Kezdtem érezni, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, mintha csak fojtogatóvá vált volna minden egyes másodperc, amit a társaságában töltöttem. A reakciója - amennyiben látta, hogy átkeltem a falon, ami talán már egyértelmű - teljesen más volt, mint a legutóbbi találkozásomkor. Az pedig, hogy megpróbált az időjárásról beszélgetést kezdeményezni valahogy rémisztőbb volt, mint maga a kisugárzása. Semmit sem utáltam jobban, mint a kínos csevej, ami igazából nem vezet sehova, de most őszintén beszélgettem volna vele az időjárásról, mert akármit is akarjon annak nem lesz jó vége.
Ahogy a falat megütögeti összerezzenek, de a szemem sarkából figyelem, hogy nagyjából merre található. Talán jobb lenne, ha tennék pár lépést hátra. A fal megállítja. Akármit is akarjon annak kétlem, hogy túlságosan jó vége lenne. Csak nem szabad túl messzire szakadnom a menekülési pontomtól. Még talán meggyőzhetem arról, hogy csak képzelődött vagy valami ilyesmi. Bár nem sok esélyt látok rá, de meg kell próbálnom. Talán egy darabig el kellene kerülnöm a jövőben a városrészek elhagyását.
- Átjöttem? Nem tudom, hogy miről beszélsz, én csak a határon sétálgattam. - Ezek szerint ez valamilyen szinten szokás errefelé tekintve, hogy már a második személybe futok bele ott, ahol egyáltalán nem számítana az ember semmilyen lélekjelenlétre. De talán éjszakánként kellene mászkálnom. Viszont amilyen szerencsém van még olyankor is lenne egy-két erre járó személy.
Ahogy megkerül engem a fal és közém kerül, aminek egyáltalán nem örülök. Részben azért, mert nincs ínyemre a közelsége, másrészt pedig ezzel levágta a menekülőutamat is. Így pedig igyekszem úgy helyezkedni, hogy távolabb kerüljek tőle, de vélhetően közelebb a falhoz. Mit meg nem adnék azért, hogy lássam mégis hol található, de számomra egy láthatatlan választóvonal. Valami aprócska jel azért mégis csak kell legyen, ami segítségül szolgálhat.
- Nem tudom, hogy mégis miről beszélsz. - Ami lényegében nem is igazán hazugság, mert nem tudom pontosan miről beszél tekintve, hogy az egész számomra láthatatlan. Lehet, hogy neki fizikai gátat szab, de én még csak nem is látom. Így pedig azt sem tudom milyen, amikor "átlépek" rajta. Talán felesleges az egészet tagadni. Rájöttem, hogy ez nagy dolog a számukra, de arra nem, hogy pontosan hogyan is néz ez az egész ki. Mennyire tagadható. Bár, ha valaki előttem lépne át valami szilárd anyagon, akkor én is odakapnám a fejemet az egyszer biztos.
