Röviden felnevetek a hitetlen szavakon. – Tényleg. – A hangom alapján igazat mondok, bár ha hazudnék is meggyőző lenne, ez most kivételesen igaz.
- Mert feszültnek tűnsz... – Bár egészen más okból, s a helyszín váltástól valószínűleg csak rosszabb lenne, de már rég nem érdekelt, hogy hogyan érzi magát. Mostanra már nem is kérés volt, hanem kijelentés, kész terv, hogy igen, el fogunk menni innen, és ketten.
Csalódottan csóválom a fejem a kijelentésére. – Hiba… - Tényleg az, nagyon nagy, sejti már? Ha nem, majd fogja… Pedig kivételesen tényleg nem vagyok biztos abban, hogy hol volt az a pont amikor ennyire sok lett neki… de valahol úgy tűnik mégis nagyon beijedt… és ha már visszafordíthatatlan, úgy nyugodtan sodorhatom magammal tovább, már úgyis mindegy, ha kifejezte, hogy nem megy békésen… csináljuk másképp, felőlem úgy is lehet. Talán igazat mond, talán tényleg nem tud sokat, de a kevés is valami, a semminél több… s ha mégis semmi lenne, a képessége ténye már valami, amit, ha teljesen megszerezni nem is tudok, mások elől még elzárhatom, ami kezdetnek megteszi. A többit meg majd kitalálnánk.
Miután meggyőződök arról, hogy amit láttam valóban igaz volt, s valami tényleg különleges benne, már csak egy teendő maradt, magammal vinni, és ezt is tenném, ha nem akadályozna meg benne. A szökési kísérletein könnyen felülkerekedtem, ellenben a csók egy pillanatra meglepett, pont elég hosszú pillanatra, hogy hátrább lépjen, pont elég távolságra, hogy amíg vele vagyok lefoglalja, lépjen ő is, egy más irányba, egy egészen csúnya, alávaló irányba, amit más helyzetben még értékelnék is, ha mondjuk nem ellenem használta volna, és nem éppen egy kisebb világ repedne szét bennem közben. Ennek ellenére eljátszadozom vele még egy pillanatig, de nem megy sokáig, végül fel kell adnom, a fogásom enyhül, annyira, hogy kiszabadulva belőle a fal túloldalára szökjön, aminek én csak támaszkodni tudok, de átlépni rajta nem. Mély levegőket veszek, ahogyan az összeszorított állkapcsom mögül sziszegek, és elmorgok valami szidalmazót a semmibe. Amire újra felemelem a tekintetem, őt kutatva, már döhösen meredek rá, a falat érintve, hiszen őt már nem tudom. Nem tudom, hogy értette-e amit mondtam, vagy kitalálta-e, de az ajkai mozgása alapján beszél ő is. Néha nem kell hallani ahhoz, hogy tudjuk mit mond a másik, ez is egy olyan pillanat, szinte szavak nélkül is tudnánk, hogy mit mond a másik, vagy mire gondolhat éppen…
Egy szavát sem értem, de az arca alapján fenyeget, különös magabiztosággal, amit a fal túloldalán talált magának… de csak ott találta, nem a sajátja, ha leomolna ez a gát köztünk, máris újra az a félénk kislány lenne, aki ideát volt. Csak azért bátor, mert tudja, hogy nem érhetem el, s azt reméli, hogy ott majd biztonságban lehet… Felnevetek, hangosan nevetek, a fájdalom ellenére is, tetszik, szórakoztat, hogy azt hiszi, végeztünk. Mert nem, nem végeztünk… ha újra találkoznánk, nagyon is folytatni fogjuk ezt. A nevetésem elhalkulásával vigyort erőltetek az arcomra, amivel igyekszem elnyomni a fájdalom hátramaradt hullámait. Az ujjaim újra a falat érintik, de már nem ütve, hanem rajzolva, egy népszerű görbét, egy szívet, csak most csak neki, ahogyan rákacsintok a fal túloldalára. Ez egy elcseszett találkozás volt, de számomra nem a történet vége. Én itt leszek, én mindig is leszek, és megkapom amit akarok. – Még látjuk egymást, kismadár... – Nem érdekel, hogy nem hallja amit mondok, a mosolyomból érezheti, hogy itt még nincs vége. Elnyomom a dühömet, későbbre tartom, egy részét félreteszem, talán majd pont neki. A másik, nagyobbik részét pedig magammal viszem, és valaki nagyon bánni fogja még... de búcsúzól rúgok még egy utolsót a falba, ez a szavaknál is jobban kifejezi amit érzek éppen a széles vigyor mögött, és ebből talán jobban is megérti, hogy várni fogok rá.  Vagy ha azt nem is, ha újra összefutnánk, nem úszná meg ilyen könnyedén.

- Tényleg? - Akaratlanul is kibukik belőlem a kérdés, mert nem tudom elképzelni egyszerűen, hogy valaki tényleg vevő lenne mindarra, ami valószínűleg a fejében lejátszódhat. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy aki jót akar magának annak a lehető legtávolabb kellene tőle lennie. Nem csak azért mondom ezt, mert rám hozza a frászt és jó párszor elképzeltem, hogy mégis miként árthatnék neki és menekülhetnék el. Ez alapján azt hiszem most az én fejembe sem kellene senkinek sem betekintenie, hiszen nem látna túl kellemes dolgokat. Viszont ezeket a gondolatokat határozottan a helyzet szülte. Általánosságban nincsenek ilyen vágyaim, gondolataim. Nem mondom, hogy hosszútávon az ő társasága nem tenné állandóvá, de.. Remélem, hogy nem kell állandó dologként tekintetem a társaságára az életemben. - Nem hiszem, hogy számítana. Mármint eddig nem zavart a helyszín.. Most mégis, miért váltanánk, nem? - Még az kellene, hogy vele menjek valahova. Előbb vágnám le a saját lábámat. Bár előbb vagy utóbb az lenne a vége, hiszen kinézem belőle, hogy ilyen módon megkínozna csak azért, hogy elmondjam neki mégis, hogyan juthat a fal másik oldalára. Még azon sem tudok túl sokat segíteni, akin ténylegesen szeretnék. Rajta meg, ha tudnék se segítenék.
- Valamiért kétlem... - Nem tudom elképzelni, hogy bármilyen helyzetben barátok lehetnénk. Vagy egyáltalán valami békés kapcsolatunk legyen. Mármint nem vagyok az a típus, aki elzárkózik az emberek elől, de miatta úgy érzem előbb zárnám magam egy sötét pincébe huszonnégy órára, minthogy egy órát is eltöltsek a társaságában. Nem tudom megmagyarázni, hogy mégis mi az pontosan, amitől ennyire félek és undorodom egyszerre tőle. Talán csak egy védekezőmechanizmus, ami mindenkiben akarva-akaratlanul bele van kódolva. Felismerte az első perctől kezdve a fenyegetést, amit jelentett. A baj csak az, hogy menekülőútvonallal nem tud szolgálni és ezért ragadtam a kelleténél tovább a társaságában. Ha most nem szabadulok, akkor idő kérdése és ténylegesen egy csapda kellős közepén találom magam. Onnan pedig végképp nem szabadulok. Szóval ez tényleg kezd átalakulni egy most vagy soha szituációba.
