Jamie & Pitch Black

let's paint some nightmares together

Összepréselt ajkakkal, mély, torokból jövő nevetést hallattam. Még csak nem is ért váratlanul az ellenkezése. Elvégre, valahol mélyen még mindig ott lapult benne az a Jamie Bennett, aki a végsőkig hinni akart. De vajon megérte a makacs ragaszkodása? Nem hinném.
- Ugyan, ha én eltűnnék az életedből, akkor végleg egyedül maradnál – kulcsoltam össze az ujjaimat szórakozott mosollyal. Nem volt ínyemre való a világítás, így egyetlen mozdulatom elegendő volt hozzá, hogy az árnyékok megnyúljanak körülöttünk. – Elvégre, senki más nem ért meg téged, csakis én.
Már-már vidoran hangoztak a szavaim, hiszen a tartalmuknak igenis akadt valóságalapja. Pontosan tudtam milyen volt számkivetettnek lenni, olyannak, akit őrültnek néztek, vagy akibe bele lehetett rúgni. Ismertem az elveszettség érzését, ahogyan azt is, amikor az összes világba vetett hited elillant, mintha soha nem is lett volna jelen az életedben.
- Ó, már itt tartunk? – kuncogtam, bár az álmai alapján és Sophie jóvoltából pontosan tudtam miként érzett az Őrzők iránt. Jótékonyan elengedtem a fülem mellett a „haver” megszólítást, azonban amikor árulásról beszélt, akkor közeledni kezdtem felé.
- Már mondtam, Jamie. Én, az Őrzőkkel ellentétben nem árulok el senkit. Lehetséges, hogy piszkosan játszok, de nem vagyok sem ostoba, sem pedig hálátlan, hogy hátba szúrjam a saját szövetségeimet – feleltem komoran, elvégre a rémálmokhoz és Calypsohoz hűséggel tartoztam. Calypso volt az, aki segített felépülni, és mellette tanultam meg erőt meríteni a saját félelmeimből. Bármennyire is szeszélyes volt, sose árultam volna el azt a nőt.
- Hm. Akadnak dolgok, amik meglepetést tudnak okozni, például egy makacs kisgyerek, aki sokáig nem adta fel a hitét. Milyen szerencse, hogy azóta felnőttél, Jamie. – Úgy tettem, mintha gondolkoznom kellett volna egy kicsit a válaszomon, de valóban kevés dolog akadt a világon, amit ne vettem volna számításba. Taktikus voltam. Kedveltem a stratégiákat és a játszmákat, ezek köré építettem fel a sötét és rettegéssel teli világomat.
- Megmentetted őket, igen. És mivel is hálálták meg a segítségedet? Szerinted meg fognak menteni téged, amikor több millió másik gyerek van a világon, akikre „vigyázniuk” kellene? Már mondtam: megmentetted az életüket, ők pedig visszatértek a mindennapi teendőikhez, így aztán nincs idejük rájuk. Lásd be, Jamie, számukra egy vagy a sok közül! – próbáltam türelmesen érvelni, de amikor továbbra is Jack Frostot védelmezte, akkor nem tudtam megállni, hogy kegyetlenül ne szúrjak oda neki. – Ha nem tudták átformálni, akkor hol van Jack? Hol van Jack, Jamie? Miért nem ő áll előtted? Miért én vagyok itt és akarok neked segíteni?
Pontosan tudtam, hogy Jack Frost mivel töltötte a nappalait és az éjszakáit, sőt azt is, hogy közelebb volt Jamie-hez, mint gondolná, de ezt nem kötöttem a fiú orrára. Azt akartam, hogy elhiggye: magára maradt. Technikailag, ez így is volt. Mivel az Őrzők sem emlékeztek saját magukra és a nyomorúságos életüket próbálták egyben tartani, így abszolút nem volt idejük foglalkozni a kis Jamie Bennett-tel. Eljött hát az én időm.
Szórakoztatott a látvány, ahogy fel-alá sétált a szobájában, én pedig kényelmesen kitámasztottam magamat az ágyán, és vártam, hogy végre összeszedje a gondolatait. Tengernyi idő állt a rendelkezésemre, így abszolút nem zavart, ha időre volt szüksége, addig is lehetőségem akadt táplálkozni a félelmeiből.
- Sajnos, Jamie, nem tehetem – néztem vele farkasszemet, ahogy fenyegetően mutogatni kezdett, és megindult felém. Az arcom sem rezzent. Ebben a szituációban nem én voltam az, aki rettegett.
- És érdekelt engem valaha, hogy ki mit parancsolt nekem? – húzódtak féloldalas mosolyra az ajkaim, ahogy magabiztosságot és erőt sugározva meguntam a játszadozást, és felemelkedtem az ágyáról. Ismerhetett volna annyira, hogy tudja, a saját szabályaim szerint szerettem játszani, vagy éppen a kedvemre szerettem formálni a környezetemet, de ha minden jól ment, akkor ő maga is megtapasztalhatta, hogy mindezt miként működött a valóságban.
