I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2024-09-25, 20:26
A spontaneous date
Willow && Mateo
Megeresztek egy szórakozott kacajt. Nem értem, hogy miért sápadnak el az emberek attól, mert valaki a hasát, ugyanis, ha odafigyelt arra, hogy mit és mennyit evett, továbbá gondoskodott a testedzésről, akkor semmi problémát nem okozott, ha valaki szeretett enni. - Pedig egy kis odafigyeléssel bármit el lehet érni – vonom meg a vállamat hetykén, bár, ha nem lennék folyamatosan mozgásban, vélhetően akkor se tudnék elhízni. – Persze, az sem utolsó, ha valaki olyan szerencsés géneket örököl, mint én. Ebben a világban ugyan nem találkoztam még a családommal, de szeretném azt gondolni, hogy itt is sok mindenben anyára ütöttem. A testalkatomat például annak idején neki köszönhettem. Nem is tudom mit kezdenék magammal, ha nekem aputestem lenni. Pedig sokszor figuráztam már ki apát – szerettem őt ezzel bosszantani -, de valahol az ő bőrében nem éreztem olyan kényelmesen magam. Biztos a magassága teszi. Vagy a pocakja. Talán egy kicsit mindkettő benne van a pakliban. A fenébe is. Hiányzik. Mindannyian hiányoznak. De kiverem a fejemből ezeket a gondolatokat, ugyanis nem kesereghetek a családomon. Azt se tudom merre vannak. Nekem nincs szuperhallásom, mint Doloresnek, hogy a világ végén is meghalljam őket. Én csak… Alakváltó voltam. Igazán haszontalan képességnek bizonyult sokszor, bár ebben a világban több hasznát veszem, mint odahaza. - Csak nyugodtan. Nem szeretek unatkozni – biccentek mosolyogva. Nem szeretem a tétlenséget. Mindig mehetnékem van. Ha nem lenne itt a családunk gyertyája, az encantoja, akkor talán már rég tovább álltam volna. De ha a gyertya itt van, akkor talán a családom is meglesz. Ez viszont nem kifejezetten randitéma, így elcsomagolom későbbre. - Nem. Fogalmam sincs miről van szó – rázom meg a fejemet, ahogy a fal szóba kerül. Ha kell, bővebben kifejtem, hogy milyen nehézségeim adódnak azzal, hogy idefelé úton először megfagyok, aztán a falon átérve kiengedek, és ha éppen esős idő van, akkor szétázok. Olyan, mintha anya szeszélyes hangulatának az áldozatául esnék minden egyes nap. - Akár, de… Én most nem tervezek elmenni. – Azt már nem fűzöm hozzá, hogy kicsit besokalltam az utazgatástól, és a jelenlegi vágyam az, hogy megtaláljam a szüleimet, a testvéreimet, a nénikéméket és az unokatestvéreimet. Ha nem ragaszkodnék foggal-körömmel ehhez a furcsa városhoz, és Willow szabadon tudna közlekedni, akkor talán benne lennék az utazgatásban. Bár, tudom, hogy szeret spontán lenni, de kicsit kételkedek benne, hogy mégis csak bírná azt a nomád életmódot, ha nem ahhoz volt szokva. Cserébe viszont felajánlom neki, hogy mutatok neki képeket. Tucatnyi képeslapom volt a világ minden egyes pontjáról, amelyeket sosem küldtem el, mert nem tudtam milyen névre és címre küldhetem azokat, ezért megőriztem emlék gyanánt. - Majd legközelebb elhozom őket – biztosítom könnyed mosollyal afelől, hogy ha valami véletlen folytán nem feledkezek meg róla reggel – benne lehet a pakliban, ugyanis azokban az órákban nem vagyok teljesen beszámítható állapotban -, akkor látni fogja őket. - Benne vagyok, itt legalább nem fagyok szét, amíg eljutok a második utcasarokig. – Kacagok. Pedig annyira nem vicces ám. Teljesen mindegy mennyire rétegesen öltözök fel, a testem soha nem tudja megszokni a hideget és a fagyot. Egyszerűen nem arra vagyok programozva. - Aranyos vagy – jegyzem meg szórakozottan, pedig fogalma sincs arról, hogy milyen képesség birtokában vagyok. Ha akarnám, tényleg tönkre tehetném más emberek hírét, de ennyire nem vagyok kegyetlen, sem pedig kicsinyes. Abuela mindig azt mondta, hogy az ajándékunkat az emberek javára kell fordítanunk, s bár mostanában egy kicsit a sajátomra is fordítottam, de nincsenek rossz szándékaim. - Elijeszteni? – Megint csak nevetve rázom a fejemet. – Figyelj, ha órákig kibírtam egy szőrös medveszerű emberrel, aki titokban Miley Cyrus rajongó és még az sem ijesztett el, akkor semmi nem fog. Szegény Johnny. Azóta is nálam van a telefonja, de kénytelen voltam megváltoztatni a számát, mert az eszelős exe, akinek köszönhetően inkább a kamionos létformát választotta, folyamatosan hívogatta. Tulajdonképpen, lehet titkon még hálás is volt nekem azért, mert megszabadítottam egy fúriától. Gyengéden elmosolyodok, amikor zavarba jön. Engem szinte semmi nem tud kizökkenteni ebből a magabiztos szerepből, eléggé jól hozom már ezt a figurát. - Nyugodtan kérdezz, nem zavar. Csak kérlek, ne legyél zavarban emiatt. Nem kell semmi miatt szégyenkezned – próbálom megnyugtatni őt, de kétlem, hogy a lezser stílusommal pont nyugtató hatást váltanék ki belőle. Pedig nem igazán vannak titkaim. Legalább is, arról a kevésről, amivel rendelkezem is csak azért tabutéma, mert ha mindenkinek elmesélném, akkor bedugnának az első diliházba. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mielőtt megválaszolnám a kérdéseit, hogy átértékeljek mindent, és véletlenül se felejtsek el semmit. Amikor a családomról mesélek, akkor olyan érzésem támad, mintha izomból tépném le a ragtapaszt, de ő kérdezett, én pedig válaszolni fogok neki. - Köszönöm, én is szeretnék ebben hinni. – Jól esik az együttérzés. Ritkán tapasztalok hasonlót. Leginkább talán csak Dolores tudta átérezni a problémáimat, de őt már hosszú ideje nem láttam. Az étel eltereli a figyelmemet, így akaratlanul is az anyanyelvemen hálálkodok és nem veszem észre Willow pillantását. Korog a gyomrom, a vacsoránk pedig tagadhatatlanul ínycsiklandozónak tűnik. Mielőtt azonban enni kezdenék, megválaszolom még egy kérdését. Most először mutatok bizonytalanságot, mert akadnak olyan emberek, akik elítélnének azért, mert mindkét nemhez vonzódok. Bár, ők nincsenek is olyan helyzetben, mint én vagyok. Cseppet megnyugtat, hogy Willow nem ítél el emiatt, mert ezek után eléggé kellemetlen fordulatot venne ez a vacsora, sőt talán a munkatársi kapcsolatunk is másképp festene. Egyetértően bólogatok, s talán egy pillanatra úgy tűnik, mintha a gondolataim elkalandoznának, közel sincs így, csupán nem tudok újat hozzátenni a témához. - Köszönöm, neked is – pillantok fel a lányra cinkos mosollyal. Arra is veszem a fáradtságot, hogy megnyugtassam: bármit megeszek, amit elém letesznek. Nem kell attól tartania, hogy valami nekem nem fog ízleni. Azt hiszem, ha valaki tényleg el akarná nyerni a szívemet, akkor valóban a gyomromon keresztül vezetne oda az út. Megkóstolom az ételt. Eleinte csak ízlelgetem, mintha valami nagyon előkelő ételkritikus lennék, aztán elégedett vigyor terül szét az arcom. - Persze, tényleg jó választás volt – dicsérem az ízlését, és a következő pillanatokban már sokkal nagyobb vehemenciával lendülök bele az evésbe. Nem is emlékszem rá, hogy mikor ettem utoljára ehhez hasonlót, ha ettem már egyáltalán. Épp a falat közepén ér a kérdése, így nyelek egy hatalmasat, és innom kell egy korty vizet, mielőtt választ adhatnék neki. - Ha szeretnéd, akár haza is kísérhetlek, de ha más terved van, arra is vevő vagyok – teszem hozzá játékosan, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit forgat a fejében, de a mai nap úgy jöttem erre a randira, hogy csak haladni fogok az árral.
