- Ne beszéljünk foghúzásokról, kérlek… a végén még rémálmaim lesznek. - grimaszolok egyet, holott nagyon is találóan fogalmazott. Rémálom viszont így is lesz, majd ha álmomban is a fúró hangja fog zúgni… brrr!
- Milyen inzulin leesés? Hé, eddig erről szó sem volt! - fagyok le egy pillanatra, mert nehogy előrukkoljon nekem még egy csokorra való hasonlóval… sztrók, szívroham, agyrák, vagy valami hasonló, mint egy szimpla fogtömés mellékhatása, mert mentem magamba fordulok. Oké, értem én, hogy ma már mindennek lehet millió meg egy mellékhatása, de na… ha nem reális, ne paráztasson feleslegesen, mert tényleg semmit nem fogok aludni a végén! Maximum ha magamtól összeesek a fáradtságtól valamikor, 1-2 nap múlva…
- De, szoktam, még ha nem is minden nap. De egy rakás nagy, egymásba pakolt fazékhoz képest annak semmi súlya nincs, nem tart semmiből lekapni a felső polcról. Meg ha már tea… citromfű meg menta például van az ablakban is, cserépben. - intek az említett két növényke felé. Igaz, most egy kissé megviseltek, elég sokat vagdostam róluk, de majd megnőnek megint, aztán mehet a friss tea!
- Ó, fogadni mernék, hogy mindenhol az vagy, a könyvtárban, az egyetemi vitakörben, karaoke bárban, a rendelőben, a hálóban, hógolyó csatában, meg ami még létezik, csak könyörgöm, ne részletezd. Inkább hiszek neked. - felelem megadóan, mielőtt még belelendülne, aztán valami olyat is kikotyogna, amire végképp nem vagyok kíváncsi. Pláne, ha Bodhira gondolt az előbb a „más” alatt, és nem egy kollégájára, vagy más ismerősére.
- Ugyan kérlek, nincsenek nekem titkaim. De ha már ilyen kíváncsi vagy, akkor: petrezselyem, menta, és egy kis natúr (növényi) joghurt. Valami eszméletlen finom kombináció, akár salátaöntetnek, akár feldobni kicsit a smoothie-dat. - zöldfűszerekből amúgy is bármikor, bármennyi jöhet, kár, hogy nem nőnek gyorsabban lakásban… De abból mindig akad itthon jó pár cserépnyi.
- Ahogy gondolod, de ennyire azért nem lassú a ketyere… - oké, ha teletölti és másfél literrel forral, nyilván nem lesz kész csettintésre, de ha csak 1-2 pohárnyi mennyiséget akar, az egész gyorsan megvan. Mondjuk a teának úgy sem árt, ha nem lobogó vízzel öntik nyakon, szóval simán belefér az időbe az ágynemű húzás, szerencsére abban is elég rutinos vagyok, megvan néhány perc alatt.
- Okés. - bólintok a nyugtatására, az ágybitorlós megjegyzésen meg jót nevetek a fürdő felé menet.
- Afelől semmi kétségem nincs… nektek, csajoknak az valahogy nagyon szokott menni, akár a takarólopkodás. - mondjon bárki bármit, előbb vagy utóbb úgy is kibújik a szög a zsákból mindenkinél… Meglepődnék, ha pont Lynn lenne ez alól a kivétel, még ha ma este nem is lenne példa semmi hasonlóra.
Azt hittem, hogy mire végzek a fürdőszobában, már rég aludni fog, úgyhogy igyekeztem a lehető legcsendesebben bebújni az ágyba mellé, amikor viszont megérinti az arcomat, egy pillanatra le is fagyok.
- Neked is jó éjt, Lynn. - felelem csendesen, miközben finoman megszorítom a kezét, aztán még néhány órán keresztül bámuljam hol a plafont, hol a kinti hóesést, miközben mindenféle hülyeségen kattog az agyam, mire engem is elnyomna az álom…

- Van benne valami. - hümmögök egyetértve, mert még élénken él bennem az első alkalom amikor ki kellett állnom az egész csoport elé egy latin órán. Mert igen, sajnos ebből a szempontból bezzeg orvos a fogorvos is, hogy kínozzák a latinnal. IS.
- Kis képzavarral élve: mintha a fogadat húznám. - incselkedek tovább, elvégre valóban nem tűnik túl lelkesnek, hogy meg kell velem osztoznia az ágyán. Buzgón remélem, hogy nem a személyem ellen van kifogása, hanem csak egyszerűen nem rajong a váratlan vendégekért. Nem mintha oka lenne panaszra, mert a korábban említett asztalon uralkodó kupi szinte az egyetlen a lakásban, nekem kifejezetten tetszenek a polcok eklektikus díszei, az apró kövek, könyvek, egyebek. Csak tudnám miért van vázája? A pasiknak nem szokott… lehet, hogy egy korábbi csaja hagyta itt? Vagy túlkombinálom a dolgokat, és egyszerűen csak örökölte?
- Ha lenyeled a nyelved azzal tudok mit kezdeni de ha bekómálsz nekem mert lezuhan az inzulinod azzal nem. - forgatom a szemeimet egy kissé, mert már nem tudom eldönteni, hogy csak ugrat vagy komolyan gondolja? Áh, fene se tudja már, inkább megyek zuhanyzoni.
Bevallom a gyors zuhany után kicsit leskelődtem, hogy mégis hogyan készül az “ami csak van a hűtőben” deluxe smoothie Wolfie háza táján. Nem is tudtam például, hogy egyáltalán szereti a spenótot, hát még így zöld levelek formájában? Na és a karalábé? Hát meg nem mondtam volna róla, hogy ilyet is tart a hűtőben.
- Szóval, nem szoktál se teázni se más forró italt fogyasztani? - kukkantok be a szomszédos szekrénybe is, és láss csodát: tényleg száműzte a bögréket a felső polcra. Nálam azok vannak felül amiket szökőévben egyszer használok, igaz nálam egy fél méterrel nagyobb a konyha. Túl sokkal nem, de lehet pont ez a kevés hiányzik innen, hogy az alsó polcra kerülhessen a tea és a bögre.
- Tudom, hogy szuper vagyok. Már más is mondta, igaz nem a konyhában. - nyújtózok újra, ezúttal egy bögréért és buzgón imádkozom, hogy közben ne a padlón landoljon. Szerencsémre ennek a fülébe beleakadnak az ujjaim, így sokkal kevesebb küzdelem után megy a pultra a frissen szerzett tea mellé.
- Vigyázz, mert ellesem a titkaidat. - érdeklődve nézem ahogy a zöldségek mellett landolnak a fűszerek is, legalább valami képet kapok arról, hogy a kedves levélrágó barátom milyen ízeket szeret, hogy legközelebb ilyen ételekkel várjam én is, ha esetleg megint nálam szándékozik vacsorázni. Amire kevés esélyt látok, de sose lehet tudni.
- Szívesen megvárlak, még úgyis csak melegszik a víz. - pillantok a vízforralóra, ami épp csak elkezdte a munkát. Nem tudom az övé mennyire gyorsan dolgozik, az enyémnek egy örökkévalóság kell, hogy bármit is felforraljon. Követem a hálószobába, igaz most már végképp feszélyezve érzem magam. Hülye ötlet volt ez az együtt alvás, hülye ötlet volt ez az egész, és különben is, millióból egy az aki lenyeli a nyelvét! Miért csináltam ezt?
