relax, i’m puss in boots. i laugh at death.

Diegot néha egy zsémbes öregemberhez tudtam volna hasonlítani, akinek inkább meg kellene köszönnie, hogy némi izgalmat és szórakozást viszek az életébe, ahelyett, hogy a morcos arckifejezéseket kapom.
Nem tudom, hogy a kérdését tényleg meg kellett volna-e válaszolnom, de bármennyire is szerettem volna, nem tudtam neki egy reális számot mondani. Annyira sok ilyen vészhelyzet alkalom biztosan nem lehetett, mint ahogy előadta - legalábbis én még nem éreztem rosszul magam, amiért megint szívességet kellett kérnem tőle. Az pedig csak jelentett valamit.
Egyik kezemmel legyezni kezdtem, miközben egy pillanatra félre néztem, mintha ezzel elhessegethetném a témát, ami arról szólt, hogyan sérültem meg ismételten. Igazából nem is volt fontos, és biztos voltam benne, hogy őt sem izgatja ez valójában. Inkább tűnt úgy, mint aki a véremet szeretné szívni, erre azonban nem adtam meg neki az örömet. Egyébként is az én asztalom volt másoknak a felesleges bosszantása, csak azért, hogy saját magamat szórakoztassam.
- Nem, ezt úgy mondom, mintha te a saját életedet nem tennéd kockára. Ez pedig így is van - magyaráztam kihangsúlyozva bizonyos szavakat. Tiszteltem a munkáját, és tudtam, hogy egy ponton összeért a kettőnk szakmája. A mondandómat viszont nem erre a részre szerettem volna kiélezni.
Nem értettem, mi volt a problémája. Egyik pillanatban még sérelmezte, hogy nem találkozunk, a másikban pedig az volt a gond, hogy rossz időpontot választok.  - Én csak próbálom összekötni a szükségest a hasznossal - tártam szét a karjaim, miközben kicsit feljebb húztam mindkét vállam, jelezve, hogy nem értem, ezzel mi a probléma. - Értékeld a társaságom - tettem aztán hozzá egy öntelt vigyorral a képemen. - Lehetnél néha kicsibb spontánabb is, nem vagy még annyira öreg, hogy ilyen életuntan viselkedj - folytattam kicsit értetlenkedve. Ha nem lett volna ennyire undok kedvében, még azt is a fejéhez vágtam volna, hogy így sosem lesz barátnője, de kivételesen jobbnak láttam, ha csendben maradok,  ezzel magamat is meglepve, mert egyáltalán nem jellemző rám a hallgatás. Általában túlságosan elmosom a határvonalakat aközött, mit lehet, es mit nem, a szavak pedig csak jönnek belőlem megállás nélkül.
- Ó, kedves, hogy így aggódsz értem, de nincs akkora szerencséd, hogy megszabadulj tőlem - kacsintottam rá egy pimasz mosollyal.
Nem sokon múlott, hogy a torkomból halk nevetés törjön fel, mikor azt állította, hogy nincs kilenc életem, de sikerült megfékeznem azzal, hogy ráharaptam az alsó ajkamra. Sajnáltam, hogy valószínűleg elme háborodottnak nézett volna, ha büszkén a képébe vágom, hogy valójában egy négy lábon járó, elbűvölő, de mégis tekintélyt parancsoló kandúr vagyok. Így egyelőre ezt a kis titkot megtartottam magamnak, bármennyire is élveztem volna, ha felvághattam volna vele, hogy mennyivel különlegesebb vagyok az átlagos embereknél.
- Mégis mire való a protekció, ha nem használhatom ki? - kérdeztem végül válasz nélkül hagyva az előző - hamis - állítását. - Egyébként sem szeretek várni - tettem még hozzá egy picivel halkabban, elvégre tudtam, ez nem egy olyan helyzet, ahol sok választásom lenne, ha nem lenne Diego. Nem tűnhettem ennyire egocentrikusnak.
