Leighton && Sebastian

Szorít a nyakkendőm, pedig nem is én vagyok az, aki ebben a kínos ügyben vétkezett. Mintha nem lenne amúgy is épp elég bajom, ilyenekkel kell foglalkoznom, eljátszani a mumust. Talán igaza van a nagybátyámnak, és egyáltalán nem nőttem fel ahhoz, hogy elvigyem a hátamon az egész Dearborn örökséget, de inkább látnám romokban az egészet, mint az ő karmaiban. Nyilván egyiket sem szeretném, ezért is próbálkozom, de sokkal egyszerűbb lenne, ha közben nem kellene az egyik orvosunkat vallatnom.
Teszek valami kézmozdulatot, ami annyit akar jelenteni, hogy nem érdekes, nem kell bocsánatot kérnie – legalábbis emiatt – és hasonlók, és közben ezerrel kattog az agyam, hogy hogyan fogjak bele ebbe az egészbe. Apa felkészített pár dologra, de ilyesmikről soha sem beszélt. Talán az ő irányítása alatt nem is tett még csak hasonlót sem senki, így hab a tortán, hogy még magamat is hibásnak érezhetem, ha kiderül, hogy felvettem egy gátlástalan alakot.
Belekezdek hát, egyszerűbb, ha túlesünk rajta és lesz, ami lesz. Igyekszem napirendre térni a tény felett, hogy egy pillanatra sikerült pontosan olyannak lennem, mint apám, és hogy ez egyszerre tölt el valami büszkeséggel és félelemmel is, de nincs időm jobban átgondolni, ami talán jobb is. Egyszerűbb, ha nem gondolok bele, hogy ez voltaképpen jó vagy rossz dolog-e.
Leighton válasza egyenes, ezzel megspórolt mindkettőnknek pár igen kínos kört, amiért hálás vagyok, de persze nem mutatom ki, csak kimérten biccentek, de mielőtt bármit reagálhatnék, még azt is hozzá teszi, hogy nem ártott vele senkinek, ami tévedés.
– Nekem ártottál. Visszaéltél a bizalmammal. A te bűnöd az én bűnöm is, mert én vettelek fel. – Túlzásnak hangzik, de nem az. Szerintem nem. – De ez eltörpül amellett, hogy a kollégáidnak mekkora kárt okoztál. Ha kitudódik, már pedig nem tervezem titkolni, az emberek azt fogják gondolni, hogy minden orvos megbízhatatlan, hogy visszaélnek a hatalmukkal, kihasználják a sebezhetőségüket. – Hagyok időt, hogy ezt átgondolja, ha át kell ezt egyáltalán gondolni. Lehet, hogy ő másképp látja, de akkor nincs is miről beszélnünk. – Nyilvánvaló, hogy nem vonhatlak felelősségre a közvélemény miatt, nem is áll szándékomban, csupán szerettem volna tisztázni, ha már ezzel védekezel.
Ezek után nem tudom, mi olyasmit mondhat, amivel meggyőzhetne, de valami kis reménysugár azért még pislákol bennem halványan, abba kapaszkodok. Felsóhajtok.
– Igen, ezt kellett volna tennem azonnal, de... a körülmények ismerete nélkül nehéz meghoznom ezt a lépést. Szeretnék tisztán látni, tudni, hogy miért tetted, amit tettél. – Hátradőlök, jelezve, hogy most övé a szó, hallhatom, és egyúttal egy picit meg is nyugszom, hogy most nem nekem kell beszélnem. Kiszáradt a szám. Utálom ezt a munkát.

