Az eszem megáll... de komolyan! Nem hiszem el, tényleg olyan, mintha direkt csinálná... mintha direkt játszana velem valami fura macska - egér játékot, hogy aztán a végén elkaphasson, és... NEM! Erre még véletlenül sem szabad gondolnom, mert kinézem belőle hogy gondolatolvasó és a végén nagyon csúnyán pórul járhatok. Mondjuk nem mintha nem lennék elég nagy bajban már most... na mindegy. És még képes vigyorogni, mintha olyan vicces lenne a helyzetünk.
Van esélyem, nem? Most mégis miért ragadt meg a fejemben ez az egy mondattöredék? Mintha olyan fontos lenne... pedig nem, egyáltalán nem az. Nem, még véletlenül sem. Mondom nem! Áááá, a fenébe is! Miért van az, hogy úgy érzem, mintha még a gondolataimat is ő irányítaná?
- Most mégis mit nem értesz abból, hogy hagyj békén? Süket vagy, ennyire nehéz a felfogásod, vagy csak ennyire nem érdekel, hogy mit mondok? És nem, az egyik sem nem válasz...
Szúrós pillantást vetek Atlasra, aki valamilyen furcsa oknál fogva komolyan azt hiszi, hogy bármit is elérhet nálam az ilyesmivel. Meg úgy általában véve is. Én pedig kezdem azt érezni, hogy feleslegesen járatom a számat... már megint.
Amikor visszakérdez már nem tudom kontrollálni magam és horkantva felnevetek. Persze, hogy valószínűleg csak ennyi maradt meg neki abból a szóáradatból amit kieresztettem a számon... jellemző. Nem is tudom miért gondoltam mást.
Megfogja a nyakamat és közelebb húz magához, én pedig ösztönösen hátrálnék, de ekkor megérzem a kezét a derekamon, és tudom, hogy gyakorlatilag csapdában vagyok, nincs hová menekülnöm. Ugyanakkor nem is feltétlenül akarok, mert furcsa bizsergést érzek a gerincemen... ami nem jó, nagyon nem. Nem akarom, hogy ennél is több közöm legyen hozzá. Még csak az kéne.
- Nem! Nem számít, kivéve ha Te vagy az a valaki... kizárt, hogy bármilyen formában rádbízzam magam... nem, ne is álmodj róla!
Megpróbálom ellökni magamtól, de elég erősen tart ahhoz, hogy esélyesen nem lesz semmi a próbálkozásomból... pedig én tényleg ki szeretnék szabadulni innen. Minél előbb annál jobb.

Elegem van, méghozzá nagyon. Még csak most kezdett elegem lenni, de máris nagyon van... van ennek értelme? Nem hiszem, és ha igen akkor se túl sok, de így jártam, úgy tűnik. Utálom, hogy úgy tűnik gyakorlatilag annyi értelme van annak, hogy hozzá beszélek, hogy mintha egy fallal akarnék mélyenszántó beszélgetést folytatni. A falat se érdekli mit mondok, de szerintem Atlast még úgy se érdekli, mint ahogy a falat érdekelné. Fogalmam sincs mit is akar tőlem tulajdonképpen, de valamit biztosan, különben már rég felszívódott volna az arrogáns mosolyával... a fenébe is a mosolyával! Azt se tudom miért is gondolok tulajdonképpen rá... ráadásul már akkor is, ha épp nincs a közelemben. Oké, azt hiszem kezdek bedilizni. Vagy ha nem, akkor valami egyéb súlyos probléma van velem, és sürgősen el kell mennem vele dokihoz. Nem hiszem el... és akkor még képes és megkérdezi, hogy miért utálom ennyire. Én?! Hát ő van mindig ott, ahol én is vagyok, akkor most ki utálja a másikat annyira, hogy ennyire az idegeire menjen? Nem hiszem, hogy én lennék a bűnös.
- Szerintem rossz ajtón kopogtatsz, hallod? Egyrészt én nem utállak téged, csak... csak nem is szeretlek. De nem utállak. Másrészt pedig... igen, van egy sejtésem, hogy mit is forgatsz abban a csinos buksidban, de el kell keserítselek, tőlem olyat biztos nem kapsz! Soha, érted? Ne is álmodj róla!
Ennek elment az esze.... vagy nekem, de egyikünknek biztosan. És mégis miért gondolkozom én ezen egyáltalán? Mikor teljesen egyértelmű, hogy nem, még véletlenül sem... mondom nem! Aha... mert az agyamnak biztosan tudok parancsolni... biztosan. Azért remélem, nem arra gondol amire gondolok, hogy gondol.
Persze a következő kérdésével egyértelműsíti, hogy de bizony nagyon is arra gondol, én pedig szörnyülködve pislogok rá. Rosszul hallok? Nem, eddig nagyon is jól hallottam, kizárt, hogy most nem... akkor csak hülyének néz. Oké, azt még tudom kezelni... azt hiszem.
- Ítélkezés? Önutálat? Felnyitni a szemem? Te... te... miről beszélsz? Mire akarod felnyitni a szemem? Ráadásul miért pont te? Ugyan miért segítenél te nekem bármiben is?
Az eszem megáll... de komolyan. Tényleg azt hiszi, hogy bármit csinálhat és mondhat csak mert jól néz ki? Hát nem, ez nem így működik, és jó lenne, ha erre ő is rájönne. Ha nem megy magától, akkor majd segítek neki, hogy rájöjjön.

Sosem voltam olyan, aki minél messzebbről kerüli a munkát, annál jobb. Ahol tudok segítek, ez egyértelmű - ezért is kerestem fel a központot, és dolgozok velük. De az, hogy hallgassam Atlast, az nincs benne a munkaköri leírásomban. Vagy várjunk... a fene, nincs is munkaköri leírásom! Aha... lehet, hogy épp ez a probléma. Meg neki sincs, mert akkor tudná, hogy az egészen biztosan nem szerepel benne, hogy kollégák folyamatos zaklatása. Vagy látott ilyet benne bárki is? Nem hinném. Ő pedig mégis csinálja... mintha csak szándékosan lenne ott gyakorlatilag mindenhol is ahol én vagyok... amitől persze a falra tudok mászni. Néha már ott tartok, hogy lehet, hogy szó szerint is.
- Hogy... micsoda? Oké... neked elmentek otthonról vagy sose voltak otthon? Mégis mi az, hogy kedves a szívemnek? Te?! Na ne nevettess, jó? És igenis egy egomán okostojás vagy!
Nem tudom, miért pont engem fogott ki magának, de tényleg örülnék neki, ha végre találna magának másik játékszert. De... miért érzem úgy, hogy ez soha nem fog megtörténni? Most komolyan... miért kell sportot űznie abból, hogy az idegeimre menjen, ráadásul minél többször és minél gyorsabban? Csak... csak menjen el, de azt lehetőleg gyorsan tegye.
- Mit kellene tudnom?
Nagyokat pislogva próbálom meg összeszedni az összes működőképes agysejtemet ami még létezik, de az a gond, hogy egyelőre nem sokat sikerült találni. Amit igen, azt viszont sikerül mozgósítani, és valahogy összerakom magamban a képet... és csak remélni merem, hogy nem az van, amire gondolok, mert akkor nem tudom, mit csinálok.
- Oké... te beteg vagy! Ugye csak beteg vagy, azért mondasz ilyeneket, és nem valami más oka van? Legfőképp meg nem velem van a gond? Mert akkor neeem, ne is álmodj róla!
Tényleg nagyon remélem, hogy valami beteg tréfát űz velem, mert ha nem, akkor megvan az esélye, hogy lehet, többet nem jövök a központ közelébe. Vagyis... az a baj, hogy nem vagyok munkakerülő, úgyhogy nincs akkora szerencséje. Meg nekem se... nem tudom, mit akar tőlem ennyire, de láthatóan nem hagyja magát lerázni, és még élvezi is, hogy ennyire szabadulni szeretnék... jó lenne, ha a főnökék erre járnának, ők talán hatnának rá. Talán... bár szerintem Atlasra jelenleg semmi nem hatna, főleg nem az értelmes beszéd.

