Meglepetésként ért az első látogatása, meg talán a második és harmadik is, utána azonban, szinte már számítottam is rá, előbb vagy utóbb felbukkan ismét. Nem gondoltam arra, hogy érdeklődni fog, pedig belegondolva annyira nem is meglepő, érdeklődik a hogyléte felől annak, akit majdnem megölt az egyik embere, ha másért nem is, azért, hogy kiszedje belőlem, milyen lépéseket kívánok tenni az ügyben. Csakhogy, későbbi várakozásaim ellenére ezt azóta se hozta szóba, nekem pedig utólag jutott eszembe mindig megnyugtatni, nem áll szándékomban bevonni senki kívülállót. Biztos vagyok benne, saját berkeinken belül is képesek leszünk megoldani.
Zavarónak jelenlétét nem tartottam még akkor se, mikor teljesen meg voltam győződve róla, hátsószándék okán látogat meg újra meg újra, most pedig, hogy ebben nem vagyok annyira biztos már, pláne nem. Az utóbbi időben egyébként se nagyon volt lehetőségem beszélgetni Summer kivételével másokkal, aki természetesen csodálatos társaság, de mégis, szükségem van arra, hogy másokkal, másféle társalgást is folytathassak.
- Kétlem, hogy lenne benne bármi, amit ne ennék meg - sose voltam válogatós, már gyerekként se és nem is most fogom elkezdeni, pláne, hogy jelenleg bárminek örülök, ami más, mint amit Summer szolgál fel nekem. Félreértés ne essék, ízletes és laktató minden, de hiányoznak a megszokott ízek, a gyorskaják és egyéb sós és édes nyavalyák.
- Én is - bólintok egyetértően. Elhiheti, nekem se kifejezetten kellemes helyzet ez. Néhány napig még talán el is heverésztem volna itt, különösebb panaszkodás és sóhajtozás nélkül, kezd azonban kicsit túlságosan hosszúra nyúlni kényszerszabadságom. Persze tudom, jobban járok, ha megvárom, míg meggyógyulok teljesen, mielőtt még csak rontanék az állapotomon a felelőtlen rohangálással.
Sóhajtva bólintok arra, fogok még vadászni. Őszintén remélem, igaza van, mert valóban sejtelmem sincs, mihez kezdhetnék máskülönben. Az még csak hagyján, hogy semmi máshoz nem értek, de bele is bolondulnék valószínűleg, ha le kellene mondanom arról, ami eddig életem nagy hányadát tette ki.
Meglepetten pislogok a felajánlásra, szám is nyitva marad néhány másodpercre, mielőtt rajtakapva magam hangosan becsuknám. Ha valamire, hát erre igazán nem számítottam és nem is tudom miként kellene reagálnom a felajánlásra. Soha nem gondolkoztam azon, milyen lenne egy társaságban vadászni. Nem hiányzott, ez egészen biztos, mégis, teljesen ördögtől való dolog talán mégse lenne. - Gondolkoznék még rajta, ha nem bánod - ha akarná se tudnék most választ adni, legalábbis olyat nem amit biztosan nem bánnék meg a későbbiekben. - Nem mondom, hogy nem lenne egy-két szavam a tetteshez vagy hogy nem vagyok dühös, amiért lelőttek, de nem áll szándékomban rugózni rajta - nekem is jobb, ha elengedem, jelenleg is csak azért meditálok még rajta, mert napjaim nagy részében nincs más dolgom úgyse.
- Ha emiatt eszed magad - mutatok végig magamon futólag - ne tedd. Előfordul az ilyesmi - nyilván kevésbé lennék ennyire elnéző, ha maradandó sérülést szenvedte, de ennél nagyobb szerencsém volt, igazán nem akarom hosszúra nyújtani a témát ezzel kapcsolatban. Az időt visszafordítani nem fogjuk tudni úgyse, akármennyit rágódjunk is a történteken.
- Megtörtént, meggyógyulok, elfelejtem. Ennyi - rántom meg vállam, reményeim szerint pontot is téve ennek a témának a végére. Legalábbis mára.
- De azért megtaníthatnád a vadászaidnak a különbséget egy ember és egy szarvas között - vigyorodok el, arckifejezésemmel és könnyed hangfekvésemmel is egyértelműen sugallva, most már tényleg csak viccelek.

Ostoba voltam, felelőtlen és mohó. Elhamarkodottan és túlzón ítéltem meg gyógyulásomat, azt hittem, attól, mert érezhetően erősebb vagyok, egyből bírni fogok egy hosszabb kirándulást is. A séta valójában meg se közelítette azokat a távokat, amiket a baleset előtt megtettem minden egyes nap akár többször is és mégis túlságosan nagy lépésnek bizonyult. Segítség nélkül szinte nem is voltam képes visszajutni a szobámba, s meg is kaptam a jutalmát nagyravágyásomnak.
Határozott, megszeghetetlen parancsot kaptam, hogy ma maradjak a fenekemen, a többi napot pedig megbeszéljük annak fényében, képes voltam-e tartani magam a megegyezéshez. Persze nem vagyok fogságban, senki nem zárta rám a szobaajtót vagy kötözött az ágyhoz, elmehetnék, ha annyira akarnék, de tudom, Summer csak jót akar nekem és tulajdonképpen igaza is volt. A tegnapi után rá fér a testemre egy kis pihenés, mielőtt még egyetlen mozdulattal tönkre is teszek mindent, amit elértem eddig.
Lelkiekben fel is készültem a hosszú, unalmas órákra, tudva, még látogatóra se számíthatok, hiszen nem említette senki, hogy benézni szándékozna, ezért is lep meg annyira a kopogás. Bánni persze nem bánom kicsit se, ki is szólok rögtön, mielőtt még meggondolná magát, bárki is legyen az.
