I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 174 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 174 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (174 fő) 2024-09-16, 22:05-kor volt itt.
Ha képes lettem volna álmodni, akkor sem gondoltam volna, hogy valaha is akad olyan személy, aki nagyobb terrorban tudja tartani az alkalmazottaimat, mint jómagam. Márpedig, érzékeltem a bankban lévő egyes embereknél a fokozott feszültséget és félelmet, s bár én is feszült voltam a technikai malőrt tekintve, nem engedhettem meg, hogy más riogassa az én játékszereimet. Nem kellett sok ahhoz, hogy utolérjem a nőt, aki elszabadult az épületben, s bár szólhattam volna a biztonságiaknak, hogy toloncolják ki őt, az nem vetett volna jó fényt a bank presztízsére, így szerettem volna eleinte békésen megoldani az ügyet. - Igen, én lennék – húztam ki magamat határozottan, jelezve számára is azt, hogy engem holmi agresszív fellépéssel nem tudott megfélemlíteni. Nem is tudott volna, hiszen egy ilyen fiatal csitritől nem volt okom félni. - Abban az esetben, amint abbahagyja ezt a fajta viselkedést és hagyja a beosztottjaimat dolgozni – feleltem hűvös mosollyal az arcomon, miközben elindultam az irodám irányába. Ha annyira panaszt akart tenni, akkor nálam megtehette. Kényelmes léptekkel indultam meg a lift irányába, amellyel az irodámba lehetett jutni, így a hátam mögött érkező epés megjegyzésre csupán nyájasan elmosolyodtam. - Bizonyára Ön remekült ért ezekhez a rendszerekhez, ha ennyiből meg tudta ezt állapítani. Úgy vélem, ezek után nincs szüksége sem tájékoztatásra, sem pedig a pénzére, nem igaz? – torpantam meg és fordultam vele szemben, hogy farkasszemet nézhessek vele. Egy pillanatra talán az árnyékok is megnyúltak a folyosón, ahogy azt akartam sugallni számára: vagy befogja a száját és együttműködő lesz, vagy pedig egy ideig nem fogja viszontlátni a pénzét. - Most fenyegetni próbál, kisasszony? – ráncoltam össze a szemöldökömet, ugyanis nem értettem a szándékait, majd egy halk sóhaj kíséretében megszüntettem a körülöttem alakulni látszó fenyegető aurát. – Nézze, éppen segíteni próbálok Önnek, szóval kérem, ne akadékoskodjon, hanem fáradjon utánam, és elintézem, hogy hozzáférjen a bankszámlájához. Nem voltam egy megalkuvó ember, de megtanultam az életben, hogy időként szükség volt kompromisszumokra: például a valóságban elhallgattatni az ostoba, nagyszájú, vagy éppen kötekedő személyeket, hogy aztán álmukban meggyötörhessem a lelküket. Amennyiben a nő engedte, a lifthez vezettem, onnan pedig egyenes út vezetett az irodámig. Azonban már a liftben állva megkezdtem a tájékoztatást, amely nemrégiben az összes ügyfelünknek is kiment. - Sajnálom a kellemetlenséget, és bizonyára a kétségbeesésében elkerülte a figyelmét az a kiküldött üzenet, miszerint az informatikusaink karbantartást végeznek az elkövetkezendő pár órában, így nem lehet tranzakciókat lebonyolítani. A heves reakcióját ítélve, úgy vélem, valami oknál fogva mégis sürgősen szüksége lenne a számláján lévő összegre, így tudok egyeztetni az illetékeseinkkel, hogy miként tudok segíteni. – Nem gondoltam volna, hogy több éves vezetőségem alatt eljutok odáig, hogy ilyen ingerült nőknek a problémáit kell elrendeznem, de minden nap tanult az ember valami újat, ha mást nem, akkor csupán még jobban elmélyítette bennem az emberek iránt gyűlöletemet.