Következő szavai azonban megütötték a fülemet és összeráncolt homlokkal pislogtam rá. Nem értettem magát a felvetést sem. - Ezt úgy mondod, mintha lenne valami, amiről nem tudok - mondtam aztán gyanakodva. Nagyon reméltem, hogy nem akarna fogni a cuccait, hogy maga mögött hagyja a várost. Nem vallottam volna be neki, de a magam módján hiányzott volna. Túlságosan megszoktam a jelenlétét. - Csak nem beteg vagy? - kérdeztem aztán lepetten, s talán kissé aggódva is, ahogy a gondolat hirtelen elmémbe hasított. Mi más oka lenne ilyen negatívan állnia saját magához?
Diego azonban nem hagyta, hogy túlságosan elkanyarodjunk bármiféle komolyabb témához, ami hozzá köthető, így egy szem forgatással díjaztam a következő megjegyzését. - Inkább örülnöd kéne, amiért téged választalak mindenki más előtt - fordítottam át ismét a magam oldalára a beszélgetést, mintha hálásnak kellett volna lennie nekem.
Persze én magam is tudtam, hogy nekem nagyobb szükségem volt rá, mint fordítva. Mégsem csak ezért voltam a barátja, és mélyen legbelül reméltem, hogy ő is épp annyira élvezi a beszélgetéseinket, mint én - még akkor is, ha néha az idegein táncolok.
- Ennyire azért nem vagyok unalmas - kértem ki magamnak a kávéra célozva. - Köszönöm - mondtam végül, miután elém került a kívánt, hideg tejecském, amit aztán azonnal kortyolgatni is kezdtem.
Érdeklődve néztem fel a pohár mögül, mikor a férfi végre úgy döntött, hogy félre teszi a rossz modorát és belekezd a történetbe, ami látszólag nyomasztotta. Ennek mondjuk lehet, az volt az oka, mert rájött, hogy így talán előbb szabadul tőlem, de végtére is a miértje mindegy volt. Az érdeklődő arckifejezésem aztán hamar átalakult zavarodottá. Mégis miért ne kellett volna megmentenie valakit, aki haldoklott? Nem ez volt a dolga?
- Azt akarod mondani, jobbnak érezted volna, hogyha csak közvetetten is, de megölsz valakit? Jól értettem? - kérdeztem vissza, miközben a poharam alja halkan koppant az asztal felületén, ahogy visszahelyeztem eredeti helyére. - Mégis mi volt ennek az oka? - bombáztam őt továbbra is a kérdéseimmel kíváncsian.
Szerintem akkorra már ő is tisztában volt vele, hogy egyhamar nem fog szabadulni tőlem. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig ki nem tisztul a káosz a fejemben. Olyasmit hallottam akkor tőle, amire egyáltalán nem számítottam.
- Nem arra esküdtél fel, hogy életeket ments? Hogy gondolkozhattál el azon, hogy valakit egyszerűen csak hagyj meghalni? - hangomban némi düh keveredett a zavarodottsággal. Elvégre senki sem érdemli meg a halált, akármilyen emberről is legyen szó. Mi nem istenek vagyunk, hogy bírálhassunk.

relax, i’m puss in boots. i laugh at death.

Diego egyáltalán nem volt kedves azon az éjszakán, pedig mindenki más nagy valószínűséggel szívesen látott volna. Elvégre elbűvölő a személyiségem.
Valószínűleg neki is csak rossz napja volt.
Mikor hirtelen ismét szembe találtam magam vele és közel hajolt hozzám, egy kicsit hátrébb húzódtam egy pillanatra talán megszeppent arckifejezéssel, de hamar megjelent az az idegesítő mosoly az arcomon újra. Csak vállat vontam, miközben hallgattam tovább a mondandóját, és csak az után szólaltam meg újra, hogy befejezte a panaszkodást. - Kegyetlen vagy, mi amigo.