- Nem, kösz. Megleszek minden nélkül. És majd átpakolok, megoldom. Bár nálad még nem aludtam, de hidd el nem ez az első alkalom, hogy bitorlom valahol az ágy másik felét. - pillantok egy másodpercre az ágy azon oldalára ahová az ágyneműm került, aztán amikor lelép zuhanyozni, én is befejezem a tea főzést, majd a gőzölgő bögrével feszerelkezve térek vissza a hálóba. Kínos ez az egész ahogy van, de már nincs mit tenni, és lassan túl fáradt leszek ahhoz, hogy bármivel szemben is tiltakozzak.
Szépen elrendezgetem az ágyneműt, a bögre is landol az éjjeliszekrényen, én meg kuporgok a paplan alatt mint valami hülyegyerek, miközben bámulom az utcai fények megvilágításában a hóesést. Valahogy csak túléljük ezt az éjszakát, igyekszem nem arra gondolni, hogy mennyi jobb programot el tudnék vele képzelni az alvás helyett. A legjobb barátom. Sose lennék akkora barom, hogy ezt kockára tegyem.
Néhány percnyi sóhajtozás után azért csak kezd elnyomni az álom, hogy mire Wolf is csatlakozik hozzám az ágyban, már félálomban szuszogjak. Alig érzékelem, hogy a szomszéd párnán landolt a feje, csak megemelem a kezem, hogy óvatos de a fáradtságtól kissé darabos mozdulattal tegyem az arcára.
- Jóéjt Wolfie. - motyogom még, aztán se kép se hang, úgy zuhanok mélyálomba, mint akit fejbe kólintottak. Furcsán megnyugtató hatása van ennek a fazonnak. Furcsán, de kellemesen.

- Remélem is! - mormogom inkább magamnak, mint Lynnek, mert más se hiányzik, mint hogy ezentúl évente ismételni kelljen ezt az egész rémálmot, bele is pusztulnék, az tuti.
- Ugyan már, nincs ebben semmi kínzás. Inkább úgy mondanám, hogy felkészítem őket az életre… vagy legalábbis az egyetemre. Legalább szokták a közönség előtti prezentációkat. - vonok vállat, ha kimondottan szívatni akarnám őket, akkor vannak jobb ötleteim is ezek helyett a kényszermegoldások helyett, ha elmenne a hangom valamiért. De csak úgy unalmamban nem szokásom feleslegesen nehezíteni a diákok életét, van elég bajuk anélkül is, szóval maximum, ha rászolgáltak.
- Rendben, ahogy gondolod. - vonok vállat, miközben keresgélem a szükséges cuccokat az itt alváshoz neki, amikor viszont a horkolásra kerül a szó, akaratlanul is elmosolyodok.
- Nem ígérhetek semmit! Nem minden este, de állítólag előfordul, hogy szoktam. - viszont kettőt és könnyebbet, hogy mikor, vagy épp miért… Oké, egy nagyobb alkoholmennyiség után szinte garantált, de amúgy…
- Szuper! Szóval akkor ezt vegyem úgy, ha lenyelném a nyelvem, akkor itt döglök meg, mire kiérnek a mentők, de legalább a te pánikrohamoddal még tudnak kezdeni valamit. - foglalom össze a hallottakat más szavakkal, és mit ne mondjak, nem igazán nyugtatott meg. Elsősegély, meg ilyenek?! Nem mint ha zavarna, hogy itt alszik, de ha ezt előbb tudom, akkor lehet, csak elolvasgattam volna szép csendben a fotelomban, aztán aludtam volna másnap nap közben…
Miközben Lynn fürdik, én meg továbbra is a zöldségekkel foglalatoskodok, átnézem, mi van még itthon a hűtőben, megmosom, pucolom őket… már épp az aprításnál tartok, amikor a szöszi visszatér, a válaszát hallva azonban szimplán vállat vonok, jelezve, hogy vettem a lapot.
- Okés. Ha mégis meggondolnád magad, szólj nyugodtan. - ajánlom fel, miközben a zöldségek első adagja a mixerben landol.
- Persze, az összes alsó polc és szekrény üresen, és csakis azért pakoltam a felsőre a teát, hogy előtted felvágjak, amikor úgy átlag évente, két évente erre jársz, hogy a saját konyhámban elérem a felső polcot. Jut eszembe, a bögrék is a felső polcon vannak, csak eggyel balra a teáktól. - ha szeretné, akár le is csekkolhatja, nem állnak ám azok sem üresek… tányérok, edények, amiket nap mint nap használok, azok sorakoznak ott. Kényelmesebb így, mint ha a legnehezebb és legtörékenyebb konyhai eszközök sorakoznának legfelül.
- Látom, szuper vagy! - bólintok elismerően, miközben akaratlanul is elbambultam az előbbi kis mutatványán… vajon sikerül magára borítani a fél teás polcot? Vagy hiába nem fázik, csak kellett volna valami melegítőnadrágot csapni a póló mellé? Vagy egy nagyobb pólót…
- Ugyan, hagyd csak, mindjárt kész. Még egy kis friss fűszer rá, meg egy kis víz és kész is. - legyintek, innen már tényleg csak egy perc az egész, és akkor fürdés után egyből a fogmosást is le lehet tudni.
- Ha ilyen fáradt vagy, dőlj le nyugodtan, nem muszáj megvárnod. - pillantok rá, miközben már egy nagy pohárba töltöm a vacsorámat, ám néhány korty után kapcsolok, hogy a fenébe is…
- Ja oké, ágynemű… na várj, akkor előbb az! - csapok a homlokomra, hogy is felejthettem el, majd fogom a poharam, aztán irány a háló, hogy néhány percen belül már a plusz egy garnitúra ágynemű is ott díszelegjen az ágy szabad felén. Igaz, az ágyneműhuzat nem stimmel az enyémmel, de gondolom, attól még nyugodtan fog tudni aludni éjszaka, szóval nemes egyszerűséggel arrébb tolom a sajátomat az ágy szélére – igen, amúgy imádok az ágy közepén aludni… –, aztán nekiállok, hogy előkészítsem neki is az alváshoz a cuccokat.
- Esetleg estére valamit? Víz, füldugó, alvómaszk, esti mese, plüssfigura? - cukkolom, majd ahogy az utolsó simításokkal is végzek, hacsak nincs valami kívánsága az előbbiekből, akkor a maradék smoothie-t gyorsan eltüntetve a poharamból én is a fürdő felé veszem az irányt.
- Jut eszembe, ha inkább a másik oldalon szeretsz aludni, nyugodtan pakold át. Aztán nem az ágy közepén, keresztben aludni, mire visszaérek! - fenyegetem meg játékosan, majd egy „jó éjt!” után balra el… Megszabadulni a mosatlantól, meg szintén venni egy gyors zuhanyt, mielőtt pizsamástól én is visszatérnék a hálóba, meg az ágyamba, amelyik felén több szabad helyet találok. Az meg más történet, hogy Lynn amilyen fáradtnak tűnt nem sokkal ezelőtt, én olyan sokáig forgolódok még, mire sikerül nagy nehezen álomba szenderedni.

Túl a fogászati beavatkozáson máris a régi fényében tündököl Wolf is. Már ami a beszólogatós, kekeckedős énjét illeti. Vajon van olyan emberi lény aki ezt rajtam kívül ilyen mennyiségben és ilyen hosszú távon elviseli? Aligha. Mondjuk én ezt is bírom benne, hogy lehet szívni a vérét és szinte mindenre van válasza.