I wonder what secrets we will discover in each other?
Mateora nézek ahogy úgy fogalmaz ő nem teper annyira, mint mások. Mondjuk ezzel teljesen azonosulni tudok. Mármint engem sem feltétlen kedvelnek a spontán ötleteim miatt az előadás kellős közepén. Kicsit meg is mosolyogtat. Kedvelem ezt benne. Talán pont ez az egyik pontja, ami annyira vonz. Van benne valami megfoghatatlan még így rövid ismeretség után is. Megmagyarázni nem tudom, de hát a vonzalmat nem is igen kell magyarázatok közé korlátozni. - Te vagy az első, aki ezt mondja. Ez pedig bevallom… tetszik. – mondom mindezt egy mosollyal ajkaimon. - Tényleg nem látszik rajtad. Igazán jó formában vagy. – mondom neki és meglátom mintha valami más érzelem futna végig vonásain. Talán elszomoríthatta valami? Nem szeretnék kellemetlen témába tenyerelni, ami esetleg neki még kényes. - Bevallom bármikor szívesen elrabollak, ha szeretnéd. Nem csak enni… akármit csinálni, amihez éppen kedvünk van. – vonom meg a vállamat és viszonzom a mosolyát. Remélem eltudom feledtetni vele a pillanatnyi szomorúságot, amit a vonásain láttam. Tetszik a mosolya, na meg úgy kimondhatjuk nyugodtan, hogy Mateo helyes srác. A következő témánk pedig igen megdöbbentő fejleményeket hoz. Fal. Igen én egy bizonyos ponton nem tudok tovább menni, de mintha neki nem létezne. Így picit, de oldalra döntve a fejemet nézek a fiúra. - Igen, megvan a határvonal, amelyen nem léphetek át. Te egyáltalán nem is érzékeled?! – egyszerre jelenik meg döbbenet arcomon majd izgatott fény csillan meg a szemeimben. Bárcsak én is vele mehetnék, ez a vágy szólal meg fejemben. Hallgatom minden egyes szavát, ám látható bármennyire szerette ezt mégis magányosnak érezte magát. Ami teljesen érthető, én magam is így éreznék biztosan egy kis idő elteltével. - Egyszer eltudom hagyni Stormreachet mi lenne, ha elutaznánk ketten valahova? Akár olyan helyre, ahol voltál. Te lennél az én magán idegenvezetőm vagy teljesen új helyet is kitűzhetünk. – persze elég vad terv lehet így előre, de álmodozhat az ember lánya és fia is. Ami pedig engem illet úgy ítélem meg, hogy Mateo jó társaság lenne egy ilyen úthoz. Így következik miszerint mondja egy-két jó helyre elvisz. Kacsintására elmosolyodom izgatottan még a szemeim is felcsillannak. A magamfajta viharnak mely bármikor lecsaphat… a falak mintha ketrec rácsok lennének. - Mind a kettőben benne vagyok. A képek mindig szép emlékeket rejthetnek. Így valahol vissza tudják adni a helyet. – mondom neki. Talán, de csak talán leszek olyan merész, hogy megpróbáljak utánajárni ennek a falas dolognak. Igaz egy színésznő mit tehetne? Lehet semmit… az is lehet, hogy sok mindent. Mégis már annak a tudata is felvillanyoz, hogy elmehetünk talán… valaha Mateoval valahova. Jó útitárs, jó társaság és addig is megtudjuk jobban ismerni egymást mielőtt belevágnánk egy ilyen nagy tervbe. Legalábbis reménykedem benne, hogy a randik száma legyen az spontán vagy sem, de gyarapodni fognak. - Örülnék neki, ha behoznád. – mondom neki. Amennyiben a főnök nem vesz észre minket minden gond nélkül majd eltölthetjük úgy a szünetet, ahogy szeretnénk. Hisz valaki mindig hajlamos közbeavatkozni. Ez amolyan Murphy törvény, ha szabad lennél ám programod van valakivel… rögtön megtalálnak egy kérdéssel vagy az én esetemben panasszal, hogy miért is változtattam a cselekményen… esetleg a szövegkönyvön. Megint eszembe jut erre, hogy valójában ilyen volt az-az élet is amelyet magamének érzek annak ellenére miszerint csak álom. Legalábbis annak hat. Megnem élt élet. Ezt pedig próbálom azonnali hatállyal most kiűzni a fejemből. Mateora szeretnék fókuszálni, aki per pillanat itt ül velem szemben. Randi. Étkezés. Mármint a kettő együtt. - Ezt nagy örömmel hallom. Ígérem pár jó helyet még megmutatok itt Stormreachenben. – végtére is ezek is programok, nem igaz? Közösek. Hisz az a nem éppen palástolt célom, hogy megismerjem őt. Bár ezen már annyit gondolkodtam, hogy olyannak hat, mint aki ismételgeti magát folyton folyvást. - Lehet nem ismerlek még annyira, de nem bántanál senkit. Bízom benned és ne kérdezd honnan érzek így. Egyszerűen jön. – nézek rá komolyan, tényleg ő mellette eltudom engedni magamat, mintha csak kikapcsolnák a feszültség gombot. Nem akarok azon kattogni, hogy esetleg elkergetem-e a hevesebb természetemmel. Mert be kell ismernem igencsak szép felfordulást tudok okozni, ha csak úgy előjön az igazságérzetem. Pont ezért is osztom meg vele a gondolataimat bátran. - Máris van bennünk még egy közös pont. – még inkább ellazulok mikor hallom tőle, nem tart furának. Ez pedig a mosolyomon is