Attól a perctől fogva, hogy megtanultam járni, nem volt megállás. Gyerekként is vonzott az ismeretlen, a kaland, én voltam az, aki elsőként vetette bele magát az újdonságba és akit természetesen a legtöbbször kellett kiszabadítani szorult helyzetéből. Anyám előszeretettel emlegette is mindig, ennek köszönhetően őszült meg olyan hamar.
Felnőttként se lettem sokkal körültekintőbb, épp csak annyira nőtt be a fejem lágya, amennyire feltétlenül szükséges volt, még mindig ugyanolyan lelkesedéssel vetem bele magam bármibe, ami érdekesnek tűnik, a következményekkel csak később foglalkozva.
Talán épp ez az oka, hogy nem lettem jó katona és hogy azután, hogy ezt az álmot feladtam és másikra váltottam, egyetlen vadásztársaság tagjaként se bírtam sokáig. Persze ezen utóbbi sikertelensége nem pusztán az én hibám volt, ahogy nem is írnám teljes mértékben annak a számlájára, hogy hajlamos voltam a nekem nem tetsző szabályok és utasítások figyelmen kívül hagyására. A partnereim is bőven kivették a részük ebből. Egyik alkalmatlan volt az egészre, a másik folyton siránkozott, a harmadik pedig kis híján megölt.
A kudarcok és nehézségek egy életre megtanították, jobban járok, ha egyedül dolgozok, ha teljes mértékben a magam ura leszek. A döntés pedig sikeresnek bizonyult. Azóta élvezem a vadászatot igazán, hogy nincs senki, akire figyelnem kell, akit irányítanom szükséges, aki hátráltat.


A képzeletbeli határ átlépését percekkel később tudatosítottam csak magamban, tudva, bármilyen felelőtlenség is lehet a részemről ez, most már nem fordulhatok vissza. A hatalmas gímszarvas olyan fogás, amit nem engedhetek kicsúszni ujjaim közül, ami megéri a kockázatot. Talán szerencsém lesz, hiába a vadásztársaság területe ez már, nincsenek kint a nap minden percében, s ha esetleg mégis, értem annyira a dolgomat, hogy időben észrevegyem és elkerüljem őket, mielőtt kiszúrhatnák jelenlétemet. Ha pedig nem sikerül ez mégsem, mégis mi történhetne? Kérdőre vonnak maximum vagy szóban figyelmeztetnek, ennél többet nem tehetnek, az engedélyem visszavonására se elég egy ilyen aprócska kihágás, nincs hát okom aggodalomra.
Némán, lélegzetem is visszafojtva húzódok célpontomhoz közelebb, fegyverem lövésre készen emelem fel, mikor a fenséges állat riadtan ugrik meg. Fogalmam sincs, mit hallhatott, bármi is volt az, okozója az én füleimnek távol van még, az biztos ugyanis, hogy nem én voltam, aki a szarvast megriasztotta, valaki másnak is lennie kell a közelben.
A biztonság kedvéért teljes mozdulatlanságba dermedve hallgatózok, s nem is kell sok, hogy megcsapjon a közeledő léptek zaja.
A fenébe! Ennyit a szerencséről, s ezzel együtt a fogásról is lemondhatok természetesen. Csalódott sóhajjal figyelem, ahogy a bika felpillant ismételten, ezúttal egyértelműen behatárolva a zavaró tényező forrását, tudva jól, hamarosan menekülésre fogja, akkor pedig esélyem se lesz már beérni, megpróbálni lelőni ebben a helyzetben pedig több gondot okozhat, mint amennyi hasznot. Ezen gondolat épp csak megtelepedik elmémben, mikor meghallom az eltéveszthetetlen dörrenést, melyet éles fájdalom követ. Meglepetten pillantok le magamra, lelki szemeim előtt szinte látom saját bamba arckifejezésemet, mielőtt még minden eltűnne körülöttem.


- Végül is a szerencse mégse került el teljesen  - mormolom bajszom alatt csöndesen, kitartóan meresztve szemeim a plafonra. Az elmondottak alapján márpedig igencsak hatalmas mákom volt, hogy ott helyben nem dobtam fel a bakancsot, ha pedig ez nem lenne elég a boldogsághoz, Ő is itt van.
Fogalmam sincs, mi vonz benne ilyen ellenállhatatlanul. Persze csinos, sőt, egyenesen gyönyörű, pusztán ez azonban nem elég ok arra, hogy ilyen mértékben beférkőzzön gondolataim közé, már az első találkozást követően is. Különösen azért, mert egészen mostanáig, még csak nem is beszélgettünk igazán. Néhány elejtett szónál, udvarias mosolynál, köszöntésnél több nem esett meg közöttünk, s mégis, bárhol voltam is, bármit tettem is éppen, pillantásom mindig megtalálta Őt.
Ennél egyértelműbb nem is lehetne hát, hogy a sors kivételesen megpróbál kedvezni nekem. Mi is tehetné könnyebbé az ismerkedést, mint mikor a nap nagy részében melletted van kiszemelted. Persze, még ennél is jobb lenne, ha nem lennék szigorúan az ágyhoz szegezve, persze egyelőre csak képletesen, különösen most, hogy javuló állapotommal egyenesen arányosan a mehetnékem is nő. Most még ugyan elég visszatartó erő a gyógyulás kezdeti fázisában lévő sérülésem, de ismerve magam, ahogy a fájdalom ennél tovább csökken, nehéz lesz az ágyban tartani.



✦ Képes vagyok egy idegennyelvet azonnal megérteni, akkor is, ha életemben először hallottam.
✦ Ahogy Pocahontas, úgy én is meghallom a szél, a fák és a természet titkait, bölcsességét.

A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.