Azonban valójában élveztem a helyzetet. Szerettem bosszantani másokat, persze csak bizonyos határokon belül. Pontosan jól tudtam, kinél meddig mehetek el, és azt is tudtam, hogy Diego bár azt mondja, nem rakna ki az otthonából csak úgy.
- Ezzel most rám céloztál? - kérdeztem homlok ráncolva. - Nap mint nap életeket mentek, nem csak úgy feleslegesen kockáztatom a sajátomat - tettem hozzá magyarázatként. Bár a valóságban sokkal unalmasabban és többnyire esemény mentesen teltek a napok a tűzoltóságnál. A legnagyobb kihívás az volt, hogy túléljem Phoenix hülyeségeit.
Egyébként sajnos igaza volt. Az utóbbi időben nem figyeltem rá eléggé, vagy bármelyik másik emberi kapcsolatomra, de mentségemre szóljon, túl sok minden történt, ami elvonta a figyelmem. Ezt sajnos azonban nem oszthattam meg vele.
- Ígérem, legközelebb figyelni fogok erre - mondtam végül egy halk sóhaj után, és kivételesen komolyan is gondoltam. Ez azonban nem jelentette, hogy igazat is adjak neki hangosan kimondva. Be kellett érnie egy burkolt elismeréssel és egy apró ígérettel - amiket szigorúan be szoktam tartani.
Mikor feltettem a lábaimat az asztalra, már magam sem tudtam eldönteni, hogy direkt játszadoztam az idegein vagy mindez csak természetesen jött. Mindenesetre a férfi nem volt tőle boldog, én pedig meghúztam magam, mint egy kiscica, aki egy vicsorgó kutyával találta szemben magát. A feltételezésére azonban kiszökött egy halk nevetés a torkomból.
- Talán így van - válaszoltam sejtelmesen, de nyilvánvaló volt, hogy van normális lakásom, egy normális ággyal.
- Ne kíváncsiskodj annyit - fogtam rövidre, miközben a varrásra vándorolt a tekintetem és azt kezdtem alaposan szemügyre venni. - A végén még te is bajba kerülsz, ha túl sokat tudsz - néztem rá ismét komoly arccal, mintha csak azt próbálnám neki előadni, hogy valamiféle komoly, gengszter ügybe keveredtem. A valóság meg az volt, hogy kivételesen nem volt jó történetem a sérülésemre. - Én? Meghalni? Ugyan már! - legyintettem. Milyen rossz hely lenne a világ nélkülem, gondoltam.
Gyanúsan szerencsésnek mondhatom magam egyébként, ha a sérüléseimről van szó. Talán butaság, de már megfordult a fejemben, hogy a szerencsémnek köze lehet a macska életeimhez. Emberként mégsem halhatok meg ténylegesen, de biztosan számít valamit, hogy nem egy alternatív, hanem az igazi világban ki is vagyok valójában.
- Rendben, értettem. Nem foglak többé éjjelente zaklatni. Majd legközelebb a sürgősségire megyek.. talán nem várják meg amíg elvérzek - tettem hozzá saját magamat sajnáltatva. - Közben pedig nézhetem, ahogy a rosszabbnál rosszabb állapotú emberek jönnek és mennek - folytattam egy lemondó sóhajjal, ahogy lesütöttem a tekintetem.
Végül fogalmam sem volt, hogyan, de sikerült elérnem nála, hogy egy kicsit félre tudja tenni a haragját, amiért ilyen későn zaklattam. Ennek pedig tényleg örültem. Nem csak rá, de rám js fért már, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat.
- Oh, hát akkor ne alkoholt igyunk - bólintottam helyeselve. - Csak egy ital, egy kis beszélgetés, aztán itt sem vagyok, megnyugodhatsz - ezzel pedig fel is álltam az addigi helyemről, hogy kövessem őt a konyhába.