meglátszik. - Köszönöm, be kell vallanom féltem, hogy talán elijesztelek magamtól. – kicsit ráncolom szemöldökömet erre, de hamar kisimulnak ott a ráncok. Kérdésénél kicsit megrázom a fejemet. Nem akarom úgy érezze vallatásra cibáltam el. Így picike pír meg is jelenik arcomon. Igaz már így is voltak pillanatok mikor zavarban éreztem magamat mellette. - Szó sincs róla, csak… nos… szeretnélek megismerni. – húzom fel kicsit vállaimat és lehajtom a fejemet is majd mégis felnézek rá szempilláim takarásából. Nemsokára vállaimat ellazítom és felnézek rá rendesen. - Ilyenkor pedig hajlamos vagyok kérdésekkel bombázni az embereket. – harapom be alsó ajkamat egy kicsit. Hagyok neki bőven időt, hogy gondolkozzon a kérdésen és természetesen amennyiben úgy érzi akkor jogában áll nem válaszolni. Lehet én is kicsit megtorpannék, ha hirtelen ennyi mennyiségű kérdést szegeznének nekem. Nemsokára pedig mégis beszélni kezd így újfent neki ajándékozom a figyelmemet teljesen. Ellágyulnak a vonásaim. Szeretné megtapasztalni a harmonikus családot. Valahol belül én is ez után vágyakozom. Tekintve milyen emlékeim térnek vissza bármennyire volt balhés az-az élet… ebből a szempontból hiányzik. Az összetartás. - Lehetséges ez is közhelyes, de ami nem öl meg az megerősít. Sőt sok dolog úgy vélem megerősítheti az emberi kapcsolatokat. Én hiszek benne, hogy megtapasztalhatod ezt. – kedves hangon mondom mindezt neki. Mindenki megérdemel egy olyan családot mely meghitt, harmonikus és összetartó. Eközben érkezik meg az ételünk, amit megköszönök, megüti a fülemet az idegennyelv és rá is pislogok Mateora. Nem azért, mert zavarna, inkább meglepő és valahol tetszik a csengése a fiú szájából. Kezembe veszem a villámat, ám az étel helyett még a Mateora függesztem tekintetemet. Szóval nem csak a lányokat szereti. Nem láthat rajtam semmiféle megbotránkozást vagy undort. Miért is kellene ilyen reakciót éreznem? Mateo ugyan úgy Mateo marad a szememben. Egy helyes, kedves srác, akivel randizni szeretnék továbbra is. - Először is… nincs azzal semmi baj, ha nem csak a lányok tetszenek. – mosolygok rá és mielőtt folytatnám hagyok magamnak pár másodpercet a gondolataim összeszedésére. - Másodrészt, én is így gondolom. Mármint, hogy hasonlóak legyenek az értékrendek. Azok mentén tudjuk leginkább azt érezni, hogy igen… jobban meg szeretném ismerni a másikat. Sohasem tudhatjuk mikor köszönt ránk egy ilyen érzés vagy botlunk bele akár egy ilyen emberbe. – így mondhatni mindig megmarad a kiskapu arra, hogy lehet az orrunk előtt van, akit keresünk. Az, hogy például a kettőnk ismeretségéből mi is fog kifejlődni mit sem tudhatok róla. Annyi teljesen biztos, hogy jól érzem magamat a közelében, kedves srác, akivel el tudok beszélgetni, el tudok lazulni. Igaz ez azon is múlik vajon ő miként is vélekedhet rólam ennyi beszélgetés után. Mégis féket kötök magamra, nem bombázom őt kérdésekkel a végén tényleg egy vallató szobában érzi magát, mintha mondjuk valami lámpát nyomnának az arcába és azt várná a kérdező mindenre pontos választ adjon. - Jó étvágyat, remélem tényleg ízleni fog. – hisz nem kellene hagyni, hogy kihűljön az étel. Így kapom be az első falatot, tényleg isteni íze van. Mindig szeretem kiélvezni az ételt ez pedig most sincs másként, nagy eséllyel ez pedig vonásaimra is kirajzolódik. Mint egy gyerek, aki a kedvencét kapja. Ettől a gondolattól kissé el is pirulok és lopva sandítok Mateo felé. Míg eszünk jut időm az eddig elhangzott beszélgetésünket átgondolni. Nem mintha elemezni szeretném… Mégis csak pár dolgot megtudhattam róla, akár megfigyelés alapján is. Hisz nyomja valami a lelkét belül, amit nem mond ki, fontos számára a családja és tényleg jó lelkű. Hasonlóan vélekedünk bizonyos dolgokról, ami nekem kifejezetten tetszik. Mondhatni vannak jövőbeli „tervek”. Már, ha az utazást annak vesszük… remélhetőleg egyszer sikerül is ezt megélni. Lévén a falak mindenben meggátolnak. Egybevéve mindent szimpatikus még mindig. - Ízlik? – kérdezem meg tőle az étkezés közben kíváncsian, mintha én főztem volna minimum. Ebből kifolyólag szökken egy gondolat a fejemben, hogy esetleg főzhetnék én is egyszer neki… talán nem találja majd borzalmasnak a főztömet. Mindent csak szép sorjában. Sikerül kis időre megszabadulnom az engem nyomasztó gondolatoktól. Talán csak nem varázsolni is tud Mateo amiről esetleg nem tudok? Szigorúan magamban, de megmosolygom ezt a felvetést. - Esetleg… van kedved sétálni ezután? – hangomban semmi sürgetés nincs, óvatos puhatolózás, hogy esetleg dolga van-e és menne vagy akár tölthetünk együtt még némi időt a vacsora után is.
