I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-04-27, 20:40
Marcus & Hadrian
Horkantva forgatom csak meg szemeimet figyelmeztető kérésére. Eszemben sincs átmenni a rózsaszín felhőn lebegő eszeveszett hősszerelmesbe, csak azért, mert éppenséggel megtetszett valaki. Nem ismerem még annyira, hogy puszta érdeklődésen kívül mást is érezzek Summer iránt, a szerelemtől pedig igencsak messze vagyok. Nem tartom lehetetlennek ugyan, hogy egy napon, ha valóban közelebb kerülünk egymáshoz, finomodjanak és konkrétabbá váljanak hozzá fűzött érzéseim, az eszem azonban, remélhetőleg legalábbis, teljesen elmenni ekkor se fog. - Az könnyen lehet - értek egyet habozás nélkül, bólintással is megkoronázva kijelentésemet. Az ivás végül is elég sok gondot megold, még ha nem is mindent. Nem mintha olyan gyakorisággal hajtanék le ezt-azt, hogy valódi eredményeket tudjak felmutatni ezzel kapcsolatban. Éppen ellenkezőleg. Nem vetem meg ugyan az italt, de megválasztom a helyét és idejét annak, hogy mikor élek vele. A dohányzással ellentétben, ami az én valódi keresztem. Arról, ha akarnék se tudnék lemondani valószínűleg, még szerencse, hogy nem is akarok. Ezért is nem értettem sose, Marcus hogyan lehetett képes az egészséges vackát szívni egészen mostanáig. Ki is húzom magam szinte, felkészülve arra, hogy tovább szívjam a vérét, mikor kisfiamnak szólít, ezzel máris kihúzva a talajt szórakozásom alól. A szemeim előtt akaratom ellenére megjelenő bizarr kép éppen elég ahhoz, hogy szinte repesve fogadjam a témaváltást, még ha az az egészségem firtatta is. - Eszemben sincs - és tulajdonképpen tényleg nem. Semmi okom rá, hogy megjátsszam magam előtte, nem ő az, akinek imponálni akarok, nyugodtan bevallhatom, ha valami nem megy. - Halványan - régen volt már és annyira nem voltam abba a közegbe való, hogy akaratlanul is a háttérbe száműztem minden ehhez kapcsolódó emlékem. Nem felejtettem el őket persze, a fontosabbakat valószínűleg a mai napig fel tudnám idézni, ha akarnám. Gerry is rémlik, legalábbis a neve és az, ami vele történt, vonásaiból viszont nem maradt meg már semmi. - El tudom képzelni - a puszta gondolatára is elhúzom a szám. Szerencsétlen fickó, volt elég baja anélkül is, hogy még egy ilyen is történjen vele. - Tisztában vagyok vele, de nem könnyű egész nap a seggemen ülni, nem ehhez vagyok szokva. Köszi, de hagyd csak - legyintek is felajánlására, jelezve, semmi szükség arra, hogy ezzel foglalkozzon. Hálás vagyok érte, de megbízok Summer tudásában és döntéseiben, biztos vagyok benne, hogy képes lesz ő is visszahozni az élő, normálisan működő emberek sorába, felesleges nekünk is szakirodalmakat böngészni. - Helyes, alig várom már, hogy megnézhessem én is. Ugyan. Jól szuperál? - kicsit se érdekel, hogy kipróbálta, pontosabban mégis, de csak azért, mert így kifaggathatom, amivel legalább részben csillapíthatom tomboló türelmetlenségem. - Nem akarok megválni tőle, már teljesen hozzám nőtt - oda és vissza leszek az új fegyvertől, ebben egészen biztos vagyok, a réginek azonban már története van és bármilyen szentimentális ostobaságnak tűnjön is, nagy valószínűséggel meg fogom tartani, még ha soha többé nem is veszem a kezembe. Persze, soha ne mond, hogy soha. - Meglátjuk - messze nem vagyok biztos benne, örökké azonban mégse üldögélhetek ezen a padon, hiába a kilátás. Legalább kényelmes lenne, de nem az, biztos vagyok benne, hogy az itt alvás különösen rossz opció lenne. Finoman megingok ugyan, ahogy felállok, de a váratlan megszédülés szerencsére hamar tovább is áll. - Úgy tűnik, eleget ültem - elégedetten, mégis óvatosan, sebemre vigyázva, nyújtom ki elgémberedett tagjaimat, mielőtt Marcus mellé lépve megindulnék a Herbs irányába. - Nem mintha jó ötletnek tartanám, hogy tudjak róla, de hallottál valamit arról, hogy kinek köszönhetem? - egyértelműsítés céljából sérülésem irányba bökök finoman. Tudom, hogy a társaság is Marcus boltját használja, gyakori látogatókként pedig talán elég biztonságban érzik ott magukat, hogyha konkrétan nem is árulják el neki, maguk között elejtenek néhány gyanús mondatot. - Kíváncsi lennék, vajon ők rájöttek-e - igenre tippelnék, ha választanom kellene valamit mindenképpen, ugyanakkor sose lehet tudni. Könnyen elképzelhető, a tettes túl gyáva volt ahhoz is, hogy legalább a sajátjainak elárulja, mit tett.
✥ ✥ ✥
Vendég
Vendég
2021-04-23, 10:44
Hadrian & Marcus
Jellememből fakadóan bizalmatlan voltam, mindent feszült figyelemmel követtem végig és fel voltam arra is készülve, hogy bármikor hátba támadhatnak - akár képletesen, akár szó szerint is. Az enyhe paranoid vonások az életem minden területén jelen voltak és igazán csak nagyon nehezen oldódott fel a hangulatom másokkal szemben. Az idegbeteg énem azonban nem jellemzett a nap huszonnégy órájában, mert akkor első utam a bolondok házába vezetett volna és folytonos leszedálással nyáladzottam volna, ostoba képpel szemlélve a körülöttem zajló életet, miközben nekem nehezemre esett volna a 2+2 egyenlet megoldása is. De ne szaladjunk ennyire előre, voltam annyira észnél, hogy rájöjjek arra, ha valami nem úgy működött bennem, ahogy kellett volna, és az volt az első, hogy önelemzéssel megembereltem magam minden esetben, foggal-körömmel ragaszkodva az objektív megfigyel szerepéhez, kizárva az érzelmeket, kizárva a mi lenne ha kezdetű vágyakat. Amit akartam, azért tettem és elértem. Amit szívből megvetettem, azért nem kapartam és nem akartam. Amit megkaphattam, azt válogatás és másodlagos gondolatok nélkül elvettem. Egyszerű ember voltam, egyszerű célokkal. Csak a körülmények tettek mások számára engem seggfejjé, katonás viselkedésűvé, amiről már igazán nem tehettem. Pontosan ezek miatt a jellembéli vonások miatt álltak közel annyira kevesen hozzám, amivel sosem volt baj, mert inkább bíztam kevés emberben, mint mindenkiben egy kicsit. - Jó. Csak légyszi, ne bűzölögj majd rózsaillatot két hónap múlva se - zártam le a témát a részemről ezzel, mert Hadriant elképzelni a réten, szökellgetve boldogan - egy rémálom vált volna valóra. Tudtam, hogy mennyire odáig volt a nőért, és az is leesett, hogy Summer is szimpatizált Hadriannal, de vajon tudják ők ketten, hogy egyikük sem közömbös a másik számára? Ez a különbség köztünk. Ha én akartam valamit, azért pofátlanul sorba álltam, míg Hadrian az úriember kategóriát testesítette meg, csak hát mint tudjuk, a nők sem várnak a végtelenségig. Megtehettem volna, hogy a kezembe veszem az ügyüket, önkéntes postást játszva elejtek egy-egy megjegyzést kettejük előtt a másikról, de nem voltam akkora tulok. Majd megoldják. Az már egy jó kezded, hogy Hadrian itt döglött nála, igaz, nem pont lőtt sebbel képzeltem el ezt az egészet, de hát a cél a fontos, nem mindig az odavezető út. A dohányt illető kérdésre felmorrantam. Elég volt, hogy én tudtam, nem használt nekem ez a gyógynövényes-egészséges verzió. - Biztos tegnap nem ittam eleget - ráztam meg a fejem az előző megfogalmazásomra. Néha már felötlött bennem a gondolat, ha így folytatom, masszív alkoholista válik belőlem. Hümmögéssel nyugtáztam a szavait, de a számból már vígan lógott ki a cigaretta, lassú ritmusban szívva meg azt. A világ legegyszerűbb kényszerű cselekvése volt ez. Megszív-benntart-kifúj, mi sem egyszerűbb, és tudtam, bármivel is próbálkoztam, életem végéig el fog kísérni ez a függőség, bármivel is próbálkozzak. Mivel Hadriant nem akartam, hogy cula, hús nélküli zörgő csontú fickó legyen, muszáj voltam elhozni neki a kaját, ami egészen ehető lett. A tegnapi három adagom bizony elég bizonyíték volt erre, a cimborám szavaira felnevettem. Sérülten lehet ellene is fogadnék, de nem voltam olyan kegyetlen. Neki hoztam, és lelövöm azt, aki előle elenné, abban biztos voltam. - Minden voltam már, de anyunak még sose szólítottak - néztem el felé felvont szemöldökkel. - Te se tedd ezután, mert nem tetszik, kisfiam - a hangom szigort rejtett magában, de elnevettem magam egy füstkifújást követően. Női hóbort volt becézni és néhány szótól a hátamon is felállt a szőr. Hogy komolyra fordítsam a szót némileg váltva témát érdeklődtem a hogyléte felől, mert talán az fontosabb volt, mint hogy megtudjam, kulturáltan eszik-e. Idegesített a tény, hogy a tettes még szabadlábon mozgott és habár tudtam, hogy nem feltétlenül szándékos megsebesítésről volt szó, attól függetlenül nagyon szívesen eltöltöttem volna az illetővel pár percet magányosan, kettesben. Aggódtam a cimborámért barátomért, talán ezért is jöttem többször, mint kellett volna. Végig őt néztem, mialatt beszélt. - Nem azt várom, hogy hazudj nekem - kezdtem bele, mert felesleges lett volna. A valódi állapota érdekelt. Hümmögtem akkor, félmosolyra húzva a számat, amikor azt mondta, mi számít rehabilitációnak szerintem. - Kis lépésekben kell haladni. Nem tudom, emlékszel-e Gerryre - sóhajtottam fel, őt fel kellett vágni, aztán meg összefércelni a hasát. - Szépen gyógyult a sebe, aztán tv nézés közben tüsszentett a szerencsétlen, mire szétnyílt a sebe, szóval megint össze kellett varrni őt. Gondolhatod, nem igazán örült neki - vakartam meg az államon a borostámat. - Ne siettesd, mert csak te szívod meg. De ha gondolod, körbekérdezhetek, utánajárhatok annak, hogy ilyenkor mit kell tényleg csinálni - ajánlottam fel, de persze én se voltam túl nagy segítség, nem ilyen irányú végzettségem volt. A gyilkolás, a rendfenntartás egy másik platform volt, azt hiszem. - Ránéztem két napja - tettem hozzá gyorsan a megrendelt fegyvert illetően. - Meg ki is próbáltam, ha nem baj - vigyorodtam el, megmozogva a padon, a gerincem végigropogott. Ja, rohadt jó az öregedés, hamarosan tolókocsiban fogok korzózni és a kacsát húzom magammal. - Pazar modell a Tikka, szerintem ha kipróbálod, onnantól kezdve a Remingtonra már nem is tartasz igényt - köszörültem meg a torkom, időközben szűrőig szívva a cigit, amit ledobtam a kövezetre, cipőm talpával elnyomva azt. - Ha gondolod, visszavásárolom, rendbe szedem, újra eladom, a különbözet meg az én kezemben marad - mert ez már üzlet volt, de azért vigyorogtam, kíváncsi voltam, mennyire akart volna megválni az eddigi fegyverétől. Elvégre fejlődni nem ártott. Lehajoltam a csikkért, mert nem szemeteltem, a legközelebbi kukáig ellépve kidobtam azt, miután felkeltem. Visszalépve felkaptam a kezembe a pörköltet. - Készen állsz? - csak ennyi. Nem ajánlottam fel a kezem, majd úgyis szól, ha össze akarna esni.