Nem volt semmi, ami tehettem volna ellene. Talán, ha előbb kezdek el kapálózni sosem tudja majd a kezemet megfogni és áttolni a határon. De a szituáción akkor sem változtat túl sokat az igazság. Át tudok menni egy láthatatlan falon, ami nekik komoly határként szolgál. Ezen felül őket nem fogom tudni akkor sem átjuttatni. Segíteni tudok üzeneteket hordozni, vagy éppen ajándékot átvinni a határon, de kétlem, hogy neki is ilyen szándékai lennének.
Nem vagyok képes arra, hogy az erőmet használva kerekedjek felül rajta, hiszen ez az előbb sem működött. Így kénytelen vagyok egy olyan húzással előállni, amitől nagy valószínűséggel hosszú napokig rémálmaim lesznek. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg órákon keresztül fogom mosni a fogaimat, hogy elfeledtessem a testemmel az emlékét is, de nem látok más megoldást arra, hogy eltereljem a figyelmét. Ajkaim ezért is tapadnak az övéhez, amit tényleg nem akartam tovább fenntartani a szükségesnél, de neki láthatóan más tervei voltak. Mintha élvezte volna, hogy ezzel is sarokba szoríthat. Mégis eszem ágában nem volt rabságában ragadni annak, ami a szabadulásom kulcsa kellett volna legyen.
A térdemet egyenesen az ágyékához irányítom, aminek habár megvan a hatása, hiszen a fájdalmas nyögése ezt igazolja, de ennek ellenére még továbbra is úgy ragaszkodik a csókhoz, mint egy pióca. Ettől pedig csak még jobban bukfencezni kezd a gyomrom és csak idő kérdése, hogy végső fegyverként még kérdés nélkül megtudhatja, hogy mégis mit is ettem a mai napon. Azonban eszem ágában sincs megvárni azt a pillanatot, mikor az eljön ezért erőteljesen beleharapok az ajkába. Szinte érzem a vérét a számban és habár elsőre úgy tűnt, hogy ezzel csak még jobban magamhoz láncoltam, hiszen erőteljesebben kapaszkodott belém, amitől csak még hevesebben vert a szívem, de amikor végre lazulni kezdett a szorítása még taszítottam is egyet rajta, hogy minél távolabb kerüljön tőlem és a fal túloldalára küzdöttem magam.
A térdeimre támaszkodva igyekeztem elkerülni azt, hogy ténylegesen viszont lássam a reggelimet, de párat így is köpködnöm kellett, hogy valamennyire eltávolítsam az emlékét a szervezettemből. A zsebemből előkotortam egy zsebkendőt és gyorsan meg is töröltem a számat, hogy a vérét valamennyire eltávolítsam magamról, amikor meghallottam a szavait és újra felé fordultam. - Óóóóóóóóóóóó....! Dehogyisnem! - A fal biztonságában már sokkal magabiztosabb voltam és valószínűleg egyetlen egy szavamat sem fogja hallani, már amit kivettem eddig a dolgokból. - Cseszd meg magad, de tényleg. Nem lesz legközelebb az egyszer biztos. Vagy, ha lesz is bánni fogod. - Tényleg be kell szereznem valami fegyvert magamnak, mert azért mégis vissza kell mennem a város azon részére. Nem engedhetem, hogy teljesen megfélemlítsen. Egy darabig viszont tényleg óvatosnak kell lennem és nem ilyen védtelennek, mint most voltam vele szemben. Bár már azon is rendkívül jól esett, hogy kimondhattam azt, amit legmélyen gondoltam.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

- Elhiszem, nem te lennél az első, akit érdekelne… - Érdekelnék, talán jogosan, hogy mi van a fejemben, mi az amire gondolok, mit miért tennék, talán azt remélve, hogy úgy majd könnyebb lehet kiszámítani a következő lépésem… de csalódniuk kell, a mögöttes logika annál becsapósabb, különös rendszer, ami még ha nem is teljesen véletlenszerű, ahhoz eléggé csavart, hogy zavarba ejtsen, meghökkentsen és sokkoljon. A látszat néha értékesebb, mint gondolnánk… - De ha érdekel, egy kényelmesebb helyen is megbeszélhetnénk. – Távolabb a faltól, távolabb mindenki mástól, ahol magamnak őrizgethetem a kis titkát amíg rá nem jövök annak részleteire. Már most aggódni látszik szegény, pedig valójában csak akkor kellene félnie, ha nem látnék benne semmi érdekeset. Így, amíg titkai vannak, kevésbé eldobható… bár, ha ilyen makacsul őrzi, talán jobb, ha senki sem talál rá, ha már én nem szerezhetem meg…
- Az is lehetett volna… - Vállat rántok, hiszen már késő, pillanatról pillanatra öli ki belőlem azt a kevés szándékot is a kedvességre amivel indultam. Igazán nem értem mi baja, én próbálkoztam, de ha nem hát nem, lehet ezt másképp is, ha szép szóval nem működik… akadnak ennél érdekesebb, és jóval szórakoztató eszközök is, amikhez nem félek nyúlni, ha meg kell szerezni valamit. – De már késő.  – Előveszem azt az angyalian ártatlan mosolyt amit már megismerhetett korábban, s amit annyira kért, hogy ne használjak többet… hát most telibe kaphatja, ha még mindig engem figyel, úgy teljes pompájában sújt le rá, bár vesztett az ártatlan értékéből, már sokkal több fenyegetés rejtőzik mögötte, apró jelek, amik egyre láthatóbbak lesznek, ahogyan egyszerűen ráunok, mert lassan zajlanak az események, s haladás nélkül, már nem szórakoztat, s nem is segítőkész, nem hagy sok más választást…
- Újabb rossz válasz… - Egy a sok közül, túl sok közül. Tudom, hogy ő is, mint bárki más, engem fog okolni, pedig csak magát hibáztathatja. Rá fog jönni valaha, hogy hol rontotta el? Talán sosem. Talán mindig rosszra fogná. Mert kifogásokat keresne...
A türelmem végével megragadom a kezét, ha beszélni nem akar, magam tesztelem, meggyőződve az egyértelműről, mielőtt még magammal rángatnám, mert fejben nem sok minden akadályozhatna már meg abban, hogy velem tartson – ha szépen nem ment, hát így, nekem mindegy, szükségem van valamire tőle, hát elveszem, még ha nem is akarja adni. Olyan képesség ez, amit nem sajátíthatna ki.