- Igen, neked – bólintottam, majd a következő szkeptikus kijelentésére nem tudtam elfojtani a kacajomat. – Egyelőre nem fogom elárulni, de biztosíthatlak afelől, hogy az Őrzők nincsenek az utamban, de ha valami oknál fogva mégis feltámadna bennük a tettvágy, akkor mi sokkal erősebbek vagyunk.
Utaltam arra, hogy ezúttal nem voltam egyedül, így nem egymagam vívtam meg ezt a csatát, hiszen számtalan hozzám hasonló lélek kiáltott igazságért, és bizony egyikünk sem viselte jól a vereséget, vagy éppen azt, hogy a háttérbe szorították. Eljött a mi időnk, hogy kiharcoljuk magunknak a saját történetünk elmesélését.
Meg akartam törni. Azt akartam, hogy adja fel a küzdelmet és álljon át az én oldalamra, hogy egyszer s mindenkorra a hitét olyasvalami fektesse, amely hálásan viszonozta a belefektetett bizalmat. Jamie még nem látta a benne rejlő potenciált, ahogy azt sem, hogy a sötétség mennyire várta őt, de én tisztában voltam azzal, hogy milyen erő rejlett benne.
- Ó, csupán annyit, hogy tudomásom szerint ő még mindig rendületlenül hisz az Őrzőkben és szemérmetlenül boldog. Vannak barátai, népszerű, sőt talán még egy fiú is legyeskedik a közelében… Biztos bosszantó lehet végignézni, hogy amíg ő mindent megkap az élettől, addig számodra nem jut több annál, hogy bűnbaknak tartanak, vagy éppen rajtad vezetik le ostoba gyerekek a frusztrációjukat, mert gyengének és őrültnek tartanak. Szerintem viszont épp ellenkezőleg… - Nem feltétlenül akartam a testvéreket egymás ellen hangolni, hiszen Sophie-ból is hasznom lehetett, de a féltékenységet akartam ébreszteni a fiúban annyira, hogy átgondolja majd az ajánlatomat.
- Persze, hogy nem érted, hiszen sosem kérdeztél. A gyerekkori hőseid azt mondták neked, hogy ők jófiúk és én gonosz vagyok, ezért melléjük álltál. Nem hibáztathatlak azért, mert naivan hittél a hőseidben – tártam szét a karjaimat, majd egyből leengedtem a kezeimet, hiszen nem volt okom őt gyűlölni, amikor sokkal jobban jöttem ki a helyzetből. Való igaz, ebben sokat segített a mostani a környezetünk, amelyből új erőt meríthettem, de ő volt az, aki elindított egy úton.
- Pedig, Jamie, hidd el, hogy nagyon is hasonlítunk. Akár meg is mutathatom neked, hogy mennyire – ajánlottam fel neki, hogy elé tárom a színtiszta igazságot a múltammal kapcsolatban, bár ahhoz ennél többre volt szükségem. Tudnom kellett, hogy számíthattam-e rá, máskülönben nem lett volna értelme emlékeket mutatnom neki. Mert valahol mélyen, bennem is eltemetve élt az a gyermek, akit nap mint nap megaláztak és megsemmisítettek, egészen addig, amíg el nem nyelt a sötétség, és a rosszakaróim nem találkoztak a saját rémálmaikkal.
Hagytam, hogy leülepedjenek benne a szavaim, elvégre sok mindent meg kellett emésztenie és át kellett gondolnia, így csak komótos léptekkel visszasétáltam az ágyához és leereszkedtem mellé. Nem törtem meg a csendet, amíg ő nem akart beszélni, addig elszórakoztattam magamat az ujjaim között pergő fekete álomhomokkal, de a szemem sarkából az ő arcának a rezzenéseit figyeltem.
Még ebben a sötétben is pontosan láttam, hogy miként változtak benne az érzések, majd amikor felém fordult, és meghozta a döntését, akkor elégedetten elmosolyodtam.
- Nagyszerű. Üdvözöllek a köreinkben, Jamie! – nyújtottam felé a fekete homokszemektől csillogó kezemet, hogy megpecsételjük a szövetségünket. Amint hajlandó volt kezet fogni velem, a fekete szemcsék a tenyerére és a kézfejére ragadtak, egyfajta jeléül annak, hogy a tanítványomnak fogadtam őt.
- Ne aggódj, a valóságban nem lesz nyoma, de ha eleget gyakorolsz, akkor a képességeidet ott is tudod kamatoztatni – utaltam arra, hogy az álompecsét csak ebben a világban látható, majd feltápászkodtam az ágyáról. Az árnyékokból az általa ismert rémlovak kúsztak elő immár barátként üdvözölni őt, de csak kettő maradt velünk a végén.
- Készen állsz arra, hogy megkezdd a tanulmányaidat? – érdeklődtem mosolyogva, hiszen a bőröm alatt elfogott egy elégedett, csiklandozó érzés, hogy végre a sok dráma után mókázunk egy kicsit. Én készenálltam átadni a tudásom és a hatalmam egy részét a fiúnak. Ha bosszút akart állni másokon és fájdalmat akart okozni nekik, akkor mégis milyen barát lettem volna, ha lebeszéltem volna őt?