Nem jelentett soha problémát megtalálni a közös hangot az emberekkel, bármerre jártam is, előbb vagy utóbb mindig sikerült másokat magam köré gyűjtenem, mindig volt kivel beszélni, szórakozni. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, még sincsenek kifejezetten sokan, akikre tényleg azt tudom mondani, hogy megbízhatóak. Egy kezemen meg tudom számolni, kit hívnék nyugodt szívvel akkor, ha valóban segítségre van szükségem és nem csak inni ugranék le az egyik közeli kocsmába. Marcus egyike ezeknek. Bármennyire is nem akartam, hogy itt, ebben a kellemetlen helyzetben akadjon egy ismerős rám, ha mégis muszáj lett volna választanom valakit, akivel összefutok itt, az biztos ő lett volna. Elég rég ismerjük egymást már ahhoz, hogy biztosra vegyem, látott már ehhez hasonló, sőt, talán még ennél is kínosabb, szituációban. - A sok gyógynövény után még jót is tesz az egészségemnek - vigyorogva rántom meg vállam, csak félig viccelve. Semmi bajom a Herbs illatával, teljesen rendben van, időnként még kifejezetten kellemes is, de olyan régóta nem érzek semmi mást, csak azt, hogy nem csak ruháimba és gondolataimba, szinte minden pórusomba is beitta magát. Emellett, még ha az csak orrfacsaró kipufogógáz is, jól jön valóban a változatosság. - Biztos vagyok benne - sose szólt egy szót se, még csak igazán fintorogni se láttam emiatt, de kétségem sincs afelől, hogy Summer tökéletesen tisztában van vele, mit csinálok, mikor kilógok. Talán több esélyem lenne titkolni, ha Marcushoz hasonlóan valami kamucigarettát szívnék, de annak meg mi értelme lenne? Ha már dohányzok azt a hagyományos, egészségkárosító borzalommal csinálom. - Mikor lettél ilyen szépbeszédű? - felvont szemöldökkel, gyanakvón méregetem, mintha azt feltételezném, egy imposztor üldögél mellettem. - Nem is értem, miért gondoltad, hogy jó ötlet lesz leszokni róla - megjátszott nehezteléssel csóválom meg fejemet. Hiába nem jutna eszembe se ilyesmi, Marcust természetesen támogattam volna törekvéseiben. Nem vagyok ugyanakkor se a neje, se az anyja, hogy megvonjam tőle, amire vágyik. - Talán még megverekedni is hajlandó lennék érte - habozás nélkül jelentem ki, körbepillantva gyorsan, mintha minimum tényleg attól félnék, képes és tényleg elosztogatja a fazék tartalmát. - Határozottan megküzdenék érte - a menü hallatán tényleg semmi kétségem se marad afelől, hogy megtenném a magamét azért, hogy jusson belőle nekem is. A próbálkozás, jelenlegi állapotomat tekintve, nyilván csúfos és kínos kudarchoz vezetne, de az embernek időnként olyan harcba is bele kell kezdenie, ami eleve kudarcra van ítélve. - Igen anya, jó fiú leszek és majd otthon eszek az asztalnál, késsel, villával - persze, bármit is mondjon, nyilván nem fogok itt az utca közepén belemarkolni a pörköltbe, bármilyen vonzó legyen is az illata. Ennyire még nem vagyok éhes. - Bármennyire is utálom bevallani, nem sokat. Eddig is alig jutottam el - persze, jóval messzebb vagyunk, mint amilyen távot eddig megtettem és most már egészen egyértelművé vált, hogy egy kicsit korai volt belevágnom. Remélem azonban, hogy ez a kis pihenés elég lesz ahhoz, hogy a saját lábamon tudjak visszajutni a bolthoz. - Én már elkezdtem - ez pedig nyilván azt jelenti, hogy nem, legalábbis biztonságos, profi keretek között nem. - Tudom, mondanod se kell, hogy ez nem számít annak, de mégse ülhetek örökké a seggemen, millió dolgom van - meg persze lassan, de biztosan meg is fogok bolondulni, ha ez még sokáig így marad. Azt pedig mégse akarhatja senki, azzal az indokkal pláne nem, hogy csak az én érdekemet nézi, azért nem erőltethetem meg magam. - Meg alig várom, hogy kipróbálhassam az új játékszerem - nem sokkal a baleset előtt kértem, hogy szerezzen be nekem valamit és bár még nem említette, hogy áll vele, biztos, hogy előbb vagy utóbb nála lesz és akkor már tényleg csak össze kell kaparnom magam ahhoz, hogy végre kezeim közé kaparinthassam.