Szinte érzem a szívverését ahogyan a kezét szorongatom, mint egy riadt, kalitkába zárt madárka, akinek most ígérték a szabadságot, de hiába, közeli, de csak érintheti, meg nem szerezheti – hiszen visszarántom, el a faltól, magam mellé, ahol lennie kell most. Hiszen indulnunk kell, dolgunk van, még ha nem is tudja, hogy pontosan mi az és hol. Ezért is indulnék vele, már nem is várva a beleegyezésére, hiszen tudom, nem adná. De nem számít, már ez sem, ahogyan az sem, ha kiabálni akarna, majd csak meggyőzném, hogy nem kellene… de nem jutunk el odáig, még egy apró sikoly sem hagyja el az ajkait, helyette másra használná őket, valamire, amire nem számítottam, még ilyen testre simuló közelségből sem, kivételesen nem, hiszen más lebegett a szemeim előtt, egészen egy pillanattal korábbanig, amikor még nem az ajkai tapadtak az enyémre, egy pillanatnyi különös nyugalomra. De az ilyen nem tart sokáig, egy pillanat, ennyit akart és kapott is, amíg meglepett, a fogásom enyhült, ő meg távolodott, bár nem túl messze, hiszen magamhoz térek én is, megtartom, mielőtt túl távolra szökne, s az ajkaim fogságából sem engedem ilyen egyszerűen, ha már belerántott, rántson mélyre, vagy rántom én, csapdából csapdába, hiszen nem szökhet meg… vagy nem szökhetne, de még mindig makacs hozzá. A lendület célba talál, a testem fájdalmasan feszül bele, ahogyan belenyögöm a csókba a nemtetszésem, a csókba, amibe tovább kényszerítettem, mint szerette volna, s amiből most sem engedném könnyen szabadulni, foglya marad, hosszabban mint szeretné.. legalábbis ezt mondja a harapás, amit ajándékul kapok tőle. Ez a fájdalom viszont elenyésző a korábbi mellett, ami miatt görnyedten kapaszkodom belé, valamivel szorosabban fogva, mint korábban. Nem a harapás használt, hiszen attól csókoltam volna még, attól nem ijesztett volna el… s így sem ijesztett el, de a fogásom enyhült, ahogyan a fájdalom eluralkodott rajtam, a színek összemosódtak, táncoló szikrák, s nem a forró csók maradványa, annál sokkal kellemetlenebb, mélyre hatoló, élesen vágó, ami újra és újra hasít kíméletlen erővel, ami magával rántana a mélybe, majd felhúzna, de csak hogy újra ellökjön egy újabb hullám, ami belém hasít.
Elengedem, mert ezt kéri az ösztön, amivel még mindig nyögve görnyedek előtte, morogva valamit, de nem kivehetően, talán értelme sincsen, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy fáj, rohadtul fáj, és az ő hibája… Összeszorul az állkapcsom ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, hiba volt, ezt nem fogom elfelejteni… a fal mellé vágódom, mélyeket lélegezve, amire kitisztul a kép, talán már csak a távozó alakját láthatom… vagy közelről, de mégis elérhetetlen távolságból, az üvegfal túloldalán, mint létező és nem létező egyszerre, hiszen itt van, de mégsem, valódi fantomkép, akiért már hiába nyújtózom… csak az öklöm súlyt le a falra, de az meg sem érzi, ellenben velem, de mit számít, még mindig van erősebb fájdalmam ami elnyomja ezt a kellemetlenséget. Arra kényszerítem magam, hogy felegyenesedjek, még ha minden ösztön az ellenkezőjét kéri is éppen, látni akarom, még egyszer látni akarom, még ha csak távozni is, a pillantásom gyilkosan metsző, feldarabolja az alakját… - Még nem végeztünk… - Még nagyon nem, még ha biztonságban is hiszi magát odaát… a biztonság csak egy pillanatnyi állapot, amiből néha több jut, de egyszer elmúlik. És akkor itt leszek. Én itt leszek, főleg így, hogy nincs hová mennem, a falon túlra legalább is… és ha erre merészkedne a rossz időben…

A fejemben már kész haditerveket készítek arra, hogy mégis mivel készüljek fel egy ehhez hasonló találkozásra. Gázspray, bár az koránt sem olyan hatásos. Tekintve, hogy egy rosszul kijött helyzetben az ember még saját magát is szembe fújhatja. Vagy, ha bejátszik a szél, akkor azt nem is olyan nehéz kivitelezni. Úgyhogy talán jobb lenne, ha mikor közelébe kerülök egy határnak inkább valami szúrós tárgy lenne a kezemben, amit rögtön alkalmazni tudok. Ez sem a legmegfelelőbb megoldás tekintve, hogy volt szerencsém valamivel pozitívabb találkozáshoz is. Az még a maga furcsaságában valamennyire szórakoztató is volt, de jelenleg valahogy azt érzem, hogy sikerült a város legrosszabb alakjába belefutnom. Vagy legalább a legrosszabbak közül az egyikbe. Na, nem mintha ez egy olyan különlegesség, amiben a nyerő oldalon akarok lenni.
Nem érdekel, hogy mégis mit látott mit nem. Segíteni nem tudok neki és a stílusa miatt nem is akarok. Előbb nyelnék karót, minthogy neki segítsek. Szívesen kisegítek valakit, ha bajban van, de úgy érzem ebben a helyzetben ő maga jelképezi a bajt.
- Pedig engem igazán érdekelnének a vágyálmaid. - Legalább megtudhatnám, hogy mégis miért olyan eszeveszetten fontos a számára, hogy át tudok menni a falon. Miért akarna átmenni rajta? Kétlem azért, hogy láthassa a másik oldalon lévő kedvesét. Első benyomásom szerint a saját életén kívül semmi sem kedves a számára. Szeretném megadni a lehetőségét annak, hogy tévedek, de ennek aztán olyan alacsony az esélye, hogy számításba se szabad venni.
- Szóval te úgy gondolod, hogy ez az egész helyzet egy bimbózó barátság? Gondolom akkor nincs sok tapasztalatod ezen a téren.. - Talán, ha több horror filmet nézek életemben, mint meséket, akkor most nem rázna ki a hideg ettől a látványtól. Megedzhettem volna magam, de ki gondolta volna, hogy egyszer egy különleges város kellős közepén fogok találkozni életem első igazi pszichopatájával.
