I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Velünk nem történik valami sok minden. Velem legalábbis biztosan nem. Külső szemlélő számára legalábbis úgy tűnhet... de nem feltétlenül a külső a lényeg, nem igaz? Az számít, ami belül van... abból pedig egyáltalán nem szenvedek hiányt. Folyamatosan cikáznak bennem a gondolatok és az érzések, próbálom a helyére tenni magam. Na meg azt a fura kék, antennás valamit, amit még meg sem tudok nevezni, de időnként még mindig látom a tükörben. És nem mondhatnám, hogy örülök neki, de ez van... ha nem tudok vele mit kezdeni, akkor csak hozzá kell szoknom. Így is elég fura vagyok, ami pedig azt jelenti, hogy ez már sem nem javít a helyzetemen, sem nem ront rajta. Lanával gyakorlatilag mindenről is tudunk beszélni - és ha olyanunk van, márpedig gyakran van olyanunk, akkor szoktunk is. Úgyhogy nem értem honnan gondolja, hogy bármit is el kellene titkolnia előlem. Legjobb barátok vagyunk, ez már régóta nem vita tárgya. - Nincs igazad, nem állandóan panaszkodsz. És még ha így is lenne... na és? Tudod jól, hogy én meghallgatlak. Na meg ott van Nani is... tudom, hogy nem felhőtlen a viszonyotok, de biztos vagyok benne, hogy ha elmondanád neki, hogy mi a gondod, akkor megértene téged. Vagy legalábbis megpróbálna megérteni. A kérdését hallva egy pillanatig elgondolkozom, majd elfintorodom. A fene, mintha engem írt volna le... pedig nem is tud a tükörben megjelenő fura alakról. - Hát, azt hiszem ez elég egyértelmű. Szinte mindig úgy érzem magam, mint egy földönkívüli, aki nem illik bele ebbe a világba. Kinéznek maguk közül, rajtad kívül gyakorlatilag nincs barátom, szóval teljesen megértelek. Van, hogy én is szeretnék közéjük tartozni, és átlagos lenni. De aztán rájövök, hogy az, hogy így nem fogadnak el, meg téged se, az az ő szegénységi bizonyítványuk... nem tehetünk róla. Nem tettünk semmi rosszat, tehát tényleg nem tehetünk róla. És ha így nem fogadnak el, akkor miből gondolhatjuk azt, hogy ha olyanok lennénk mint ők, akkor nem néznének ki maguk közül? Ürügyet mindig lehet találni... a szád pedig... hát, igen, tényleg nagyobb, mint valószínűleg kellene lennie, de inkább legyen ekkora és állj ki magadért, mint meghunyászkodj előttük. Nem szeretném lehangolni, de ha jobban belegondolunk van benne igazság. Mert ha így nem fogadnak el, akkor valószínűleg úgyse fognak... és tényleg, ürügyet találni a világ egyik legkönnyebb dolga. Mindig van valami ami nem tetszhet a másikkal kapcsolatban, ráadásul szóvá is lehet tenni. Tudom, én ugyanebben a cipőben járok, mint Lana, így aztán tényleg megértem, miért érzi úgy magát, ahogy. De semmi baj, én itt vagyok, rám bármikor számíthat.
Nagyon hálás voltam, hogy Kel ott volt nekem, nélküle én lettem volna a legmagányosabb ember a világon. Néha így is annak éreztem magam, amikor nem volt a közelemben, és azt hiszem ezt mások is látták rajtam. Különben nem kaptam volna csak emiatt válogatott beszólásokat, amikben legtöbbször a pasid kifejezés is helyet kapott. Sosem gondoltam rá úgy, persze nem volt semmi baj a kinézetével, ahogyan a jellemével sem, de ő "csak" a legjobb barátom volt, olyan volt, mint egy családtag, talán ezért bántott annyira, hogy Nani még csak nem is ismeri. Amiről persze nem csak ő tehetett, hiszen amikor otthon volt se meséltem neki róla, vagy mutattam be őket egymásnak. Ami késik, nem múlik, igaz? Majd ha úgy érzem, eljött az ideje, megismerheti. Nem szerettem másokra akaszkodni, talán ezért sem voltak más barátaim, mert nem akartam senki számára teher lenni. Oké, csak részben, mert nem is találtam a suliban olyan gyereket, akivel szívesen barátkoztam volna. Bizonyára velem volt valami baj. Legalábbis mindig úgy éreztem, mintha árnyékként követtek volna a gondok. Emiatt is akartam biztosítani mindenkit róla, hogy fordulhatnak hozzám, nem szerettem panaszkodni, de magamban sem tudtam tartani a problémákat, vagy úgy egyáltalán a gondolataimat, emiatt kerültem újra és újra bajba. Néha csak úgy képtelen voltam lakatot tenni a számra. - Csak mert úgy érzem, állandóan csak panaszkodok az utóbbi időben. Elég... szar érzés. - fintorogtam. Igaz, meg szoktuk osztani egymással a gondokat, ugyanúgy ő is, ahogyan én, mégis az volt az érzésem, a saját hangom többet hallom, mint az övét. Ha őt is elveszítettem volna a saját hülyeségem miatt, biztos beleőrülök. Igen, még ennél is jobban. - Érezted már úgy magad, mint egy földönkívüli? Mintha egészen más lennél, mint a többi ember és egyáltalán nem illenél ebbe a világba? - sóhajtottam. Nem igazán tudtam, hogyan is fejezzem ki magam, ezt találtam a legjobb hasonlatnak. - Tudom, ezt már sokszor megtárgyaltuk, mennyire furcsának is tatjuk saját magunkat, és hogy ezzel tulajdonképpen nincs is baj, mert ettől leszünk egyediek, de... - újabb sóhaj. - Az utóbbi időben úgy érzem, csak szeretnék átlagos lenni, mint a többi korombeli. Nem akarom állandóan ezt a szorongást érezni, és azt, hogy kinéznek a többiek, mintha legalább négy karom lenne. Bár igaz, a szám akkora, mint három másik embernek együttvéve. - nevettem kicsit erőtlenül. Kel mellett legalább azon nem aggódtam, hogy túl sokat beszélek vagy túl szókimondó vagyok.