- Nyugi, szépen gondozod a fogaidat, valószínűleg évek telnek el mire megint a székembe ülsz. - nyugtatom meg egy kicsit, mielőtt még teljesen letörne a bili füle. Tudom én is, hogy hol a határ, és nem áll szándékomban tovább piszkálni meg riogatni mindenféle gyökérkezeléssel és fogpótlással mert még a végén oda lenne a barátságunk is.
- Helyes. Két hét múlva teljesen el is felejtheted ezt az egészet, mintha sose fúrkáltam volna a fogadat. - bólintok, és magamban azért megjegyzem, hogy milyen nap van meg hányadika. Nem ám még a végén elsumákolja ezt a tömés cserét!
- Jó, hát… nem szoktam inni. - vonok vállat némiképp zavartan. Az egy dolog, hogy ritkán iszok, de amikor mégis akkor valóban elég hamar a fejembe is száll, onnantól kezdve meg aztán végképp elveszik a kontroll és többnyire kiesik az események többsége. Vajon ez genetikus?
- Hű de nagyon utálnának engem ha miattam kínoznád meg őket! - egy kissé elképedt arcot vágok, mert ezt azért nem nézném ki belőle. A dolgozat egy dolog, de a kiselőadások? Hű, nagyon nagyot zuhanna a népszerűsége tőle az biztos!
- Nem kösz, ilyenkor már valahogy nem kívánom a kaját. - bezzeg nálam otthon ott lennének a fincsi ételek, amiket holnap dobhatok a kukába mert a pulton hagytuk őket… mindegy is, nem fájdítom a szívem, meg aztán tényleg elfáradtam, egy alvásnak jobban örülnék mint bármilyen smoothie-nak.
- Szerintem te nagyobb eséllyel horkolsz mint én, szóval a füldugót maximum én használhatom. De remélem nem szoktál túl sokat hangoskodni álmodban. - billentem oldalra a fejem elgondolkodva, majd csak mosolygok a következő mondatain. - Csak fogorvos. Ha bekómálsz, pánikrohamot kapok és hívom a mentőket. Csak szólok. - mert tény: elég rosszul viselem a váratlan stresszhelyzeteket. Vagy túlpörgök vagy teljesen lefagyok, de a normális átlagos középútra még nem volt példa.
Inkább a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam, meg lemossam magamról a mai napot. Nem tagadom, van ebben valami kamaszos bénaság, hogy ilyen hirtelen szakadunk egymás nyakába, pontosabban én az övébe. Legutóbb talán a gimis legjobb barimtól kértem kölcsönbe egy pólót amikor elhúzódott a csacsogás és ott aludtam. A felnőttek valahogy felkészültebbek ilyen szempontból, de üsse kavics, szerencsére egy kényelmes és viszonylag puha pólót kaptam aludni, nincs okom panaszra.
- Nem akartalak megzavarni. - aztán egy pillantást vetek magamra, és elgondolkodok mielőtt válaszolnék - Nem, szerintem fázni nem fogok. - amikor már kimondtam akkor esett le a tantusz, hogy talán valami melegítő vagy rövidnadrágot nem ártott volna kérni az indokolatlan pucér testrészek elkerülése végett de már mindegy. Remélem hamarosan úgyis ágyba kerülünk.
- Ti pasik mindent a felső polcra tesztek, mintha csak ezzel akarnátok menőzni, hogy eléritek úgy is, mert milyen magasak vagytok. - mormogom miközben nyújtózok a teákért, és az ujjaimmal mindig csak egy kicsit odébb lököm a dobozokat. Egy életem, egy halálom: felugrok, és az egyiket elkapom, amilyen a kezembe akadt olyat iszok és kész! - Látod, nem is kellett hozzá sámli. - felelem incselkedve, miközben a pultra helyezem a zsákmányomat. Valami gyümölcsös, de igazából nem is az íze a lényeg, hanem, hogy átmelegítsen kicsit.
- Ha gondolod befejezem a smoothiet és te is el tudsz menni zuhanyozni aztán el is dőlhetünk vízszintesbe. Rám férne már. - nyelem le az ásítást a mondat végéről, és türelmesen várom, hogy a vízforraló tegye a dolgát. Az se érdekel ha az ablakpárkányra terít egy pokrócot, olyan fáradtság lesz úrrá rajtam, hogy akár még ott is elaludnék. Fura, hogy meg sem fordul a fejemben semmi huncutság, pedig hát mégiscsak…
- Még mindig itt vagy? - pislogok fel rá egy halvány mosollyal, mielőtt még nekiállnék bögrét keresgélni.

- Élőben biztos nagyon „kis cukik”, hogy a te szavaiddal éljek, de valahogy ezt a méteres havat meg a mínuszokat kár, hogy egyik se csípi, könyvekből meg dokumentumfilmekből meg valahogy mégse az igazi… - grimaszolok egyet, miután alaposabban elgondolkozok a kérdésen – Különösebb bajom nincs velük, azt se mondanám, hogy olyan nagy kedvenceim, olyan semlegesnek mondanám. Ha már választani kéne, akkor a növények jobban érdekelnek. - aztán ki tudja, lehet, hogy ha más éghajlatra születek, akkor az érdeklődésem is egészen más lenne, így viszont szegény ember vízzel főz…
- Mondjuk úgy, hogy a pasid is ugyanebben a suliban tanít és nem egyszer ugrott már be helyettesíteni, amikor a kollégák lebetegedtek? Az, hogy nyulat tartottunk, mint osztálykedvenc, azért nem államtitok, se semmilyen titoktartási kötelezettséggel nem jár… tudtommal. - emlékeztetem, hisz ha emlékeim nem csalnak, akkoriban azért jóval több időt töltött Bodhival, mint ahogy mi összeültünk néha-néha beszélgetni… Tudtam én már az első találkozáskor, hogy fura az az alak!
- Lárifári, ismerlek, most ezt mondod, aztán ha 5 perc múlva előrántanék egy nyulat a kalapomból, fogadok, hogy azt is képtelenség lenne visszaszerezni tőled néhány órán belül. - legyintek, mert ennyire azért ismerem ám, azt ne mondja, hogy képes lenne ellenállni egy olyan kis puha pisze orrú szőrgombócnak, ha elugrálna előtte… Pláne azok után, hogy az előbb is hányszor utalt rá, mennyire szereti a nyuszikat!
- Lynn, ezt inkább hagyjuk. Ebből már úgy se jössz ki jól. - csóválom a fejem, mert ahogy próbálja menteni a menthetőt, annál rosszabb az egész. Inkább lapozzunk, azt nem ígérem, hogy egyhamar elfelejtem, azért mégis csak beletiport az előbb a lelkembe akaratlanul is, de legalább tovább nem rontunk rajta. Legalább annyi jóérzés volt benne, hogy zavarba jött…
- Oké, hogy azt hangoztatják, egyszer mindent ki kell próbálni az életben, de na… mindent azért mégse. - fintorgok a gyökérkezelés hallatán, ez a végtelennek tűnő egy (?) óra is bőven elég volt. Pláne, hogy hiába az érzéstelenítő, vagy a becsukott szem, hogy véletlenül se lássak semmit, sajnos a többi érzékszervet nem lehet kizárni… bőven elég volt a fúró hangja, miközben épp a fogamat faragta, már attól is versenyt futott a hideg a hátamon!