- A vak is látja szerintem, hogy igen csak fontos számodra, de attól még nem én vagyok az, aki segíthet rajtad. - Magammal együtt átvihetek dolgokat, de azért azt mégsem képzelheti, hogy majd felkapom a hátamra és minden gond nélkül átmegyek. Azért annyit már tudok, hogy ez nem így működik. Miért nem tudja ő is úgy tesztelni a falat, hogy nekirohan? Tényleg ebben az esetben még örülnék is a látványnak. Kétlem mondjuk, hogy megtudnám győzni őt arról, hogyha elég erőteljesen ront neki a falnak, akkor az könnyűszerrel átengedi. Akármennyire is szeretném, hogy teljesen ostoba legyen nem az.
Koránt sem tetszik, hogy újra megérint, habár ezúttal sokkalta erőszakosabban, hogy a kezemet a fal túloldalára passzírozhassa. Vagyis gondolom, hogy ott van, hiszen mintha csak meggyőződött volna a maga igazáról érződik még veszélyesebbnek a kiállása. Pontosan ezért is kezdek el úgy kapálózni, mintha csak az életem múlna, mert ilyen közelségben megragadhatom a lehetőséget arra, hogy a fal másik oldalán köthessek ki egy szimpla, de rendkívül erős védelmi réteggel közte és köztem.
Magához húz, amivel megnehezíti számomra, hogy üssem rúgjam, ahol érem az agyam pedig szüntelenül kattog azon, hogy mégis mivel menekülhetnék meg egy mániákus őrülttől, mert a közelsége olyan számomra, mint a perzselő tűz, amihez nem szabad közel menned, sem pedig túl sokáig tartózkodnod mellette.
A pánikszintem pedig eléri a maximumot, amikor el akar vinni valahová. Itt sem akarok lenni vele nem pedig még máshol, ahol esélyem sincs a menekvésre. Nagyot nyelve próbálok igazodni, hogy egy rúgással be tudjak találni, de attól félek, hogy vagy nem találnám el, vagy nem lenne elég, hogy időt nyerhessek magamnak. Így pedig a sokkhatáshoz kell folyamodnom.
Egy pillanatra a tekintetét keresem, majd a gyomrom bukfencezik párat, mielőtt ajkaimat az övéihez préselem. A csókot mindössze figyelemelterelésnek szánom, hogy egy kicsit lazítson a tartásán, ha megteszi akkor kapok az alkalmon és a térdemmel megcélzom a leggyengébb pontját. Amennyiben azonban még így sem ereszt fogaimat mélyesztem erőteljesen ajkaiba, hogy kiserkenjen belőle a vér. Remélhetőleg valahogy sikerül elszabadulnom tőle, hogy a fal másik végén köthessek ki biztos távolságban tőle.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

- L-á-t-t-a-m. – Lebetűzőm és rákacsintok, lassan kezdhetnék aggódni amiatt, hogy nem fogta még fel ezt az egyszerű részletet? Ezen a ponton már komolyan fontolgathatnám, hogy egyszerűen csak magammal viszem és majd eldöntöm, hogy hogyan szedem ki belőle a titkát, előbb vagy utóbb csak elfecsegné… és ha nem tudja, hát, kellemetlen, de majd csak kitalálunk valamit. Vagy kettesben jövünk rá, mennyire aranyos… akárcsak a bizalmatlan félelem az arcocskáján. Tudja, hogy menekülni kellene, de nem teszi, mert a kiút sem egyértelmű… de nem tudom sajnálni, hiszen nem hajlandó segíteni.
A visszakérdezés meglep, de gyorsan felnevetek rajta, nem arra számítottam, hogy rögtön a közepébe vágna, bár, ha terelni akarja a témát, annyira talán nem kellett volna meglepnie. A nevetésem lassan elhalkul, s már csak a vigyor marad kitartó emlékeztetőül a hírtelen támadt jókedvemre… bár az ilyennek van egy olyan makacs tulajdonsága, hogy amilyen gyorsan érkezik, olyan gyorsan el is tűnik, most még nevetek, de a következő pillanatban meg lehet valaki már sírni fog, és az esélyesen nem én leszek. Haszontalannak tűnik  a lány, ezen az egyetlen, de igazán lenyűgöző tulajdonságán túl, hogy át tud menni a város olyan részeibe, ahová a legtöbb itteni nem… de legalább szórakoztató. Még ha ilyen idegesítően is teszi… - Jobb, ha a témánál maradunk. – Tényleg jobb, neki is, bár egy pillanatra majdnem sikerült elterelnie a figyelmem.
- Ooooh, ez egy szívességnek hangzik. – Esélytelen. Ezt mondja a makacsság, amivel töretlen marad a vigyorom. – Ha kedvesebb lennél, talán beszélhetnénk ilyenekről is, de… - Itt szépen felsóhajtok, hogy érezze. – Sajnos eddig eléggé egyoldalú ez a barátság… - Még ha neki tolakodó is amit látott belőlem, aligha sejti, hogy ma a jobbik énemmel találkozott.
- Úgy tűnik, nem érted a jelentőségét számomra… - Elhal a mosoly, ahogyan a hangvételem is komolyodni látszik, akárcsak a tekintet, amivel figyelem. Nem pont a türelmemről vagyok hírhedt erre, főleg, ha szükségem van valamire… és az ő kis trükkjére nagyon is szükségem lenne.
Erre pedig elmenne, amit nem hagyhatok, főleg most és így nem, talán még ő sem hiszi, hogy ezek után csak úgy elengedem egy viszláttal vagy anélkül… - Mert hazudtál. – Legalább részben, ha nem teljesen, hát most okkal is morcos lehetnék rá, hiszen egyenesen az arcomba hazudott… - ...és azt is meglehetősen gyengén. – Szinte mellékesen teszem hozzá, ezen a téren még lenne mit tanulnia, és nem csak azért, mert a szinte tagadhatatlant próbálta tagadni.
Arra kér, hogy engedjem, de ehelyett megragadom, és a falhoz húzom, használható válaszok hiányában magam győződök meg arról, hogy kinek volt igaza a vitánk kezdetében… és meglepő módon nem neki. Az ujjai beleolvadnak a falba, mintha nem is áthatolhatatlan anyagként állnának a város határán, hanem valami megfoghatatlan fátyol lenne, különös köd, amin könnyedén átkelhet ő, de én még mindig nem…. Miért nem? És ő mégis miért igen? Mi teszi őt ennyire különlegessé?
Nemtetszően szisszenek fel, amikor, úgy tűnik újult reménnyel és erővel kezd kapálózni a kezem közt, rúgni vagy ütni, amelyik kényelmes, ahol éppen ér; viszont én sem adom könnyen, közel húzom magamhoz, lefogva már mindkét kezét, innen valamivel nehezebb dolga van, ha meg akar rúgni. – Naaa, kicsi, korai még menni, csak most kezdett érdekes lenni. – Bár jobban belegondolva… - Vagy, akár indulhatnánk is. – Pontosan, együtt. Szóval, elköszönhet a drága kis falától, amíg velem tart. A terv legalább is az volt, hogy visszaindulok, de már nem egyedül, jön ő is velem. Nem parkoltam túl messze, és ha eljutunk az autóig, már tényleg nem sok esélye lesz megszökni… viszont előbb el kellene vonszolni odáig.

- Nem mondanám annyira egyértelműnek. - Sajnos nem jöttem rá a nyitjára, hogy mégis miért is tudok átmenni a falon, de azt sem tudom, hogy abban miként segíthetnék bárkinek, hogy átkeljen rajta, aki nem tud. Komolyan inkább nézném végig, hogy valaki még egyszer teljes erejéből nekifut a falnak, mint ez azt ez egészet. Úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak és nincs menekvés.
- Akkor miért nem mondod el, hogy mégis mi az, amit szívesen látnál? Milyen vágyálmaid vannak? - Jelenleg bármit megtennék annak érdekében, hogy elengedjük a fal témáját, de nem hiszem, hogy ez valaha is lehetséges lenne vele szemben.
A hideg is végigfut a hátamon, ahogy a tekintetemet ráemelem. Hogy a fenébe lehet, hogy olyan angyalian mosolyog látszatra mégis az érzés, amit kelt bennem az minden csak nem pozitív? Természetesen találkoztam már ijesztő emberekkel, akiket nagy ívben el is kerültem, de ő most úgy tapad rám, mint valami pióca és a futási képességemben koránt sem bízom annyira, hogy túl messzire jutnék előle. Bár hosszútávon talán lerázhatnám. - Az igazából mindkettőnknek fogy, de ha megtennéd, hogy nem mosolyognál többet azért szuper hálás lennék. - Mondjuk talán sokkal egyszerűbb, ha egyszerűen csak nem nézek rá. Sosem tudhatom, hogy mégis mivel sikerül elérnie azt, hogy legalább egy hétre rémálmaim legyenek.
Egy nagyobb sóhaj hagyja el az ajakimat, majd mint egy durcás kisgyerek összefonom magam előtt a karomat és immáron biztosan megállok. Nem hátrálok semerre, nem próbálok meg a fal túloldalára araszolni, mert már nekem is tényleg fogy a türelmem. Szeretném elrejteni a tényt, hogy képes vagyok a falak között mászkálni, mert igazából ettől senki nem lesz előrébb, de láthatóan még ez sem érdekelné. - Én lennék a makacs? Akkor te miért nem tudod elengedni? - Egy helyben járunk körbe-körbe, mert nem tudok rajta segíteni és ezen, ha lenyelem a nyelvemet se tudok változtatni. Érte mondjuk meg se érné semmilyen erőfeszítés. Jobb lenne, ha négy betonfal közé is be lenne zárva a biztonság kedvéért.
- Akkor elnézést kérnék azért, hogy itt voltam és mennék is a dolgomra, ahogyan annak rendje lenne, úgyhogy igazán nem értem, hogy mégis miért tartasz fel még mindig. - Vajon, ha este jövök át, akkor ha meg is látná valaki, akkor foghatnám a sötétre? Bár van azaz érzésem, hogy egy ilyen megszállott személlyel szemben még az sem lenne megfelelő, vagy elfogadható kifogás.
- Válaszoltam, de arról nem tehetek, ha neked nem tetszik az adott válasz. - Lassan már ott tartok, hogy én rohannék legszívesebben a falnak. A baj csak az, hogy én nem pattanék vissza akkora erővel. Azzal pedig biztosan lenyugtathatnám a jelenlegi körülményeket. El sem hiszem, hogy bevállalnám, hogy eltörjem az orromat csak azért, hogy leszálljon rólam. Elég sötét gondolatokat ébreszt fel bennem.
- Akkor hát engedj utamra, mintha nem lenne holnap, oké? - Kétlem, hogy ilyen könnyedén elérhetném, hogy kieresszen a markai közül, de közben azt sem tudom elengedni, hogy valószínűleg egyre inkább felhúzom, aminek nagyon nem lesz jó vége és újra a kulcscsomómról kezdek el ábrándozni, hogy milyen jó lenne, ha most a zsebemben pihenne.
Szinte reakciószerűen felsikítok, ahogy megfogja a karomat majd elméletben a fal túloldalára tolja. Vagyis legalábbis gondolom meg akarja hazudtolni a szavaimat, ami így sikerül is neki, mert hirtelen nem változtam azzá a bizonyos valamivé, akárminek is kellene lennem ahhoz, hogy a fal meggátoljon.
Viszont a fal közelsége egy kis magabiztosságot is sugároz tekintve ez egy kiút a számomra. Így pedig nem habozok tovább igyekszem rúgni, ütni kapálózni ahogy csak érem, ha kell még meg is harapom annak érdekében, hogy elengedjen és átvergődhessek a fal túloldalára, ahol nem árthat nekem.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

- Azért, mert az egyikünk egyértelműen többet tud, mint a másik. – Még ha talán nem is tudja, hogy hogyan csinálta, bár ennek a lehetősége meg sem fordult a fejemben, egyértelműnek vettem, hogy tudnia kell hogyan kelt át a falon, csak azt nem értettem, miért játssza ilyen sokáig a hülyét – csak az időt húzza. Talán pont ezért? De az én időm is véges, cukor…
- Nézd, ha azt látnám, ami szeretném, hogy történjen, akkor nem azt látnám, hogy átsétálsz a falon, mintha semmi lenne, bár ez is eléggé megmozgatta a fantáziámat. – Kétértelmű? Talán. Félreérti? Talán. Érdekel? Nem. És ha már ezt is letisztáztuk… - Pontosan tudom mit láttam, akárcsak azt, hogy fogy a türelmem, és az időd is. – Olyan angyali mosolyt dobok felé amit bárki megirigyelne, rossz kisugárzás ide vagy oda, megtévesztő tudok lenni. Még ha mindig is ott van valami zavaró erő a háttérben, ami azt súgná nekik, hogy ne bízzanak bennem, apró, de vészjósló hangocska ami arra intene, hogy meneküljön… de még nem menekült. Bár igyekszem elvágni a legjobb útvonalat, ami olyan helyre vezeti ahová nem követhetem. De nem menekülhet örökké… talán pont ezért nem rohant még el.
A tagadást viszont nem látszik feladni, így a mosoly is lassan elszivárog az arcomról, előbb csak árnyéka a korábbi barátságosnak ható görbének, míg már nyoma sem lesz, mintha sosem létezett volna. Hiszen sosem volt igazi… - Miért kell ennyire makacsnak lenni? – Sóhajtom, a panaszos türelmetlenség talán a legőszintébb, ami az előző pillanatokban voltam. Kisöprök egy pár tincset, ami a szemembe hullott, miközben őt figyelem, nem venném le róla a tekintetem, mintha bármelyik pillanatban felszívódhatna – hiszen ki tudja mire képes a falas trükkje mellett, amit olyan makacsul őriz… végül is, talán jogosan, nagy kincs lehet, de nekem is szükségem van a titokra.
A mosolyom újjáéledni látszik, ahogyan a területeket emlegeti, hát, szerencséje van. – És ha igen? – Nem számít mi az igazság most, hiszen látszólag neki fogalma sincs róla, innentől pedig csak az számít, hogy mit hitetek el vele.
- Ha válaszolnál legalább egy kérdésre, máris kevésbé lenne fontos. Így csak gyanús vagy, de az nagyon. – Gratulálok, valamit legalább elért, kettőnk közül nem én vagyok az egyetlen furának ható alak, bár ránézésre egyértelműen én lennék az, részéről sem megszokott ez a szintű hárítás, hiszen azért annyira személyeset nem kérdeztem. Csak azt, hogy hogyan sétál át a falon. Valami, amit még senki mástól nem hallottam. Jah, lehet elég személyes… hát, erre mondják, hogy kellemetlen. Már neki, nem nekem.
- Nem is az volt a cél. – Tényközlés inkább, mintsem szépítés. Sosem értettem miért kell annyira ragaszkodni az ilyen dolgokhoz, nem ettem meg, csak a homlokához értem, mégis, egy pillanatra úgy nézett, mintha egészen más helyre céloztam volna. Pedig eddig meg sem fordult a fejemben, jobban érdekelt a falas trükkje, mondjuk most már… de a tekintetem gyorsan visszatalál a szemeire, a fal, igen, arról faggattam éppen. Meg a türelmem. Elfogyott.
- Akárcsak én sem, remélem megérted. – Na jó annyira azért mégsem, hát javítom is. – Vagy nem, igazából annyira nem zavar. – A kutyaszemek sem hatnak, itt tényleg nincs mit tenni, mert tovább kedvem sincs már játszadozni vele, hát el is törlöm az arcomról, mintha ez sem létezett volna. Akárcsak a türelmem, mondtam már? – Talán később eszedbe jut. – Nem kérdés volt, egyértelmű kijelentés, utolsó esély, ha úgy tetszik? Neeem, azok a kutyaszemek voltak. Kifogytál az esélyekből, pici. Én eddig nem haboznék tovább, úgy látom elég közel van, ezért felé nyúlok újra, de már a kezéért, megtartva annyira, hogy ne tépje ki egykönnyen a fogásomból, és ha sikerül, egyszerűen a falhoz húzom, és átnyomom rajta a kezecskéjét. Ami ha sikerül, gondolom átcsusszan, innen meg már nincs mit tagadnia, a szigorú pillantásom mondja szavak helyett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha velem jönnél. Kis hazudós… - Mégis elmosolyodok, alig láthatóan emelkedik az egyik ajkam, gyenge kis félmosoly, de nem neki szól az öröm. Szóval… mégsem annyira átkelhetetlen az átkelhetetlen fal. Ha ő képes rá, más is képes lehet rá, csak ki kell szedni belőle. És ha valóban nem tudja… hát, valahogyan biztosan meg lehet tudni… csak rajta múlik, hogy hogyan… bár eddig is rajta múlt. Ő választotta, hogy nem segít. És ha nem akarja, akkor meg rá kell vennem. Vagy kényszerítenem, ugyanaz, amíg használ, nem számít.

- Akkor miért nem engedjük el azzal, hogy egyikünk sem tudja? - Mármint a pontos okát tényleg nem tudom, hogy miért vagyok képes áthatolni ezeken a láthatatlan falakon, avagy áttetsző kinek-miként tetszik. Így pedig nem is segíthetek rajta, hogy meglelje a módját, de van azaz érzésem, hogy jobb is, ha nem segítek neki, mert annak egyáltalán nem lenne jó vége. Valahogy mindenféle érzésem van vele kapcsolatosan és egyiket sem nevezném túlontúl pozitívnak. - Néha viszont csak szeretnénk, hogy történjenek. Azt halljuk meg, amit szeretnénk.. Azt látjuk, amit szeretnénk. Előfordul. - Talán tényleg jobb lenne meghúznom magam. A baj csak az, hogy a kíváncsiságom úgy sem fog egy percig sem csillapodni. Mondhatni saját magam legnagyobb ellensége vagyok.
Jobb lett volna, ha már abban a pillanatban futásnak eredek, hogy leszólított. Akkor még azonban nem tudtam, hogy mennyire kellemetlen is lesz vele egy légtérben tartózkodni. Bár elég nagy légtérről beszélünk viszont a fal túloldala lenne az egyetlen biztonságos zóna. Ami tekinthető lenne egy teljesen más légtérnek. Teljesen úgy érzem magam, mintha egy vad üldözne, de csak azért, hogy kínozhasson a világ leglassabb tempójában teszi.
Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem hiszi el egyetlen egy szavamat sem, de ettől még nem adom fel a próbálkozást. Sosem volt kenyerem a hazugság jobb szeretek nyílt lapokkal játszani, de jelen helyzetben azt hiszem, ha képes lennék az eget is lehazudnám a helyéről azért, hogy elmenekülhessek tőle.
- Nem mászkáltam át semmilyen falon. Amúgy is, ha megtettem volna csak olyan falon való átmászásért piszkálhatnál aminek a túloldala a te területed. - Csak remélni tudom, hogy ez a terület nem tartozik valamilyen formában hozzá, mert akkor nagyon pórul jártam a kijelentésemmel. De még akkor is. Az lenne a normális, hogy megkér távozzak. Nem ez az egész, amit éppen leművel.
- Mit számít az? - Nem fogom az orrára kötni, hogy ki vagyok. Főleg nem egy olyan személynek, akitől szinte minden porcikám irtózik. - Ettől még nem lesz jobb. - Kezdem azt érezni, hogy ebben a városban nincsenek tisztában az alaptisztelettel. Vagy nem is tudom. Letapogatnának, vegyem a számba ő meg itt bököd. Még a falnál is furcsábbak a benne lakó emberek többsége.
Ahogyan egyre közelít felém tudatosul bennem, hogy a rossz irányba hátrálok, de ettől függetlenül is hálás vagyok a távolságnak, ami kezd kialakulni közöttünk. Oké elveszi a lehetőségemet arra, hogy átlépjek egyik pillanatról a másikra, de még futhatok érte. Vagy átverekedhetem magam rajta keresztül is akár a falon. Valahogy el tudok menekülni. Akkor viszont tényleg nem jöhetek ide vissza és sajnos minden cuccom beleértve az autóm is itt van. Azt pedig nem szívesen hagynám magam mögött.
- Nem vagyok túlságosan oda azokért, akik feleslegesen tartanak fel ez igaz. - Lehet, hogy szeretné megtudni a nagy titkomat. A baj csak az, hogy ezzel egyáltalán nincs egyedül.
Nem tudom, hogy mégis miként tudja a kiskutya szemeket is ijesztővé tenni, de azt hiszem ezt az alapkisugárzásának köszönheti, de most láthatóan végigfut tőle a hátamon a hideg. - Nem tudom! - Jelentem ki határozottan. Mert ez igaz. Hacsak ő is meg akar próbálni erőből nekifutni. De neki szerintem még zsepit sem ajánlanék fel.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

- Én sem tudom, ezért kérdem. – Fura, hogy ennyire tagadja, és nem is tudom mire számít, hogy majd elhiszem, hogy amit láttam nem is a valóság volt? Cuki, de ilyet én szoktam. Még ha egy pillanatra talán meg is zavar, nem engedem könnyen a dolgot, hiszen… ha valóban át tud menni a falon, akkor nem engedhetem, ezért is kerülöm meg, élő gátat képezve közte meg a fal között, biztos ami biztos… kár lenne rövidre zárni a beszélgetésünket. – Különös dolgok mindig is történtek. – Megrántom a vállam, mintha jelentőségtelen lenne… de a fal már voltozott egyszer, így annyira nem elképzelhetetlen, hogy változni fog még… vagy valami.
Úgy érzem, menekülne a madárka, ezért is követem, nem tetszik, hogy ilyen gondolatok kezdenek virágozni a fejecskéjében, ki kellene írtani őket, hiszen inkább gyomok, elsőre szépnek és ártalmatlannak tűnnek, de nem azok, a valóságban veszélyesek a féltve óvott virágainkra. Nem lesz szép, ha elszalad… egyszer úgyis visszatér. És ha visszatér… talán nem csak a gyomokat írtanám ki belőle.
- Mindenki… - Bólintok, de a gyanakvás mégis ott ül valahol a tekintetem mélyében, bár több benne a megjátszás, mint a valóság, nem árt, ha azt hiszi, hogy gyanús nekem… hiszen gyanús is, de talán teljesen más okokból, mint kellene. – Pedig elég egyértelműen megfogalmaztam. – Már a fő szándékomat, azt, hogy leellenőrizzem a valódiságát már nem, de egyetlen érintés, csak nem pusztul bele, és nem is tette, bármennyire is háborgott miatta. Már késő, ezt mondja a vigyorom is. – Falakon átmászkálni sem illik válaszok nélkül, és mégis itt tartunk. – Mindenféle bűntudat nélkül rántok vállat, ha valós, akkor valami más trükk van a dolog mögött, de még mindig nincs meg rá a válasz, hogy mi lehet az… tényleg, ha már itt tartunk… - Ki vagy te? – Vagy mi vagy te, de egyelőre talán a ki vagy te is pont elég túlzóan tolakodó, egy mi vagy tet talán még jobban magára venne, ahogyan a tárgyas dolgot is. – Egy metafóra volt. – Máris szebben hangzik, nem? Még ha nem is tűnők olyan alaknak, aki csak úgy metafórákról áradozna. De legalább tudom mit jelent.
Úgy tűnik, nem adta fel a próbálkozást, araszolgatna a fal felé, hát araszolok én is, csak éppen feléje, hátha így leesik neki, hogy rossz irányba táncolgat… vagy kénytelen lesz elviselni a közelségem. Engem nem fog zavarni, de ha a homloktapi sok volt neki, ez biztosan mélyen ütne a komfortzónájába… szóval maradjon csak a térfelén, tisztesebb távolságra a faltól, mint amit szeretne. – Kivételesen semmit sem. – Ennyit a bizalomról, de asszem az startból hiányzott, szóval a próbálkozást ebből is elhagytam. – Nem vagy túl közreműködő… - Elhúzom az ajkaimat, és valahogyan úgy nézek rá, mint egy szomorú kiskutya, komolyan, nem tudom néha miért nem színész lettem, pedig biztosan meggyőző aranyossággal néztem rá, és csak pillanatok kérdése, hogy ez átcsapjon valami egészen másba, mert kezdem unni, hogy nem felel egyetlen kérdésemre sem… azt szeretnéd, hogy elveszítsem a türelmem? Nem akarhatod ezt, pici… - Fontos lenne tudnom, hogy hogyan lehet átkelni a falon, ha van rá mód… - Utolsó esély, nyuszifül… még ha a kutyaszemek nem is ezt mondják éppen, belül már ízzani kezdenek a szikrák.

Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mégis mivel tudnám kihúzni magam ebből a kellemetlen helyzetből, de minél jobban törekszem előállni valami épkézláb kifogással annál inkább összefolynak a gondolataim szinte már annyira, hogy se füle, se farka az egésznek. Szinte a levegőben tapintható, hogy mennyire más szándékkal rendelkezik. Legszívesebben menekülőre fognám. Valószínűleg nem is tudna megállítani, ha nagyon akarna sem. Hiszen nem kell túlságosan messzire jutnom egyszerűen csak a fal túloldalára. Viszont az azt jelentené, hogy nem jöhetnék ide vissza többet, mert valószínűleg várna és számítana rám. Azt pedig még nem akarom, hogy kapásból eggyel kevesebb városrészt legyen lehetőségem felfedezni. Még akkor sem, ha ez talán a legelhanyagoltabb városrész. Mégis csak ez volt az első városrész, amiben jobban körülnéztem. Nem hiába itt telepedtem le hivatalosan. - Nem tudom, hogy mégis hogyan lehettem a határon túl, mikor egyértelműen itt van ez a fal, amin nem lehet átmenni. Mármint hiszek a csodákban meg minden, de ekkora bűvész még én sem vagyok. Maximum a képzeletemben. Bár most ott sem annyira.. - Ha így lenne, akkor sosem kötöttem volna ki ebben a városban és kerültem volna bajba azért, mert láthatóan semmit nem tudok a nyilvánvaló dolgokról. De az már valami, hogy elsőre olyan személlyel találkoztam, aki koránt sem volt ennyire ijesztő, mint ő. Megtanultam, hogy óvatosnak kell lennem a járás-keléssel, de mégis miért? Ugyanolyan könnyedén estem pofára, mintha nem tudtam volna semmit sem.
Kezdem úgy érezni, mintha sarokba szorítottak volna. Egyáltalán nem tetszik, hogy amint lépek úgy követ ő is engem, mintha csak nem akarná, hogy kartávolságon kívülre kerüljek, ami minden vágyam még akkor is, ha nem a fal túloldalára húzódná ez a távolság. Egyszerűen nyomasztóan hat a közelsége, mintha egyfajta sötét aura ölelné körbe. Mindenkinek van egy kis beépített figyelmeztetőrendszere az enyém pedig amióta felbukkant és leszólított folyamatosan jelez. Úgy érzem, hogy a fejemben az Agymanók egyik jelenetéhez hasonló történés zajlik éppen, amikor a kisfiú a film végén találkozik egy lánnyal és hirtelen minden érzelme pánikolni kezd, hogy mégis melyiküknek kellene a kezében tartani az irányítást. Nem tudok előállni tökéletes hazugságokkal, vagy megtévesztőnek tűnő igazsággal, amivel megkerülöm a tényt, hogy hazudnom kelljen. Nem látom a falat így nem tudom miről beszél. Ezzel nem túlzok túlságosan, de ugyanakkor nem is mondok teljesen igazat ezt pedig szerintem határozottan érzi és tisztában van vele.
- Igen azt hiszem mindenki tisztában van a fallal. - Amit én természetesen nem látok, de ez igazából tényleg csak nézőpont kérdése. - Nem tudom, hogy mit akarsz tőlem.. Hééé! - Szinte automatikusan igyekszem ellökni a kezét magamtól, de még így is sikerül homlokon böknie. - Nem illik csak úgy megérinteni valakit az engedélye nélkül! Letárgyazni meg annyira sem! - Mi van ezekkel az emberekkel és a tapogatási mániájukkal? Mondjuk legutóbb megúsztam, mert legalább megkérdezte, hogy lehet-e, de most nem volt ilyen szerencsém. Ugh, ki is ráz tőle a hideg. Na, nem mintha eddig nem futkosott volna végig a gerincemen a közelségétől.
Tovább araszoltam a fal irányába, mintha legalább érezni tudnám, hogy legalább merre van, vagy valamilyen módon kitapogatni. Bár ezen a téren talán ő volt a legjobb forrás, hogy mégis hol kellene húzódjon az a bizonyos fal így kénytelen voltam őt figyelni bármennyire is kerültem volna inkább a tekintetét. - Nem tudom, hogy mit hallucinálsz, de az a te dolgod, azt pedig a legkevésbé sem tudom, hogy mégis mit akarsz tőlem és az igazat megvallva nem is akarom tudni. - Hallgatnom kellett volna az első megérzésemre, hogy valami nem egészen stimmel ezzel a várossal. Talán most lehetne nálam a kocsikulcsom, ami remek szúrófegyver. Legalábbis szembe határozottan hatásos. Azt hiszem. Még sosem próbáltam.

remélem tetszik ♡

〥 made by winniehellfire

A rémült őzikeszemek amikkel rám pislogott nem pont azt a benyomást keltették, hogy közreműködő szeretne lenni, legalább is nem azonnal, idővel csak kicsikarható belőle egy csipetnyi segítőkészség is, így vagy úgy… bár mindenkinek egyszerűbb lenne, ha szépen válaszolna a feltett kérdésekre, és nem… nem úgy tenne, mintha hülye lennék? Vagy legalább is úgy, mintha nem láttam volna azt amit láttam, mert láttam amit láttam, nem? Valamit biztosan láttam, őt sétálgatni szépen, mintha nem lenne itt ez a fal. Nem is azt kérdeztem tőle, hogy miért van itt vagy mióta van itt, hiszen jó helyen van itt, csak az zavar, hogy mi van odaát, mert valami az van, láttam, őt is láttam, de most meg itt van és nem ott, ezt kérdeztem, de visszakérdez. – Átjöttél? Nevezhetjük sétának, lépésnek, ha jobban tetszik, kocogás azért nem lenne, annál lassabb volt, de kifejezetten könnyed, kicsit sem olyan, mintha mondjuk egy fal lenne az utadban, ami egyértelműen itt van, ahol lennie kell, de te is itt vagy, amiről fogalmam sincs, hogy lenned kellene-e, de azt tudom, hogy hol voltál. Odaát voltál pici. Pontosan, a határon, és át is rajta, valami, amit nem sokan mondhatnak el. – Konkrétan senki, de ezt azért ismert információnak tekintettem, azt feltételezve, hogy innen van, vagy… onnan, bármi is legyen a falon túl az épületeken meg embereken kívül. De elvileg ők sem tudnak átjönni, vagyis eddig nagyon azt hittem…
Azzal viszont meggyőzött, hogy nem lesz aranyos, szóval én sem leszek – nem mintha nagyon tervben lett volna – de azért elegánsan elvágom a menekülési útvonalát ami a falon át vezetne. Nem, pici, erre nem szöksz el, annyira azért én sem vagyok lassú. Mozdul ő is, de én is vele, mint egy kellemes séta, ami egyre kellemetlenebb, de egyelőre elengedem a dolgot, s talán okosan tenné, ha legalább ebben követné a példámat, hiszen még egészen könnyed és a megszokottnál kicsit sem fenyegetőbb a mozdulat, amivel nem hagyom, hogy túl távol kerüljön tőlem, lépek vele, hiszen egészen udvariatlan lenne megszöknie, nem? Dehogynem. Még kifejezetten kedves voltam… lehet pont ez a probléma?
Nem tudja miről beszélek… ha tudná, hányszor hallottam már… ezért is sóhajtok fel, hát jó, akkor… még egyszer lassabban. De csak egyszer, szóval remélem figyelni fog… - Tehát. A fal. Tudod a falat, nem? – Kötői kérdésnek szánom, aki erre jár tudja a falat, a város része, de ha lassan csináljuk, hát csináljuk lassan. – Elég nehéz nem kiszúrni innen. És mint, ahogyan a falakkal tenni szokták, lassítani szoktak előtte… de te könnyedén belesétáltál, majd át ide, mintha itt sem lenne, vagy te itt sem lennél, de a fal itt van, te meg… - Megakadok egy pillanatra, hogy felé nyúlva finoman homlokon bökjem a mutató ujjammal. – Oh. – Őszintén, mire számítottam? Valós volt. – Te is itt vagy. A szilárd tárgyak meg nem szoktak csak úgy magyarázat nélkül átsétálni a szilárd tárgyakon… - Ugorjunk át az a részlet felett, hogy letárgyaztam a példa kedvéért, a hangsúly nem azon volt, hogy biológiailag mennyire fejlett életforma, hanem azon, hogy átment egy falon. A falon. Átment A falon.
- A határon sétáltál. – Bólintok, hiszen ez igaz is. – Át. – Apró, de jelentős kiegészítés, ami miatt az egész beszélgetésbe belekezdtünk… nem csak sétált a határon, hanem át is rajta, ez tette különlegessé a szép kis őzike szemeit. Így mit hozna fel a mentségére?