- Nem mintha zavarnál - vonom meg vállamat. Bár nem voltam soha jó kapcsolatban, vagy úgy általában bármilyen kapcsolatban, a vadásztársasággal, igazán nem jelent problémát a látogatása. Épp ellenkezőleg, legalább ennek köszönhetően is kevesebbet kell a négy falat bámulnom és a repedéseket számolni századszorra is újra a festéken. - Örülnék a csodának - mosolyom széles vigyorrá változik, ahogy elképzelem, mennyivel könnyebb lenne minden, ha egyik napról a másikra olyan lennék ismét, amilyen voltam. Sajnos azonban, bármennyire vágyjak is egy efféle mesebeli fordulatra, abszolút esélytelen, hogy bekövetkezzen. Kénytelen vagyok a normális, unalmas módon összeszedni magam.
- Köszönöm - érdeklődőn kukkantok bele a kosárba, de túlzott figyelmet nem szentelek most neki. Lesz időm alaposabban is átböngészni a tartalmát, amint ismét egyedül maradtam.
- Megvagyok. Voltam már jobban, de rosszabbul is - nem is olyan rég még az utóbbi volt jellemző az állapotomra, ahhoz képest pedig már majd kicsattanok, hamarosan pedig a legnagyobb problémám tényleg csak az unalom lesz. - Egy kis időbe bele fog még telni, mire visszanyerem az erőmet teljesen, de Summer szerint olyan leszek hamarosan, mint újkoromban - ami, legalábbis nekem, kifejezetten nagy megkönnyebbülés. A szerencsétlenségben volt némi szerencse is azért, a lövés elkerült minden olyan helyet, ahol komolyabb, akár maradandó károsodást okozhatott volna. - Nem tudom, mihez kezdenék, ha nem így lenne - vallom be lehalkítva hangomat, eljátszva a gondolattal, hogy többé nem lennék képes vadászni, mibe egyből bele is borzongok. Fogalmam sincs, mihez kezdenék akkor, sose volt B tervem, sose merengtem el azon, mit csinálnék a megélhetésért, ha első választásom többé nem lenne opció. Talán kellene. Ha most nem is, de idővel biztosan.
- Veled minden rendben? - erőszakkal zökkentem ki magam a kellemetlen jövőképből, s próbálom is elterelni figyelmemet a lehető legjobban azzal, hogy megkísérlem átterelni a témát rá.

Megjátszott érdeklődéssel futom át ismételten a napilapot, hátha valamilyen csodával határos módon ezúttal találok benne valamit, ami legalább egy rövid időre leköti az érdeklődésemet. Szerencsével azonban nem járok. Az apróhirdetések teljesen hidegen hagynak, a horrorszerű hírek szintén, s kivételesen még a sportrovat is mellőz mindent, amit szívesen böngészek végig, akár többször is. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem.
Az utóbbi napokban a sebem állapota nem csak pusztán jónak, hanem egyenesen kiválónak bizonyult, tegnap azonban túlestem a ló túloldalára és eléggé megerőltettem magam ahhoz, hogy ma egyértelmű utasításként  szobafogságra lettem ítélve, amiből természetesen már a legelső perctől kezdve elegem van. Jogosságát azonban, bármennyire utáljam is bevallani, be kell látnom. Jófiúként maradtam hát a szobában, a nap nagy részében még ágyban is, de így késő délutánra kezdek teljesen megkattanni. Pedig megpróbáltam mindennel elvonni a figyelmemet, amit csak ki tudtam találni. Könyvet és újságot olvastam, különös, történetet teljesen mellőző, de annál több vérontást felvonultató filmet néztem, kipakoltam és visszapakoltam a szekrényekbe, végighívogattam az ismerőseimet, szunyókáltam, épp csak komolyabb takarításba nem kezdtem bele, de ez az idő telésével arányosan egyre szimpatikusabb elfoglaltságnak tűnik. Mostanra azonban kifogytam a tennivalókból, s bár legszívesebben tennék az egész pihenés mizériára, szeretnék minél hamarabb ismét kijutni innen, igyekszek hát tényleg nyugton maradni.
A váratlan, de annál örömtelibben fogadott, kopogásra úgy csillannak fel szemeim, mint egy gyereknek, akivel éppen közölték, idén előbbre hozzák és meg is duplázzák a Karácsonyt. Fogalmam sincs, ki lehet az, nem vártam látogatót és Summer benézése se aktuális még, de bárki is legyen, megmentőmként boldogan fogom fogadni.
- Gyere! - kiáltom is ki lelkesen, félretéve, vagyis inkább hajítva, az újságot és feljebb tornázva magam az ágyon. - Ó, te vagy az. Mi a helyzet? - gyakori látogatóm, ezért tulajdonképpen nem kellene, hogy meglepetésként érjen felbukkanása, mégis váratlanul ér. Talán azért, mert tegnap volt itt utoljára, talán azért, mert nem gondoltam volna, hogy bár nagyrészt az egyik kétbalkezes emberének a hibája a sérülésem, ennyire fogja érdekelni az, ami történt. Nem ismerem jól ugyan, de lelkiismeretesnek hallottam, biztos voltam ezért benne, időnként beugrik ellenőrizni, élek-e még, de valódinak látszó bűntudatra nem számítottam. Ajándék lónak ne nézd a fogát, ugye, meg mert tulajdonképpen semmi problémám vele és eddig kifejezetten kellemes társaságnak bizonyult, mosolyogva intek is neki kérdésem követően, jelezve,  lépjen nyugodtan beljebb.