Őszintén szólva fogalmam sincs mi baja velem a többieknek. Úgy értem... nem csinálok semmi olyat, amit nem kellene, legfeljebb túl sokat gondolkozom, jógázom, sétálok, felemás zoknit hordok... ilyenek. Csupa olyasmi, ami valószínűleg nem árt senkinek, mert hát ezzel miért meg hogy ártanék bárkinek is? Legfeljebb magamnak... meg Lanának, amikor épp neki magyarázom az aktuális agymenéseimet. De azt hiszem hatalmas szerencsém van, mert ő nem küld el a fenébe azzal, hogy legyek olyan kedves és szórakoztassak mást. Mondjuk az is érthető lenne, ha így tenne, engem valamilyen fura oknál fogva nem sokan képesek hosszabb távon elviselni maguk körül. Mondhatni Lana az egyetlen barátom, és ahogy tudom ő sem jeleskedik az élet ezen területén. Hát... azt hiszem jól megtaláltuk egymást. A furák kétszemélyes gyülekezete. Viccet félretéve tényleg furák vagyunk, én legalábbis tuti annak bizonyulok a többiek szemében, de nem bánom... vagy ha mégis, mert megesik, akkor próbálom nem mutatni, hogy érint ez az egész. Nem kell mindent is tudniuk, mert azzal csak olajat öntök az így is lobogni készülő tűzre. Oltani kell, nem rásegíteni, ez egészen világos. Amikor odaérek hozzá a parkban talán még egy, a szokásosnál is szélesebb mosollyal köszönt. Oké, ez már alapból furcsa. Akkor szokta ezt csinálni amikor valami baja volt, de nem tudta, hogy mondhatná el... vagy hogy elmondhatja -e egyáltalán. - Persze, hogy tudom! Ez így is van, tisztában vagyok vele, hogy kölcsönösen számíthatunk egymásra. Erre való a barátság, nem igaz? Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy valószínűleg valami megint nem kerek. Ezt pedig Lana mosolya is megerősíti bennem. - Tudom, hogy nem csak akkor keresel, ha baj van, viszont mégis úgy érzem, hogy van valami. Szóval, ki vele, mi történt? Ismerlek, te is ismersz engem... tudod, hogy úgyis kiszedem belőled előbb vagy utóbb, szóval essünk túl rajta! Neked is jobb lesz, ha kiadod magadból. Nem szeretnék erőszakosnak tűnni, de valószínűleg ő is tudja, hogy igazam van, és magától elmondja, nem kell tovább nyaggatnom. Tényleg csak jót szeretnék neki, de ez nem megy mindig olyan könnyen, mint ahogy azt én elképzelem...