Legvadabb álmaimban sem merült fel még sosem, hogy valaha a félrerakott fizetésem össze el fog veszni a banknál. S mivel nem fizikai formátumban lévő dollárjelekről beszélünk, ezért kétes, hogy egyik percről a másikra vissza tudják nekem fizetni a hiányzó összeget. Bár ha szükséges, szívesen cipelek a vállamon pénzzel teli sporttáskákat, ha az azt jelentette visszakapom a vagyonom. Ez az egész hisztéria kezdett annak az irányába sodorni, hogy inkább egy páncéltermet építtessek a lakásomba, s annak mélyébe fektessem le a vagyonomat. Bombabiztos acélfalak mozgásérzékelőkkel felszerelve. Talán Hiro is szívesen ölné bele az idejét egy ilyen biztonsági rendszer összerakásába. Ezen a ponton az lenne a legjobb neki is, ha nem a fejét verné a falba bánatában, hanem azt az extra energiát másra fordítaná. A saját maga érdekében. Mindenesetre ahogy felrobogok az emeletre, nagyon kevés eséllyel tartanak vissza az itt dolgozók, tekintve, hogy az apró termetem ellenére fürge vagyok és szemeimmel ölni tudnék, ha bárki megérinti a vállamat. Így nem csoda, ha egyikük sem vette a bátorságot, hogy megállítson. A célom elérésében egyetlen perszóna sem tud megállítani, s amikor végre eljutok az irodáig, az első elsütött mondatom után mégse tudok tovább rivallni az asztal mögött ülő megszeppent figurára. Az engem szólító hang irányába pillantok a vállam felett. Nincs túl jó kedvem, s a “kisasszonyozása” miatt még jobban pattannak a homlokom alatt megbúvó erek. - Maga lenne a főnök? - felé fordulok, hosszas másodperceken át csak azon töprengve, hogy kövessem-e vagy sem, de ahogy Mr Warren a háttérben remeg, mint a nyárfalevél, azt hiszem a főnökének tűnő alakkal többre viszem majd. - Mikor akarja megmagyarázni nekem mi folyik itt? - hiszen ha kicsit is figyeli a bankjával történő eseményeket, bizonyára már észrevette, hogy az egyik kuncsaftja pénze hiányzik a listáról. Vagy ha ez valami ócska scam művelet akar lenni, akkor mellszélességgel fog kiállni a “nem tudom” kategória mellett. Bár az valóban elég gerinctelen és gagyi megközelítés lenne. Fixírozom a hátát egy ideig -legalábbis addig ameddig a célállomáshoz nem érünk-, s közben azt próbálom megfejteni mennyire lehet rafkós a figura. A kiállásából és nyugodt hangneméből ítélkezve könnyen az ujjai köré tudja csavarni a szituációt. Épp ezért sem hagyom, hogy egy szó nélkül kövessem őt, mint egy pincsikutya. - Elég gagyi rendszere lehet, ha ilyen könnyen kicsúszik a kezeiből az irányítás. Ugye tudja, hogy ez az egész mizéria mekkorát fog csapni a bankja minősítésén? - összefont karokkal menetelek tovább. Még mindig forr a fejem a dühtől, s a türelmetlenségem sem segít túl sokat a helyzeten. Maga a tény, hogy nem tudok hozzáférni a pénzemhez -ami csak úgy eltűnt, mint a kámfor-, teljesen kikészít, még akkor is, ha nem szándékozom elkölteni jelen pillanatban. Vissza akarom kapni és akkor boldog leszek, ez ilyen egyszerű.
A földi poklot teremtettem meg a bankban, amikor kiderült, hogy biztonsági rést találtak a rendszerben, ezért az összes tranzakciót le kellett tiltani, amíg az informatikusok ki nem javították a hibát. Az alkalmazottaim szerencséjére azonban hidegvérűnek tartottam magam, így egyikükkel sem ordibáltam. Mindennek a kulcsa a nyugalom volt, és bizony sokkal jobban féltek egy tiszteletet parancsoló, határozott szavú embertől, mint egy ordibáló idiótától. Érezték a nyomást, én pedig magamba szívtam a félelmüket, amellyel csak az én hatalmamat táplálták. Immár tizenharmadik alkalommal telefonáltam le az irodámból az informatikai részlegre, hogy csináljanak már valamit, különben… Az a különben olyan fenyegetően lebegett a fejük felett, mintha Damoklész kardjával készültem volna lesújtani rájuk. Igazából, a saját állásukkal játszottak, ha nem voltak képesek helyrehozni azt, amit elszúrtak. Kelletlenül dobáltam magam előtt az aktákat, nézegettem az órámat és a telefonomat, azonban most az egyszer, amikor ténylegesen szükségem lett volna Olivia társaságára, a nő nem volt sehol. Végül meguntam a várakozást, és a bankban kezdtem sétálgatni, jelezve a dolgozóknak, hogy még itt voltam, éltem és lélegeztem, ami egyet jelentett azzal, hogy ha nem végezték el megfelelően a feladatukat, akkor ki voltak rúgva. Éppen kávéért indultam, és azon töprengtem, hogy mégis beadom a derekamat, és felhívom Oliviát, amikor szemtanúja voltam az egyik az ügyfél türelmetlenkedni kezdett. A háttérben megállva figyeltem, már-már csodáltam a nő elszántsággal vegyülő haragját. Nem léptem oda hozzá, hanem megvártam a következő lépését, ugyanis jobban szerettem, ha az események maguktól alakultak ki. Arra azonban nem számítottam, hogy a nő átjut az egyik középvezető asszisztensén és a biztonságiakon, hogy aztán a férfi irodájában kössön ki. Fásult sóhajjal állapítottam meg, hogy ha valamit az ember csinálni szeretne, akkor mindenképpen magának kellett azt intéznie. Követtem a nőt az irodába, hiszen jobb dolgom nem akadt, ráadásul az elégedetlen ügyfelek nem vetettek jó fényt a bankunkra, így a lehető legnyájasabb modoromat léptem be a helyiségbe utána, mielőtt még erőszakot alkalmazott volna az én bankomban. - Elnézést, kisasszony, de maga nem jöhet be ide – szólítottam meg a nőt a hangulatomhoz képest egészen kedves hangszínt megütve, holott magamban forrongtam az informatikusaink miatt. - Kérem, hagyja dolgozni Mr Warrent, és fáradjon ki az irodából. Ha információt szeretne kérni, tőlem megteheti. – Nem igazán óhajtottam a kisujjamat is mozdítani az emberekért, azonban nem akartam, hogy jelenetet rendezzen, így bíztam benne, hogy követni fog majd, abbahagyja az alkalmazottaim terrorizálását – ez egyébként is az én privilégiumom volt -, és elsimíthatjuk ezt a kis ügyet kettőnk között.