Aranyosnak tartom, amiért a munkákról így vélekedik, csak sajnos nem látja a csúf igazságot, miszerint mindig más bőrébe bújva kerülöm néha a munkát, amikor Mor’du úgy lehoz az életről, hogy megmakacsolom magamat, és azért se azt csinálom, amit ő akar. Nyilván, ő ezt nem tudja, mert mindig találok egy balekot, akit munkára foghatok, majd megint egy másikat, akinek az alakját felvehetem. Félreértés ne essék, szoktam dolgozni, tudom, hogy milyen a kemény munka, hiszen az egész családom arra tette fel az életét, hogy egy közösséget szolgáljon, de… Néha én szeretnék önző lenni és magammal törődni. Persze, ez az esetek többségében nem történik meg, ugyanis nagyon ritka az, hogy nemet mondjak valamire. - Tudom, egy csomó minden rajtunk is múlik, csak arra értettem, hogy én nem teperek annyira és nem szakadok meg azért, hogy a főnök kedvében járjak – magyarázok, bár azt hiszem, mindkettőnknek megvan a véleménye az igazgatóról, én már csak arra várok, mikor közli velem, hogy fel is út, le is út, ugyanis rájött arra, hogy nem vagyok túlzottan a színház hasznára. A színpadon állva talán több hasznom válna, de utálok szerepeket ölteni. Miért ne lehetnék egyszer önmagam? Azt hiszem, azért, mert nem tudom milyen is az igazából… - Hülyeség az egész. Ha szeretsz enni, egyél. Ne sanyargasd magad. Én is állandóan tömöm magam valamivel. Szerinted meglátszik? Mozgok mellé eleget – vonom meg a vállamat, miközben fájdalmasan hasít belém a gondolat, hogy igenis hiányzik Julieta néni főztje. Mégis, nem foglalkozhatok az évek óta elveszett családommal, a fenébe is, egy csinos lánnyal vacsorázok, nem húzhatom le a hangulatot! Ettől függetlenül, értékelem az igyekezetét és kicsit haragszom magamra, amiért nem tudtam teljesen leplezni a megingó hangulatomat. - Én pedig szeretem a spontán dolgokat. Különben is, hogyan mondhattam volna nemet erre az ajánlatra? – jutalmaztam meg Willow-t a legvidámabb mosolyommal, hiszen tényleg jól esett kimozdulni valakivel. Mostanában túl sokat időznek a gondolataim olyan témák körül, amik lehangolnak, egy kis szórakozás nekem se árt. - Fal? Én nem látok semmilyen falat, pedig minden nap Frostcallból, északról járok be – nézek rá elkerekedett szemekkel, hiszen fogalmam se volt arról, hogy itt lenne bármiféle akadály. Megszoktam már a különböző éghajlatokat is, de nem gondoltam eddig bele abba, hogy bármi turpisság lenne. Szóval ezért nem értette múltkor a szomszéd öregasszony, hogy hol dolgozom! Biztos ő se tud átjutni ezen a bizonyos falon… - Ó, igen! Megfordultam egy pár helyen. Az elmúlt öt évben körbeutaztam Európát, mielőtt itt telepedtem volna le, úgyhogy bőven akad látnivaló. Az elején tökre élveztem, hogy van pénzem, ide-odautazok anélkül, hogy bárki is beleszólna az életembe. Rengeteg embert és kultúrát ismertem meg, meg nyelveket… De aztán, ahogy telik az idő, fogy a pénzed és az ideiglenes ismeretségekre ráunsz, ráébredsz arra, hogy mit sem ér a fene nagy szabadság, ha nincs kivel megosztani az élményeidet – sóhajtok fel, és inkább a poharamért nyúlok, hogy igyak egy kevés vizet. Talán addig se gondolok arra, hogy milyen vacak volt az utolsó évem. - De, természetesen szívesen megmutatok mindent, ami módomban áll. Igaz, a képek nem teljesen adják át a helyet, azonban még mindig jobb, mint a semmi. Ki tudja, ha egyszer megtanulsz közlekedni a falon keresztül, lehet elviszlek egy-két jó helyre – kacsintok rá az utolsó mondatom végén. Igazából, valahol még örülnék is neki, hiszen szívesen felfedezném az összes városrészt, de egyedül mostanában semmihez nincs kedvem, így jóformán mások házibulijaiba lógok be és szórakozok az ott lévőkkel. - Ha gondolod, legközelebb beviszem a színházba a képeimet – teszem hozzá, hiszen meg sem fordul a fejemben, hogy egyáltalán ezek után még el akarna-e menni velem valahová. Egy kajaszünet pedig sok mindenre elegendő tud lenni, ha az ember jól osztja be az idejét és elkerüli a főnökét. - Én bízok benned – válaszolok mosolyogva, bár kötve hiszem, hogy tudnának olyan ételt tenni elém, amelyet ne ennék meg. Előszeretettel nyúltam be mindig Dolores adagját is, sőt, ha Mirabel nem figyelt, akkor az ő részét is megdézsmáltam. - Nem értem én sem. Sose volt célom bántani másokat, pedig megtehetném, ha akarnám, viszont tudom, hogy ennél jobb vagyok. – És ha nem Dolores, akkor anya, vagy Abuela cincálna darabokra, hogy ők nem erre neveltek engem. Mondanám apát is, de sajnos apa inkább a vicces személy, a jó zsaru a családban, így nemigazán nem tudom őt komolyan venni. - Ezzel teljesen egyetértek – felelem Willow gondolataira, hiszen én is értékelem azokat a pillanatokat, amikor egy másik ember teljesen önzetlen és a cselekedetéért nem vár semmilyen viszonzást. Mi is úgy adtunk a közösségnek, hogy ők feltétlenül nem is kérték, csupán ezt tanultuk Abuelától és nem volt más célunk, csak az, hogy másokon segítsünk. Kár, hogy ezt családon belül sokáig nem alkalmaztuk. - Nem tartalak furának. Sok mindent gondolok rád, de azt nem, hogy fura lennél – szelídült meg a mosolyom, hiszen tényleg rengeteg mindent felsorolhattam volna vele kapcsolatban, de szerintem egy jó ember volt, és több ilyenre volt szükség a világban. - Ami a leginkább érdekel? Hú, hát… Ez ilyen önismereti est lesz? – túrok zavartan a hajamba, ugyanis nem tudom mit mondhatnék: A családom megtalálása? Önmagam megtalálása? Mostanában csak ezek érdekelnek meg egy kicsit talán a színház. Szóval inkább átugrom a kérdést, és válaszolok egyből a többire. - Tudod, mindig is irigyeltem a szüleim kapcsolatát. Oké, anyának nehéz természete van, de apa nagyon jól kezeli és szeretik egymást. Ugyanilyen páros a nénikém és a férje. Azt hiszem, amit legjobban szeretnék megtapasztalni az az, hogy milyen egy harmonikus családban élni. Nagyon szeretjük egymást, de… A múltban történtek olyan dolgok, amik nem feltétlenül voltak jók. – Értem ezalatt Mira és tia Bruno kiközösítését, hogy Abuela hatalmas terhet pakolt mindenkire, anyára kifejezetten, és… Hát igen, nem volt túl kellemes, ezért is kezdem el inkább a villámat nézegetni, miközben lassan leteszik elénk a vacsoránkat is. Automatikusan spanyolul köszönöm meg az ételt, és kézbe veszem a kést is mielőtt válaszolnék a másik kérdésre. - Hát… Tudod… Először is, nem csak a lányok tetszenek – jegyzem meg kicsit félve, hogy tulajdonképpen én nem válogatok, és Willow reakciója alapján folytatom a beszédet: - De, tekintve, hogy az elmúlt években jöttem-mentem így nem igazán volt komoly kapcsolatom. A felületes ismeretségek alapján elég egy vonzó kisugárzás, de ha valakivel komolyabban gondolnám, akkor szerintem az lenne a legfontosabb, hogy hasonló értékrenddel bírjunk. Nem zárkózok én el a komoly kapcsolatoktól, a komoly kapcsolatok zárkóznak el tőlem. Viccet félretéve, valahogy sose éreztem azt, hogy szükségem lenne rá. Mégis miért várnám el valakitől, hogy szeressen önmagamért, amíg én sem ismertem igazán önmagamat? Ezért hát nem is keresgélek, majd ahogy alakul felfogás szerint élek, eddig bejött, ezután is be fog jönni.