Nem akarok itt lenni. Nagyon nem... nagyon szívesen lennék bárhol máshol, de itt, a központ előtt, ráadásul vele...na azt nem! És mégis, pontosan ez történik. Megpróbálok kihátrálni ebből az egészből... el a közelségétől, az érintésétől, mindentől... legszívesebben a központtól is elmenekülnék, de tudom, hogy nem tehetem meg. Egyelőre nem.
Fogalmam sincs miért is csinálja tulajdonképpen, de olyan, mintha direkt mászna bele a személyes terembe. A fene vigye el! Akár szó szerint is, akkor nem beszélne nekem ilyen marhaságokat, hogy szépfiú. Aha... majd biztos. Mi lenne, ha végre nem velem foglalkozna, hanem mondjuk a saját dolgaival? Vagy olyan lehetőség nem létezik? Kár, pedig örülnék neki.
- Miért, talán hagyma vagy, hogy sírhatnékom támadjon tőled? Ne is álmodj róla, hallod? Szóval ha tényleg miattam jöttél ide, akkor bocs, de szerintem vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél. Nem szokásom meghatódni... egomán okostojásoktól meg aztán végképp nem.
Nem tervezek megfutamodni, eszemben sincs. Ezt pedig valószínűleg az előttem álló okostojás is nagyon jól tudja... sajnos. Épp ezért olyan nehéz visszafogni magam, hogy ne mondjak semmi olyat, amit később megbánhatnék. Méghozzá nagyon.
- Ha tudni akarod, akkor nem, nem éreztetik. Ugyanis nincs mit éreztetni. Főleg nem neked... mégis miért mondasz nekem ilyeneket, hm?
Meglepett, nagy szemekkel meredek rá, és már lépnék is el tőle, de sajnálatos módon túl későn jutott eszembe az ilyesmi, és nem tudtam elhátrálni az arcomat érő simogatástól. Paff... na jó, akkor most van az, hogy gyakorlatilag tényleg lefagytam és szó szerint nem tudok mást reagálni, minthogy nagyokat pislogok és a tőlem telhető legszúrósabb pillantásokkal illetem a srácot. Megérdemli, ehhez kétség sem fér, bár valószínűleg nem igazán fogja érdekelni.

Néha nekem is kijár egy - egy szabadnap, nem igaz? Mármint...  ott a házimunka, ami ugyan nem akkora nagy dolog, de mégis, ott a munka az Outcast's Clubban, az önkénteskedés, amit szívesen csinálok, szó se róla, de néha igazán le tud fárasztani. Pontosabban nem is maga az önkénteskedés fáraszt le, mert szeretek másokon segíteni... hanem egy bizonyos személy akasztja meg a fogaskerekeimet. Igen, Atlas. Neki aztán hiába mondom, hogy ne csináljon vagy mondjon bizonyos dolgokat, mintha direkt, csak azért is azt teszi vagy mondja amit direkt kérem, hogy ne. Most vagy láthatatlan és hallhatatlan vagyok, vagy ő süket, vagy a falnak beszélek... vagy egészen egyszerűen csak magasról és nagy ívben letojja amit kérek tőle. Csak mert miért is ne, ugyebár. Csak mert én mondtam, és akkor az már igazából mindegy is... olyan, mintha nem is mondtam volna semmit. Pff! Az eszem megáll, a fene egye meg azt a hihetetlen magabiztosságát. Mintha minden is az ölébe hullna amit megkíván. Mr. Mindigmindenttudokésaztisjobbbanmintte. Ááááá!