- Jó… értettem, két hét. - sóhajtok lemondóan, mint ha minimum valami kivégzésre váró fegyenc lennék, és nem egy ártalmatlan kis végleges tömésről beszélnénk az ideiglenes helyett. Valahogy majd túlélem, ami nem öl meg, az úgy is erősebbé tesz, és túléltem én már húzósabb szitukat is… majd sikerül ez is, még ha egyelőre gondolni se akarok rá. Egyszerre egy probléma, mint mondjuk a mai alvás meg a nyelv nem-lenyelés, aztán ha ezt kipipálhatom, majd ráérek utána aggódni azon, mi lesz két hét múlva.
- Mondja ezt pont az, aki talán a legkevésbé bírja az alkoholt a csapatból. - cukkolom egy kicsit, csak a hecc kedvéért. Mondjuk így belegondolva vicces, hogy ha a fájós fogam nem szól közbe, akkor Lynn hűtőjében várt volna egy üveg bor behűtve ránk, de majd máskor koccintunk vele. Attól valahogy nem tartok, hogy suttyomban egyedül benyakalná.
- Tuti, legalábbis amíg ki nem osztanék mindenkinek valami kiselőadást, hogy egy hétig meg se kelljen szólalnom az órákon. Vagy beteget jelentek, aztán a kedvenc helyettesítőm tarthatja a frontot helyettem. Esetleg dolgozatírás, ott se sokat kell jártatnom a számat… - gondolkozok hangosan, a lehetőségek tárháza végtelen, az meg annyira nem szokott meghatni ilyen szempontból, hogy a diákok mit szeretnének. Másba van beleszólásuk, a tanmenetbe, vagy abba, hogy tartom az óráimat, nincs.
- Szuper, akkor mindjárt összedobok valami folyékony nyúleledelt… - lelkendezek egy sort, bár különösebben nincs bajom a smootie-val, amúgy is szoktam inni, főzni meg nem valószínű, hogy nekiálltam volna pont most – Te is kérsz? Mert akkor most találd ki! - inkább készülök eleve két adaggal, mint hogy megcsinálom magamnak, aztán utána jut eszébe, hogy ja, amúgy ő is kér… vagy ami még jobb – csak „megkóstolja” az enyémet. Nem mint ha olyan irigy lennék, hogy sajnálnám, de ennek valahogy sose szokott jó vége lenni.
- Akkor ez úgy tűnik, el is dőlt. - bólintok a válaszát hallva, majd a kezébe is nyomom a pizsama-pólót Én aztán nem állok neki a szomszédok nagy örömére így éjfél körül lakást átrendezni, úgyhogy kipipálhatjuk az egy ágyban alvást is.
- Csak ha nem csikorogtatod a fogad! - szögezem le – Vagy ha igen, akkor szólj, aztán keresek füldugót, úgy emlékszem, maradt a legutóbbi osztálykirándulásról… - gondolkozok hangosan.
-Meg, meg… addig talán kibírom. Talán. De úgy is orvos vagy, szóval ha bekómálnék, csak tudod, mit kell tenni. - szólok még vissza komolytalanul, mielőtt eltűnnék a konyhában valami ehető-ihatót kotyvasztani, ha kér, akkor neki is egy jó nagy pohárral. Legalábbis azt hittem, már rég a smoothie-t fogom kortyolgatni, mire nőkhöz hűen ezer év múlva előmászik a fürdőből, azonban még mindig a zöldségeket pucolom meg aprítom bőszen...
- Nem is rémlett, hogy ilyen szép csendben tudsz osonni. - felelem elismerően, majd ahogy felpillantok rá, akaratlanul is elmosolyodok – Nem fogsz így fázni? Hűvösben jobban szeretek aludni, úgyhogy ha gondolod, kerítünk még neked valamit. - akár valami ruhát, vagy egy plusz takarót a paplan mellé, más se hiányzik, hogy holnap reggelre meg ő betegedjen le! Szép is lenne…
- Ott van a szekrényben a felső polcon. Van mindenféle, gyümölcsös, szálas, filteres, nyugitea, alvós tea, meg egy rakás hasonló, amelyiket csak szeretnéd. - intek oldalra a konyhaszekrény irányába, merre keresse – Menni fog, vagy kérsz egy sámlit hozzá? - teszem azért hozzá, hogy kicsit oldjam a megszeppentségét.

- Jó hát a galambokért én se sírnám tele a párnám… de mondjuk a kis cuki sárgarigók, vagy mondjuk a pacsirták, kolibrik? - a madarak közt is vannak szeretem meg nem szeretem fajták, én se rajongok az összesért. Mégis, valahogy ezek az állatok azok (az emlősök után) amiket közel érzek a szívemhez. Meg aztán érdekel is, hogy Wolfie osztozik-e a rajongásomban.
- Honnan tudtam volna, ha te nem mondod? - legyintek egy jó nagyot sóhajtva. Sok rosszat lehet mondani az exemre, de az speciel nincs közte, hogy ne venné komolyan a munkáját. Gyakorlatilag soha semmit nem mondott nekem, hogy mi történt aznap vagy ilyesmi, mert kötötte valami titoktartásos marhaság. Pedig ezt speciel bármelyikük megoszthatta volna velem.
- Eső után köpönyeg, rághatjátok kettecskén a répát ha megint lesz ilyen állat az osztályodban. - lehet, hogy ezért nem szerette a kis szőrmókot? Mert felzabálta előle a répát? Én már bármit el tudok képzelni, azt hiszem túl fáradt vagyok a mai napra. Pedig hol van még a vége?
Fülem hegyéig vörösödök amikor kiemeli azt a kis jelzőt amivel illettem… nem úgy értettem!
- Tudod, amikor még ifjú titán voltál és nem érett szívtipró. - próbálom kuncogva menteni a menthetőt de veszett fejsze nyele. Amúgy se akadtak a legjobb jelzők a nyelvemre, már megint. Most tényleg, miért nem mondtam inkább azt, hogy “régebben”? Semmi sértő nem lett volna benne, vagyis… ááh, sehogy se lett volna jobb.
- Tudom. Engem is próbáltak ott felcsípni néhányan. - jegyzem meg óvatosan, mielőtt még azt hinné, hogy én örültem az ilyen akcióknak. Amikor az ember épp egy brutális vizsgára készül, akkor pont az hiányzik, hogy egy pasi lihegjen a nyakába!
Wolf és a fogászati kezelés, még akkor is túl közel lennének ha az egyik kívül lenne már a naprendszeren. Esküszöm, a leghisztisebb kisgyerek se nyafog ennyit. Meg azt se tudom, hogy tisztában volt-e azzal, hogy néha összerándult az arca (annak ellenére, hogy ide a rozsdás bökőt, hogy nem érzett semmit!) és mindenféle szenvedő hangokat adott ki. próbára teszi még az edzett idegeimet is ilyenkor.
- Ha szeretnéd, beírhatok egy jó kis gyökérkezelést is! - ugratom vigyorogva, bár őszintén ilyesmivel aztán tényleg nem kínoznám ha csak nem nagyon muszáj. El tudom képzelni milyen hiszti lenne ott!
- Wolfgang… - sóhajtok fáradtan, és még a szemeimet is megdörzsölöm mielőtt válaszolnék. - A te életed. A te fogaid. Akkor jössz amikor akarsz, de ha megint fájdalmaid lesznek, ne tőlem kunyerálj fájdalomcsillapítót. - kicsit belefáradtam már ebbe az alkudozásba, az órámra nézve nem is csoda, hiszen már majdnem tizenegy felé jár. Nem volt betervezve ez az éjszakai műszak.
