Nem esett nehezemre a legelbűvölőbb modoromat megcsillogtatva elküldeni az eladócsajt, még az sem érdekelt, ha ezért berág rám. Úgyis figyeltem, hogy milyen árakat ütöttek fel a kasszánál, mert a véncsontból kiindulva nem hagytam, hogy bárki is átbasszon ezen a helyen. Szóval, ha kitalálta volna, hogy a stílusomért bosszúból lehúz pénzzel, akkor addig élt a csaj.
Mázlijára azonban vette a lapot, és elkotródott, még mielőtt ő csinos nyakát is addig harapdáltam volna, amíg Ed sorsára nem jut. Elégedett vigyor kúszott az arcomba, ahogy figyeltem a vörös tovább tipegését, talán egy pillanatra a fenekén is felejtettem a pillantásomat, de amint meghallottam a másik nő rosszalló morgását, már tudtam: ez csak is Shenzi lehetett. Legalább is, ha a röhögése nem erősített volna meg benne, akkor a hisztis reakciójából és a rángatásából most már tudom, hogy kivel álltam szemben. Baszki, lehet ma lottóznom kellene, és akkor soha többet nem kellene Dearbornéknak dolgoznom.
- Még szerencse, hogy nem vagy az anyám. Nem gondolod, hogy az kicsit furán nézne ki? – meredtem rá felháborodottan, egyébként sem pont tőle örököltem volna a jó génjeimet. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne színleljek látványos ásítást, amikor kitért arra, hogy ő mennyivel normálisabb stílusban szólított volna meg.
- Hahaha. Röhög a vakbelem, de komolyan – horkantottam fel, mert nagyon reméltem, hogy maga sem hitte el ezt a kijelentését. Valahogy nem tudtam elképzelni a nővéremet csupa bájnak és kellemnek, még akkor sem, ha ebben a világban nem is tudom, hercegnőképzőből szalajtották volna. Annak viszont örültem volna, hogy ha magányában elfeledkezett volna a becenevemről és arról a rémes napról, amikor kaptam. Még mindig haragudtam rájuk, amiért szó szerint belöktek a kaktuszok közé és még ki is röhögtek érte. Szemétládák, de sajnos nem válogathattam meg a testvéreimet.
- Hol voltam? Hol voltam?! – fakadtam ki felháborodottan, és már éppen készültem volna rázúdítani, hogy éppen próbáltam életben tartani magunkat, kihalászni Ed szájából az alucsomagolást, vagy éppen azzal foglalatoskodtam, hogy az öcsénk kiadta-e magából a felzabált számlákat. – Kérlek szépen, jártam ezt a rohadt várost, csak mint érzékelheted, nem olyan egyszerű itt életben maradni.
Utaltam arra, hogy dolgozni kellett, számlákat kellett fizetni, fizetni kellett a KAJÁÉRT. Mindezt nem volt egyszerű úgy kivitelezni, hogy a fogyatékos öcsém lihegett a seggemben.
- Örülök neki, hogy ennyire hiányoztam – fontam össze sértetten a mellkasom előtt a karjaimat, mert természetesen megint csak Ed számított. Szerettem volna tudni, hogy az öcsénk miért volt fontosabb nálam, de inkább lenyeltem a kérdésemet, mert a haragomat Edre akartam zúdítani, amint hazaértem.
- Ne stresszelj, életben van, de nem neked köszönhetően – vágtam oda továbbra is sértetten, hiszen már évek óta pátyolgattam Ed hülye fejét. – Viszont, ha ennyire hiányzik, akkor ezer örömmel átadom neked a felügyeleti jogát, úgy egy gonddal kevesebb lenne számomra.
Valóban kérdés nélkül átköltöztettem volna az öcsénket hozzá, hiszen akkor nem kellett volna attól félnem, hogy bekattan és széttépi a budipapírt, vagy épp nyugodtan értem volna haza a vállalattól és nem kellett volna attól tartanom, hogy megint belezabált a kajámba. De rohadjak meg, pántokat fogok forrasztani a hűtő oldalára és lelakatolom azt, aztán Ed, megbaszhatod.

498 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Ha egyszer valaki azt mondta volna nekem, hogy hosszú évek után Shenzivel a sarki kisboltban fogok találkozni, először kiröhögtem volna, majd leharaptam volna a húst a csontjairól. Épp ezért tűnt olyan hihetetlennek, hogy pont itt hallottam meg ezt a jellegzetes vihogást.
Vajon, ha Edet rúgtam volna ki a lakásból, és ő lett volna a helyemben, akkor felismerte volna ezt a hangot, vagy szegény ahhoz is túl hülye volt, hogy kettőig elszámoljon? Néha eltöprengtem a szellemi képességein, de mindig arra jutottam, hogy annyira nem lehetett segg hülye, különben már mellettem is rég éhen halt volna. Ha pedig ahhoz volt esze, hogy kizabálja a hűtőt, akkor talán egy ilyen egyszerű feladatra is alkalmazható lett volna.
Ennek a gondolatmenetnek azonban kurvára nem volt köze a jelen történéseihez: a bevásárlókocsis küzdelmeimhez a vén nyuggerekkel szemben, akiket csak azért nem csinálnék ki, mert túl rágósak lennének.
Mégis, amikor befordultam a megfelelő – nyuggermentes sorba -, először nem is tudtam mit mondhatnék? Szerettem volna leteremteni, hogy hol a faszba volt eddig, aztán eszembe jutott, hogy egyetlen kósza gondolat nem bizonyította százszázalékosan, hogy a nő, akire úgy gúvasztottam a szemeimet, mint egy dagadt disznóra, valóban az a személy volt, akinek én hittem.
Nem tudtam megállni azonban, hogy ne vándoroljon át a tekintetem a nőről a vörösre, hogy kevésbé udvarias megjegyzéssel szóljak hozzá: - Ja, húzz el, Wendy! Ez most fontos.
Szerencsésnek tartottam magam azért, mert a csaj nem volt ételfutár, mert tisztán emlékeztem arra a nyálköpetre, amely múltkor a kólám tetején lebegett egy kurva anyázós komment után. Pedig én csak azt akartam, hogy szedje már a futár a lábait, de úgy tűnt, ebben a világban már szabadon véleményt se lehetett formálni.
- Te jó ég! Ne kezdjük ezt elölről! Először is: nem vagy az anyám. Másodszor: fordított helyzetben te is ugyanígy cselekedtél volna – forgattam a szemeimet, hiszen utáltam, amikor kioktattak, ráadásul egy nőtől sokkal rosszabbul viseltem azt, mert nem szorultam sem a tanácsaikra, sem a pátyolgatásaikra. A régi becenevem hallatán olyan pofát vágtam, mintha az eladó csaj pofán baszott volna egy serpenyővel.
- Nem, én vagyok a fogyatékos Ed, szerinted?! Ezt bezzeg nem tudtad elfelejteni, mi? – utaltam utólagra arra a hülye becenévre, amelyet azóta sem bocsájtottam meg neki és Ednek, hiszen miattuk repültem be a kibaszott kaktuszok közé.
- Elárulnád hol voltál az elmúlt években és miért ebben a lepukkant boltban találtam rád? – támaszkodtam rá a bevásárlókocsimra, hiszen úgy éreztem, most nagyon is rajtam volt a sor, hogy számonkérhessem. Tudni akartam, hogy keresett-e minket egyáltalán, vagy eszébe jutott-e néha a létezésünk. Mert én kerestem. Kurvára kerestem és sehol nem találtam eddig. Ed meg… Róla inkább nem beszéltem, mert ha még mindig hiénák lennénk, akkor képest lett volna továbbra is a lábát harapdálni. Bár ki tudja, lehet koplalósabb napjainkon valóban így tett.

453 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Minden úgy kezdődött, hogy Ed megint kizabálta a hűtőt. Nem tudtam, hogy normális emberek egy héten hányszor mentek boltba, de emiatt a vakarcs miatt ma másodjára fordultam meg a vénember üzletében, miközben azon merengtem, hogy vajon kannibalizmusért mennyi év letöltendő börtönbüntetést kaphatnék. Pedig a természetemből és a mivoltomból adódóan nem kellene ezt büntetniük, de ha azt mondanám a sitten, hogy „bocs srácok, de amúgy én egy hiéna vagyok”, akkor még hülyének is hinnének. Így kénytelen voltam ismét listát írni – utáltam a bevásárlólistákat egyébként – arról, hogy mit kellett otthon sürgősen pótolni.
Magam előtt toltam hát a bevásárlókocsit, és a polcokról beledobáltam a kiválasztott termékeket, ha pedig valakinek kedve szottyant traccspartit tartani az utamban, akkor kíméletlenül nekivágtam a kocsimat. Eredményezett ez már néhány rosszalló tekintetet vagy összeszólalkozást, de kurvára nem érdekelt, mert tudtam, ha felidegesített az illető, akkor úgy elküldtem melegebb éghajlatra, hogy nem csak a boltból tiltanak ki, de még a sértett fél anyja is sírva fakad kínjában.
Szerencsére, ma senki nem mert kekeckedni velem. Ez egyébként inkább az ő szerencséjük volt, mert nem voltam jó hangulatban és bármikor ketté haraptam volna mások torkát, amikor a szokásos dührohamom közepette – utáltam vásárolni is, de Edre nem lehetett ezt se rábízni -, a valami megtorpanásra késztetett.
Valaki nevetett. De nem szívből, nem kellemesen, hanem vészjósló, vérfagyasztó, őrült kacajjal, amelyet a testvéreimmel hallattunk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Edet mégis leette a rosseb a lakásból és utánam jött, de amikor másodjára hallottam a hangot, akkor rájöttem, hogy egy nő kacagott így.
Kiesett a szelet csokoládé a kezemből, amit ennek a marhára vittem volna, és berúgtam a polcok alá, aztán megragadtam a kocsim, átfurakodtam két banyatank között, hogy átjussak a szomszédos sorokba. Mániákus módjára követtem a hangot, tudnom kellett, hogy kihez tartozott ez a nevetés. Amikor pedig megpillantottam a velem szemben beszélgető nőt, úgy bámultam rá, mintha kísértetet látnék.
Mindenféle udvariasságot mellőzve besoroltam a beszélgetőpartnere mellé, ha kellett, akkor kiszorítottam őt a sorból, csakhogy feltehessem a kérdésemet: - Egyetlen nőt ismerek, aki képes így vihogni. Te vagy az Shenz?
Nem akartam hinni a fülemnek. Már rég lemondtam arról, hogy megtaláljuk őt, vagy hogy egyáltalán életben maradt-e. Az utolsó közös emlékem rólunk zavarosak voltak, mintha megszakadt volna minden, ami a régi életünkhöz fűzött. Nem hiányzott amúgy a szavanna, utáltam éhezni, de szükségünk volt Shenzire. Kurvára untam már én lenni a megfontolt és a felelősségteljes, a normálisabb testvér, amikor én csak menni akartam a saját fejem után. Leszarni és gyűlölni akartam a környezetemet, nem pedig arra figyelni, hogy megmaradjon a munkahelyem, be legyenek fizetve a számlák, legyen mindig étel az asztalon vagy bármi, amit mások felnőtt élet címkével tituláltam volna. Én egyetlen dolgot szoktam felcímkézni: a kajámat.

441 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit