Szõke & Szörnyella

291 szó ◌ aláfestõ ◌  Max drágám    

Többet akartam, mint amit eddig elértem. Magasabbra akartam törni, bármi áron és éppen ezért döntöttem úgy, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek a férfiruháink eladására. A divat nem csak a nőknek szól, ugye? Ehhez mindösszesen szükségem volt egyetlen egy szép pofira, aki magára vonzza a tekintetet, de ne annyira, hogy elvonja a figyelmet a ruháról. Megtaláltam a tökéletesnek tűnő modellt: Maximilian Monroe. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy el van kissé ájulva önmagától, de ez nem zavart. Máris volt bennünk valami… közös. Noha annyi különbség volt köztünk, hogy nekem volt mire büszkének lennem. Neki? Ki tudja. Nem jártam utána.
- Max. Végre elkészültél. – Tegeztem, hiába magázott, azért nem volt köztünk olyan sok korkülönbség. A kézcsók megdöbbentett, de tetszett is. Egy kicsit. Épp megszólaltam volna, mikor az egyik asszisztensem szó szerint nyakba borította a modellemet. Elrántottam a kezem a fiútól és így fordultam a lány felé.
- Maga mégis mit művel?! Ki van rúgva! És ne számítson fizetésre, mert ez a ruha még a fizetésénél is többet ér! Tűnjön a szemem elől! – A hangom kitöltötte a termet. Nem érdekelt, hogy ki hallja, ahogy az sem, hogy a modell mit gondolhat ezután rólam. És teszem hozzá, nem jutott el semmi abból hozzám, amit próbált közölni velem. A lányt néztem szikrázó szemekkel, aki elsírta magát végül és elsietett. Ezután fordultam vissza Max felé.
- Vedd ezt le. Az a szerencséd, hogy nem ez az egyetlen ruha, amit ma fel kell venned a fotózásra – Dühös voltam. Mély levegőt vettem és inkább magamhoz intettem egy másik, talán valamire való asszisztenst és közöltem vele, melyik ruhát vigye az öltözőbe. – Menj, öltözz át és lehetőleg kerülj el utána minden asszisztenst, akinek a kezében kávét látsz. Nincs több hiba lehetőség mára. – Szigorúan csengett a hangom, pedig nem rá voltam dühös.

◌ Raindrops and Rainbow ◌

Everyday is a fashion show

Maximilian napja az elmúlt időszakban zsúfoltnak és fárasztónak tűnt, hiszen nemrégiben kezdett el dolgozni az új munkahelyén, a House of DeVilnél. Mindennek a tetejébe pedig egy barátjának a testvérének a temetésére is hivatalos volt, így az elmúlt délutánt öltönyök nézegetésével töltötte. A temetésre néhány nap múlva kerülne sor, így bőven volt ideje felkészülnie a napra. Nem mintha annyira el akart volna menni – a fekete nem állt jól a bőrszínének, egyszerűen sápította őt -, ráadásul a zokogó emberektől mindig kiborult.
Mégsem mondhatott nemet, hiszen sokat köszönhetett a Leifssonoknak a karrierje beindításában, hiszen az egyik terméküknek egy időben ő volt a reklámarca. Onnantól pedig lassan egyenes út vezetett a kisebb divatcégeken át a House of DeVilig.
A tükörképét nézegette, miközben a fodrászok és a sminkesek foglalkoztak azzal, hogy makulátlan legyen a megjelenése. Véleménye szerint ő mindig tökéletes volt, de figyelnie kellett arra, hogy ezt a róla készült képek is tükrözzék.
Amint végeztek vele, átkísérték a fotózás helyszínére, ahol meglepődve tapasztalta a főnöke jelenlétét. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire fontosnak tartják ezt az eseményt, mégsem vált idegessé tőle. Tudta jól, hogy arra született, hogy a reflektorfényben szerepeljen, és ha egy letűnt életben el is vették tőle a dicsőségét, most más megvilágításban tündökölhetett.
A főnökéhez lépett, hogy köszöntse a nőt, de minduntalan az járt a fejében, hogy valószínűleg a megjelenése és a kisugárzása miatt alkalmazták. Néha zavarta a szépfiú szerep, amit magára öltött, de túlságosan is egyszerűvé varázsolta az életét, és még csak fizikai munkát sem kellett végeznie ahhoz, hogy mindenféle nélkülözés nélkül élhessen.
- Üdvözlöm, Ms Devlin! Készen állok a fotózásra – üdvözölte a nőt akár kézcsókkal is, amennyiben Chantelle engedte neki, hiszen Max úriember volt, sőt tulajdonképpen hercegnek, vagy lovagnak is nevezettük volna.
Azonban arra talán egyikük sem számított, hogy az egyik asszisztens idegességében véletlenül megbotlott és a kezében tartott kávéspohár tartalmával leforrázta Maximiliant. A férfi fájdalmasan felszisszent, az ujjai közé csippentve húzta el a bőrétől az anyagot, ahol a folt keletkezett és bosszús tekintettel szóra nyitotta a száját. Látszott rajta, hogy szerette volna csúnya szavakkal illetni az asszisztenst, mégsem tette meg, csupán így szólt: - Legyen óvatos, ezek a ruhák sokba kerülnek.
- Azt hiszem, visszamegyek az öltözőbe, átöltözök, hátha meg tudják menteni a ruhát – fordult Chantelle irányába, amennyiben a nő nem tudott semmiféle folteltávolító csodaszert, úgy a férfi kénytelen volt úgy tenni, ahogy mondta.

❀ 402 words ; youtube ; note:  ❀