- Tényleg nem tudom, hogy mit hiszel mit láttál, de csak a határon sétáltam semmi több. - Ha lenne valami tehetségem pantomimesként talán megpróbálhatnám megtapogatni a "falat", de a legnagyobb gond ebben az ötletben, hogy fogalmam nincs, hogy hol van és bármennyire is jól játszanám el, hogy valami szilárdat tapintok valószínűleg pont nem ott lenne az állítólagos fal hanem mondjuk két centivel balra, vagy tudja a fene. Azzal meg csak még nagyobb bajba sodornám magam azt hiszem.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

Nem rohant el azonnal, még ha meg is lepődött, nem rohant el, ami máris jobb, legalább a közelébe érhetek, hogy megkerülve esetleg a falat is megfigyelhessem, még annak ellenére is, hogy szilárdnak tűnik, hiszen…. hiszen valahogyan csak át kellett kelnie rajta ennek a különös nőnek. Bár egyelőre csak ez teszi különössé, ez felér legalább annyival, mintha repülni tudna. Ha nincs túl távol tőlünk a fal, oda sétálok megütögetni valahol azon a részen, ahol olyan könnyedén láttam átsétálni… és persze, hogy csak egyszeri trükk volt, vagy valami másról lehet szó, mert számomra semmi sem változott a legutóbbi alkalom óta. Közben ő is mond valamit, hallom a hangját, de a tudatomhoz csak késve ér el, ezért is késik rá a válasz, bár az a hümmögő bólintás amit kap nem igazán viszi előbbre a beszélgetést…. de talán mindketten érezzük, hogy az időjárásról többről van itt szó, az kellemesen meleg, mindig is ilyen volt, ellenben a fal, az már változóbb, pedig lassan már kezdhettük állandónak hinni… - Átjöttél. – Nah, tessék, a lényegre térve, és ha már itt tartunk, fel is mérem tetőtől talpig párszor, mintha így megtudhatnék valamit, de a külsejénél többre nem jöttem rá, pedig most valamivel több érdekelne ennél. Hacsak nem a babaarcában van a válasz a hogyanra, mert akkor máris sokkal jelentőségteljesebb lesz ez a részlet is. Valahol ebben a pillanatban kattan csak a szavai vége, legyen további szép napom… máris elköszönne? Téved, ha úgy hiszi, hogy egy ilyen mutatvány után csak úgy elszambázhat jobbra, mert ilyenre illik válaszokat adni; vagy ha nem is, mindegy, én szeretném azokat a válaszokat tőle. A mosolya sem meggyőző, de talán az enyém sem, túl széles, már vigyor, olyan arcba mászó ami megreked benned akár szeretnéd akár nem, sőt, talán még napokkal később is visszatér kísérteni, mert annyira ragdós fajta. Mint én. De legalább, ha sikerült megkerülnöm, a falon túlra már nem menekülhet, szóval… kettesben van velem és a kérdéseimmel, mert úgy tűnik más még nincs a környéken. Még szerencse, hogy ennyire kihalt helyet választott az átkelésre. Már nekem, neki lehet kellemetlen, de ha ilyen szemtelenségeket követ el, mint a falakon átsétálás, az ezzel jár. Csak itt képes erre, vagy máshol is? Annyira könnyedén tette… nem lehetett véletlen. Tudnia kell valamit… A jelenség fizikájával pedig ráérünk később is foglalkozni, most fontosabb az, hogy valaki más, mondjuk én, képes lenne-e rá és ha igen, mégis hogyan. – Szóval, sokkal szebb napom lenne, ha megtudnám, hogy mégis hogyan lépdeltél át ezen itt. – A fejemmel intek a fal felé, mintha nem lenne elég egyértelmű; hiszen jelenleg ez az egyetlen áthidalhatatlan akadály mellettünk. Hacsak nem vesszük figyelembe a makacs érdeklődésemet, persze. Bár azon is könnyedén túljuthat, ha jól válaszol, és reméljük válaszol. A biztonság kedvéért, ha elérhető távolságban van, még egyszer hozzáérek a falhoz, de meglepetés, nem változott, hát ismét a lányt figyelem, bár most kattan valami más, amitől összeszűkül a tekintetem egy pillanatra, ahogyan kissé gyanakodva szólalok meg. – Igazi vagy, igaz? – Az áthatolhatatlan kérdés, mert hazugság nem letézik. De plusz pont nekem, amiért nem egyből a tapogatásra mentem, hanem kérdeztem, mint egy úriember. Mondjuk ettől még nem biztos, hogy hinni fogok neki, most sétált át egy falon, talán az lenne a kevésbé meglepő válasz, ha a kezem is simán átmenne a testén, mert valami fura fényjáték az egész. Bár annak elég életszerű…

Mikor először beléptem a városba tudtam, hogy veszélyes is lehet, hiszen valami oka csak kell, hogy legyen amiért nem található meg a térképen. Ugyanakkor a kíváncsiságom eluralkodott rajtam így pedig nem fordíthattam hátat az egésznek. Mintha csak csalogatott volna magához ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy egy ilyen értékes képesség birtokában vagyok, hogy valamiért ahol a város lakóinak egy kegyetlen fal helyezkedik el ott nekem nincs semmi.
Igyekeztem olyan helyen mozogni, ahol talán egy lélek sem jár, de valahogy még ezt sem sikerült megtalálnom, hiszen éppen csak átléptem valószínűleg azt a számomra láthatatlan falat máris egy idegen hangja üti meg a fülemet. Nem tudom, hogy mégis miként fogom kimagyarázni, hiszen a legutóbbi találkozásomnál is úgy nézett rám, minta űrlény lennék. Bár mintha fel is hozta volna ezt a lehetőséget. Én meg pantomimesnek gondoltam, ami miatt, hogy bizonyítsa az igazát meg is sérült. Annál ez a helyzet már csak jobb lehet, nemde?
A tekintetem végigfutattom a felém közeledő alakon, mintha csak arra számítanék, hogy élből letámad hasonló módon, mint ahogy a legutóbb történt kérdések halmazával, de a tény, hogy látszólag inkább úgy csinál, mintha teljesen természetes kis csevejt akarna megejteni valahogy még jobban megrémít, aminek köszönhetően legszívesebben hátrálnék vissza oda ahonnét jöttem. Valahol itt kell legyen az a fal. Nem lehet olyan messze. Mégis még él bennem egy aprócska csepp remény, hogy nem látta, bár elég aprócska. Valahogy ki kell magyaráznom magam, ha mégis. Ahogy Micimackó szokta mondani: gondolj, gondolj, gondolj.
- Öhm... Igen.. Igen csak szép. Kívánom, hogy legyen további szép napod. - Próbálok valami mosolyfelét erőltetni magamra, mintha egy kicsit sem rémisztene meg a szituáció. Tekintve, hogy rajtunk kívül remélhetőleg tényleg nincs egy lélek sem a környéken most sokkal inkább megijeszt, mint megnyugtatna. Nem tudom, hogy mégis miként is kerülhetném el ezeket a kínos helyzeteket, hogy senki ne legyen véletlenül se szemtanúja annak, hogy ami számukra áthatolhatatlan az nekem nem is létezik. Remélhetőleg azonban minden komplikáció nélkül lerázhatom ezt az alakot, akinek habár mosoly ült ki az arcára koránt sem az a bizalomgerjesztő fajta.  

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

Már vagy két hónapja át lehet látni a falon; eddig is volt benne valami különös, de még nem olyan különösen megmagyarázhatatlan… viszont így, hogy embereket látni a túloldalon, ez már egy más szintű különösen megmagyarázhatatlan dolog mégis. Az elején talán érdekesebb volt az egész, amikor azt is hihettük, hogy ez csak a változás eleje, és mondjuk át is léphetünk rajta… nos, ez még nem jött el, még mindig csak különös fantomképekként jelennek meg a túloldalon levő emberek, úgy, hogy néha még meg is kérdőjelezhető, hogy igaziak-e vagy sem. Talán pont olyan idegenek, mint a fal maga; tulajdonképpen semmit sem tudni róluk, ők sem tudnak átkelni, mi sem, szóval csak az biztos, hogy semmi sem biztos… néha mégis még mindig a falhoz sétálok, nem tudom mit remélve, eddig sem változott semmi, és most sem hittem, hogy változna, és talán nem is hinném, ha nem látnám a saját szemeimmel, hogy egy női alak közeledik a falhoz, és nem lassít, pedig, azért, áttetsző ide vagy oda, nem olyan nehéz kiszúrni… de nem lassít, mintha nem látná, már előre meg is rezzenek, várva az ütközést helyette is – még véletlenül sem kiáltva oda, hogy vigyázzon, ahhoz túl meglepett a léptei határozott üteme, meg… hát, ha neki akar menni a falnak, ki vagyok én, hogy megállítsam? De a várt ütközés elmaradt, a lány olyan könnyedséggel lépett át rajta, mintha ott sem lenne, pedig… egyértelműen ott van még. Mégis milyen mágia ez? Átléphető a fal? Vagy csak azon a részen van valami? Egy biztos, nem volt, tudom, néztem, akkor még szilárd volt minden pontja, de… ez előbbi kép mindent összezavart, vagy csak engem, de az is elég. – Hé! – Na, ennyit a köszönésről, már meg is közelítem, a formaságokat amúgy sem kedvelem, de egy ilyen jelenet után még a megszokottnál is könnyeben vetem a kukába az egészet; most nem rohanhat el csak úgy, válaszokat akarok, meg megnézni a falat, meg mindent is. Az első gondolatom az, hogy a szeméhez vágom, hogy átkelt a falon, milyen dolog ez, erre a mondatra is nyílnak az ajkaim, de mégis más szavak hagyják el őket. – Szép napunk van, nem igaz? – És még vigyorgok is mellé, hogy jobb legyen az egész. Talán nem kellene azonnal a falas dologgal támadni, talán jó lesz azt majd másodjára is felhozni, talán jobb is, addig beszélhetünk mondjuk az időjárásról, ami annyira változatos, hogy biztosan érdekelni fogja. Csak ne szaladjon el már ez elején; kérdéseim vannak hozzá, és elég sok. Akaratlanul is a mögötte levő falra pillantok, pont arra a pontra ahol átkelt, megjegyezve későbbre, hátha abban van a mágia titka. De amíg nem tudom, hogyan csinálta, ő sem menekülhet el.

Minél többet tudtam meg a városról annál inkább kíváncsi lettem, de ugyanakkor össze is zavarodtam rendesen. Tényleg azt hittem egy srácra, hogy valami tökéletes pantomimes, de az igazság az, hogy valami tényleg blokkolta őt abban, hogy átmenjen a túloldalára, amit be is bizonyított nekem. A kérdés viszont leginkább az, hogy én miért nem látom ezt a "láthatatlan" határt meg aztán mégis miért tudok rajta átsétálni. Így pedig ezentúl óvatosnak kell lennem, hogy mégis merre megyek, de elég nehéz óvatosnak lenni, hogy senki ne lássa, hogy átlépek valamit, amit én nem is látok. Viszont így legalább kezdem érteni az időjárásváltozást. Talán azaz egyetlen, ami számomra különbséget mutat. Ez alapján pedig többé kevésbé be tudnám azonosítani, de a változást is csak akkor észlelem igazán, amikor már megtörtént így ez sem akkora segítség.
Igyekszem olyan területeken haladni, ahol egy lélek sem jár, de legutóbb is azt hittem, hogy a semmi közepén vagyok, amikor belerohantam a pantomimes barátomba. De azért többé-kevésbé óvatos vagyok, de azt hiszem már feszegetem a paranoia határait. Úgy nézek állandóan a vállaim fölött hátra, mint akit legalább üldöznek, vagy rosszban sántikálna. Pedig erről szó sincs egyszerűen csak nem akarok esetleg bajba kerülni. Bár ezek szerint megvan a tökéletes védelmem arra az esetre, ha kellemetlen alakokba szaladnék bele. Csak bár lenne valami biztos pont és ne úgy kellene megtippelnem, hogy mégis honnan számít biztonságosnak.
Az őszi időjárás könnyedén olvad át tavasszá, szinte egy szempillantás alatt amely alapján arra következtetek, hogy sikerült átlépnem a láthatatlan határt, ami miatt ismét kicsit idegesen pillantok körbe, mielőtt elindulnék vissza a kis hotel irányába, ahol megszálltam. Lehet, hogy az első napokban könnyedén eltévedtem, de valamennyire az utat visszafelé már ismerem. Lassan talán megrajzolhatom magamnak az egész hely térképét.
Mielőtt azonban még túlságosan messze mehetnék egy aprócska zajra kapom fel a fejemet, amitől szinte megfagy az ereimben is a vér. Nagyon remélem, hogy csak egy mókus vagy valami állatt, vagy tudjam is én, mert máskülönben az egyszer biztos, hogy nehezen fogom kimagyarázni magam, ha megint sikerült összegyűjteném egy szemtanút arra, hogy olyan határokat lépek át amelyek számomra láthatatlanok, de másoknak kifejezetten frusztrálók.
Mély levegőt véve fordulok meg a hang irányába, miközben könyörgök mindenhez ami szent, hogy csak egy apró cuki mókus legyen, vagy éppenséggel semmi. Bármi csak ne egy másik ember.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire