A francba.
Azt olvastam valahol, hogy ha az ember összefut a vadonban egy medvével vagy egy oroszlánnal, a legjobb amit tehet, hogy megpróbál nyugodt maradni, lassan elhátrálni tartva a szemkontaktust – vagy épp nem, ezt vitatják – és az sem árthat, ha imádkozol az életedért. Tudod, csak a biztonság kedvéért. A gyakorlatban viszont teljeséggel elképzelhetetlen, hogy bárki is meg tudja őrizni a hidegvérét miközben egy éhes ragadozó a fogait csattogtatja felé. A gyakorlatban az ősi törvény él, miszerint szégyen a futás, de csessze meg, ha kerget. Én mégis leküzdöm a késztetést és nyugalmat színlelve az asztalnál maradok, miközben azon kattog az agyam, hogy hogy jutottam idáig. A válasz előttem hever, a lapjaim gúnyosan sorakoznak fel egymás mellett. Azt gondoltam, nyerhetek velük, megkockáztattam, hogy többet teszek fel rájuk, mint amim van és most tartozom. Más már nem is hiányzott. Ha ez kiderül otthon, nekem végem. Persze csak ha élve hazajutok innen. A baseball ütős fickó gondolom nem azért lengeti az ütőjét fenyegetően, mert a kiscserkész csapatot edzi az illegális póker parti után hétvégenként, hanem mert az a dolga, hogy behajtsa a pénzt, amit az olyan idióták, mint én nem tudunk kifizetni.
Ha éhes ragadozó csattogtatja a fogait...
Maradj...
Nyugodt...
Összerezzenek, mikor a fickó, aki a pókert szervezte a vállamra csap. Nem azért, mert fáj, hanem, mert meglepően finom a mozdulat.
– Rendben vagyunk, Simba. Jövőhéten is benézhetnél, ha gondolod. Ha lesz mit feltenned – nevet össze az ütős alakkal, de én megakadok a mondandója első felén.
– Rendben vagyunk?
– Igen – néz rám csodálkozva, majd sejtelmes vigyorral közelebb hajol. – Köszönd a bácsikádnak.
Mosoly terül szét az arcomon. Hát persze. Zordon bácsi a legjobb. Apámmal ellentétben ő nem felejtette el, milyen fiatalnak lenni, nem nyaggat a családi örökség fontosságával, hanem hagy élni és támogat, ha szükségem van rá. Sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint Mufasával, aki örökösen próbál megváltoztatni.

A hátamat az íróasztalnak vetve ücsörgök a földön apa irodájában, ahogy régen is, mikor gyerek voltam. Bujkálok. Akkoriban a fürdéstől, a zöldségektől és a leszidástól menekültem ide, most pedig a valóság elől. Újra érezni akartam őt és itt megy a legjobban. Talán mert olyan sok időt töltött itt. Szinte várom, hogy belépjen az ajtón, cinkos apa-mosollyal pillantson rám, összeborzolja a hajamat és leüljön mellém nem törődve azzal, hogy összegyűri az öltönyét, vagy elfoglalja a széket az asztal mögött és még a legfontosabb munka közben is figyeljen a locsogásomra. Hiányzik.
Csak az utóbbi időben rendeződött a kapcsolatunk, ami főként az én hibám volt, hiszen ellenséget láttam benne. Azt gondoltam, hogy a szigor és a szeretet nem fér össze, csak azt érzékeltem önteltségemben, hogy mindenért cseszegetnek, nem láttam mögé, nem ismertem fel a féltést és a gondoskodást. Most minden vitával töltött perc elvesztegetett időnek tűnik. Az ember hajlamos abban ringatni magát, hogy bőven van idő kimondani mindent, de ez nem igaz, és már bánom, hogy nem mondtam el apának, mennyire hálás vagyok neki, amiért ilyen apám volt.
Odalent épp zajlik a megemlékezés, úgy volt, hogy beszédet is mondok, de képtelen vagyok rá. Zazu írt néhány sort segítségképp, de úgy érzem, hogy ha kinyitom a szám, valami szörnyűség történik, pedig azon túl vagyunk.
– Hát itt vagy.
Nala lágy hangja szakít ki a borús gondolatok közül. A mosolyom nem őszinte, de örülök neki, hogy megtalált. Valószínűleg az idők végezetéig képes lettem volna itt maradni, ha nem jön senki, hogy visszataszigáljon az életbe.
– Mikor lesz a beszéd? – a hangom rekedt és erőtlen.
– Zazu már elmondta, nagyon szép volt – a szavaival ellentétben az arcáról gondterheltséget olvasok le, ami azonnal magamhoz térít.
– Valami baj van, Nala?
A barátnőm haboz, ami semmi jót nem jelent, bennem pedig egy halom szörnyűséges forgatókönyv játszódik le.
– Zordon van itt. Rafiki feltartotta, így a beszédről lecsúszott, de... beszélni akar veled az örökségről.
Reméltem, hogy erre nem mostanság fog sor kerülni, de a nagybátyám aljassága már nem ér meglepetésként. Régebben bálványoztam, most csak keserű dühöt érzek iránta. Azt hittem, a pátyolgatása az a szeretet, amire apám nem képes. Istenem, milyen bolond is voltam!
– Hogy nem sül le a bőr a képéről annak a... – Zazu ront be, amiből arra következtetek, hogy ő végig tudta, hogy itt vagyok és csak figyelmességből nem zargatott idáig. A jó öreg Zazu. – Simba, jó lenne, ha lejönnél.
A szemközti falra ugrik a pillantásom, oda, ahol a kórház egyik oklevele van kifüggesztve. Apa büszke volt, mikor megkapta. Én nem értettem, hogy mi olyan érdekes egy darab papíron, de ő elmagyarázta, hogy nem a papír számít, hanem az a sok munka, amit elismernek vele. Azt akarta, hogy egy nap én vegyem át a kórház igazgatását, habár nem ilyen korán. Időm sem volt felkészülni, teljesen egyedül vagyok és nem fogok megbírkózni vele. Egy pillanatra elfog a kétségbeesés, amit már napok óta igyekszem elfojtani magamban, de aztán egy meleg, puha tenyér az arcomra simul. Nala biztatóan mosolyog rám, szavak nélkül is értem, mit üzen. Ő itt van velem. Ez erőt ad.
Feltápászkodom a földről és elkezdem megkötni a nyakkendőmet, közben pedig Zazura pillantok:
– Szólj a nagybátyámnak, hogy idefent várom.
Ha éhes ragadozó csattogtatja a fogait...
A legjobb, amit tehetsz...
Hogy te is azzá válsz...


✦ Képes vagyok magamra ölteni a mesebeli oroszlán alakomat
✦ Az üvöltésemmel képes vagyok üveget robbantani
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.