Álmaimban mindig egy elvarázsolt erdőben jártam – tényleg az volt. Azt hiszem, túl sok időt töltök a gyerekek között és már én magam is elkezdek képzelődni, nem igaz? Még hogy varázslat és miegymás. Néha azt álmodom, hogy nem csak egy erdőben vagyok, hanem valami kis kék lény vagyok. Vagy lila. Igen, néha lila, vagy sokkal inkább rózsaszínes figura. Kissé érdekesen festhetek, bármi is legyek! És igen… egy valamiben egyezek az álombéli lénnyel. A melegben nem érezzük jól magunkat, ellenben a hidegben. Na ott igen! Nem tudom, miféle helyet kreál a képzeletem, hogy jártam-e már ott bármikor is – kétlem, de egy biztos, legtöbbször hó borít mindent. Én pedig, vagyis hát az álombeli lény imád benne dagonyázni. A jó kis hideg, fagyos masszában.



Őszintén? Jó lenne néha ott lenni. Ez a meleg itt Suncrest-ben kikészít, de nem tehetek ellene semmit. A falak, azok az átkozott falak nem engednek el messzire! Mintha egy láthatatlan kéz rántana vissza, akárhányszor a fal közelébe megyek. Mintha visszapattannék róla, akár egy gumilabda. Oh, igen, még egy kép az álmaimból. Ott is valami varázshatár veszi körül az erdőt és ha bárki ki akarna onnan lépni, visszapattan oda, ahonnan indult. Furcsa egybeesések.
Kedvem lett volna már többször is megbeszélni valakivel, bárkivel ezeket a furcsa álmokat, de mégis kinek mesélhettem volna róla? Nokk az utóbbi időben elkezdett kerülni… és fáj, rohadtul fáj, így ha sikerülne beszélnem vele, nem az álmaimról fecsegnék. Hansnak kéne beszélnem? Örülök, ha egyáltalán bármikor is meghallgat. Hiába tartom a barátomnak, nem tudom, ő miképpen áll hozzám. Talán sehogy. Így nem marad más, csak… én magam.
A gyerekeknek mégse mesélhetek magamról. Azaz megtehetném, de minek? Nem azért vagyok az egyik „nevelőjük”, vagy mi is van a szerződésemben? – hogy az álmaimról magyarázzak nekik.
- Na, gyertek, kettesével, fogjátok meg egymás kezét! Gyerünk! – Mutogattam nagyban az egyik gyereknek, hogy a mellette lévőnek fogja már meg a kacsóját, aztán végignéztem rajtuk. – Jól van, mehetünk. Én már éhes vagyok és ti? – A válasz egyhangú: mindenki szörnyen éhes.
- Mi lesz a reggeli? – Nem jutott eszembe hirtelen, mi, így csak eltereltem a témát.
Árvaházban dolgozni egyébként igencsak szomorú. Látni, hogy hány gyermeket hagytak magukra a szüleik, ilyen-olyan indokkal és okkal… a legtöbben úgy érzik, meg sem kellett volna születniük és ez csúnya. Nem nekik kéne pocsékul érezniük magukat, hanem a szülőknek.
Menetközben előszedtem a mobilom, hogy rálessek. Arra voltam kíváncsi, Nokk írt-e nekem, de nem. Amióta felmondott, üresebb volt nélküle minden. A hely, és a szívem is. Mindig is volt köztünk egy különleges kötelék, de mégis olyan se veled, se nélküled kapcsolat. És nem miattam! Én nagyon is akartam őt, de ő mintha nem annyira akart volna engem.
Hogy mit kedveltem annyira Nokkban? Mindent. Leginkább azt, hogy mindig mennyire szabadnak láttam őt – nem is tudom, hogyan magyarázhatnám ezt meg. Talán pont ez a különleges benne, ez a szabadság iránti vágya, és talán pont ez az, amiért inkább van távol tőlem, mintsem a közelemben. Túlságosan lekötöttem volna őt? Nem akartam. Szándékosan nem, én csak ott akartam lenni neki, mint egy támasz. A másik fele. És ott is leszek, ha esetleg meggondolja magát. Bonyolult ez.
- Oh, Anna! – Rámosolygok a lányra. A koktél bár. Hans sok időt töltött itt a múltban, de talán mostanság is, méghozzá ennek a lánynak a társaságában. A szép vörös. Bár kételkedtem benne, hogy lenne köztük valami, tekintettel Kristoffra, aki igencsak látványosan féltékenykedett a háttérből. Oké, csak én láttam mindezt vajon? De ki vagyok én, hogy beleszóljak szerelmi civódásokba, mikor a sajátommal sem tudok dűlőre jutni?



A koktélomat szürcsölgetve, ami egyébként isteni finom volt, epres! Frozen Strawberry Daiquiri! Szóval, azt iszogatva pillantottam körbe és szemlélődtem. Azt hiszem, világéletemben ezt csináltam. Csendben a háttérből nézelődtem, elemezgettem másokat, miközben bennem túl sok minden kavargott. Kitörni vágyó érzések, elnyomásra váró vélemények, meg még sorolhatnánk. Aki egy kicsit is közelebbről ismert, az pontosan tudta, hogy a csendes srác mögött néha egy igencsak érzelmes és csapongó fiú lakozik. Igen, voltak érzelmi hullámvasutak nálam is, sőt, volt egy másik „énem”, ami kifejezetten tüzes volt. Nem olyan szenvedélyes értelemben, hanem … nem is tudom. Jobb, ha senki sem tudja. Azt a felemet mélyen eltemettem magamban, de tudtam, ha szükség lesz rá, felül fog rajtam kerekedni és akkor tombolni fogok. Felégetek majd magam körül mindent.



De remélem, ez a nap sosem jön el. Nem szándékozok én egy zabolázatlan ló lenni – az sokkal inkább Nokk, akit, most talán nevetségesen fog hangozni: de be kell törnöm, hogy végre belássa, egymáshoz tartozunk.
Kérlek, Nokk. Adj egy valódi esélyt kettőnknek!




✦ Fel tudom venni a kék (olykor lila) kis szalamander alakomat. A színem attól függően változik, épp miféle hangulatban vagyok.
✦ A tűz szellemeként képes vagyok öhm... lángokat szítani. Nem meglepő, ugye? De őszintén? Ez a hangulatomtól függ. Ha haragos vagy meg nem értett, esetleg félős vagyok, erdőtüzet is tudok okozni. De ha bízom benned és kedvellek, elolvadok... jó, talán ezt csak képletesen értem, de így van. Hangulatomtól függ tehát a képességem a leginkább, de kis gyakorlással bármikor lángra tudok bármit lobbantani.
✦ A másik képességemnek mondható, hogy képes vagyok látni a körülöttem lévők auráját. Ki a jó, ki a rossz, kiben bízhatok vagy sem. Ki vidám, életrevaló és kinek van épp halálvágya... lényegében mindenki nyitott könyv a számomra és sokszor nem tudok ezzel mit kezdeni. Túlságosan empatikus vagyok. Ez hátrány.