1222 szó •••    ••• youtube

Jamie & Pitch Black

let's paint some nightmares together

Amikor először szembesültem Jamie Bennett félelmeivel, meglepődtem, hiszen azt hittem volna, hogy a körülmények ellenére szentül hitt az Őrzők létezésében, a barátságukban és abban, hogy megvédik őt minden rossztól. Ő volt az utolsó gyermek, aki hitt bennük, s láss csodát, ezt a hitet a rideg valóság képes volt darabokra zúzni. Noha időnként megpiszkáltam az álmait és közrejátszottam abban, hogy eljussunk idáig, de ő maga indult el ezen a magányos úton, én pusztán gondoskodtam róla, hogy ne térjen le az ösvényről. Remek tanonc válhatott belőle. Megannyi kiaknázatlan lehetőséget rejtegetett magában, csupán arra volt szüksége, hogy valaki felkarolja őt. Tucatnyi, potenciális személynek váltam már a mentorává, de egyikük sem volt olyan, mint Jamie.
- Tudod, attól, hogy kiabálsz velem és azt hajtogatod, hogy nem vagyok valós, még nem fogok eltűnni – nevettem fel kurtán. Valahol még mindig élt benne a gyermek, aki naivan azt gondolta, hogy minden problémája egy csapásra megszűnhetett, de ez a szituáció nem oldódott meg magától, ahogy elűzni sem tudott ebből a kényelmes kis álomból, amelyet kettőnknek ágyazott meg.
- Jamie, a kis barátaiddal ellentétben én igenis valós vagyok – emeltem rá a tekintetemet immár az ágyon ülve. Hangom nyugodt, már-már szórakozottnak tűnt, hiszen a fiú nagyon kétségbeesetten próbált szabadulni tőlem, elfelejtette, hogy ezzel inkább csak teret adott nekem a saját világában.
- Vajon miért nem lep meg? – kuncogtam halkan, amikor kijavított. – Elvégre, mit vártál a Húsvéti Nyúltól, a Fogtündértől, a Mikulástól, vagy épp Sandytől, akik Jack érkezéseig mással sem foglalkoztak, csakhogy ellássák a feladatukat, de évszázadok óta nem találkoztak egy gyerekkel sem? Nem gondoltad, hogy vissza fognak térni a mindennapi teendőikhez és a kis hószünetes barátodat is a kedvükre formálják majd? Jamie, ők sose törődtek a gyerekekkel, nekik csak a gyerekek hitének fenntartása volt fontos, hogy ők életben maradhassanak.
Szórakozottan nyújtottam ki a lábaimat, hiszen ha egy kicsit is fel tudta idézni a találkozásunkat, akkor sem róluk szólt ez a mese, hanem arról, hogy az Őrzők képesek legyenek megtartani a saját erejüket. Ezt már akkor be kellett volna látnia, de Jack túlságosan is próbálta védelmezni őt és a kis barátait.
- Sose nem maradnak veled. Elfelejtenek, magadra hagynak, elárulnak, ahogy te is mondtad. Tele maradsz kételyekkel, és a végén nem marad más, csakis a csúf igazság és a félelmek – vontam meg a vállamat, hiszen mindketten tudtuk, hogy talán a gyermekilét csupa móka és kacagás volt, de ahogy teltek az évek és az ember felnőtté vált úgy találta meg a szorongás, a depresszió, a rettegés. Nekem jók barátaim voltak, erősítettek engem, de mindenki mást csak összetörtek, ha hagyták, hogy eluralkodjanak felettük.
- A te álmaid hívtak ide, Jamie. Nem én tehetek róla – tártam szét a karjaimat. Éreztem az élcelődést, a szavai mögött megbúvó provokációt, mégis egy halvány mosoly kíséretében tápászkodtam fel az ágyról, hogy megállhassak vele szemben.
- Lehet, hogy akkor elveszítettem egy csatát, de a háború még előttünk áll. Nem áll szándékomban ártani neked, amikor neked hála ébredtem rá arra, hogy láthatatlannak lenni nem is volt olyan szörnyű. Mint tapasztalhatod, nem vagyok olyan erőtlen, mint amilyennek egykor tűntem – néztem a szemeibe, még akkor is, ha kicsit előre kellett dőlnöm a magasságom miatt. Hosszútávon haragtartó voltam, de Jamie más volt, mint az Őrzők. Formálható, tanítható, olyasvalaki, akit könnyen elragadhatott a sötétség.
- Csakugyan? – szakadt ki belőlem a nevetés, miközben elnyeltek az árnyékok, és ismét az ágyon ülve bukkantam fel. – Tudom, Jamie, hogy hazudsz.
Számtalan álmatlan éjszakájánál jelen voltam valamilyen formában, így erős túlzás volt azt állítani a részéről, hogy nem volt szüksége segítségre. Még a húga is elárulta valamilyen módon, hiszen mit sem sejtve a nappaljairól is csepegtetett számomra információkat.
- A húgod? A személy, aki még nagyobb galibát okoz az életedben és egyáltalán nem érti meg, amikor nem kérsz a segítségéből? Ugyanarról a személyről beszélünk, akinek az élete sínen halad, míg téged elnyelnek a problémáid? – tettem fel neki további kérdéseket, hiszen el akartam bizonytalanítani. Azt akartam, hogy bennem higgyen. Ha választania kellett két oldal között, akkor enyém mellett döntsön.
Türelmes voltam, elvégre ismertem ezt a játékot, ahogyan azt is tudtam, hogy óvatosan kellett becserkésznem a tanoncaimat. Jamie-vel nem indult jól a kapcsolatunk, bizalmatlan volt velem szemben, de a helyzetet, ha ügyesen forgattam a szálakat, akkor még előnyömre változtathattam.
- Mint mondtam, a rémálmok téged szólítanak, én pedig tartozom neked annyival, hogy tanítalak, hiszen nélküled nem lehetnék az, aki vagyok. Valóban mehetnék bárkihez, de a rémálmok és én téged választottunk. Lehet, hogy nem indult jól a kapcsolatunk, de mint mondtam, nem táplálok haragot irántad – felsóhajtottam, amikor arról beszélt, hogy az Őrzők kihasználták, így amikor felém fordult, kénytelen volt ismét elhagyni a kényelmes ágyát, hogy egálban lehessünk.
- Én nem vagyok olyan, mint Ők. Ezzel te is tisztában vagy. Elárultam én bárkit is? Nem. Megadtam Jacknek a lehetőséget, hogy megismerje a múltját, ezáltal pedig önmagát. Cserébe egyetlen dolgot kértem. Egyet. Ő volt az, aki elárult engem, hogy a többiekről ne is beszéljek. Ha valaki létezik ezen a világon, aki tudja milyen érzés, amikor hátba szúrják, a porba tapossák, vagy levegőnek nézik, az én vagyok – vettem fel vele a szemkontaktust. Soha nem árultam el a szövetségeseimet. Megtehettem volna, mégis kitartottam azok mellett, akik leköteleztek. A drága Őrzőivel szemben én ismertem a hűség fogalmát. – Arra akartam kilyukadni a kis találkozónk kapcsán, hogy egyikünknek sem kellene egyedül lennie, vagy eltűrnie azt, amit a környezet tenni akar vele. De mint mondtam, ha nem akarsz a saját igazadért harcolni, akkor el is mehetek.
Tartottam némi hatásszünetet. A szoba egyre sötétebbnek és baljósabbnak tűnt, pedig nem csináltam vele semmit, csupán az ujjaim köré fekete álomport varázsoltam, és azzal szórakoztattam magamat. Készen álltam akár a távozásra is, ha Jamie ennyire el akart űzni magától, akkor egy másik éjszaka visszatérhettem hozzá.
- Csak annyit kérek, hogy gondold át. Gondold át, hogy hajlandó vagy-e tanulni tőlem és kiaknázni azt a hatalmat, amellyel szolgálhatok.

