I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 126 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 126 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (128 fő) 2024-09-08, 05:00-kor volt itt.
Valóban jól időzítettem, nincs tele kíváncsiskodó szemekkel a bár, egy kicsit meg is nyugszom, ahogy körbenézek és diszkréten felmérem a terepet. Nem hagyatkozhatok másra, csak Cole türelmére és jóindulatára a jelenlegi látogatásom során, hiszen hivatalos dokumentumok vagy bármiféle előrelépés nélkül érkeztem, csupán abban bízva, ha még egyszer átvesszük A-tól Z-ig a történéseket, talán felüti a fejét valami új, valami ígéretes, ami felett eddig elsiklottunk. Így hát különösen szerencsés, hogy a pult mögött találom, és nem kell sorban álló, szomjas kliensek elől elrabolnom őt. - Hálás lennék, ha találnánk valami nyugodtabb helyet, amennyiben nem nagy probléma, hogy elszakítom kicsit a pulttól - biccentek felé szabadkozón, mert hát a közhiedelemmel ellentétben nem szeretek alkalmatlankodni. Nem mintha egy futó biccentés egyszeriben eltörölné a jelenlétemmel járó kellemetlenségeket, amik egész biztos vagyok benne, hogy mindenki mást is terhelnek körülöttem, hiszen ha én sem örülnék, ha magammal kéne beszélgetnem, úgy ezt mástól sem igazán várhatom el. Az élet már csak ilyen szerencsétlen történések sorozata, sajnos. - Attól tartok, nem szolgálhatok nagy hírekkel. - felelem a kérdésére őszinte sajnálattal a hangomban, miközben követem, bármerre is vezet. Amíg nem egy sötét kis raktárba megyünk, addig nem fogok ellenkezni. Persze, rossz híreket közölni mindig gyomron vágja az embert, de a legrosszabb mégis csak az, ha semmiféle hír sem érkezik; nincs lezárás, nincs megnyugvás, sem továbblépés, hanem örökös kérdőjelek és vajonok, melyek minden percben ott lebegnek az ember feje felett. Így inkább hoznék rossz híreket, mint semmit, és ez még keserűbb ízt hagy a számban. - Habár a rossz hír hiánya, azt hiszem, valamelyest okot ad némi reményre - toldom hozzá határozottan vigasztalási céllal, bár nem hiszem, hogy túl meggyőzően sikerül előadnom magam. Nem igazán jár jól az, akit nekem kell felvidítanom. Mindenesetre ha sikerül némileg távolabb kerülni a kíváncsi fülektől és megállapodunk a bár egy félreesőbb pontján, akkor felcsapom magam előtt az aktát és kiemelem belőle a jegyzőkönyvet, amit a házaspár eltűnése után Cole-tól felvettek. Sajnos eléggé hiányos, de kattintok egyet a tollamon és reménykedem benne, hogy ma sikerül kibővítenem. - Kezdjük önnel, csak egyeztessük, amit már tudunk. Elmesélné, mióta dolgozik itt, milyen a kapcsolata a Montgomery családdal? - Néhány sablon kérdéssel indítok, beleértve olyan alap adatokat, mint a születési ideje és helye, és néhány semlegesebb kérdés a hátteréről, csak hogy kicsit oldjam a hangulatot. - Végig tudnánk futni még egyszer Mr. és Mrs. Montgomery eltűnésének napján? Mire emlékszik, mikor figyeltek fel az eltűnésükre, volt-e bármiféle gyanús körülmény, veszekedés valamelyik rokonnal, ismerőssel, vagy csak egy pletyka, ami megelőzte vagy követte ezt az egészet. Esetleg valami hátrahagyott tárgy, búcsúlevél, egy előhagyott magazin, bármi, ami arra utalna, hogy valahova készültek. Bármilyen furcsa viselkedés, elejtett félmondat, ami szokatlan lett volna tőlük. - Ez így elsőre talán kicsit sok és leterhelő, szóval egy pillanatnyi szünet után hozzáteszem: - Bármi hasznos lehet, amire emlékszik. Még ha most nem is tűnik annak - Pont az a lényeg, hogy jobban megismerjük a szemszögét, és ki tudja, ennyi idő távlatából talán másképp látja némileg a dolgokat, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor a házaspár eltűnésének híre még sokkolóan hatott mindenkire. Mindenesetre felcsapom a jegyzetfüzetemet és a tollal a kezemben, kissé talán közömbösnek tűnő, de annak álcája mögött nagyon is éber és érdeklődő pillantással hallgatom Cole-t.
Don't worry about me, Pooh. Go and enjoy yourself. I'll stay here and be miserable.
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
33
Akinek az arcát viselem :
Richard Madden
Itt lelsz rám ✦ Fata Morgana :
Nyugat (Stormreach)
Kereslek, de nem talállak :
- How are you feeling? - Not very how. Haven't felt how
for a long time.