- Ezért vagyok, hogy nekem meg eszembe jusson az ilyesmi is. - mosolyodok el végre, aztán hasonló lelkesedéssel hagyom el a rendelőt mint a drága barátom. Mert szeretem én a munkám, de jóból is megárt a sok. Meg aztán, eldőlnék már vízszintesbe én magam is.
- Ki tudja. Amilyen nagy bulik voltak meg amennyi alkohol fogyott! - bólintok, majd le is ver a víz. Rég volt, az igaz, és nagyon sokat is ittunk, de mintha derengene valami hajnali mászkálás a folyosón meg a másik ágyába bebújás aztán vissza osonás a saját szobába, amit mindketten annyira el akartunk felejteni, hogy szerintem sikerült is. Pedig így jobban belegondolva, tényleg megtörtént, bár azt ha agyoncsapnak se tudom, hogy mégis mi a fenét csináltunk abban a néhány órában. Vagy miért botorkáltam át hozzá olyan elfogadhatatlanul részeg állapotomban?
- Szerintem a tanítványaid ugrálnának a boldogságtól ha megnémulnál néhány napra! - ugratom kicsit. Bár lehet, hogy akkor meg dolgozatot íratna, ha már beszélni nem tud. Fogalmam sincs milyen lehet tanárként. Vajon be lehet surranni egy-egy órára kíváncsiságból? Vagy elkísérhetném őket osztálykirándulásra vagy ilyesmi. Mármint ha benne lenne.
- Szerintem reggelre jól leszel, most meg talán valami smoothie megteszi, ha van itthon némi zöldség-gyümölcs. - pillantok körbe a konyhában. Ennél komolyabb evést már csak a tömés miatt se kellene rendeznie, mert még hamarabb mehetünk vissza a rendelőbe mint gondolta volna.
- Igenis, az íróasztalt nem piszkálom! - emelem a kezem is a homlokomhoz mint egy tisztelgésnél. Voltam már nála többször is, szóval a környezet ismerős, de például a hálószobáját még nem láttam. Amúgy, addig oké hogy őrzöm az álmát, de ezt hogyan is akarjuk kivitelezni? Nem gondoltam át kellően alaposan a dolgot, lehet jobb lett volna ha inkább valami másik csajt hív át, akivel nem lenne kényelmetlen egy ágyban aludni?
- Hm? - kapom fel a fejem mint egy rossz gyerek, mert épp a polcon nézegettem valami fura kődarabot. - Kösz a pólót, és szerintem a zuhany is jól fog esni. - bólintok, majd már settekedek is tovább a könyvespolc felé. Lássuk van-e valami újdonság!
- Nem sok értelme lenne itt aludnom ha nem tudlak őrizni. Szóval vagy megtűrsz az ágyban, vagy adj egy fotelt amiben elalhatok. - vonok vállat tőlem szokatlan módon szégyellősen. A francba is, hát még pulcsi nélkül is alig látott, hát még egy szál pólóban?! - Khm! - veszem el az időközben előkerült pólót, és már lopakodok is tovább a fürdő irányába - Kösz. Megleszel amíg zuhanyozok, nem visz el az éhhalál? - kérdezek még vissza, mielőtt még eltűnnék a csempézett falú kis helyiségben.
Az ajtót becsukva minimális nézelődés és keresgélés után állok be a zuhany alá, és jobb híján Wolf tusfürdőjével átdörzsölöm a bőröm, hogy lemossam a fertőtlenítő szagát. Alig pár perccel később már a pólójában ácsorgok a tükör előtt ami lóg itt is, ott is, de pont ettől lesz tökéletes az éjszakára. Szeretek ilyen túlméretezett cuccokban aludni. Még nem is látott smink nélkül. Aggodalmaskodhatnék is ezen egy ideig, de lesz ez rosszabb is, amikor majd látja a reggeli gyűrött fejem. Macska léptekkel közelítek a konyha felé, nem tudom még valami táplálékot próbál-e magához venni vagy az ágyneművel küzd éppen.
- Kész is vagyok. Megmutatod hol tartod a teát? Jól esne egy bögrével elalvás előtt. - ácsorgok némiképp megszeppenten, mert akár hiszi akár nem, nekem is teljesen új ez a dolog, hogy most így lát. Nem szoktam reklámozni, hogy valójában milyen szégyellős is tudok lenni.

- Nos, simán a „madarak” kategória elég tág… nem szakadna meg a szívem, ha többé egy galambhoz se lenne szerencsém. - hozok egy példát a teljesség igénye nélkül, mielőtt elkezdeném az összes eszembe jutó fajtát minősítgetni, úgy, hogy valószínűleg mindenre válaszolnék, csak arra nem, amire pont kíváncsi. Ezért vicces, amikor valami érdekli, csak épp pontosítani felejt el, én pedig sajnos nem vagyok gondolatolvasó, hiába ismerjük egymást úgy ezer éve.
- Oké, na, elfelejtettem! Azt hittem, tudsz róla… - azt inkább nem kötöm az orrára, hogy különösebben feltartani sem akartam soha, amikor épp a suliban turbékoltak, szóval lehet, ezért is felejtettem el említeni, hogy amúgy van egy nyuszink az osztályban – De ígérem, ha megint lesz, és én lennék a soros, hogy hazahozzam hétvégére, egyenesen hozzád állítok be vele! - halleluja, úgy is elég meló a suliban életben tartani egy ilyen kis jószágot a diákok végtelen szeretetével szemben… Bár remélem, egyhamar nem kapnak rá megint erre a háziállat témára.
- Fénykoromban? - kérdezek vissza nevetve, de azért sajgó szívvel veszem ám a lapot, hogy oké, nem tegnap estem ki az egyetemről… meg nem tegnap előtt, mint ő… Ezek szerint öregnek tart?!!! Nem mondom, hogy annak tartanám vagy érezném magam, de azért ez most egy kicsit fájt…
- Amúgy meg mit akarsz, nem is olyan rossz hely ilyesmire a könyvtár. - vágok azért még vissza, mielőtt még összekaparnám a maradék bátorságomat, hogy essünk túl ezen a fogas, világvége bevetésen…
- Ugyan már, Lynn, nem vagy te olyan. - legyintek, úgy is csak a szája jár, annyira gonosz nem lenne, hogy a nyelvembe nyomja az érzéstelenítőt… maximum, ha előtte cukkoltam volna addig, amíg csak azért is megmutatja, de előtte ennyire én se voltam bátor, szerencsére. Mire meg legközelebb kéne jönni, addigra úgy is megfeledkezik róla, legalábbis remélem.
- Most aztán sokkal de sokkal boldogabb vagyok. - na jó, valahol tényleg örülök, hogy egy fokkal gyorsabb-kevésbé kellemetlen lesz a következő kör, de a fenébe is, így, hogy fájt, is nehezen vettem rá magam, képzelem milyen embert próbáló megpróbáltatás lesz úgy idejönni, hogy látszólag kutya bajom. Már most kezdhetem készíteni magam lelkileg…
- Szóval kettő, értem… Mától vagy holnaptól számítva? - kötöm az ebet a karóhoz – Esetleg pár nap csúszás belefér? - feszegetem a határokat, hacsak nem látom rajta, hogy nagyon fogytán lenne a türelme, mert akkor varázsütésre elhallgatok, és lenyelem minden további mondandómat és idióta kérdésemet.