- Akkor csak egy pohár tejet szeretnék - úgy gondoltam, ha Diego sem iszik semmi erőset, akkor én sem fogok. - De nem azt mondtad, hogy aludni akartál? Hogy fog az menni a kávé után?- kérdeztem értetlenül, ahogy vártam, hogy megkapjam az italom.
- Mesélj közben, miért vagy ennyire ingerült? És ne mondd, hogy miattam, nyilvánvalóan többről van szó - mondhatott akármit, ennél sokkal jobban ismertem. Még ha ő azt is állította pár perce, hogy egyáltalán nem ismerem…

relax, i’m puss in boots. i laugh at death.

Sok mindent lehetett rám mondani, na de hogy kóbor macska.. ezt kikérem magamnak! Bár, ha a szó szoros értelmében nézzük, nem tudtam volna belekötni ebbe az állításba. Vagy mégis. Én csak szerettem a magam ura lenni egész életemben.
Végül csak a számat húztam az helyett, hogy bármit is válaszoltam volna. Nem láttam jó ötletnek, hogy pont most kötekedjek a férfivel, még ha nem is értettem, mi köze a megjelenésemnek az időjáráshoz. Elvégre nem invitáltam ki a házból.
Nem volt nehéz megmondani, hogy Diego a háta közepére sem kívánta a társaságon azon az éjszakán, a ripacskodásomról nem is beszélve. Viszont még ő ajánlotta fel, hogyha szükségem van a segítségére, bármikor jöhetek - az már mellékes, hogy túl komolyan vettem ezt a lehetőséget és akarva, akaratlanul bajba keverem magam, hogy aztán heti rendszerességgel tegyek látogatást.. ..de hát ki számolja?
- Valld be, hogy unalmas lenne nélkülem az életed - jelentettem ki egy önelégült vigyorral a képemen.
Aztán a válasza hallatán a homlokom közepére kúsztak szemöldökeim, mintha annyira furcsa dolog lenne, hogy az emberek éjszaka aludni akarnának. Azonban lehet, hogy ez számomra csak azért volt indokolatlan ok mostanában, mert egy macskának természetes az éjszakai kóborlás. Ezért volt nyilvánvaló, hogy más is ébren van éjszaka.
- Mikor öregedtél meg ennyire? - vágtam azért vissza egy bosszantó kuncogás kíséretében. - Ha a naptáradon múlik, negyed évre előre kéne foglalnom egy időpontot - tettem hozzá egy szem forgatás kíséretében. Diego a munkájából adódóan eléggé elfoglalt volt, így szinte az esélytelenek nyugalmával indulhattam volna egy “időpont foglalás” miatt.
A önszórakoztatásom azonban hamar alább hagyott, mikor Diego torkából valami nem emberi hangon tört fel a fenyegetőzés, és gondolkozás nélkül vettem le a lábaimat előző helyükről. - Jól van, na. Nem kell ekkora nagy ügyet csinálni ebből.. jézusom - emeltem kezeim védekezően mellkas magasságba. Nem mintha félnék tőle, de volt az a pont, amikor jobbnak láttam visszavonulót fújni. Az az este pedig ezek közé tartozott. Diegonak egyáltalán nem volt jó kedve.
- Elfoglalt voltam. Ahogy te is - mondtam akkor már kicsit komolyabb hangvétellel. - Hidd el, nem jó kedvemből zaklatlak éjszakánként, hogy rakj össze - szívesebben töltöttem volna úgy időt vele, hogy közben nem kell egy kisebb sebészeti beavatkozást végeznie rajtam. Helyette annyi mindent el tudtam volna képzelni programnak, de az utóbbi időben valamiért nem került erre sor. - Egyébként nem fair az arcomba vágni a szívességeidet, mikor te ajánlottad fel a segítséget - motyogtam az orrom alatt kissé sértetten.