✥ ✥ ✥
Vendég
Vendég
2021-04-10, 11:10
Hadrian & Marcus
Az emberi kapcsolatok gyümölcsözőek. Ha megtalálod a megfelelőt, akkor ott nem csak adok, hanem a kapok része is működik, de Marcus elsődlegesen mindig azt nézte, hogy ő hogyan képes kamatoztatni a meglévő kontaktokból - végtére is a túlélés volt az elsődleges szabály, amit érdemesnek tartott követni. Mégis a ki- és felhasználás közepette talált rá azon kivételekre, akik erősítették ezt az elcseszett ön-törvényt, Hadrian Rodes volt az egyikük, akikkel az évek során elkezdett törődni, hogy a kérdései a hogylétét illetően nem csak felesleges kérdések voltak nem várt válaszokkal. A soha nem volt öccseként gondolt Hadrianra, akit amikor meglőttek, Marcus csak enyhén kelt ki magából. Annak a fejét akarta hirtelen felindulásból, aki volt annyira remegő ujjú, hogy egy embert összetévesztett egy vaddal, és legszívesebben egy szemüveget dugott volna fel a nyomorult seggébe, amiért ekkora hülyeséget elkövetett. A nyomok viszont valahol félúton, az akkori vadászok körében elhalványultak és Marcus sem forszírozta ezt látványosan - mert fű alatt azért mégis csak érdekelte, elejtett kérdések, utalások kíséretében érdeklődött, mert a pletykák és a hallottak.. úgysem maradnak titkok. Sosem. Az idő úgyis mindent szépen lassan megold mindent, ha pedig nem egy lelketlen gyilkossal volt dolguk, a bűntudat úgyis életre kelti azt, aki lőtt. Úgyis elő fog jönni a homályból és megbánást tanúsít majd. Tudta, valahol a lelke mélyén tudta, hogy így lesz, Bloomcrown nem a szervezkedő és lassan sompolygó gonoszról volt híres. A mai látogatása is egyike volt azoknak, amiket akart is, nem csak kötelező körökként írta le azt, hogy a Summer és a lány apja által vezetett bolthoz látogatott el. - Örülök, hogy már nem játszol hadisérültet. Itt legalább szívhatod a kipufogógázt is, kell a változatosság - ez volt a gratulációja, de annak, hogy Hadrian szabadon garázdálkodhatott kint is, tényleg örült. Nem kellett a felfekvéstől, izomgyengeségtől tartaniuk ezek szerint. A nyugdíjas megjegyzésére kapott reakcióra röviden nevetett fel, bólintással nyugtázva. Tényleg szerette a viccet, a szívatást és gyakran is élt vele. Hosszan nézett el Rodes felé, amikor a holt létet hozta fel, de ha úgy is lenne, hogy mindent korlátozni akarnának, akkor ő maga vinné el Hadriant. Persze nem féltette a cimboráját, volt szája, képes volt megvédeni a maga igazát és szembeszállni bárkivel, ha kellett, de mindig jól jött, ha volt segítség vagy támasz. - Helyes. Mondjuk biztos érzi rajtad - nyomott el egy kósza vigyort - Summer mást sem csinált, csak tökéletes ápolóként legyeskedett Hadrian körül, aki ezt egyelőre titokban is, de imádta. A torka kapart egy igazi cigiért valódi dohánnyal, így amikor elé került, kihúzva egy szálat a szájába pakolva gyújtotta meg azt. - Köszi - a cigaretta vége felparázslott, nagyot szívott belőle, leengedve a füstöt és a nikotint is a tüdejébe, amit aztán lassan eresztett ki a szájából, hosszan, ráérősen. Mintha drogos lett volna, annyira élvezte ezt a régi-új érzést. - Tudod hogy van ez. Ha van valami jó, igazán sose akarsz tőle megválni és ha már tovább is léptél, mindig képes elcsábítani - jó, ez még neki is túl költőire sikeredett, összevonva a szemöldökeit konstatálta ezt a baromságot. - Hiányzott. Ez igazi - egyszerűsítette le. Mert tényleg egészségesebb akart lenni, leszokni erről a szarról, de bevallottan is visszaeső volt. És élvezte egészen addig, amíg Hadrian meg nem szólalt, szimatot kapva, amin elvigyorodott Marcus. - Gondoltam elosztogatom itt melletted ülve - nézett le ő is a fazékra, de csak viccelt. Felsóhajtott, amikor meghallotta, Summer hogy bánik a barátjával, meg is rázta a fejét, de nem azért, mert ne tetszett volna neki mindez, egyszerűen csak a nők mások voltak. Nem értékelték annyira a fehérjebevitelt, a napi húsadagot, mint a férfiak. - Vörösboros vaddisznópörkölt. Kissé megborult a bor, amikor csináltam, szóval több adag lett belőle, mint amit először megálmodtam - a megborult a bor kijelentés itt azt jelentette tulajdonképpen, hogy a fél üveg bort a torkán öntötte le főzés közben, amit követett még egy üveg bor. - Odaadnám már most neked a kaját, de ne egyél idekint - nézett el a férfi felé vigyort villantva. Kézzel elég érdekes lenne a pörkölt evés. És ha már itt tartottak, muszáj volt érdeklődni: - Mennyit tudsz mozogni anélkül, hogy terheslégzésre lenne szükséged? - tette fel komolyan a kérdését. Ezzel tulajdonképpen arra akart rávilágítani, hogy tisztábban lássa, Hadrian mennyire gyenge. Hogy kellett-e a segítsége ahhoz, hogy bevánszorogjanak az épületbe. - Elkezdtétek már a terhelést? - egy újabb kérdés, és ha még korai is volt, érdekelte. A kérdések feltevése mellett célja is volt, hogy nyugalomban és békességben képes legyen elszívni a cigijét. Már huszonkét napja nem látott a tüdeje ilyen dohányt.