Gyakran éreztem úgy magam, mintha egy űrlény lennék.Hiába próbálkoztam a beilleszkedéssel az iskolában, nem jártam sikerrel, és hiába láttam számtalan filmet, vagy olvastam olyan könyveket, ahol a korombeliek kvülállónak érzik magukat, én valahogy máshogy voltam vele. Tényleg másnak éreztem magam, teljesen másképp járt az agyam, mint másoknak, néha még azon is elgondokodtam, hogy valami baj van velem, mármint valami komoly, mondjuk mentális probléma. A nővéremnek ezt persze nem mertem volna felvetni, de voltak napok, amikor úgy tűnt, ő is hasonlóan gondolja. Persze lehet csak bemeséltem magamnak, mert sosem éreztette velem. Vagy egyáltalán nem is volt semmi bajom, és kibúvókat kerestem csak, amiért furcsa vagyok. Úgy voltam vele, essünk túl a gimnáziumon, egy évet még simán kihúzok, aztán talán jobbra fordul minden. Ebben kellett bznom, mert másba már nem tudtam kapaszkodni. Majd a felnőtté válással minden megváltozik, gondoltam én, a kis naiv. Kel az esetek többségében jó kedvre tudott derteni, de néha volt az az állapot, amin ő nem tudott segíteni. Reménykedtem, hogy ezúttal jót fog tenni a vele való találkozó, mert megint úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Nem azért, mert az életből volt elegem, szó sem volt róla, néha viszont olyan volt, mintha a testemet szét akarná feszteni a sok negatív érzelem, vagy a fejem robban fel, és apró cafatokkal borítja be a környezetemet. Igen, néha kissé morbid gondolataim voltak, szinte láttam is magam előtt a jelenetet, ami szintén nem jelenthetett túl jót. Talán végleg megőrültem. Ismét a parkba vittek a lábaim, miután Nanival egymás torkának estünk, ezúttal viszont időben kapcsoltam, és már útközben rányomtam a hívásra, hogy Kelt zargassam. Sokszor már attól féltem, megunja a találkozókat, mert elege lesz belőlem, és akkor őt is elveszítem. Szükségem volt rá, hiszen csak benne bízhattam, csak rá számíthattam. Ott volt a nővérem, akit nagyon szerettem, de az egészen más volt. Kel a barátom volt, jóformán az egyetlen, aki mellett igazán önmagam lehettem. Ahogy megpillantottam, máris kicsit jobb kedvem lett, egy visszafogott mosoly is az arcomra költözött, holott legszvesebben üvöltöttem vagy sírtam volna - csak a szokásos. Az egyik padon ücsörögve pillantottam fel rá, miközben közelített, türelmetlenül vártam, hogy az a pár lépés távolság is megszűnjön köztünk. - Szia! Nem várok régóta, ne aggódj! Örülök, hogy jöttél. - mosolyogtam rá kicsit szélesebben, de hamar abba is hagytam, mert leesett, hogy olyan valaki áll előttem, aki mellett nem kell megjátszanom magamat. - Nem akarom, hogy úgy gondold, csak akkor kereslek, ha baj van. Tudod, hogy te is számthatsz rám, ugye? - Nem akartam nyálas ömlengésbe kezdeni, de azt sem akartam, hogy rossz barátnak tartson.
Mit csinál egy magamfajta meg nem értett, mindenki által elkerült kamasz ha épp nem az iskolában van? Magamból kiindulva - márpedig ki másból indulnék ki, ha a magamfajta ténykedése a kérdés, nem igaz? - azt mondanám, hogy az élet nagy kérdésein és dolgain elmélkedik, olvas, fűszálakat tépked, meditál, vagy épp valahol, egy viszonylag eldugott zugban olvasgat, esetleg zenét hallgat, sétál... és még több ezekhez hasonló dolgot. Csakhogy vannak olyan időszakok, amikor nem szeretnék olyan lenni, amilyen vagyok. Tudom, hogy olyan vagyok amilyen, de mégis... Na, azt hiszem most is egy ilyen időszak kellős közepén találom magam. Olyan szeretnék lenni, mint a többiek... oda szeretnék menni hozzájuk úgy, hogy biztos lehetek benne, hogy nem fognak elkerülni, esetleg elküldeni maguk közül. Mindezt csak azért, mert fura vagyok. Lassan már azt érezném furának, ha nem akarnának elküldeni maguk közül, hogy elmélkedjek máshol. Most nem azért, de mi a baj azzal, ha valaki gondolkozik? Persze tisztában vagyok vele, hogy a túl sok gondolkozás sem tesz jót, mert még a végén megfájdul az ember feje, vagy nem tudom, de úgy látom néhányan túl keveset is próbálkoznak vele. Szinte egész nap céltalanul kóválygok a városban, és próbálok kezdeni magammal valamit... már csak az a kérdés, hogy mi is legyen az a valami. A helyzetet Lana menti meg, aki azzal hív fel, hogy épp a parkban van, ráérek -e és oda tudnék -e menni. Én természetesen rámondom az igent, és sietősen a park felé veszem az irányt. Nem szeretném, ha sokáig kellene várnia a lánynak... nem tudom mi lehet, de a hangja alapján elég zaklatott lehet, azt pedig jobb minél hamarabb kibeszélni magából. - Szia! Ugye nem kellett sokáig várnod? Szerencsére elég közel voltam már mikor felhívott, így tényleg nem kellett se sokáig sétálnom, se neki sokáig várnia rám. Bár... igazság szerint azt sem tudom mikor ért ide, úgyhogy inkább nem agyalok ezen. Jobb a békesség.
Legutóbbi képek
Velünk nem történik valami sok minden. Velem legalábbis biztosan nem. Külső szemlélő számára legalábbis úgy tűnhet... de nem feltétlenül a külső a lényeg, nem igaz? Az számít, ami belül van... abból pedig egyáltalán nem szenvedek hiányt. Folyamatosan cikáznak bennem a gondolatok és az érzések, próbálom a helyére tenni magam. Na meg azt a fura kék, antennás valamit, amit még meg sem tudok nevezni, de időnként még mindig látom a tükörben. És nem mondhatnám, hogy örülök neki, de ez van... ha nem tudok vele mit kezdeni, akkor csak hozzá kell szoknom. Így is elég fura vagyok, ami pedig azt jelenti, hogy ez már sem nem javít a helyzetemen, sem nem ront rajta.