✦ ✦ ✦ :
A tükör mögött :
*Doro
2024-08-28, 20:06
Charles & Caleb
one way street
A mai is egy szar napnak indult, de idővel valamelyest megnyugszom, mert Vernon még nem tolta ide a kígyóképét, pedig már eltelt pár óra a munkaidőmből. Lehet, hogy beteg – hátha ha az AIDS mellett más, halálos kórságot is elkapott -, vagy szabira ment, mert Wesley felcseszte az agyát. Bármi is legyen az oka, remélem, hogy ott marad, ahol van, vagy legalább hat lábbal a föld alá kerül, ugyanis továbbra sem szimpatikus a képe. Túl sok mindent megengedhet magának, és amíg nincs a közelben, addig nyugodt vagyok, mert tudom, hogy Cherylt sem fenyegeti akkora veszély. Nappal annyira zsúfolt a hely, így van időm rendet tenni a polcokon és takarítani, ugyanis bármennyire is rühellem mivé vált ez a hely, nem akarom cserben hagyni Mr Montgomeryt – nem azt a marhát, aki jelenleg is az irodájában pöffeszkedik, hanem az idősebbet -, és továbbra felelősségemnek érzem, hogy szemmel tartsam a dolgok alakulását. Mostanában egyre többet töprengek a múlton, eszembe jutnak olyan homályos részletek, amelyeket a legutóbbi alkalommal csak Calistának említettem meg. Még mindig hadakozok a múltbéli és a jelenlegi életemmel, de talán el kellene fogadnom ezt a szituációt, és nem harcolni ellene. Éppen a poharakat törölgetem, amikor egy ismerős alak lép be, vagyis, nem mondanám ismerősnek, ugyanis nem tartozik a törzsvendégeink közé, sőt a vendégeink közé sem. Néhány hónapja láttam először és utoljára, így magasba szalad a szemöldököm, amikor ráismerek. Figyelem, ahogy a kopasz biztonsági őrünk marcona ábrázattal méregeti a nyomozót, de nem szólok közbe. - Üdvözlet – biccentek neki még mindig a pult mögött ácsorogva. Abbahagyom a kezemben tartott pohár törölgetését, leteszem a poharat és a rongyot, és a pultra támaszkodok. Megeresztek egy halk sóhajt, ugyanis nem kellett volna abba a hitbe ringatnom magamat, hogy ma talán lesz egy nyugodt napom. - Én vagyok az és emlékszem magára – ismerem el kelletlenül, hogy engem keres. Hol van egyébként ilyenkor Delsin, hogy a bűzével, vagy a stílusával elriassza az embereket? Egyszer az életben igazán hasznos lehetne, és foglalkozhatna helyettem a nyomozóval, de biztos vagyok benne, hogy a kukatúráshoz hasonló tevékenységekkel foglalja el magát, ahelyett, hogy keresne egy tisztességes állást. Blackmoodnak még csak a jelvényét sem kell villogtatnia, tudom jól, hogy nem lenne értelme lázadoznom a kérdései ellen, hiszen egyébként is egy oldalon állunk. Fásultan pillantok körbe, és kérem a türelmét, de nem látom sehol a társamat. - Itt akar beszélni, vagy keressünk egy nyugodtabb helyet? – Én személy szerint támogatom a félreeső zugokat, ugyanis sokszor úgy érzem, hogy ezen a helyen a falnak is füle van. Bár fogalmam sincs, hogy melyik helyiséget használhatnánk arra, hogy ne gáz körülmények között tegye fel a kérdéseit, hiszen Vernon irodájához nincs hozzáférésem – egyébként sem akarok elkapni semmilyen betegséget -, Wesley pedig a sajátjában döglik és vélhetően haldoklik az unalomtól (bár meghalna), egy üres raktárba pedig nem akarom becibálni a fickót. - Van valami előrelépés az ügyben? – kérdezem, amíg talán ő azon tanakodik, hogy akarja feltenni a saját kérdéseit. Szeretnék reménykedni abban, hogy megtalálták Mr és Mrs Montgomeryt, de túl sok idő telt el az eltűnésük óta, én pedig már csak a legrosszabbra tudok gondolni.
Az Akadémián azt tanították, ha a nyomok kihűlnek és nincs több szál, amit fel lehetne göngyölíteni, akkor el kell indulni visszafelé; apránként kell felfejteni a fonalakat, keresve azokat az elágazásokat és keresztutakat, ahonnét esetleg új ösvényeket lehetne nyitni, egy eddig ismeretlen irányba lehetne elindulni. Addig sosem jutottunk el, mi van akkor, ha mindegyik út zsákutcába vezet... Az örökké optimista társam szerint ilyenkor még visszább kell haladni, vissza a legelejére, újrajárni az összes letaposott utat és benézni minden szemetes aljára, minden szekrény mögé - amit személy szerint merő időpocsékolásnak tartottam, mert már legalább háromszor végigmentünk mindenen, új nyomok márpediglen nem szoktak csak úgy a semmiből előbukkanni. Ezt az egyet kivéve. Gordon akadt rá a hiányos rendőri jegyzőkönyvre néhány nappal ezelőtt és úgy volt, együtt megyünk kikérdezni a pultos fiút, viszont bejött reggel egy sürgős eset, így hát magamra maradtam a feladattal. Nem is baj, Gordon túláradó lelkesedésének elviselése amúgy is minden energiámat fel szokta őrölni, és most jobb szeretnék inkább az előttem álló beszélgetésre koncentrálni. Ez a környék amúgy sem igazán a szívem csücske, habár a szokatlan időpontnak köszönhetően remélhetőleg nem lesznek sokan. Ezt a hangyányi szerencsefoszlányt igazán megadhatná nekem az univerzum, ha már 0-24-ben szótlanul viselem a folyamatos szekálását - de hát ki vagyok én, hogy isteni erők döntései felett ítélkezzek? Azért még megengedek magamnak egy mélyről felszakadó, letargikus sóhajt, vetve egy kósza pillantást az anyósülésen heverő mappára, aztán magamhoz veszem, a hónom alá csapom és kikászálódom az autóból. Hanyag gombnyomással aktiválom a riasztót, de a tekintetem már az épületet pásztázza, a tarkómon égnek merednek az aprócska szőrszálak, ahogy egyre közelebb érek és lerázva magamról a kellemetlen ellenérzéseket belököm az ajtót. A gyomromban ott marad azért némi feszültség, éberebbé és megfontoltabbá tesz, ahogy rövid pillantással felmérem a terepet, majd a pulthoz indulok, megszólítva a mögötte ácsorgót. - Üdv - Szép napot, mondhatnám, de nem szeretek hazudni, és egyébként is kétlem, hogy bármelyikünknek is szép lenne. Mindketten dolgozunk, úgy érzem, hasonló életörömmel, így a szép nap értelmét is veszti. - Charles Blackmood nyomozó vagyok. Cole Strife-ot keresem, szeretnék néhány kérdést feltenni egy kilenc hónappal ezelőtti vallomásával kapcsolatban - Ennél többet egyelőre nem fedek fel, bár a tekintetem érdeklődve fürkészi a fiút, a gondolataim előbbre szaladnak, lustán kergetőznek a lehetőségekkel. A megérzésem azt súgja, jó ajtón kopogtatok, még ha kételkedem is Fortuna hirtelen támadt előzékenységében. Az ár, amit fizetnem kell érte, általában túl nagy ahhoz, hogy megérje. Mindenesetre felvillantom a jelvényemet, hogy alátámasszam a szavaimat, amit aztán vissza is akasztok az övemre, a kulcsomon függő csacsifarok mellé. Mint mindig, most is enyhe nyugalom önt el, ahogy az ujjaim súrolják a kabalát. Ugyanúgy megnyugvással tölt el a szolgálati fegyverem súlya az oldalamon, amit a dzsekim és a pulcsim alja készségesen takarnak. Noha előírás, mégis kizártnak tartom, hogy pont ennél az ügynél használnom kelljen. Ennek ellenére most is érzem a halál szúrós, fojtogató szagát, mely minden eset velejárója - az eltűnt szülőkről ugyan még semmi végleges sem derült ki, ez nem akadályozza meg az öreg kaszást, hogy keselyűként kövessen és körülöttünk szaglászódjon. Rühellem ezt a részét a munkának, ugyanakkor megszoktam már a veszélyt, ami vele jár. Talán egy egészen kicsit még tárt karokkal fogadnám is, ha úgy döntene, lecsap rám...
Legutóbbi képek
Valóban jól időzítettem, nincs tele kíváncsiskodó szemekkel a bár, egy kicsit meg is nyugszom, ahogy körbenézek és diszkréten felmérem a terepet. Nem hagyatkozhatok másra, csak Cole türelmére és jóindulatára a jelenlegi látogatásom során, hiszen hivatalos dokumentumok vagy bármiféle előrelépés nélkül érkeztem, csupán abban bízva, ha még egyszer átvesszük A-tól Z-ig a történéseket, talán felüti a fejét valami új, valami ígéretes, ami felett eddig elsiklottunk. Így hát különösen szerencsés, hogy a pult mögött találom, és nem kell sorban álló, szomjas kliensek elől elrabolnom őt.
A mai is egy szar napnak indult, de idővel valamelyest megnyugszom, mert Vernon még nem tolta ide a kígyóképét, pedig már eltelt pár óra a munkaidőmből. Lehet, hogy beteg – hátha ha az AIDS mellett más, halálos kórságot is elkapott -, vagy szabira ment, mert Wesley felcseszte az agyát. Bármi is legyen az oka, remélem, hogy ott marad, ahol van, vagy legalább hat lábbal a föld alá kerül, ugyanis továbbra sem szimpatikus a képe. Túl sok mindent megengedhet magának, és amíg nincs a közelben, addig nyugodt vagyok, mert tudom, hogy Cherylt sem fenyegeti akkora veszély.
••• 