952 szó •••    ••• youtube

Jamie & Pitch Black

let's paint some nightmares together

Eleget gyötörtem már Jamie Bennettet, ahhoz hogy a jelenlétem se kelljen rémálmokhoz. Ezúttal nem én küldtem hozzá lidércnyomásokat, ő maga keltette életre őket. Épp csak otthagytam Sophie cukormázas Csodaországát, amikor Jamie álmaiban arra a jelenetre érkeztem meg, hogy kétségbeesetten könyörgött az Őrzőknek, hogy ne hagyják el.
Bánatára azonban az álombéli alakokat cseppet sem hatották meg a szavai, olyan könnyedén fordítottak neki hátat, mintha nem is ismerték volna. Ahogy az Őrzők alakja eggyé olvadt a homállyal, így maradtunk Jamie-vel kettesben. A háta mögött álltam, nem szóltam hozzá, csupán figyeltem a meggyötört sziluettjét. Ismertem azokat az érzéseket, amelyek benne tomboltak. Régi, mégis ismerős emlékként éltek bennem azok a gondolatok, amelyek az ő elméjét is szétfeszíthették.
- Most már átérzed, milyen magányosnak lenni – törtem meg a köztünk feszülő csendet, csettintésemre pedig halovány, szürke fények gyúltak a romokban heverő szobában. Vajon a fiú álmai a valóságot, vagy a lelke megtörtségét tükrözték? Talán egyiket sem, talán mindkettőt. De nem akartam őt bántani, kínoztam eleget azért, amit tett.
- Lehet az Őrzők cserben hagytak, de én sosem tennék ilyet. Sőt, akár segítségként is szolgálhatok – foglaltam helyet a takarókkal teli ágyon, ezzel is jelezve, hogy nem állt szándékomban fizikailag bántani őt. – A rémálmok kiszagolják a negatív érzéseket, félelmeket, az életedben elég sok rossz esemény következhetett be, mert szinte vonzod őket, Jamie.
Az ölembe ejtettem a kezeimet, miközben a tekintetemet az alakjára emeltem. A hangomon is érezhette, hogy nem voltak ártó szándékaim, már rég megtettem volna, ha ténylegesen rosszat akartam volna neki.
- Ha esetleg meguntad, hogy mások segítsége után sóvárogj, vagy arra a döntésre jutottál, hogy szeretnéd egyszer kialudni magadat, állok rendelkezésedre. A kezedbe adhatom azt a hatalmat, amellyel megzabolázhatod a rémálmokat, kedved szerint irányíthatod őket, vagy akár a valóságban is kiállhatsz magadért. – A kezeimet lassan hátracsúsztattam a takarót, és a könyökeimmel támasztottam ki magamat, hogy ne kelljen túlságosan hátrabillenteni a fejemet, ha látni akartam az arcát.
- Természetesen, mindez csupán egy ajánlat. Nem kötelező elfogadnod, ahogy a társaságomat sem kell elviselned. Viszont jelenleg én vagyok az egyetlen, aki megálljt parancsolhat a rossz álmoknak, és láthatóan én is vagyok az egyetlen, akit érdekel, hogy mi van veled – sóhajtottam fel, ahogy az ujjaimmal a takaró szélét kezdtem babrálni. A félhomályban Jamie fáradt arcáról másnak talán egy kísértet jutott volna eszébe, én viszont a potenciált láttam a fiúban. El akartam hitetni vele, hogy Őrzők teljesen lemondtak róla, és nem volt nehéz dolgom, hiszen ő maga erről álmodott anélkül, hogy megpiszkáltam volna bármit is.
- Csak egy szavadba kerül, hogy maradjak-e. Tudom, a múltban nem indult jól a kapcsolatunk, de már valahol mélyen akkor is értetted, hogy miért cselekedtem – csöpögtettem belé a szavaimat, remélve, hogy megfelelő hatást kelthetek benne. – De nem vagyok dühös, amit tettél. Kiálltál azért, amit igaznak hittél, én pedig hálás lehetek, hiszen nélküled nem találkoztam volna olyan személyekkel, akik meghatározták az életemet. Szóval, mit szólsz, Jamie? Hajlandó vagy társulni velem?

473 szó •••    ••• youtube