Végül jobbnak láttam terelni a témát és úgy döntöttem, kirángatom a barátomat ebből a morcos, depresszív állapotából - ami rendesen taszító volt -, ha akarta, ha nem. Bár még fogalmam sem volt, hogy fogom csinálni. - Rád férne egy kis lazítás - kezdtem bele. - Tudom, hogy késő van, de legyél egy kicsit spontán. Igyunk meg valamit, hátha kicsit segít oldani a benned felgyülemlett stresszt. - Elvégre mindenkinek jobb, kibeszélnie magából, mi bántja, nem? De ezt már csak fejben tettem a mondandómhoz.

relax, i’m puss in boots. i laugh at death.

Miközben az alkaromra tapasztott tenyeremmel sétáltam a már jól ismert ház felé, azon gondolkoztam, vajon milyen történettel álljak elő ezúttal.
Kivételesen az aznapi kalandom során vörös bundával és négy tappanccsal szaladtam egy - esküszöm - veszett kutya elől. Mondanom sem kell, ez piszkálta az önbecsülésemet, és nem szívesen dicsekednék vele azok mellett a történetek mellett, amikről ódákat lehetne zengeni. Azonban mentségemre szóljon, hogy figyelmetlen voltam, a támadás pedig váratlanul ért - és nem kevés tejet fogyasztottam előtte.
Szerencsére azonban Diego sosem kérdezett túl sokat, csak tette a dolgát. Reméltem, hogy ez most sem lesz másképp.
A következő pillanatban pedig már nyílott is az ajtó, én pedig egy kínos vigyort erőltettem magamra. - Én is nagyon örülök, hogy látlak. Persze, minden rendben van, a karomon lévő, mély vágáson kívül - magyaráztam, mintha kikérhetném magamnak a reakcióját, amivel fogadott, és nem éppen egy újabb szívesség miatt jöttem volna - elvégre ezekért a késő esti szolgáltatásokért sosem kellett fizetnem.
Gondolkozás nélkül levettem a cipőim a bejárati ajtónál. Túlságosan morcosnak tűnt ahhoz, hogy ne legyen okom komolyan venni a szavait, így szót fogadva, koszolás nélkül próbáltam őt követni.
Akkor este valahogy jobbnak láttam, ha csak hagyom csendben dolgozni, és befogom a számat - leszámítva pár drámai szisszenést, ami már csak megszokásból is kicsusszant ajkaim közt -, mielőtt még azt is összevarrja. Gondolataim azonban nem csillapodtak, még nála is szokatlan volt ez a nagy szótlanság, egyértelműen bűzlött valami. A nyomozást viszont inkább az utánra hagytam, hogy eltett minden éles, szúrásra vagy vágásra alkalmas eszközt, ami veszélyt jelenthetne rám.
- Ismersz - válaszoltam egy váll rándítás kíséretében. Mindketten tudtuk, hogy nem erősségem nyugton maradni.
Teljesen figyelmen kívül hagytam, mennyire egyértelműen próbált lerázni, ami őszintén, kissé szíven is ütött. - Már vagy ezer éve nem találkoztunk, csak nem akarsz elküldeni ilyen hamar - tártam szét a karjaim. - És meg ne próbáld nekem azt mondani, hogy épp aludni készültél, mert úgyis tudom, hogy nem igaz - tettem még hozzá egy szem forgatás kíséretében, persze eszembe sem jutott elmenni. Sőt!
Lábaim mindezek után a dohányzóasztalon landoltak, miközben kényelembe helyeztem magam a kanapén. Alapvetően ez elég nagy pofátlanságnak tűnhetne, de Diego és az én kapcsolatom teljesen más volt.
- Nem szeretném, hogy azt hidd, csak akkor jelenek meg itt, mikor baj van - nem mintha most nem épp azért jöttem volna, de legalább nem rohanok tovább azonnal, hogy végeztünk. Ezt igazán értékelhetné.