Nem alszom valami jól. Hatalmas hóvihar tombol, hallom, ahogy a jeges hópihék az üveget karcolják. Az áram legalább két órája elment és a könyv sem kötött le, amit Mavis vett nekem a születésnapomra. Imádom, de a horror inkább az ő stílusa, én maradok a vanilla romantikus regényeimnél, amik megbízhatóan semmi újat sem tartogatnak. A könyvekkel ellentétben az élettől sokkal többet várok, kalandot szeretnék, tartozni valahova, valakihez igazán. Időnként úgy érzem, mintha már lett volna részem ilyesmiben, de bárhogy próbálom felidézni magamban, mikor és kivel, az emlékeimre tejfehér köd borul. Aggódnom kellene, azt éreznem, hogy valami baj van velem, de valami azt súgja, még nem jött el az idő, várjak türelmesen. A szimatom még sosem hagyott cserben, így nem feszülök be.
Idegesen hessegetem el az önző, csak rólam szóló gondolatokat és felülök, hogy kilássak az ablakon. Ítéletidő van, olyan, amilyet még nem láttam itt. Nekem itt van a meleg kuckó, de nem kevés olyan embert ismerek, aki nem mondhatja el magáról ezt. A ház nem elég nagy, hogy mindenkit befogadjak, de máshogy tudok segíteni. Akár most.
Őrültség, amit teszek, de képtelen vagyok ülni és azon kattogni, mi lehet velük. A fürdőszobába megyek, elfelejtem, hogy nincs áram és felkapcsolom a lámpát, aztán átkozom egy kicsit a vacak időt, amíg vakon megkeresem a csizmám. Előbb találom meg a tócsát, ami leolvadt róla, mint a csizmámat magát, és nagyon büszke vagyok magamra, amiért kivételesen eszembe jutott behozni ide, és nem az előszoba parketta bánta megint a dolgot. Nem vesződöm öltözködéssel, csak felrángatom a lábbelit és beletűröm a pizsamám szárát. Visszacsattogok a szobába, kitapogatom a mobilom és bármennyire is érdekes vakon lenni, a bonyolultabb műveletekhez innentől szükségem lesz az elemlámpara. Csak bírja az aksi.
Egészen más az ablakból nézni, és más a bőröm megtapasztalni a cudar időt. Ahogy az arcomba csap a hó, úgy érzem, mintha ezernyi éles penge tépné fel a bőröm. A szél lök rajtam egyet, le akarja tépni a kabátomat, de a táskámmal is beéri. Szorosabban fogom minkettőt, és dacolva a természettel elindulok a patikába. Nincs egy lélek sem idekint, csak nekem ment el az eszem, de nem érdekel. Lassan, de haladok, vigyázok, nehogy elessek, mert nem biztos, hogy fel tudnék kelni. Időnként elmormolok egy-egy biztató szót magamnak, de igyekszem nem pazarolni az energiám beszédre, mert az utam nem ér véget ennyivel.
A majdnem rablás után beszereltettem egy riasztót Dixie unszolására, mert helyettem is paranoiás lett, de áram nélkül ez sem a leghasznosabb találmány. Egy kutyával többre mennék. Ismét megkísérelem felkapcsolni a lámpát, de most sem járok sikerrel. Jéggé vagyok fagyva, de ez csak még inkább ösztönöz arra, hogy megtegyek mindent, amit csak tudok. Ha panzióm lenne, kiadnám a szobákat és nem kérnék pénzt a szállásért – mint egyesek. Ha éttermet vezetnék, egy pillanatig sem gondolkodnék azon, hogy felszolgáljak-e ételt azoknak is, akik nem tehetik meg, hogy fizessenek érte. Patikusként a legkevesebb, amit megtehetek, hogy gyógyszerrel segítem ki a kórházat. Fájdalom- és lázcsillapító készítményeket szedek össze, olyan orvosságot, ami enyhíti a náthás tüneteket, orrcseppet, fülcseppet és mindent, ami eszembe jut. Ha valaha lecsillapodik ez a vihar, szükség lesz ezekre és nem akarom, hogy bárkinek is azt kelljen mondani, hogy elfogyott. Az egészet egy zacskóba pakolom, hogy ne ázhasson el, azt meg a táskámba.
A kórházhoz vezető út könnyebb, mert nem széllel szemben megyek, de a domb és a csúszós út kifog rajtam. Elesek, a sírás kerülget, de nem adom fel. Csak el akarok jutni a kórházhoz, csak segíteni akarok! Gyerünk, Jenna! Váratlanul ér a segítség, nem hittem, hogy bárki is látná a szerencsétlenkedésem, vagy inkább reméltem. Az illető felsegít és bár elég sötét van, a szeméről rögtön felismerem.



Feszengek a szűkre szabott piros csodában, amiben Dixie és Sylvie szerint vadítóan nézek ki. Közönségesnek érzem magam, de nincs kedvem megmondani nekik, mert ők még nálam is kevesebb textilt viselnek. Dixie arca meg-megvonaglik valahányszor feljebb vagy lejjebb rángatom magamon a ruhát, és csak annyit olvasok le a szájáról, hogy "ez egy eredeti DeVil", mintha érinteni is gyalázat lenne egy ilyen szent ereklyét. Legszívesebben hozzá vágnám az "eredeti DeVilemet" és visszabújnék a farmerembe, de ezt nem kötöm az orrára, inkább a mangós löttyel öblítem a haragomat, amit a pultos srác egy olyan bárgyú mosollyal nyújtott át, hogy én éreztem magam rosszul tőle. Később majd megtalálálom a szalvétára írt telefonszámát, de egyelőre lefoglal, hogy látványosan kínlódjak, amiért ki kellett dugnom az orrom otthonról. Semmi kedvem nem volt, de féltem, hogy ha megint lemondom, kitör a harmadik világháború Dixie jóvoltából.
– Kivel irkálsz? – tolakodik az aurámba az említett, én meg megadóan engedem, hogy beleolvasson az egyébként magán beszélgetésembe, mert különben egész este hallgathatnám, hogy vajon ki lehet a lovagom.
– Csak az a fura Mavis csaj – válaszolja meg hangosan a kérdést, és amilyen pillantást vált Sylvie-vel úgy érzem, lemaradtam valamiről. – Tudod, néha annyira nem értelek, Jen. Miért lógsz azokkal a fura alakokkal, hm? Ez a Mavis, Takonypóc és ott van az a Balto is...
Elhúzom a szám. Én tényleg nem akarok vitatkozni, de a jelek szerint ő igen és hajlok rá, hogy megadjam neki, amit akar.
– Nyugi, Dix. Jenny nagylány.
Így van – akarom mondani, de vehemens barátnőm felkacag és esélyem sincs őket, vagy akár magamat bevédeni:
– Van valami csontváz a szerkényedben, amit így akarsz kiváltani? Hogy a zombival, a tökkelütöttel, meg a magányos farkassal jótékonykodsz? Komolyan, Jenny, olyan naiv vagy. Szeretlek, de ha ezt így folytatod, a végén még valaki tényleg kirabol... vagy rosszabb.
Szikrát sem kapok, komolyan, egy fél másodpercem sincs feldolgozni Dixie durva szavait, ő már máshol pörög. Megsemmisülve bámulom a szőkeséget, aki épp a DJ felé tart.
– Miért utál ennyire? – Leginkább magamtól kérdezem, de Sylvie rögtön átcsusszan mellém és átölel.
– Jaj, dehogy utál. Ő csak... Dixie, tudod. Ne vedd zokon, nagy rajta a nyomás.
– Ugyan, kin nem? – horkantok és megint csak a mangós ital van kéznél. Esetleg hozzá is vághatnám a barátnőmhöz...
– Jó, de tudod, hogy milyen – legyint. Irigy vagyok Sylvie-re, ő olyan jól kezeli ezeket a dolgokat, engem meg csak Dixie diagnosztizálatlan ADHD-ja mentett meg attól, hogy ne fulladjon ennél is nagyobb katasztrófába az este.
– Ha én csinálnám ezt, tudod, hogy mi lenne? – horkantok dühösen. – A múltkor kiakadt azért, mert lepisszegtem. Dolgoztam és a folyamatos zsongása nagyon nem segített...
– Jó, de te sosem tennéd ezt, ezért is imád annyira. És... jó, egy kicsit utál is, de csak mert te olyan klassz vagy. Ő is az, de te máshogy vagy az. Ebbe még én is beleőrülnék, ha nem innék zöldturmixot, ami átmossa a csakráimat.
– Aha...



Emlékszem dolgokra, de már azt sem tartom kizártnak, hogy ezek valójában az őrültség első jelei. Időről időre bevillan valami, váratlanul, minden logika vagy előzmény nélkül, így elég nehéz összerakni a puzzle-t, de már kezd körvonalazódni egy másik élet. Nem egy előző, nem is egy alternatív univerzumban létező, hanem egy másik. Nem hiszem, hogy olyan sok idő telt volna el azóta, talán hónapok? Évek? Emlékszem egy kislányra. Vörös haja volt és Rosynak hívták, ő volt a családom, a legjobb barátom, a mindenem. Leginkább az illata ragadt meg bennem, az arca csak homályosan dereng fel, betegen. Látom a kivörösödött arcát, a sápadt ujjacskáit, a láztól csillogó szemeit. Hallom, milyen kétségbeesetten kapkodja a levegőt, mennyire gyenge és érzem azt, amitől még az én testemben is meghűl a vér: érzem a Halál szagát. Megérintette őt, emlékszem, hogy nem sok volt már hátra. Fel tudom idézni saját kétségbeesésem, a tehetetlenséget, amit akkor átéltem. De emlékszem rá is, aki nem csak Rosyt mentette meg, hanem sok másik életet is, köztük az enyémet. Az ő arca is távoli még, de tudom ki ő és tudom, hogy ebben a világban is találkoztam már vele, mert a tekintete belém égett. Azóta, mint egy őrült keresem a szemkontaktust mindenkivel, akit csak az utamba sodornak a mindennapok. Kutatok, várom, hogy a szemembe nézzen és minden a helyére kattanjon. A megérzésem, ami sosem csapott még be azt súgja, hogy Balto a kirakós utolsó darabja, csak meg kell találnom.


✦ Képes vagy felvenni a mesebeli alakod: a huskyt.
✦ Könnyen kiszimatolod/megérzed, hogy ki jó szándékú és ki rossz.
✦ Ha rajtad van a piros kendőd, képes vagy láthatatlanná válni.