741 szó ■ 2. zene ■ ne ölj meg a hossza miatt kredit
Vendég
Vendég
2021-04-08, 14:44
Marcus & Hadrian
Az ostobaságnak is van határa. Elvileg. Az utóbbi időben azonban úgy tűnik, anélkül sikerült átlépnem ezt, hogy feltűnt volna. Pontosabban észrevettem, nyilván, de valamiért mindig csak utólag. Tulajdonképpen a mostani helyzet is visszavezethető a csodás ötletemhez, melynek következményeként majdnem sikerült fűbe harapnom. De persze az ilyesmi a legjobbakkal is előfordul, nem is igazán haragszok érte senkire, maximum magamra, amiért ennyi eszem volt. Persze, ha találkoznék azzal, aki majdnem kicsinált, valószínűleg veszítenék béketűrésemből, meg megértésemből is, de minden bizonnyal csak annyira, míg megajándékoznám egy csinos monoklival a szeme körül, utána már el is feledkeznék az egészről. Világi cimborák ettől még feltehetően nem lennénk. Elképzelni egyik-másik vadászt a társaságból némi színessel az arcukon, feljebb tornássza a béka segge alatt üldögélő kedvemet, de azon nem segít, hogy visszajussak a szobába, márpedig nem szívesen várnám meg, míg rám sötétedik. A legegyszerűbb az lenne természetesen, ha segítséget hívnék, mondjuk Summer személyében, úgyis ő van a legközelebb. Ezt a lehetőséget persze abban a pillanatban el is vetem, hogy megfordul a fejemben. Elég baj így is, hogy eddig félholtan, tehetetlenül feküdtem a boltja szobájában, képtelenül arra, hogy jó benyomást tegyek, nem kell még arról is tudni, milyen szerencsétlenséget sikerült művelnem már megint. Hívhatnám Marcust vagy bármelyik másik haverom. Ők nyilván jól körberöhögnének és örök időkre elraktároznák a látványt, hogy legyen mit elővenni, ha szívatós kedvükben vannak, de végül, amint mindezt megunnák, segítenének visszajutni a kiindulási ponthoz. Ez a lehetőség, ha sokkal nem is, de szimpatikusabbnak hangzik, mégis elvetem végül. Van még esély arra, hogy magamtól visszamásszak a szobába, ha pedig úgy fest, mégse leszek képes erre, még mindig visszatérhetek ehhez. Nem kell sok, hogy kiderüljön, felesleges tovább törnöm a fejem a lehetőségeken. Segélykérés nélkül is megkapom, amire szükségem van, s bár megfogan a gondolat egy másodpercre, nem akarok teljesen hülyét csinálva magamból lebukni és még az is jobb terv lenne, ha elbujdosnék, hamar elvetem, s helyette igyekszem felhívni a figyelmét jelenlétemre. - Szia! Hivatalosan is engedélyezve van a levegőzés, úgyhogy nyugodtan gratulálhatsz is - tárom szét karjaimat, miközben arrébb húzódok, hogy leülhessen ő is mellém a padra, ha menet közben megunná a tétlen ácsorgást. - Haha. Nagyon vicces valaki - forgatom meg szemeimet, de vigyorra görbült ajkaim meg se rebbennek. - Halott még végül is nem vagyok. Ki tudja, nem kérdeztem - vonom meg vállamat óvatosan. Eszembe se jutott engedélyt kérni, annyi udvariasság pedig akad még azért bennem, hogy ne ideiglenes szobámban gyújtsak rá, hanem legalább az ajtón kilépjek. S természetesen nem bujkáltam konkrétan egyszer se, arra a békesség kedvéért ügyeltem, hogy ne legyek túlzottan szem előtt. - Hogyne - kis helyezkedés és kotorászás után kivakarom nadrágzsebemből a még félig teli dobozt és Marcus orra elé dugom. - Pedig azt hittem, már csak a szuperegészséges vackodat szívod. Még a végén azt hiszik majd, hogy megrontottalak - barátin hátba veregetem, miután szerzett magának egy szálat, a maradékot pedig visszadugom a zsebembe. Marcus irányából áradó kellemesnek tűnő kajaillat ekkor csapja meg az orromat és cseppet se szégyenlősen hajolok hozzá közelebb, épp csak a nyálam nem kezd el folyni a finomnak tűnő aromának köszönhetően. - Remélem, azt nekem hoztad. Nem szívesen rabolnálak ki - fejemmel az edény felé bökve vigyorodok el, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy miről beszélek. Nagyon ajánlom legalábbis neki, hogy ne higgye azt, őt szimatoltam az imént ennyire lelkesen. - Summer csodálatos, - jelentem ki, csöppet se álmodozón, mielőtt apró fintorba torzulna arckifejezésem - de időnként túlzásba viszi az egészséget - pedig a gyógyulás egyik fő alapfeltétele a jó kaja, ami kellően zsíros és húsos, meg tápláló, de erről valamiért csak én vagyok meggyőződve.
✥ ✥
Vendég
Vendég
2021-04-03, 16:33
Hadrian & Marcus
A legszívesebben letépte volna a visszapillantó tükröt a helyéről, mert az a szőke lobonc nem az övé volt. Az a kék szem nem az ő árnyalata volt, így, hogy elkerülje a végzetest, inkább az ujjai martak rá jobban a kormánykerékre és emlékeztette önmagát, hogy le kellene nyugodnia a picsába. A fejtámasznak döntötte a fejét, lehunyva a szemeit azon gondolkodott a pirosnál állva, hogy vajon mi az istent követett el, hogy ez vele előfordult, de abban biztos volt, hogy ameddig a normális dohánnyal töltött cigaretták nikotinját tolta le a tüdejébe, semmi gondja nem volt neki, de azzal nem állhatott Summer elé, hogy mióta tőlük szerzi be a cigi-pótlékot, hamis illúziói támadtak, mint egy betépett drogosnak szélcsend idején. Ami hazugság volt, mert nem hallucinált, csak a tükrök lettek az ellenségei és a látott képeket, önmagát, azt a másvalakit nem tudta kiverni a fejéből. Válaszai nem voltak és talán kérdései sem, de csak talán. Vagy csak nem akarta feltenni azokat sem önmagának, sem pedig másnak, mert azzal alapvető megállapítást tehettek volna: elment az esze. Megszívta az orrát, megroppantotta a nyakcsigolyáit is, mert az a tuskó ott mögötte idegből tenyerelt rá a dudára, ami jelezte, hogy az egykori haragos piros már víg zöldre váltott, ezért becsorogva a kereszteződésbe a Herb felé vette az irányt. Megígérte, hogy benéz Hadrianhoz, az anyósülésen lévő, még az általa készített melegen gőzölgő vadhús pedig egyértelműen arra várt, hogy megkajálják. Nem fogja hagyni, hogy Hadrian a lábadozása során átszokjon a kecskekajákra, mert ki tudta, hogy Summer mivel tömte meg a fickót. Mindenesetre rákérdezni sose fog arra, hogy mit pakoltak elé. Negyed órával később leparkolt az úttest szélén, a padkát épp csak elkerülve a gumikkal, ölébe húzta az edényt, aztán kivágódott mellette az ajtó, amin ki is mászva zárta le a kocsit, hogy meginduljon az épület irányába. Csak ketten dudáltak rá, miközben a zebrán sétált át, és ha már ott volt, akkor lelassított, mert egyrészt ráért, másrészt rohadtul nem az autósoknak volt elsőbbsége. Az egyikükre még rá is vigyorgott bájosan (ami nagyjából annyit jelentett, hogy bekaphatták), de a szeme sarkából észrevett hadonászó mozdulatok elterelték a figyelmét, amit követett a hangos ráköszönés. Viszonozta a mosolyt, de csak akkor jártatta a száját, amikor Hadrian elé ért pár lépéssel. - Szia! Kiengedtek a celládból, vagy szökésben? - érdeklődött, végignézve Hadrianon. - Nyugdíjas verzió, ha minden igaz - szívatta a másikat, amit az arckifejezése is tükrözött. Vigyorgott a szerencsétlenségén, de csak elfojtva - talán. Letette a seggét a padra, ha volt szabad hely, ha meg még több, akkor a kajával teli edényt is letette maga mellé, hátával nekitámaszkodva a mögöttük feszülő falnak. - Megnyugtat, hogy még bagózol, akkor azért nem szólnak itt, ugye? - érdeklődött, egyelőre nem rákérdezve a hogylétére. Mégis milyen választ kapott volna? Kössz jól, minden príma. Vagy még játszott a rohadt életbe cseszettül fáj még mindig verzió is. Az ő testén is voltak hegek, isten tudja, és tudta, hogy mennyire fájtak a golyó ütötte nyomok. Mint amikor elveszíti valaki a fél lábát, de még érzi, hogy tudja mozgatni a lábujjait. Hogy fájt a bokája - a fantomfájdalom csodákra volt képes. - Van egy felesleges szálad? A saját cigi-utánzatomtól felfordul a gyomrom - vagy inkább attól, amit látott azóta a tükörben.
528 ■ zene mégis csak ideértem korábban, remélem megfelel ;) kredit
Vendég
Vendég
2021-04-03, 13:48
Marcus & Hadrian
Hálát kellene adnom, gyakorlatilag minden felsőbbrendű lénynek közel, s távol, még ha egyébként kizárólag egyben hiszek is, hogy sikerült élve megúsznom figyelmetlenségem következményét. Örülök neki, persze, hogy örülök és meg is köszönném a Magasságosnak, hogy éppen ráért foglalkozni velem, na meg a vadásztársaság tagjainak is, hogy nem csak vállat vontak és hagytak ott - ugyan, az ő hibájuk is legalább annyira volt az egész, mint az enyém, úgyhogy ez volt a minimum - na meg Summernek, aki az egyetlen teljesen ártatlan az egész helyzetben, ha nem kötne le annyira az önsajnálat. Márpedig igencsak sok időt felől az, hogy álmodozzak a vadászatról, távol mindentől és mindenkitől, a csendről, a magányról, az izgalomról, amit mindez magával hordoz. Ahelyett azonban, hogy kint lennék a terepen, itt ülök egy kopott, erősen rothadásnak indult padon, számban leégett cigarettával és próbálok elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy visszajussak a szobámba. Szánalmasnak, gyengének és ostobának érzem magam. A kezdeti büszkeségnek, hogy olyan messzire jutottam sérülésem óta, mint eddig még soha, most már nyoma sincs, mert az lett volna az igazi, ha visszafelé is meg tudtam volna tenni ugyanennyit, pihenés nélkül. De a mellékelt ábra szerint korán örültem. Most pedig nincs más választásom, mint itt üldögélni, bámulni az elhaladó, rám épp csak egy pillantást, vagy még annyit se pazarló lakosságot és felváltva fortyogni és sajnálkozni csendben. Időnként még talán reménykedek is abban, hogy erre jár egy ismerős, aki visszatámogat, a következő pillanatban viszont gondolatban fejbe vágom magam, mert miért is akarnám, hogy valaki ilyen helyzetben lásson. Sietnem úgyse kell sehova, nem fogok elkésni egyetlen fontos eseményről se, na meg úgy nagy átlagban éppen semmi dolgom, ráérek hát itt üldögélni és várni a megváltást. Fel is hívhatnék valakit persze, de azzal egyrészt visszatérnénk oda, hogy el kéne mesélnem, mit keresek itt és miért nem gyalogolok vissza a szobába egyedül, másrészt pedig az említett helyiségben felejtettem a telefonomat, ezzel is rendesen megnehezítve a saját dolgomat. Épp csak elhatározom magamban ismételten, messze van még az este, addig pedig biztosan összeszedem magam annyira, hogy visszamenjek ideiglenes otthonomba, ismerős alakot pillanatok meg közeledni. Megfordul fejemben a gondolat, hogy roppant gyerekes módon eljátszom a láthatatlant vagy megpróbálok elbújni a pad mögé, de úgy döntve végül, ennyire szánalmasnak nem lenne muszáj lenni, széles vigyort varázsolok az arcomra és lelkes integetésbe kezdek. Amit persze azon nyomban meg is bánok. - Basszus - motyogom bajszom alatt, óvatosan végigsimítva sebemen. - Marcus! - kiáltok rá inkább, ezt sokkal biztonságosabb figyelemfelhívásnak ítélve meg, mint a hadonászást, reménykedve abban, hogy észrevesz. Ha más nem is, legalább némi baráti társaság jól esne.