Fogalmam sincs, hogy mégis miért járnak a gondolataim éppen körülötte, amikor annyi minden máson gondolkozhatnék. De tényleg... nem létezik, hogy van valami titkos képessége, és még a gondolataimra és hatással van... ugye nem? Nagyon remélem, hogy nem, különben itt még bajok lesznek... méghozzá nem is kicsik. Azért egyelőre próbálom nem mutatni, hogy mi a nagy büdös harcihelyzet... az kéne még, hogy rájöjjön, hogy rá gondoltam. Ráadásul még én magam sem tudom, hogy mégis mi a fenéért.
Mintha megérezte volna ezt az egész katyvaszt ami bennem van - ami nem lehet, mert nem gondolatolvasó, ugye? Legalábbis nem tudok róla, hogy az lenne... - néhány pillanattal később ér oda a központhoz mint én. Megpróbálom kikerülni, de ő gyorsabbnak bizonyul, így még mielőtt egyáltalán elindulhatnék már mellettem is áll, és közel hajol hozzám... olyan közel, ami már valahogy kényelmetlen közelségnek bizonyul.
- Neked is szia! Mi járatban erre? És ne nevezz Szépfiúnak, hallod?
Az utolsó mondatot, már szinte alig lehet hallani, érteni meg aztán még nehezebben, hiszen összeszorított fogaimon keresztül eresztem ki a levegőre. Mondjuk amilyen szerencsém van úgyis meghallja és válaszol rá valamit, amitől szinte biztosan felmegy bennem a pumpa... de őszintén nem is nagyon számítok másra, ha róla van szó.

Nem, nem nem! Azért sem! Még véletlenül sem vagyok hajlandó a mai nap folyamán átlépni a központ kapuját! Kizárt... bármennyire is tudom, hogy mennem kellene, mert hát segíteni jó dolog, meg nem tudom, de bizonyos körülmények ellene szólnak. Bizonyos elég erősen közrejátszó körülmények. Például hogy valamilyen furcsa oknál fogva semmi kedvem nincs hozzá. Meg hogy szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ott eszi a fene Atlast is. Már elnézést a kifejezésért, de tényleg. Azóta az eset óta ha tehetem nagy ívben elkerülöm. Nehogy még véletlenül valami olyasmit mondjon, amit nem igazán kellene. Vagy esetleg én. Mondjuk ez utóbbitól lehet jobban kellene tartanom. Oké, tudom, hogy nem kerülhetem el örökké, mert hát egy idő után feltűnik, ha nem megyek be az adománygyűjtő központba... de próbálkozni attól még lehet. Sőt, ebben az esetben azt hiszem kifejezetten kötelező próbálkozni... mert nehogymár neki legyen igaza a végén, és az övé legyen az utolsó szó! Ennyi büszkeség még belém is szorult, hogy ne hagyjam magam. Úgyhogy úgy döntök, hogy ma majdhogynem mindenhová is megyek, csak épp a központba nem, nehogy véletlenül összefussak Mr. Igazamvanéstudomis Őpimaszságával. Köszönöm szépen, abból jelenleg nem kérek. Mondjuk szerintem később sem fogok kérni, de az még a jövő zenéje.
Ahelyett, hogy azt tenném, amit egyébként valószínűleg tennem kellene gyakorlatilag szinte mindent is csinálok. Segítek Tongnak a ház körül, sétálok, elmegyek bevásárolni az aznapi ebédhez, ilyenek. Nem igazán figyelem, merre megyek, csak sétálok amerre a lábam visz. Ezért is nézek egy nagyot, amikor egy idő után pontosan ott kötök ki, amit el akarok kerülni: az adománygyűjtő központ előtt. A fenébe! Hogy ezt hogy sikerült, arról fogalmam sincs, de jobb, ha minél hamarabb eltűnök innen, mielőtt valamelyikük észreveszi hogy itt vagyok. Esetleg maga Atlas. Na, az hiányzik a lehető legkevésbé. De hátha megúszom... ha meg mégse, hát... akkor a Sors akarta így, és majd lesz valahogy.