Ami… ami tulajdonképpen a nagyapámhoz fűz. A gyász mindig is velem lesz, de nekem mennem kell tovább.
Nagyapa, mindig velem leszel és a történeteid is! Szeretlek.

Néhány héttel később lépem át Fata Morgana határát és pontosan ez az a pillanat, amikor úgy érzem, hazaértem. Pedig még semmit nem tudok a helyről, azt sem tudom, hogyan keveredtem ide. Az úti célom egészen más volt, de nem bánom, hogy ezen a varázslatos helyen kötök ki.
A döbbenet viszont akkor érkezik, mikor megpillantom Stormreach utcáin azt a fiút, akit az utóbbi hónapokban egész végig rajzolgattam. A fékre lépek és kipattanok az autóból, de mire nyakon csíphetném a fiút, eltűnik a tömegben.
- Mi a fene? Tényleg láttam, vagy beképzeltem? – Körbe-körbe forgok, a levegőt kapkodom zihálva, izgatottan, de nem látom őt. Meg kell találnom. Nem csak káprázott a szemem.