- Oké, jogos. Ez meg se fordult a fejemben. - ismerem be, bár ha otthon akarna aludni, azt is megoldanám valahogy, mást nem reggel korán kelés, aztán munkába menet előtt még hazaugranék átöltözni. Apropó, ha már öltözés, ellenben a fogfúrás előtti vetkőzéssel, ez már sokkal gyorsabban megy, hogy mielőbb húzhassam el a csíkot innen, mint patkány a süllyedő hajóról. Nem szép hasonlat, tudom, de valahogy a fertőtlenítő szaga, meg maga a fogorvosi rendelő atmoszférája is olyan nyomasztó hatással van rám, hogy nem maradnék tovább, ha nem muszáj, zsebre vágom a kapott gyógyszert, aztán mehetünk is!
- Húha, ez aztán jó kérdés… Egy fedél alatt szerintem már igen, úgy ezer évvel ezelőtt, egy szobában még nem hiszem. Legalábbis nekem nem rémlik. - ami persze nem jelent semmit, mert azon a bizonyos síelésen az alkohol is fogyott bőven, és akármennyire is próbálom felidézni, ki lehetett a szobatársam, valamiért mindig a sulis osztálykirándulások jutnak eszembe, szóval mindegy is.
- Szuper… akkor átadom a szót, Dr. Hanigan. - sóhajtok fáradtan, és amíg haza nem jutunk, tüntetőleg már csak azért se szólok egy árva szót sem, ha kérdezne, akkor is csak úgy teszek, mint ha lakat lenne a számon, a kulcsot pedig jó messzire elhajítottam volna. Ami azt illeti, játszottam volna én tovább is szívesen a csendkirályt, csak hogy bosszantsam még kicsit, de be kell látnom, mire bejutunk a lakásomba, hogy fáradt vagyok én már ahhoz, hogy az éjszaka közepén activityt játsszak.
- Csak kíváncsiságból, amúgy mennyi idő mire kimegy az érzéstelenítő hatása? Valamit ennem se ártana, mert éhen halok reggelig... - mert ha nem olyan sok idő, akkor akár ébren is megvárhatnám, úgy is éjjeli bagoly vagyok, bár tudom, jókor jut eszembe nekem is ilyesmit kérdezni… Most már úgy se fogom hazaküldeni.
- Ja igen, remélem mondani se kell, érezd otthon magad! Csak az íróasztalomat ne piszkáld, mert ha összekutyulod a javításra váró dolgozatokat, akkor nagyon morcos leszek! -  szögezem le, más se hiányzik még, mint azokat is válogatni… így is késésben vagyok már velük.
- Akkor… egy pólót mindjárt keresek neked, törölköző az van a fürdőszoba szekrényben, az ajtótól jobbra, ha zuhanyozni szeretnél, ágyneműt meg mindjárt keresek… - és már indulok is, amikor egy pillanatra megtorpanok, és kérdő tekintettel fordulok vissza felé – Mit gondolsz, elférünk a nagy ágyon? Vagy inkább a nagyon kényelmetlen kanapémra pályázol…? Esetleg én cuccoljak ki a nappaliba aludni? - kérdezek rá, mert nem mindegy, hogy csak rendbe vágok még egy garnitúra ágyneműt, vagy még végig hurcolászom őket oda-vissza az egész lakáson?!

- Mindig elfelejtem, hogy mit is tanítasz a suliban. - bólintok megadóan. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire érdekli a biológia, miért éppen tanárnak ment? Lássuk be: nem ebben van a legnagyobb potenciál, akár elmehetett volna kutatni vagy orvosira… az esze szerintem meglenne hozzá. - És mi a helyzet a madarakkal? - furcsa, de valahogy a kis szárnyas jószágokat egészen kedvelem. Na nem a struccot meg nem is a mifelénk olyan gyakori galambokat, de például a kolibrik a színpompás tollaikkal kifejezetten cukik.
- Nem mesélted! És most meg is vagyok sértve, tudod mennyire szeretem a szőrmókokat, igazán elhívhattál volna néha hogy megsimizzem suttyomban. - csodálkozok rá a dologra, mert ha tudtam volna, hogy van egy nyuszi az osztályában, biztos, hogy kölcsön kértem volna legalább a hétvégékre! Olyan kis édesek ezek a tapsifüles jószágok, hát hogyan tudott ilyesmit elhallgatni előlem? Pláne, hogy az exem miatt néha még a suliban is összefutottunk amikor ott volt a találkozónk.
- Nocsak! - csapom csípőre mindent tudóan a kezeimet egy huncut mosoly kíséretében - Jól sejtem, hogy fénykorodban még a könyvtárban is csajoztál volna, Wolfie? - engem is próbáltak meg annak idején felcsípni a könyvtárban, szóval talán nem annyira földtől elrugaszkodott gondolat. Figyelembe véve, hogy még most, érett férfi korában is kifejezetten markánsan jóképű, meg, hogy nem jellemzőek rá a hosszútávú kapcsolatok… azt hiszem igen, simán kinézem belőle, hogy ő volt az egyetemi Casanova. Vagy csak nekem tetszik ennyire?
Persze maga a kezelés már egyáltalán nem ilyen kellemesen telik, pláne ha figyelembe veszem, hogy vagy másfél litert kiizzadt itt nekem a nagy stressz miatt. Te jó ég, hát mit kell ennyire rettegni, nem is érez semmit az egészből. A foga viszont megizzaszt engem is, igaz, láttam már rosszabbat is.
Aztán amikor végeztünk, jön a fekete leves.
- Kekeckedsz? Lehetne rosszabb is, ha mondjuk a nyelvedbe is kapnál egy adag érzéstelenítőt. - ha nem lenne ilyen letört bilifüle, a mosoly mellé még egy cuppanós puszit is kapna, de valószínűleg most nem én vagyok a kedvenc emberi lénye. Annak ellenére, hogy a fájdalmát biztosan sikerült megszüntetnem.
- Nem, már nem az egészet. És kis szerencsével a fájdalom se tér vissza szóval nem az éjszaka közepén kell jönnöd. - próbálom megnyugtatni, nem mintha sikerülne. Csak ne lenne ilyen makacs!
- Hát, amilyen alaposan be volt már gyulladva, szerintem kettő. Igen, két hét elég lesz. - már fel se veszem a csípkelődését, mondhatni megszoktam a dolgot. Nagyot ásítok miközben a fiókból előbeszem a fájdalomcsillapítóját, hogy aztán alaposan meglepve forduljak vissza.
- Hm? - csúszik ki a számon, majd a magyarázatát hallva kapcsolok is, hogy rendesen válaszoljak a feltett kérdésre. - Nálad szerintem megleszünk, szerintem te könnyebben adsz nekem valami alvós pólót mint én neked. - bár megnézném az egyik kis hálóingemben, de valószínűleg sérvet is kapnék a nevetéstől. Én meg amúgy is imádok kölcsön lopott pasi pólókban aludni, szóval kifejezetten nyer-nyer helyzet lenne.
Ha felöltözött és összeszedte már magát, akkor még egy utolsó pillantást próbálok vetni az arcára és a fogaira mielőtt indulnánk, ha hagyja de igazából ez már csak a lelkem megnyugtatását szolgálná. Még úgyis be van dagadva a fél arca, mintha megpuszilt volna egy méhkast. De ezt neki nem kell látnia!
- Tényleg, mikor is aludtunk egy fedél alatt legutóbb? Vagy volt egyáltalán már ilyen? - talán sok évvel ezelőtt volt valami közös síelés a barátainkkal, de ha agyoncsapnak se tudom felidézni, hogy akkor éppen ki kivel volt egy szobában. Az biztos, hogy még nem tapasztaltam meg, hogy Wolf horkol-e álmában vagy se. Ha tippelnem kellene: ma biztosan fog a zsibbadás miatt.
- Ja, és ne beszélj túl sokat, mert még ráharapsz a nyelvedre, és az fájni fog holnap. - osztom meg vele az újabb műhelytitkot, ami miatt gondolom népszerű leszek (nem). Szerencsére a hazaút is megoldott, így nem kell sokat tépelődni ezen, inkább csak az a kérdés, hogy hogyan is fogjuk ezt az éjszakai felvigyázást megoldani? Kapok egy karosszéket az ágy mellett, vagy megtűr maga mellett, hogy valamennyire én is kipihenjem magam?

- Biológiatanár vagyok. Meglepődnél, mennyi hülyeséget tanultunk az egyetemen… - vonok vállat, mert bizony erre a szakra is igaz, hogy bőven ellátnak olyan tudással is, aminek nagy részére soha, a büdös életben nem lesz szükséged – Meg szeretek biológia témájú szakkönyveket olvasni, aztán a szárazföldi állatok valahogy jobban bejönnek, mint a mindenféle mélytengeri herkentyűk meg csúszómászók. - teszem még hozzá, mert van akiknek a pillangók a gyengéi, van, akinek a madarak, vagy épp halak… kinek mi. - Ja, meg egy darabig kísérleti jelleggel volt nyuszink az osztályban. Nem is meséltem? - kérdezek vissza bizonytalanul, mert olyan hú-de-nagy világmegváltó dolgok azért nem történnek az életemben, úgy emlékeztem, hogy meséltem a kis tapsifülesről Lynnek is… Vagy csak akartam? Vagy az nem Lynn volt, hanem más…? Áh, mindegy is.
Inkább már nem is válaszolok, úgy tűnik, úgy sem fogom tudni meggyőzni az igazamról, szóval a magasröptű társalgás lezárása gyanánt csak grimaszolok egyet, és inkább a vacsinak szentelem a figyelmemet.
- Annak is megvan a maga hangulata. - mosolyodok el, nincs ezen semmi szégyenkezni való. Én is szeretek könyvtárba járni, csak mostanában valahogy kevesebb időt szakítottam rá, pedig igazán hangulatos tud lenni egy hideg téli estén egy nagy pohár forralt bor mellett olvasgatni. Hm, most, hogy így szóba került, lehet a héten be is ugrok körbenézni, hátha érkezett valami érdekes újdonság azóta.
Mialatt a fogorvosi székben fekszek, szerencsétlen plüssmackót szorongatva, addig is visszakanyarodnak a gondolataim a könyvtár felé… mégis, milyen olvasmányt kéne keríteni? Mit is olvastam utoljára? Vagy inkább valami olyan kéne amit az elkövetkező órákon fel tudok használni? Erről jut eszembe, a kollégámon még be kell hajtani 1-2 kölcsön könyvet amit tavaly adtam oda neki, úgy tűnik, mindkettőnk nagyszerűen megfeledkezett róla… a fenébe is, még a gyerekkori kedvenc könyveimet is számba veszem inkább, csak addig is elvonja a figyelmemet a fúró zúgásáról!
Én naiv… a nyálas párnán még valahogy túltettem volna magamat, de hallva, hogy milyen veszély fenyeget, csak kővé dermedve pislogok Lynnre, hogy most vajon szívat?! De amilyen komoly tekintettel magyaráz, félek, hogy sajnos komolyan gondolta… a fenébe is!
- Hát ez… nagyszerű. - dörmögöm az orrom alatt „végtelen” lelkesedéssel, ha ezt előbb tudom, akkor lehet kiharcoltam volna egy holnap nap közbeni időpontot… így, hogy túl vagyok rajta és épp semmit nem érzek a fájdalomból, könnyű megint arra gondolni, mennyivel egyszerűbb lett volna arrébb tolni ezt az egészet.
- Szóval azt akarod mondani, hogy még egyszer végig fogjuk játszani ezt az egészet?! - próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de közben már lever a víz a gondolattól, hogy én még egyszer ebbe a székbe feküdjek. Ráadásul alig egy-két héten belül! Te jó ég, pattanok is fel a székről, mint ha égetne, távozz, sátán!
- Tehát néhány hét… pontosabban mennyi az annyi? Ha ennyire hiányzok, azt mondhattad volna egyszerűen, nem kell ilyen fondorlatos cselszövéshez folyamodni. - spekulálok már azon, mennyi időt nyerhetek, hogy foghúzás nélkül megússzam a bulit, nem tehetek róla, a túlélő ösztöneim máris életbe léptek. Mielőtt azonban Lynn túlságosan is kiakadhatna, hogy igen, ezt a játékot bizony előröl fogjuk kezdeni a következő alkalommal is, inkább gyorsan témát is váltok.
- Oké, mielőtt el nem felejtem, az előző témára visszakanyarodva… nálad vagy nálam? - adom be a derekam, majd ha nem értené, hogy miről van szó, akkor kicsit bővebben is kifejteném – Sajnos nem igazán tudok senkit előrántani a kalapból így az éjszaka közepén, hogy ugyan ugorjon már át őrangyalt játszani, nehogy belehaljak a fogtömés mellékhatásaiba, szóval… melyikünknél menjen a pizsiparti? - passzolom át neki a választás lehetőségét… ha már úgy is ő lesz az ügyeletes életmentő, akkor az a minimum, hogy ő dönt, szeretne-e inkább saját ágyában aludni, vagy sem...

- Hm! - hümmögök elégedetten, amikor bevallja, hogy bizony valamiféle féltékenység rágja a lelkét, de egye fene: a régi barátságra való tekintettel most megelégszek ennyivel is, aztán majd később alaposan kifaggatom. Mert ha már egyszer bicskát adott a kezembe, én ajtót faragok a falba vele! - Nem, dehogy. Nem is találkozunk mostanában. - vonok vállat. Valahogy így természetes, nem? Mármint, nem megyek át az út túloldalára ha véletlenül összefutunk, de azért nem is keresem az alkalmat, hogy mikor találkozhatnék vele. Vége van, elmúlt, a szép emlékek mennek a polcra, a csúnyák a kandallóba és részemről ennyi volt. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokáig tartott, úgy érzem (bármennyire is jó volt a kapcsolatunk egy ideig), hogy elvesztegettem az életemből azt az időt.
- Mindegy, mert végül nem lett se nyulam se kutyám se macskám. Egyébként honnan vagy ilyen nyúlszakértő? - adom meg magam beletörődve. Elég szánalmasan hangzik ez a mi korunkban, hogy szó szerint se kutyám se macskám. Ha elütne egy busz, valószínűleg Wolfie lepődne meg legjobban, mert még a vész esetén értesítendő telefonszám is nála csörömpöl. Magamnak való vagyok, nincs mit szépíteni ezen.
- Természetesen. - vágok egy grimaszt is mellé. Hiszi a piszi! Csak be volt tojva, szerintem nagyjából ennyi indoka volt annak, hogy nem jött el se hozzám se más kollégához egy rutin vizsgálatra. Mióta ismerem szerintem egyszer sem volt fogorvosnál, nem mintha első blikkre komoly szüksége lenne rá, de benne van a korban, lassan nem árt tatarozni amit még lehet.