Iszonyat égő tud lenni, amikor telepakolt bevásárlókocsival állsz a kasszánál és a kártyádat állandóan visszautasítja a leolvasó masina. Nem csoda hát, hogy most százzal hasítok végig Stormreach utcáin, hogy elérjek ebbe a csodálatos bankba, melyet a város legjobbjaként istenítenek. Nekem ezzel akadna némi vitatnivalóm. Az lehetetlen magyarázatnak számít, hogy kifogytam a pénzből, hiszen tudom mivel gazdálkodok, nem csak szórom a pénzt. Más lehetőségeken persze nem is nagyon agyalok, mint például: ellopták a számlaszámom adatait, gyanús vásárlások jelentek meg a bázisban, feltörték a bankot, etc. Nekem most az számít, hogy nem jutok a pénzemhez, de még csak egy fillérhez sem. Tehát amikor a hónom alá csapom sisakomat és szinte berúgom a bank ajtaját, az első recepciós ügyintéző nő már áshatja is a sírját. Szerencsére viszonylag hamar sorra kerülök, így a körülöttem lévő embereknek sem kell elviselnie a fortyogó hőséget, melyet magamból árasztok. Minél hamarabb hozzáférek a pénzemhez, annál vígabban fogok távozni a helyről. Az esetleges bukás kérdése meg sem jelenik gondolataim között, csupán az, hogy ahelyett, hogy az Okival közös projekten dolgozhatnék, most ebben a pocsék bankban pazarlom az időmet. Közel harminc perces vitatkozás után sajnos beigazolódik a legfélelmetesebb gondolatom. - Mi az, hogy eltűnt az összes pénzem?! Akkor legalább adjon hitelt a korábbi összeghez megfelelő arányban ameddig ki nem derítik mi lett vele. Mégse várhatja el, hogy egy fillér nélkül távozzak innen. - kissé türelmetlenebb hangnemet ütök meg, de még nem ordítok a nővel. Szegény így is érzi mennyire ki vagyok borulva, ám mivel ő követi a szabályzatukban leírtakat, sajnos az én segítségemre nem tud lenni. - A főnöke legalább itt van? - már állok is fel a helyemről, hogy aztán a bank tulajdonosának ajtaját kereshessem meg szemeimmel. Az alváshiány, a stressz és a megannyi hétköznapi problémámnak köszönhetően jelenleg megállíthatatlannak érzem magam, így az sem különösebben zavar, hogy nincs bejárási engedélyem a főni irodájába. Ruganyos léptekkel kerülöm meg a nő asztalát, hogy aztán egy magasabb fokozatú ügyintézőn verhessem le a dühömet. A férfi ajtaján kopogás nélkül nyitok be, sarkamban a korábbi asszisztenssel, aki most szabadkozva érinti meg a vállamat. Bocsánatkérése viszont a főnöke irányába érkezik.
Legutóbbi képek
Ha képes lettem volna álmodni, akkor sem gondoltam volna, hogy valaha is akad olyan személy, aki nagyobb terrorban tudja tartani az alkalmazottaimat, mint jómagam. Márpedig, érzékeltem a bankban lévő egyes embereknél a fokozott feszültséget és félelmet, s bár én is feszült voltam a technikai malőrt tekintve, nem engedhettem meg, hogy más riogassa az én játékszereimet.
••• 
