Az életem, a családom, a testvéreim… tökéletes. De még a legutolsó szomszéd sövénye is tökéletes. Beleuntam. Gyűlölöm a kifelé mutatott idillt, miközben egy vacsorát nem lehet megenni anélkül, hogy legalább egy tányér ne repüljön, gyűlölöm, hogy nem tüsszenthetek, mikor épp kedvem tartja, mert mit szólnak a szomszédok. Gyűlölöm, hogy mindenki, de tényleg mindenki olyan fontosnak hiszi magát, pedig a kicsi falu szinte porszem a nagy városokhoz képest, és az itt élőkön kívül senkit nem érdekel, Ingrid vajon milyen nagy estélyiben megy a tejes autóhoz.
- Nézd meg azt a bolond nőt! Csak kinevetteti magát! – anyám persze tajtékzik, de egy pillanatra se állna el az ablaktól, vagy pislogna. Az a nő nem pislog, biztos fél, hogy lemarad valami fontosról.
Attól mondjuk én is félek. Huszonnégy lettem. Bőven nagykorú, és irtóra félek attól, ha itt maradok az Isten háta mögött, lemaradok valami fontosról. Pedig az életem tökéletes, lediplomáztam, és gyűrű van az ujjamon, dolgoznom sem kell, mert itt eretnekség, ha a nő az otthoni dolgokon kívül mást is csinálni mer. Ezért lett ennyire fásult az én anyám is, vagy mert négy gyereket szült, és abból egyik sem lett fiú. Mennyi álmatlan éjszakát okoztunk neki, te jó ég! Ránézek a gyűrűs ujjamra, és megint elnehezedik a kezem. Mégis kinek mondhatnám el, kinek merném elmondani, én ennél többre vágyom? Nem szabad, így is furcsán néznek rám az emberek, amiért nem úgy látom a világot, ahogyan ők.
- Szedd össze magad te lány, ma ruhapróba – szeretem az éles váltást, és a metsző tekintetet, amivel rám néz. Ő legalább izgatott. Fogalmam sincs, hogy azt várja-e, hogy még egy lányán túl adjon, vagy azt, hogy mindenki orra alá dörgölhesse, a falu egyik legjobb férfiének felesége vagyok. Nem mintha ez mostanra akkora titok lenne, a lánykérésen konkrétan az egész utca jelen volt. Bennem meg újra felülkerekedik a bűntudat, mert elnézve a nőt, tudom, hogy eljön a pillanat, mikor csalódást fogok neki okozni. Nem tudok beállni a sorba, egyszerűen nem megy.


- Apa – ketten vagyunk már csak kint. A parázs csupán a tanúja, hogy itt sütögetés volt, és én élveztem is. De dűlőre jutottam, talán pont ezért sikerült. Amint rájöttem, hogy én kezembe veszem a saját életem, elhagyom ezt a falut, teljesen másképp láttam az itt élőket. Nem idegesítettek, sőt szembesültem olyan tulajdonságokkal, dolgokkal, amik biztos, hogy hiányozni fognak.
- Tudom, kölyök. Zoe elmondta…. félt, hogy nem lesz elég vér a pucádban – lök meg játékosan, s mélyet sóhajt. Nem néz rám. Egy lányát elengedte, és azóta is fogja a fejét. A nagy szabadságvágyában Zoe elfelejtett viselkedni, és arról még csak fogalma sincs, hiába nincs itt, ide minden visszajut. Bár nem tudom, ez miképp lehetséges.
- Figyelj rám, jó? – gyorsan pattanok fel, hogy aztán elé guggolva kényszerítsem arra, a szemembe nézzen.
- Én nem hozok rád szégyent, sose felejtem el, honnan jöttem, de…
- … ha itt maradsz, megbolondulsz – fejezi be halvány mosollyal borostás arcán. Tekintete gondterhelt, engem meg elfog a sírhatnék. Mindig is én voltam az ő kedvence, ő pedig a legfőbb bizalmasom.
- Az a tenyeres-talpas amúgy sem érdemel meg téged. Most is az anyja zaklatta, mit főzzön neki, te meg nehogy már az anyuci helyettese légy. Nem aggódom kölyök, miattad nem. De ha te elmész, egyetlen normális ember nem lesz ebben a házban, velem mi lesz? – felnevetek, de nem tehetek róla, a könnyek óhatatlanul utat törtek maguknak, és képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik.


- Van még abból a bazsalikomos kenőcsből, kedvesem? – bájos hang, amitől mindig mosolyognom kell. Egy hónapja vagyok Fata Morgana lakója, és egyelőre fogalmam sincs, nővérem itt mit tudott megunni. Nekem ez a hely egy paradicsom. Pezseg, amennyire kell, mégsem hasonlítható egy nagyvároshoz, és itt Suncresten a nap folyamatosan süt. Az ember akaratlanul is mosolyogva kel reggel, és örömmel megy dolgozni. Senki nem foglalkozik velem a kelleténél jobban, nem kérdezősködnek, hogy miért nem vagyok még férjnél, miért nincs gyerekem, és ez igazán üdítő. Apával persze mindennap beszélek, mindig tudok neki valami újat mesélni, és tudom, majd anyámnak is fogok, amint megbékél. Gyorsan, viharosan hagytam ott a családom, a hazám, és a majdnem férjem. Azt hittem, megfogom bánni, de… eddig még nem sikerült.