A már megszokott köröket futom ezen a reggelen is. Ryder ezúttal nem tartott velem, úgy látszik az az egy hét munkavállalása Evangeline oldalán kifárasztotta annyira, hogy a következő egy hónapban elvonuljon kényszerpihenőre. Öcsém dramatizálásának gondolatai mosolyra húzzák ajkaimat, miközben a bokáig érő hóban haladok előre a kis csapáson. Hiába teszem meg ezt az utat minden reggel, a következő napra a frissen esett hó ismét beteríti a kitaposott ösvényeket. Buta kis gondolat, de talán ebből a célból is szeretem újra és újra bejárni ugyanazt az utat. Ezáltal minden reggel nyomot hagyok az erdőben, s még ha csak ideiglenesen is maradnak ott, de az én kalandom történelmét őrzik meg.
Apropó, kalandok. Egy egész kedves kis ajándékkal szeretném meglepni Evangeline-t a napokban. Már csak azt kell kitalálnom miként csábítsam el magammal úgy, hogy ő is nyugodtabb szívvel hagyja az asztalán azt a rengeteg papírmunkát és felkérést. Szeretném, ha ismét a régi önmaga lehetne. Félek, hogy a feszültsége fel fogja falni egészében. Épp ezért kell tennem érte valamit. Nem ülhetek ölbe tett kezekkel várva a csodára, hogy majd minden rendben lesz. Neki most van szüksége a barátokra. Én pedig állok rendelkezésére.
Amíg a tervemet ízlelgetem, azon kapom magam, hogy éppen csak eltávolodtam a megszokott ösvényemtől. Vagy már több lépést megtettem volna, mióta letértem a helyes útról? Egy pillanatra meg is torpanok, hogy hátra pillantva megnézhessem merről is jöttem és hogy a lábnyomaim ugyanazokat a fákat hagyták-e el, mint mindig. Sajnos pár ismeretlen tényező kerül velem szembe, mely arra utal, hogy nem vagyok a megfelelő erdei úton. Ha pedig ez sem volna elég, az előttem magasodó üvegfal bőven elég információval szolgál. Érzem magamban, ahogy a torkom egy pillanatra elszorul a falon túli látványon. Minél messzebb kalandozik tekintetem a déli területek távjain, annál hevesebben ver a szívem a mellkasomban is. El is fordulok gyorsan, majd lesütött szemekkel indulok meg a fallal párhuzamosan, abban reménykedve, hogy ezzel a módszerrel hamarabb kijutok az erdőből. Utam során megállíthatatlanul török előre a hóban, s látszólag tényleg semmi sem tarthat vissza, ám abban a pillanatban, hogy egy kósza lelket látok a fal túloldalán, tekintetem felszökik az idegenre. Lépteim lelassulnak, s szívverésem is mintha ritmust váltana. Még sosem láttam embert a fal mögött. Kíváncsi szemekkel fürkészem az idegen hátát, ahogy ő lapjaiba feledkezve körmöli a szavakat. Vagy netán rajzol? Mozdulok is egyet, hogy jobb rálátást kaphassak, ám ekkor ő is velem párhuzamosan emelkedik fel. Első gondolatom az, hogy úgy néz ki, mint egy herceg. Ami lehet butácska elképzelés tekintve, hogy semmit sem tudok róla, viszont az öltözetéből ítélve valóban egy nemesi sarjra hajaz. Különös viszont, hogy egyáltalán nem tűnik emberinek. Mintha csak lefestették volna... Némileg emlékeztet a saját tükörképemre, mellyel már hetek óta barátkozok.
Távolságtartóan teszek is egy lépést hátra, hiszen nem ismerem őt, nem tudom mikre lehet képes még így az üvegfalon túlról is. Főként arról a területről, melynek ismeretlenségétől a legjobban félek. Mégis most erőt véve magamon emelem fel egyik kezemet, mikor már teljesen felém fordult. Félénk mosoly követi az integetést, remélve, hogy nem csak egy délibábot köszöntök. Egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy ő valóban lát engem és nem csak valami megtévesztő film vetül le elém.