I wonder what secrets we will discover in each other?
Szerintem igenis kemény munka az is amit azért a háttérben csinálni kell. Ahogy nekünk a színészkedés, különböző karakterek, érzelmek megjátszása nagy erőt és megterhelést jelenthet így az övé sem söpörhető a szőnyeg alá. nevetése szinte megborzongat ám a cuki jelzőre meglepően elpirulok. Hah, ennyitől képes lennék zavarba jönni? Ez még nekem is új, de hát ki tudja pontosan mit is vált ki belőlem Mateo úgy igazán? Annyiban voltam tisztában, hogy tetszik nekem. Máskülönben nem üldögélnék éppen itt vele. - Szerintem azért a ti munkátok is igen sokat számít. - mosolygok rá. Álláspontja egyszerre lepett meg és esett jól. Így mosolyom szélesedett ebben az esetben. - Azt hiszem még ezt is igen kevés embertől hallottam. A legtöbben tényleg kibuknak az egésztől. - kuncogok halkan ezen, de jókedvem némi aggodalomba kezd el átcsapni attól, amit mond, bárcsak segíthetnék neki. Így finoman szorítom csak meg a kezét az asztal felett, amit elérek, hogy érezze azért nincs egyedül… még, ha úgy is érzi. Számomra is igen fontosak bizonyos emberek, mint például a család és ébredésem óta pedig még inkább azzá vált. Nehéz megemészteni, ha egy mesehős alakját látod és annak emlékeit éled át bizonyos pillanatokban. Nem mintha panaszkodni akarnék, eszem ágába sincs. De azt hiszem tényleg átérzem, hogy milyen hiány érzete lehet. Ami pedig azt illeti valahol melegséggel tölt el a fiú érintése. Ez pedig kellemes. - Azért én sem vagyok olyan vaskalapos! Hiszen látod hirtelen ötlettől vezérelve raboltalak el egy vacsorára. - mosolyogtam rá, hisz tényleg általában én magam lázadok a szabályok ellen. Így eléggé nincs szerencséje velem a színháznak ilyen szempontból. Ez mégsem szegi kedvemet és imádom a színészetet. - Igen, fal. Nem is tudtál róla? A legtöbbünk így van ezzel és nem tudja átlépni a határt bármit is csinálunk. - magyarázom neki, de mondandójára szinte még inkább vágyom arra, hogy kitörhessek. Átléphessem a határt, új dolgokat fedezhessek fel és talán az emlékeimben élt családomat is megtalálhassam. Szabadságot szerető énem szinte már most lázadt amiért ennyire be vagyok zárva. Mégis meglepő volt számomra, hogy Mateo jár-kel és olyan helyekről mesél, amiről én még nem is hallottam így igen nagy érdeklődéssel fogadtam minden szavát. Mint egy szivacs, ami magába szívja az új információkat. - Biztos nagyon izgalmas és egyben szép helyeken jártál. Tényleg… nem jártam máshol Stormreachen kívül. Elég idegesítő, de olyan ez, mint valami aranykalitka, amiből soha nem léphetsz ki. A képeknek pedig nagyon örülnék! Kíváncsi vagyok hol járhattál és mit láthattál. - teljesen felvillanyozódtam ettől. Új dolgokat tapasztalhatok meg legalább mesélés alapján. Szinte már szemeim is csillogtak, igazából tehetném biztos utaznék, nem mintha örökmozgó lennék, de… szabadnak lenni akár csak emlékeimben. Felbecsülhetetlen lenne, igaz mondjuk a kapcsolatok legyen az családi, baráti vagy romantikus más és ott legalább nem érezném fojtogatva magamat. Nem úgy, mint Stormreach határain belül. - Ígérem nem fogod megbánni, tényleg istenien csinálják. - mosolyogtam rá, éhes voltam, mint a farkas. A medvét inkább fel sem hozom, most is valahol feláll a szőr a hátamon az emlékképektől. Így ahogy megjelenik a pincér én rendelek, természetesen hagyom, hogy Mateo is tegyen hozzá, én magam is kérek innivalót. Kérdésemre vártam a válaszát, tényleg megszerettem volna őt ismerni közelebbről. Milyen gondolatai vannak? Mit szeret? Mit utál? Mi az, ami érdekli? Mit értékel? Mi az, ami letudja őt teljesen foglalni? Ezeken keresztül talán egy picit közelebb is kerülhetünk egymáshoz, közös pontokat is kereshetünk, lehet olyat találunk, amiben kiegészíti egyikünk a másikat. Ezek is izgalmas felfedezések. - Értem mire gondolsz, apró csínyek mindig elsülhetnek jól. Ám, ha valakit oktalanul vagy direkt bántanak én magam sem szeretem. Soha nem értettem azokat az embereket, akik szó szerint… élvezik az ilyesmit. - fejtettem ki saját meglátásomat. Bosszantó volt maga a tudat, hogy valaki élvezetből követ el gonoszságot bárkivel szemben. A kérdésen én magam is kicsit eltöprengek, hogy a megfelelő megközelítésből fogjam meg a témát. - Lehet elcsépelt vagy fura, de szeretem az emberekben a jóságot. Mármint arra gondolok, ha valaki kedves tud lenni önzetlenül, nem vár érte semmit úgy igazán viszonzásként. Egy kedves törődő szó, apró gesztus akár valakinek az életét is megmentheti, feldobhatja a napját. Olyan ez, mint mondjuk a humor, lehet némi apró szórakozással vagy kedves csínnyel kibillentesz valakit egy rossz közérzetből. Empátiából is csinálhatunk ilyet. - csak remélni mertem nem néz bolondnak. Emlék sejlett fel bennem mikor a három öcsémmel miként tettünk csínyeket. Összeszorul a szívem, miért hiányzik egy olyan élet, amit… mondhatni meg sem éltem? Magamban próbálom most eltemetni ezt és elmosolyodva nézek Mateora. - Tuti furának tartasz. A magam spontán játszó, szabadság szerető énjével egy ilyet mondani. - rázom meg kicsit fejemet. Szeretném nem lejáratni magamat a fiú előtt, de hát ahogy mondani szokás nem mindenkinek felelhetünk meg. - Mi az, ami leginkább érdekel? Vagy olyan dolog, amit esetleg szeretnél megtapasztalni? - kíváncsian döntöm oldalra a fejemet. - Mi az, ami megtetszik lányon vagy… lányban? - hajolok kicsit közelebb és rá mosolyogtam. Míg várjuk az ételt azért ezekről is szót ejthetünk, nem?
Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy randira megyek egy olyan lánnyal, aki az első találkozásunk alkalmával imádkozó sáska módjára még le akarta tépni a fejemet. Nem mintha zavarna amúgy, mert csinos lány, és valahol még tetszik is a tüzes természete. Értékelem az őszinteségét még akkor is, ha nem a legfinomabban közli a véleményét. Most viszont egészen jókedvűnek tűnik, így én is szórakozott mosollyal sétálok mellette. - A kemény munkám miatt? – tör ki belőlem a nevetés, hiszen valljuk be, azért annyira nem szoktam megerőltetni magamat, ha munkáról volt szó. Oké, odafigyelek arra, hogy ne legyenek balesetek, de nem mondhatnám, hogy megszakadnék a rám sózott feladatoktól meg egyébként is csak akkor imitálom, hogy valamin nagyon serényen dolgozok, amíg a főnök arra jár. Az esetek többségében beszélgetni szoktam a többiekkel, ismerkedni, és ha vevőek rá, akik flörtölünk is egy kicsit. Semmi komoly, de mindenkinek jól esik a dicséret. – Cuki vagy, de az én munkám nem olyan megterhelő, mint a tiétek. A hajamba túrok, hiszen nem érzem jogosnak a szavait, ha tényleg odatenném magam, akkor persze más lenne a helyzet, de ez a meló leginkább azért kell, hogy tudjam fizetni a lakbért, semmi másra. - Ezzel nem értek egyet. Szerintem nincs is jobb annál, hogy ha valaki önmagát adja, ha szeretsz enni, ne fogd vissza magad a hülye sztereotípiák miatt – rázom meg a fejemet, persze, pont én beszélek, aki egész életében mást sem csinál, csak szerepeket tölt be. Ettől függetlenül mégis próbálom arra sarkallni, hogy ne szégyellje, ha imádja a finom ételeket, mondjuk amennyire ismerem, nem olyannak tűnik, akit lehet befolyásolni. - Kedves vagy, de hacsak nem tudod ide teleportálni őket, akkor nem tudsz segíteni – mosolyodok el fanyarul, ugyan ez nem ellene irányul, csupán mindig el fog a honvágy, ha eszembe jut valamelyik családtagom. Fogalmam sincs merre lehetnek, emlékeznek-e rám egyáltalán, sőt az alapján, amit magam is tapasztalok, ha meg is találnám őket, könnyedén elsétálhatnék mellettük az utcán, ha eddig nem tettem volna meg. Megrázom a fejemet, és elhessegetem ezeket a kellemetlen gondolatokat, hiszen az a tervünk, hogy jól érezzük magunkat. Különben is még mindig bennem van, hogy egy Madrigal nem beszél a problémáiról, csupán teszi a dolgát. Ettől függetlenül értékelem Willow igyekezetét, és jól esik a támogatása, az érintése, még akkor is, ha nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért van rám ilyen hatással. - Valakinek annak is kell lennie – nevetek fel vidáman. – Én nem tartom magamat lázadónak, de a spontán dolgokat én is szeretem, azt hiszem, azért is vagyunk most itt. Még ha nem is történik jelenleg semmi olyan a kézen fogáson kívül, ami miatt ténylegesen randinak nevezném, attól függetlenül jól érzem magam. - Fal? – ráncolom össze a homlokomat értetlenül, hiszen én nem tapasztaltam semmi ilyesmit. – Ne már! Ne mondd, hogy van valahol egy fal, ami miatt nem tudsz elmenni! Északon csinálják a legjobb forrócsokit, keleten a Tiana’s Palace-ben csinálják a legjobb kaját, délen pedig olyan érzés a strandon sütkérezni, mintha a spanyoloknál lennél. Még soha nem jártál akkor másik országban? Értetlenül állok a dolog előtt, hiszen én mindenféle akadály nélkül jutottam be a városba és közlekedek a városrészek között. Nem volt még alkalmam a többi városrészről beszélgetni mással, ezért is lep meg, hogy nem tudja elhagyni ezt a helyet. - Ha érdekel, mutathatok képeket egy-egy helyről, ahol jártam – ajánlom fel neki, hogy a Johnny által csórt telefonról előrántok néhány fényképeket, vagy akár el is hozhatom majd a külföldi utam során szerzett képeslapokat is. - Igazából, nem hiszem, hogy kóstoltam már, úgyhogy nyitott vagyok bármire. – Kíváncsi vagyok annak a ragunak az ízére, régen mindig Julieta főztjét ettük, amióta pedig egyedül voltam, azóta mirelit vagy gyors kajákon éltem, csak azóta kezdtem főzéssel kísérletezgetni, mióta beköltöztem a lakásba. - Ha a szakértői véleményed az, hogy eredményes megkóstolni, akkor tegyünk egy próbát – bízok a döntésében, hiszen ha tényleg szeret enni, akkor különbséget tud tenni a finom és a kevésbé ízletes ételek között. - Nem vagyok fáradt. Elmehetünk sétálni, vagy akár haza is kísérhetlek, csak nem szeretném nagyon későn hazaérni, északon eléggé le tud hűlni az idő estefelé – húzom el a számat az utolsó gondolatra, ezzel is jelezve, hogy egyébként mennyire utálom az ottani időjárást, de nem mehetek el onnan, hiszen a gyertyánk ott van. Meg kell győződnöm róla, hogy nem viszi el senki előlem. Hagyom, hogy Merida leadja a rendelésünket, én csak italt kérek hozzá a magam részéről, így kicsit váratlanul ér a következő kérdése. Meglepetten pislogok rá, majd az ajkamat harapdálva gondolkozni kezdek a válaszon. - Szerintem, nem lehet kiemelni csak egy dolgot, de ha valamit mondanom kell, akkor szeretem, ha a másik félnek van humorérzéke. Nem olyan, hogy örömét leli mások szívatásában, hanem inkább az az ártalmatlan, de mégis vicces stílus, ha érted mire gondolok – töröm meg kisvártatva a csendet, és csak remélem, hogy sejti pontosan mi jár a fejemben. Nem szeretem, ha másokat bántanak, de a csínyekre én is mindig vevő vagyok. - És te? Mit szeretsz legjobban egy emberben? – dobom vissza neki a képzeletbeli labdát, amíg a vacsoránkra várakozunk. Normális esetben az étteremben nézelődnék, azonban most kellően komolynak tűnik a hangulat ahhoz, hogy a seggemen maradjak.
I wonder what secrets we will discover in each other?
Örültem annak, hogy nem húzta el a kezét, jó persze, ha zavarta volna nem igen álltam volna neki, hogy márpedig miért nem maradunk így. Jobb szeretem, ha jól érzik magukat velem az emberek nem pedig egy plusz idegforrás vagyok. Így is rengeteg mindenki szivat azzal, hogy jaj olyan vagy mint egy hurrikán, pedig semmi rosszat nem csináltam sosem. Na mindegy. - Lehet a mai napod egy amolyan jutalom volt az eddigi kemény munkád miatt, nem? - kuncogok fel ezen egy picit és felpillantok a fiú profiljára. Tényleg helyes… nagyon. Azért vak nem vagyok ez mondható az én védelmemben. Finom érintését érzékelem és lágy mosoly kerekedik ajkaimra. Tényleg nagyon jó érzés ez most, magam szabad szellemével és hihetetlen nagy szabadság mániájával új érzés, hogy… összekapcsolódok Mateoval konkrétan. - Az soha nem baj, én is szeretem a hasamat. Mások szerint lányként ez nem valami szép tulajdonság. - sóhajtok drámaian, de látok némi változást tekintetében, talán… bántaná valami? Nem merek rákérdezni igazából. Talán úgy érezné, hogy vájkálok az életében már most. Lépésről… lépésre kell majd haladni. - Bármikor szeretnél beszélni esetleg, tudod megtalálsz. Meghallgatlak. - nézek szemeibe most, finoman én is viszonzom szorítását és most én voltam, aki megcirógatta a fiú kézfejét. Bevallom kíváncsivá tett mit is rejtegethet a bensőjében, ki lehet ő úgy igazán. Ám meg kell zaboláznom ezen érzelmeket. Nem szabad fejjel rohannom a fajnak, ki tudja mi sül ki a kis találkozgatásainkból. - Engem mindig letolnak mert improvizálok, szóval mondhatni én vagyok a lázadó a színházban. - mosolyogtam rá, kérdésénél pedig már most megráztam a fejemet. Nem voltam én semerre sem. Hiszen a fal mindig megállított. - Sohasem hagytam el a helyet, mióta az eszemet tudom itt toporgok egy bizonyos részen túl nem is tudok menni. Van az a fránya fal. - fintorodom el egy kicsit. Pedig szívesen látnám a világot, jobban megismerném azt, ami kint várhat. Lehet pont azért is akarok annyira szabad lenni? Valószínű. Ahogy nézegetem az étlapot néha-néha elterelődik tekintetem Mateo irányába, tényleg ennyire régen randiztam már, hogy így lefoglalja a gondolataimat? Mármint nem azt mondom, hogy úristen minden percben rá gondolok, de többet jut eszembe, mint ami ildomos lenne. Mantrámat viszont próbálom nem feladni… miszerint sok embernek szép a szeme és helyes is. Próbálom kiválasztani mit is szeretnék enni és egy marhahúsos étel igencsak hívogatóan hangzik. Felpillantok hangjára és bólintok. - Ami azt illeti szemezek egy jófajta marhahúsos raguval. Szeretem és igen jól megtudják csinálni. Szeretnéd te is kipróbálni? Vagy valami könnyebbre vágysz? - kérdezem meg tőle érdeklődve. Tényleg többet szeretnék megtudni róla, valahol sajgást érzek a szívemnél a család gondolatára. Nekem is hiányzott pár dolog főleg, ha azt is figyelembe veszem miszerint régi emlékeim is egyre inkább beépültek a mindennapjaimba. Homályos sok dolog, új dolgok kacsintanak vissza rám… de legalább már több dologgal vagyok tisztában, mint eddig. - Amúgy vacsora után… mit szólnál egy kellemes sétához? Már, ha nincs ellenedre és nem vagy fáradt. Közben pedig akár megkérdezheted, ami esetleg érdekel velem kapcsolatban. - kuncogok halkan. Biztos vannak olyan dolgok, amikre kíváncsi és én akár magamtól nem hoznám fel vagy nem mondanám el. Mikor mind a kettőnk biztos abban, hogy mit enne akkor szólok a pincérnek, hogy jöjjön felvenni a rendelést. - Mesélj, mit értékelsz legjobban egy emberben? - így lehet én is bepillantást nyerhetek Mateo gondolataiba, hogy ő mit akar… mire vágyik.
Kicsit meglep, hogy kézen fog, de nem vagyok semmi rossz elrontója, ha Willow a kezemet szeretné fogni, tegye nyugodtan, csak olyan… Fura érzés. Nem szokásom eljutni arra a szintre másokkal, hogy kézenfogva andalogjunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék hajlandó sodródni az árral. Elvégre, folyton ezt teszem, nem? Olyan simulékony a természetem, annyira könnyedén alkalmazkodok ahhoz, hogy mások mit várnak el tőlem, hogy már-már észre sem veszem magamon, csupán néhány ehhez hasonló pillanatnál, ahol kizökkenek a megszokott ritmusomból. - Először is, persze. Bármi jöhet. Ebben a városban úgyis minden új nekem, szóval jó érzés megbarátkozni a környékkel – bólintok az ötletre, bár magamat ismerve csak akkor tudok megmaradni hasonló helyeken, ha jól megtömhetem ott a hasamat. A második kérdésre rásandítok. Némelyik színésznek a játékában találtam kivetnivalót, de újoncként – és színházi kisegítőként – nem akarok senkit se leszólni. - Amúgy szuper volt. Fura, hogy kivételesen a főnök nem fogott be munkára – vakarom meg az államat a szabadkezemmel, hiszen abból az emberből még azt is kinézem, hogy a szabadnapomon becibál, ha a közelben lát. Most is ez történt, csak valahogy sikerült a főnök radarja alatt megbújnom. Tétován megérintem az ujjaimmal a lány kézfejét, még mindig olyan fura… Mintha össze lennénk kötve, vagy ilyesmi, kicsit olyan korlátoltnak érzem magam. Jobban kell figyelnem a lépteimre, vagy a mozgásomra, ez pedig irtó szokatlan. - Ezt a legjobb embertől kérdezted – nevetem el magam, miközben büszkén kihúzom magam. – A nővérem szerint mindig is haspók voltam… Be sem fejezem a gondolatot, mert egyből eszembe jut Dolores, róla pedig a családunk és a boltban lévő gyertya apró lángja sejlik fel előttem. Ez pedig belül ugyan a kedvemet szegi, de kívülről továbbra is mosolygok. - Bocsi, egy ideje nem tartjuk a kapcsolatot, a család kicsit szanaszét van, és elmerengtem. De ne foglalkozzunk ma velük – mosolygok rá bocsánatkérően, és finoman megszorítom a kézfejét, jelezve, hogy neki szentelem mostantól a figyelmemet. - Élvezek-e? – sandítok rá kicsit zavartan. Mármint, oké, a meló elmegy egynek, sőt egy-egy napon nem is olyan rossz, csak hát… Munka. Az is egyfajta kötelezettséggel jár. – Nem rossz, csak szokatlan. Idáig folyton úton voltam, jártam a világot meg ilyenek. Ezután a szabadság után fura bejárni a munkahelyemre. Még kimondani is olyan természetellenesnek tűnik. Kicsit hiányzik ez a kötetlenség, sőt nagyon is élveztem ezt a részét az útnak. Nem törődni a holnappal, csak menni, amerre az utad visz… Azonban a gyertya itt léte miatt maradnom kell, mert ha az itt van, Abuela se lehet messze, vagy éppen a családom. Tudnom kell, hogy mi történt velünk. - És te? Jártál már valamerre? – dobom vissza a képzeletbeli labdát, hiszen ne csak én meséljek magamról. Én úgysem vagyok olyan érdekes. Kíváncsian pillantok körbe, amikor megérkezünk, és valami azt súgja, hogy nem fogok tudni sokáig megmaradni a fenekemen. Mindig mennem kell, vagy csinálnom kell valamit, különben olyan érzés fog el, mintha Abuela tekintete lyukat égetne a hátamba. Épp ezért miután helyet foglalok, az egyik kezemmel dobolni kezdek az asztallapon, míg a másikkal az itallapot tartom magam elé. Teljesen elveszek az apró betűk bogarászásában, miközben párhuzamosan azzal foglalatoskodom, hogy megfékezzem a gondolataimat. Nem akarok most mást csak kicsit kikapcsolódni egy csinos lány társaságában. - Akkora a választék, hogy egyszerűen nem tudok dönteni. Te választottál már? – engedem le a lapot, hogy felette a lányra pillanthassak. Igazából, csak rá akartam hagyni a választást. Elvégre, az mindig a könnyebbik út, nem igaz?
I wonder what secrets we will discover in each other?
Ahogy kiléptünk a levegőre akkor sem engedtem el a kezét csak elmosolyodom, beszívom magamba a levegőt. Frissítő volt, frissítőbb, mint hittem. Rá pillantok a mellettem lévőre, fúrta oldalamat a kíváncsiság. - Talán először azt kérdezem meg, hogy jó lesz-e, ha elmegyünk az Anserine Cafe-ba? Másodszor, milyen volt szerinted az előadás? – pillantok a fiúra. Természetesen illedelmesen megvárom a választ mielőtt tovább vezényelném a helyhez. A másodikra, ha kell hagyok neki időt, hogy végig gondolja, de biza ma addig nem szabadul míg meg nem tudom megfogta-e a darab vagy sem. Pont a makacsságom lehet még a baj a srácoknál? Ki tudja, sokan nem bírják, ha a hölgy kicsit erélyesebb. Nem mondom, hogy ezzel gond lenne. Akit nem mellénk rendelt az ég azt tovább kell engedni. Igaz volt, hogy a színházban még azt is rebesgettek nem értik a nagy szabadságvágyam mellett miként tudok meglenni egy párkapcsolatban. Azért az teljesen más, mégis csak jó dolog tartozni valakihez! Arról pedig ne is feledkezzünk meg, hogy sokban lehet támogatni egymást. Egy sima barátság vagy családi kapocs teljesen más mint egy kapcsolat. Igaz Mateo-val még én sem tudom mi fog kisülni ebből, csak… élvezem a mai estét. - Remélem te is éhes vagy, szerintem a sok mozgás miatt is éhezem meg minden előadás végére. – sóhajtok fel és rá pillantok a fiúra. Jobban mondva fel hiszen alacsonyabb vagyok. - Mellesleg… élvezel itt dolgozni? – sok háttérmunkás nem éppen rajong az ittlétért. Rengetegen azzal a céllal jönnek ide, hogy belőlük is színész lesz. Ami szép álom, sokan nem végeznek iskolát úgy kerülnek be, de akiket anélkül fedeznek fel… nos oda kell a tehetség. Elég masszívan. Az pedig nem minden sarkon terem, ahogy a pénz sem, amit a színháznak ki kell termelnie. A főnök is csak talán azért nem teszi ki a szűrömet mert a rögtönzött plusz jelenetek, mondatok vagy akármi miatt még nagyobb figyelmet kaphat egy-egy darab. Megérkezvén időközben a helyre foglalok egy helyet magunknak. Tündérien mosolygok rá Mateo-ra, még ma rám panasz szó nem lehet. Nem csillogtattam meg esetleges éles nyelvemet vagy tüzesebb személyiségem. Pirospont, azt hiszem. Befogva csipogómat hagyom, hogy ő is levegőhöz jusson. Kérdezzen vagy bármi egyéb. Addig is van idő kiválasztani mit is rendeljünk. Most lopva újra megnézem őt magamnak, amikor találkoztunk konkrétan frontális ütközést hajtottunk végre. Szerencsémre elkapott, máskülönben fixen tanyálok vagy rajta vagy a fenekemen. Akkor per pillanat, hát felidegesítettem magamat, hogy miért nem néz a lába elé. Végül pedig ott kötöttünk ki, hogy flörtölök vele. Érdekes gondolatszál, még furább érzelmi katyvasszal amit azok a kék szemek tudnak kiváltani a szívemből. Láttam nem egy helyes férfit, de ő más. Magamban kissé felrázom veszélyes vizekre evező gondolataimat. Nem szabad ilyesmin gondolkodni. Ez csak… most csak vagyunk. Igen. Végén elkezdek itt álmodozni, pedig az merőben nem jellemző rám. Csak… helyes és szépek a szemei. Sok embernek azok, győzködőm magamat nagy erőteljességgel. Rég is volt már, hogy igazán tetszett valaki is ennyire. Ezen akaratlanul is elmosolyodom nézegetve az étlapot.
Legutóbbi képek
