Water is memory

Ez az ostoba a frászt hozza rám a fulladási kísérleteivel. Tényleg így akarná magára vonni a figyelmemet, vagy szimplán baleset az egész? Bárhogy is legyen, igazán mázlistának nevezetheti magát, amiért a tengerrel karöltve megkíméljük az életét, sőt a hullámok még segítenek is abban, hogy rátaláljak.
Mégis, amikor megragadom őt, akkor elfog a félelem, hogy meglát majd. Nem akarom, hogy bezárjanak, vagy kísérleti nyúlként használjanak egy laborban, amikor semmi közöm ehhez a világhoz. Én csak szabad akarok lenni és haza akarok menni.
A partra érve azonban hamar felveszem a börtönömet, hiszen Solaris így ismer engem, és jobb ha ezzel az arccal találja szemben magát, amikor magához tér. Már készülnék kivonni a testéből a felesleges vizet, miközben azon bosszankodok, hogy miért nem tud végre felébredni. (Egy cseppet sem az aggodalom és az adrenalin dolgozik bennem, hanem a harag, amiért ilyen ostoba.) Mégis, hosszasan kifújom a levegőt, amikor észlelem, hogy mocorogni kezd. Megkönnyebbülök, amiért nincs szükség a képességeim további használatára, így én is kicsit nyugodtabban ülök a fenekemre mellette a homokban.
Összeráncolom a homlokomat, amikor a nevemet mondja. Nem Sigridnek hív, nem Sirinek szólít, hanem Nokknak. Összeszorul a gyomrom már csak a gondolattól, hogy talán mégis ismerjük egymást egy másik életből, mégis félek, hogy csak képzelem az egészet, és valójában teljesen mást suttogott.
- Igen, tudod, ez a vízimentők dolga. Még a beugrós vízimentőknek is – húzom el a számat kelletlenül, hiszen rengeteg zavaros érzés kavarog bennem. Sol vajon a régi életem része lenne? Ezért érzem néha azt, hogy már ezer éve ismerjük egymást? Hiábavalóan próbálom kizárni őt az életemből? Annyira összezavar az egész.
- Valószínűleg belefulladtál volna a tengerbe – jegyzem meg szarkasztikusan, mert még véletlenül se akarom kimutatni, hogy tényleg aggódtam érte. Semmi mást nem akarom, csak leplezni a bizonytalanságomat, amelyet az egész szituáció vált ki belőlem. Azonban, ahogy megpróbál felülni, automatikusan nyúlok utána, hogy feltámogassam őt.
- Vigyázz magadra! Nem kell kapkodni – szólok rá valamivel barátságosabb hangnemet megütve, de a kezem továbbra is a hátán pihen, készen állva arra, hogy segítsek neki, ha mégis rosszabbul érezné magát.
- Mondd, mi történt? Mire emlékszel? – puhatolózok óvatosan, hiszen továbbra sem tudom eldönteni, hogy én képzelődtem korábban, vagy tényleg a nevemen szólított-e. Ha valóban ismer, akkor ki volt? Gale? Valamelyik gólem? Honeymaren bolond öccse? Vagy esetleg Bruni lett volna?
Annyira örülnék neki, ha nem kellene egyedül osztoznom ezen a terhen, amelyet cipelek magammal, mégsem érezem azt, hogy képes lennék önmagamtól beismerni az igazat.

◉ 735 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Ritkán teszek szívességet másoknak, amelyet aztán a másik fél valamiért baráti jelzővel lát el, pedig továbbra is azt vallom, hogy nincsenek barátaim. Amióta visszanyertem az emlékeimet, azóta azokat a kapcsolataimat is megkérdőjelezem, amelyekben egykor oly biztos voltam. Ezért is váltottam munkahelyet, hiszen az emberek közelsége taszít, viszolygok tőlük, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a hatalom, amellyel rendelkezem, mások számára igen csábító lehet, arról nem is beszélve, hogy képtelen lennék Solaris szemébe nézni azok után, hogy… Nos, hogy lényegében ráébredtem arra, hogy nem embernek teremtettek.
Most mégis beleegyeztem abba, hogy az egyik ismerősöm helyett pár óráig vízimentőként felügyelek, habár utálom a tömeget, a víz közelsége mégis nyugalommal tölt el. Ráadásul, amíg alant gyerekek homokvárat építenek, a fiatalok strand labdáznak, vagy mások napoznak, addig senki nem vesz tudomást a létezésemről, ahogy fent ücsörgök a magasban, időnként bele-belepillantok az ismerősöm által otthagyott rejtvényújságba, azonban az esetek többségében a hullámokban gyönyörködök.
Imádom nézni, hogy a fodrozódó víztömegen megcsillan a napfény, vagy ahogy a hullámok a partot érve megtörnek. Kedvtelve figyelem a vízen ringatózó hajókat is, amelyek a kikötőben horgonyoznak, s már-már a szívem majdnem elcsábul, hogy megmártózzak a tengerben.
Egy ideje azonban egy ismerősnek tűnő alakot figyelek, aki egyre inkább távolodik a parttól. Aggódom, nehogy baja essen, bár titkon talán kicsit mégis azt remélem, hogy be kell mennem érte. Csábít az otthonom, az igazi otthonom, ahová mindig is tartoztam.
El kell hajolnom, mert egy labda repül el a fejem mellett. Ennyit arról, hogy senki nem foglalkozik egy vízimentővel…
- Hé, te! – rivallok rá az egyik fiatal srácra, aki menten összerezzen a hangom, vagy éppen a tekintetem láttán. – Figyelj már egy kicsit jobban oda!
Nincs érzékem az emberekhez, ez olyan tagadhatatlan tény, mint ahogy az ég kék, a hullámok átlátszóak, vagy a fű zöld. Nem is akarom, hogy kedveljenek, mert a végén állandóan a hülyeségeikkel fárasztanának.
Amikor ismét a szememhez emelem a távcsövet, a távolodó alakot nem látom sehol. Hiába pásztázom a vizet, a hullámok, az ösztöneim azt súgják, hogy bajba került. Az utolsó pillanatban csípem el ahogy a keze a víz alámerül.
Izgatottsággal vegyes aggodalommal dobom le a távcsövet, és szökkenek le az emelvényről. A talpamat perzseli a forró homok, de nem foglalkozok ezzel a bizsergő érzéssel. Futásnak eredek, egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha Gale a hajamba kapna, pedig tudom, hogy nincs itt, így a fejemet rázva egyenest a hullámok közé vetem magam, és úszni kezdek. A hullámok a hátukon hordoznak, de a tempómat így is lassúnak gondolom. Ez az átkozott emberi test még mindig akadályoz a szabadságomban.
Amint kellő távolságba kerülök a parttól, a víz alá bukok, hogy feltöltsem a valódi alakomat, és immár paripaként vágtázzak a tengerben. Sokkal gyorsabban haladok így és a látásomat sem homályosítja el a sós tengervíz. A patáim hangtalanul szelik a tengert, ahogy egyenest az ismeretlen fuldokló irányába tartok. A tenger súgja merre kell tartanom.
Az esetek többségében nem avatkozok bele emberi sorsokba és hagyom őket a tengerbe veszni. Elsa törte meg ezt a bevett szokást, bár technikailag ő sem nevezhető teljesen embernek. Még mindig aggaszt, hogy nem tudok a többiekről semmit, de most elhessegetem ezt a gondolatot, ugyanis kiszúrom az emberemet. Először nem ismerek rá, aztán kellemetlen rántást érzek a gyomromban, amikor közelebb érve meglátom őt: Solaris.
Haragos buborékokat gerjesztek magam körül. Komolyan szükséges megöletnie magát? Egyszer az életben nem vagyok mellette, és már meg akar halni? Dühösen fújtatva mélyebbre ereszkedek, hogy elkapjam a merülő testét. Érzem, ahogy a hátamnak csapódik. Az erőmet használva, áttetsző vízkötelékekkel rögzítem magamhoz aztán az orra és a szája köré légbuborékot generálok.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ha egyszer meghal, akkor én fogom megölni a gondolatlansága miatt, és nagyon szerencsés lehet, amiért most a tenger elkalauzolt hozzá. A felszínre, azonban nem a strand felé veszem az irányt, hanem egy titkos kis öböl felé, amelyet kevesen ismernek. Ostoba lennék paripaként parádézni egy rakat ismeretlen ember előtt, a végén még elfognának, hogy hülye kísérleteket végezzenek rajtam, ebből pedig köszönöm, nem kérek.
Az öbölbe érve óvatosan leeresztem a testét, hogy utána magamra öltsem ezt az idióta emberi gúnyát, és kipukkasszam az arca körüli légbuborékot. Nagyon remélem, hogy menetközben nem tért magához, mert úgy egyszerűbb lesz bemesélni neki, hogy beúsztam érte.
- Gyerünk, már, te hülye… Kelj már fel! – morgom az orrom alatt, miközben a tenyereimet a mellkasára fektetem. Gőzöm nincs miként kell újjáéleszteni embereket – mint említettem már, megölni szoktam őket, nem megmenteni -, arra azonban képes vagyok, hogy szükség esetén a mágiámmal kivonjam a vizet a tüdejéből.

◉ 735 words ● youtube ● note:    ◉