Leighton && Sebastian

Sosem vontam még kérdőre senkit, nem tudom, hogy mégis hogyan kéne viselkednem. Az apám egyszerre tudott végtelen melegséget és megingathatatlan tekintélyt sugározni magából, én már ebben a nyavalyás székben is úgy érzem magam, mintha egy bohócot ültettek volna katedrára. Igyekszem elrejteni, hogy mennyire nem komfortos nekem ez a helyzet, mikor Leighton belép. Kis híján elfintorodok a magázódásra, kábé egy idősek lehetünk, de sikerül rezzenéstelenül tartani az arcizmaimat. Ez a szerep egyre kevésbé hálás. Biccentek, jelezve, hogy nem gond, amiért nem azonnal futott hozzám, és csak magamban jegyzem meg, hogy még hálás is vagyok, hogy elhúztuk ezt a beszélgetést.
– Ülj le kérlek – kezdem tegeződve annak ellenére, hogy eldöntöttem, hogy kimért és tárgyilagos leszek. Pocsék indítás, hallom is Chase kioktató hangját, ahogy arról magyaráz, hogy kivel nem kéne pertuban lennem, de kiütést kapok, ha az egész társalgás alatt úgy kommunikál velem, mint egy vénemberrel: – Mr Dearborn az apám volt, engem tegezz, ha kérhetem.
Na, ez kellően távolságtartó volt, legalábbis remélem, hogy nem úgy hangzott, mint egy hisztis kisfiú tiltakozása, hanem mint egy határozott vezető kérésnek álcázott finom utasítása.
Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem? Támadjam le egyből? Vezessem fel neki? Dugjam az orra alá a papírokat, amik bizonyítják, hogy visszaél az orvosi státuszával? Okosan kellene hozzáállnom, meg akarom hallgatni, de sem azt nem akarom, hogy támadásnak vegye, sem pedig azt, hogy esetleg ne érzékelje a helyzet súlyosságát. Mit csinálna az apám?
Valahányszor rossz fát tettem a tűzre, megkérdezte, hogy tudom-e, miért kell elbeszélgetnünk. Azt hiszem, tőlem akarta hallani, azt akarhatta, hogy én mondjam ki, hogy amit tettem az rossz, mert így sokkal jobban rögzül, mintha egyszerűen csak megtartja a hegyibeszédet. Beismerni a hibáinkat amúgy sem könnyű.
– Van bármi sejtésed arról, hogy miért hívtalak ide? – Egy pillanatra megfagy bennem a vér, mert pontosan úgy hangzott, mintha az ő száját hagyta volna el a kérdés. Még a kissé csalódott felhang sem maradt le.

Leighton && Sebastian

A napjaim nagy részét a kórházban töltöm, pedig korábban a lábamat is gyűlöltem betenni ide. Az elvárásokra és a kudarcaimra emlékeztetett, arra a sok veszekedésre apámmal, arra, hogy úgy éreztem, sokkal fontosabb neki ez a kórház, mint én. De már értem, és tudom, miért volt olyan szigorú, és azt kívánom, bár ne most próbálnék  felzárkózni mindazzal, amivel lemaradtam és  megtanulni azt, amibe sosem kóstoltam bele. Mindenki végtelenül türelmes és kedves velem, de nem hinném, hogy ez valóban nekem, inkább apám emlékének szól. Azt akarta, hogy én vezessem a kórházat, és mivel őt mindenki szerette és tisztelte, elfogadták a döntését, de ez nem jelenti azt, hogy ők nem érzik úgy, hogy a bukás kardként lebeg felettük. Megpróbálok mindent úgy csinálni, ahogy apám csinálná, a munka mellett a betegekre és a dolgozókra is odafigyelek, de kézben tartani mindent, tudni mindenről néha nagyon nagy teher.

Újra átolvasom a sorokat remélve, hogy száztizedjére valami csoda folytán megváltoznak a szavak, aztán mélyről jövő sóhajjal elfogadom, hogy ez nem fog megtörténni, ha fejre állok sem. Nem tudom, mit kellene csinálnom. Vagyis azt tudom, az ilyen helyzetekre komoly protokoll van, amiben a kirúgás a legkevesebb. Az etikai vétséget jelentenem is kell... kellene. Azonnal. De bármennyire is komoly az ügy, úgy érzem, nem hozhatok meg egy ilyen súlyos ítéletet, míg nem beszéltem előbb vele.
Az asztalon lévő telefon felé nyúlok, és megkérem az egyik nővért Leighton osztályáról, hogy hívja az irodámba, és egy pillanat múlva meg is hallom a külső folyosó hangosbemondóban kétszer elismételt felhívást, majd kis idő múlva kopognak az irodám ajtaján, én pedig egy nagy sóhaj után beinvitálom az érkezőt:
– Tessék.