Prince Phobos & Pitch Black

Long time no see

Megannyi fiatal tehetség életét követtem nyomon. Az árnyékban megbújva, az álmokban rejtőzve, valamilyen úton-módon megoldottam, hogy vagy személyesen, vagy a rémálmaim által, de jelen lehessek. Az Ébredésem óta pedig kifejezetten elememben éreztem magam és kellemesen szórakoztam a környezetemmel.
Azonban, az ösztöneim azt súgták, hogy nemcsak én voltam az egyetlen, aki ebbe a világba csöppent, így némi emberismeret és logika szükségeltetett ahhoz, hogy Vernon és Wesley személyére is ráismerjek. Kevés ilyen toxikus barátsággal találkozott az ember, de ha egyszer túlvolt a találkán egy életre megjegyezte őket magának. Vernonnal sok időt töltöttem együtt, elvégre bizonyos pénzügyi kérdésekben gyakran kérte a tanácsomat, most azonban nem ő érdekelt, hanem a barátja, Wesley.
Vernonnal üzentem neki, azt is hozzátettem, hogy ha nem méltóztatik megjelenni, akkor megelevenítem a legrosszabb rémálmait is. Megjelöltem a helyszínt és az időpontot. A város legpuccosabb éttermében vártam őt.
Mivel korábban érkeztem, így vár az asztalnál ülve vártam, hogy ismerős sziluettjére ráismerhessek. Emlékeztem még arra, amikor gyerek volt. Milyen tehetséges és becsvágyó gyerek! Kedveltem a hozzá hasonlóakat, hiszen őket lehetett formálni, csiszolgatni, tökéletesíteni, amíg nem voltak hajlandóak minden eszközt megragadni azért, ami nekik alanyi jogon járt.
Békésen iszogattam az italomat, és az arra járó pincér türelmét kértem, amikor végre felbukkant. Mostanában nem sokat beszéltünk, elvégre Vernon intézte neki a piszkos munkát, de egyszer-kétszer összefutottunk már.
- Wesley! Szép estét! – álltam fel mosolyogva, hogy kezet rázhassak vele, amikor megközelítette az asztalomat. A poharat óvatosan letettem az asztalra, hogy kézfogás közben halkan odasúghassam neki: - Vagy hívjalak inkább Phobosnak, druszám?
Barátságos mosollyal engedtem el, és telepedtem le ismét az asztalhoz, miközben intettem neki is, hogy bátran foglaljon helyet.
- Rég találkoztunk! Ahogy Vernontól hallottam, most sincs másképp a helyzet. Még mindig a húgodé minden, nem igaz? – kíváncsiskodtam csevegő hangnemet megütve, bár ez az egész játszma részemről inkább arra ment ki, hogy rám emlékezett-e még abból az időszakból, amikor az élete a feje tetejére állt. Ezek után arra is bátorítottam, hogy próbálja ki a steaket, vagy a tengeri herkentyűket, ugyanis mindkettőt nagyon ízletesre készítették el az étteremben, bár ez inkább csak felesleges sallangnak tűnt a részemről, mint tényleges, érdemi információnak.

345 szó •••    ••• youtube