Voltam én már hős lovag és hangos ripacs, de farkas és rocksztár is, ám valódi énem egyre inkább hagyom homályba veszni, mintha már az sem én volnék, aki most vagyok. Olyannyira arra összpontosítok, hogy ne én, hanem valaki más legyek, hogy egyszerűen kezdem elfeledni ki voltam vagy vagyok. Őrületes nemde?
De az őrület sokszor jó! Segít átvészelni valamit, ami elől nincs menekvés vagy kiút. Befogja a füledet, a szádat, eltakarja a szemeid, hogy ne is kelljen látnod. Mint, amikor közel s távol sehol egy sziget, s te mégis örülsz és remélsz, mert legalább a csónak megvéd a tenger sós vizétől és a benne élő ragadozóktól. Ez ilyen. Se jó, se rossz. De valahogy mindig segít átvészelni a valóságos dolgokat. Ám ezt nem sokan érthetik meg.
 - Ki vagy te, mond? - sóhajtom bánatosan a tükörben szemezve azzal, aki én volnék, de tudom, hogy nem én vagyok. Báár... ha én sem én vagyok, honnan tudjam, hogy aki most vissza bámul rám nem én vagyok. Ő vajon tudja ki ő? Vagy én? Eme gondolat menetre még szemöldökeim is összeugranak, ahogy neki is. Sejtünk valamit, és a sejtelem már egy lépés a válaszhoz vezető úton.
Kopogás. Az ajtó irányába tekintek, már el is feledkezve arról mi járt a fejemben egy perccel ezelőtt.
 - Tessék? Ki az? - kérdem én még mindig szemöldök ráncolva, kíváncsian. Hajdanán bohémabb stílusban kérettem be a kint állót, ám egy alkalommal vicceskedésem az igazgatót találta meg, aki hogy is mondjam nem igazán híve a poénoknak. Vagy csak az enyéimnek nem. Így mára már visszább vettem kicsit, ha lehetségesen vele kerülök kontaktusba. De a kilincs lágy elmozdulása és a finoman, résnyire nyíló ajtó által egyből ráismertem a kedvelt... akarom mondani kedves partneremre. Kolléga... kollégát akartam mondani.
 - Ó, micsoda meglepetés! - ugrom fel a székemből és magamra öltve az udvarias lovag szerepét hajlok meg előtte, mire ő zavartan elmosolyodva csatlakozik a színjátékhoz és beljebb lépve pukedlizet, kezeiben egy-egy füstölgő műanyag pohárkával. Bár meg jegyzem, alkalmunk még sosem volt, hogy mindezt színpadon is megejthessük. Ha ő épp udvarhölgyet is alakított, én biztosan valami udvari bolondot.
 - Mi járatban erre? - érdeklődtem, bár kedvessége felém sosem meglepő, hiszen jóban vagyunk, gyakorlatilag a legjóban, mint bárki mással. Kedveljük egymás társaságát, ötleteit, vicceit és bizalmasságát. Azt a bizalmat, amit hétszer vagy tízszer is meggondolunk, kinek a nadrág zsebébe csúsztatunk.
 - Hát... délután van. - válaszolta elmosolyodva, az egyik pohárkát felém nyújtva.
 - Óóó, tea idő! - csillantak fel szemeim, mosolyom pedig majdnem fültől fülig ért. A teadélután szent és megtörhetetlen, minden alkalommal időt szakítunk rá, hol csak kettesben, hol másokkal, olykor az ebédlőben vagy épp valamelyikünk öltözőjében. Ez olyan dolog, amiről mióta eszemet tudom, nem mondanék le. Még akkor se, ha nem én volnék én. Egy lelkes köszönömmel el is fogadtam, majd kortyoltamba a tükör felé pillantottam, ám döbbenetemre más valaki akart a pohárkámba beleszürcsölni. Ijedtemben elkaptam a forró italt a számtól és hátra hökköltem.
 - A mindenit!! - kaptam ajkaimhoz a riadtságtól, amire kedves társaságom is megszeppent.
- Mi történt? - kérdezte lassan hasonló ijedelemmel arcán, mint, aki a tükörből bámul vissza ránk. Megijedtem a látványtól, de még inkább attól, hogy az őrültség ma igazán szorosan magához ölelhetett. Erről beszélni pedig veszélyes. Mégha tudom is, hogy bizalmasaim nem árulnának el, éppen csak... aggódnának. Kényszerű mosoly ült arcomra rá nézve a fiatal leányzóra.
 - Csak megdöbbentem, milyen rosszul festek. Ekkora táskákkal a szemem alatt, akár egy föld körüli utazásra is indulhatnék! - böktem rá az arcomra. Ijedsége lassan múlt, de minek után elhintettem a viccet, ismét mosolyra derűlt és hangos nevetésbe kezdett. Tán még a könnye is kicsordult. Ráérek később foglalatoskodni azzal a valakivel a tükörben, de e végett senkit sem rémisztek halálra. Jókedvünknek azonban hangos kiabálás és csapkolódás vetett véget. A két nőszemély már megint a folyosón rendezik vitáikat, ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan teába fojtanánk fölös energiáikat. Ám egyikük éppenséggel a legjobbjaim közé tartozik, így kutya kötelességem tenni valamit a béke érdekében. Így hát kimentem, kézen ragadtam és menedékképp az öltözőmbe húztam. De jó, mostmár tényleg együtt a trió...


 - Talán néha rá kéne hagynod a dolgot. Nem kéne mindig vitába szállni vele. - tanácsolta a mi segítőkész barátunk, mire a kis hercegnő duzzogva dobbantott még egyet, majd meglátva kezemben a már lassan teljesen kihűlt teát, elvette, mire én sűrű pislogások közepette megpróbáltam a másodperc töredéke alatt feldolgozni, hogy tea nélkül maradtam.
 - Talán össze se kéne futnom vele. Elkerülni, mikor épp ott van, ahol én. - jegyezte meg morcosan a kisasszony, szemeit forgatva, aztán az italába kortyintva, ami valaha az én birtokomban állt. A leányzó rendszerint jó tanácsokat adott önmagának, de, sajnos, ritkán követte őket. Makacs egy teremtés volt, de én ezzel együtt fogadtam el őt barátomnak. Elmosolyodva simogattam meg dühtől fortyogó búza szőke fürtökkel megáldott buksiját és nyugtáztam magamban, hogy akarva sem lehetnének jobb pajtásaim.


Hazaérve aztán el is feledkeztem a tükörben lévőről, magamról, magunkról. Legalábbis addig, míg egy kiadós fürdés után, hajam törölgetve bele nem futottam ismét az illetőbe, ahogy a tükörbe bámultam. Ismét ijedten hökköltem hátra.
 - Na de ki maga, Miszter? -  léptem a mosdóhoz és a kagylóra támaszkodva hajoltam a tükörképembe. Más volt, mint én, nevetséges, de egyúttal zavarodott és ijedt mindettől. Akárcsak én. Őrültség volna azt gondolni, hogy aki most vagyok, nem is én vagyok, és akit látok, valóban én vagyok? Lehetséges volna, ami lehetetlenül hangzik?



✦ Amint az emlékeim teljesen visszatérnek, az őrület jelei is meg fognak mutatkozni rajtam. Várjál, mi? E-ez biztosan jó képességnek számít?
✦ Ha a kalapomat rárakom valakire, ugyanolyan fura, már-már őrült gondolatai lesznek, akárcsak nekem.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban. <-- ha látja magát