Orrnyergem mutató- és hüvelykujjam közé csippentve próbálom elűzni kezdődő fejfájásom, sikertelenül, nyilvánvalóan. Biztonsági őrünket, az utóbbi időben felvett szokásához híven, a hátsó bejárat mellett találtam, miközben éppen a legalább hatszázadik rövid szünetét töltötte, alaposan dohányfüstbe burkolózva, telefonnal a fülén. Nincs azzal semmi gond, ha időnként pihenni megy, ő azonban kezdi túlzásba vinni ezt, arról már nem is beszélve, egy ideje már szólni is elfelejt róla. Nekem pedig se időm, se kedvem azt lesni, mikor nincs a helyén éppen és az adott napon hányadszorra játszotta már el ezt. Talán fel kellene venni valakit, aki azt figyeli, hogy a dolgozók elvégzik-e a feladataikat rendesen vagy csak melegedni járnak be.
A gondolatot persze el is vetem abban a pillanatban, hogy megfogant és inkább a raktárak irányába veszem az utam, befejezni, amit tegnap félbehagytam.
Talán jobban járnánk, ha egyáltalán nem is lenne biztonsági őrünk, a feladatait úgyse végzi el, legalább fizetni se kellene. Ezt persze, bármilyen jó is legyen a közbiztonság, nem engedhetjük meg magunknak, nem is az esetleges betörések miatt, sokkal inkább az a dolga úgy is, hogy a látogatókat figyelje, akad közöttük ugyanis nem egy, aki úgy gondolja, a kordonok csak opcionálisak, nyugodtan át lehet mászni rajtuk, ha úgy tartja kedvük és megtapogathatnak mindent. A szép szóra pedig természetesen sose reagálnak pozitívan.
Zárás után is jelen van két őrünk, nyilvánvalóan és a szúrópróbaszerű ellenőrzések alapján, legyen szó a felvétel megtekintéséről vagy személyes látogatásról, velük eddig nem akadt problémánk, ezek után azonban talán őket is gyakrabban kellene megfigyelni. Nekik se volt még semmi különös dolguk az elmúlt években, de mégiscsak komolyabb felelősség hárul rájuk, mint reggeli munkatársukra, nem árt, ha ennyivel lelkiismeretesebbek is.
- Mi a fene? - meglepetten ugrok meg a kiáltás hallatán, meg is torpantva lépteimet rögvest. Néhány pillanatig komolyan eljátszok a lehetőséggel, hogy csak képzelődök a fáradtságtól, az utóbbi időben nem aludtam valami jól, s bár legszívesebben erre fogva hagynám is az egészet, mégis megindulok a hang forrásának feltételezett irányába. Minimális csak, de mégis van esélye annak, hogy valódi legyen a kiabáló, nem hagyhatom, hogy őrizetlenül kóboroljon a  lezárt területen. Különösen, mert az is könnyen elképzelhető, hogy egyszerűen csak elkeveredett.
Nem kell hosszú utat megtennem, hogy megpillantsam a betolakodót, s bár nem tűnik veszélyesnek, megfordul a fejemben mégiscsak, jobb lenne a rendőrséget is értesíteni egyből, az a biztos. Végül mégis elvetem a lehetőséget és csak kezembe veszem a telefonom, készen arra, hogy segítségért kiáltsak, ha szükségét érzem.
- Elnézést, Hölgyem, de ez egy lezárt terület. A látogatók nem tartózkodhatnak itt, de kövessen és visszakísérem a kiállítótérbe - távolságtartó, de barátságos mosolyra húzva ajkamat kartávon kívül megtorpanok előtte, kezemmel a kijárat irányába intve, ami innen nem látható ugyan, de én így is pontosan tudom, hogy arra van.
- Ez a terület nincs olyan jól kiépítve, mint a másik, veszélyes lehet - teszem még hozzá, remélve, hogy ezzel meggyorsíthatom a folyamatot, s tulajdonképpen nem is hazudok nagyot. Tökéletes a biztonság itt is, de valóban nem arra lett kitalálva, hogy olyanok mászkáljanak itt, akik nem ismerik a helyet.