- Csak második. De amúgy igen, tényleg a könyvtárban kuksoltam. - adom meg magam, bár kicsit sem szégyenkezek emiatt. Akárhogy is, a fogorvos is orvos, és én már az egyetemen is komolyan vettem a hivatásom. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban nem volt pasim, nem volt jobb dolgom mint a könyveket bújni. Talán tévedtem volna vele kapcsolatban, és igazi partiarc volt régebben? Továbbra sem tudom elképzelni.
Szerencsére sikerül valahogy a rendelőben beleimádkoznom a székbe, és egy kisebb döccenővel meg a kölcsönmedvével később már neki is veselkedhettem a munkának. Normál esetben is nagyon odafigyelek és lelkiismeretes vagyok mindig, de most kivételes alapossággal és óvatossággal végeztem a dolgom. Sajnos csúnya lyuk tátongott az egyik kisőrlőjén, de szerencsére menthető a fog, nem kellett elővennem a rettegett fogómat. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk könnyebbült meg jobban, amikor késznek nyilvánítottam a remekművet.
- Nem attól félek, hogy a párnád lesz nyálas, hanem attól, hogy a még lezsibbadt nyelvedet lenyeled álmodban. - forgatom a szemeimet, mert amint kikecmereghet a fogorvosi székből, máris teszi nekem a macsót. Mint minden pasi, de tényleg! - Nyugodtabb lennék, ha nem aludnál egyedül, igen. - mondom a szemébe az igazságot. Nem akarom, hogy én legyek a ludas azért, mert elpatkolt egy sima fogászati kezelés után.
- Nincs mit Wolfie. - végre megengedek magamnak egy kis mosolyt pakolászás közben. Épp a gyógyszeres fiók kulcsát keresem, amikor megüti a fülem a kérdése. A fenébe, mi lesz ha tényleg újrakezdi nekem a hisztit?
- Pedig van. - támasztom a hátam a pultnak, miközben a karjaimat keresztbe fonom magam előtt. - Ideiglenes tömést kellett alkalmaznom, hogy a gyulladás le tudjon húzódni. Amint elmúlik a gyulladás, kicseréljük a véglegesre. - avatom be a rossz hírbe. Nem ússza meg, hogy újra beüljön a székembe. Jut is eszembe!
- És mielőtt még tiltakoznál vagy el akarnád szabotálni, az ideiglenes tömés néhány hétnél tovább nem megoldás, muszáj lesz eljönnöd mondjuk jövő héten, ha nem akarod, hogy visszatérjen a fájdalom. Vagy húzni kelljen. - lengetem be a H-betűs szót, hátha ettől kellőképpen megijed. Nem mintha riogatni akarnám, de szerintem szükséges volt, mert magától tuti, hogy nem jönne vissza önszántából.

Csak szótlanul ücsörgök a széken, átkozva magamat, hogy miért is nem bírtam most az egyszer befogni a számat. De ki gondolta volna, hogy így ráveti magát a témára, mint valami felpörgött vadászkopó? Most már naiv ábránd lenne abban reménykedni, hogy ha elég ideig nem válaszolok, akkor leszáll a témáról, mi? Mindenesetre megvárom, hogy a mondandója végére érjen, mielőtt sokat tudó tekintettel újra rápillantanék.
- Oké, lebuktam. Megnyugodott végre csöpp lelked? - kérdezek vissza, azt meg, hogy pontosan miben buktam le, ha megköveznek, se fogom részletezni, ellenben, ha ennyire leragadt itt, akkor – lehet, hogy később még bánni fogom, de csak azért is visszakérdezek – Egyébként, csak úgy mellékesen… miért is zavar téged annyira, hogy nem vagyunk puszipajtások Bodhival? Csak nem hozzád jár panaszkodni? - vonom fel a szemöldököm, mert hogy tőlem nem sűrűn szokott szóba jönni, az is biztos. Nem lehetne csak szépen hagyni és feledésbe merülni? Vagy nagy ívben kerülni és nem emlegetni? Így is elég, hogy naponta látom szinte.
- Egy nyuszi? Olvass utána rendesen, tündérem. Az igaz, hogy növényevők, de majd ha minden kábeledet szétrágja, meg havonta dokihoz rohangálsz vele, mert huzatot kapott, akkor mondd, hogy kevesebb a macera vele. Nem kevesebb az, csak más… - legyintek mindentudóan. Nem, nem volt soha nyulam, mint háziállat, sőt, kutyám vagy macskám, más háziállatom se, de pár éve kitalálta valamelyik nagyon okos az iskolában, hogy tartsunk háziállatot az osztályban, és hiába ajánlgattam az aranyhalakat, vagy egy hörcsögöt, mondván, azzal kevesebb a baj, vajon hallgattak rám? Maradjunk annyiban, hogy párszor én is megnyertem, hogy hazavihettem hétvégén, vagy a szünetekre, és nem keveset ültünk a dokinál is, csak hogy ne dobja fel a pacskert az a kis szerencsétlen.
- Nem értem rá. Volt fontosabb dolgom. Elfoglalt voltam. - kötöm az ebet csak azért is a karóhoz, meg amúgy is, kinek van ideje egyfolytában dokihoz rohangálni, amikor kutya baja? Ha minden létező dokihoz bekukkantanék fél évente, semmi szabadidőm nem maradna a munkán kívül, és nem mondanám különösebben jó hobbinak a rendelőben való várakozást is, pláne annak fényében, néha milyen csúszások vannak.
Arra, hogy milyen egyetemista voltam, csak vállat vonok, mindent az időhúzásért, mint ha ezzel bármit is elkerülhetnék. – Annak téged is nehéz. Inkább bírnálak úgy elképzelni, aki egyfolytában a könyvtárban kuksolt, és mindig évfolyamelső volt. - igen… valahogy bulizós alkatnak őt sem könnyű elképzelni, aztán lehet, hogy tévedek és félreismerem ebben.
Még néhány gyenge kísérletet teszek, de aztán, ahogy Lynn a kezembe nyomja a plüssmedvét, végül csak beadom a derekam, inkább azt szorongatom, mint ha az életem múlna rajta. Tépjük le azt a nyomorult ragtapaszt… Úgy se szabadulok, akkor legalább essünk túl rajta minél előbb, úgy sem két perc lesz, amíg a számban matat.
Azt mondjuk nem tudom, hogy végül mennyi idő telt el, mire megéreztem Lynn kezét az arcomon, de inkább a boldog tudatlanság, úgy sem változtatna semmin, így inkább csak felülök és szótlanul eleget teszek az utasításának. Micsoda élmény úgy öblíteni, hogy közben az ember fél feje el van zsibbadva!
- Nagyszerű! - felelem túláradó lelkesedéssel, miközben egy zsepivel törölgetem a képemet, és most valahogy a régóta áhított fájdalomcsillapító említése se hoz lázba. Tudom, tudom, később majd fogok örülni neki, amúgy is, ha egy doki ilyesfajta gyógyszerrel kínál, nem hiába, szóval hülye lennék nem elfogadni.
- Ugyan Lynn, megleszek. Annyira csak nem lehet vészes. Mégis mi történhetne? Összenyálazom a párnám? - csóválom a fejem, nem vagyok már kisgyerek, hogy a legkisebb szellőtől is félteni kelljen – Vagy azt tervezted, hogy egész este ott fogsz gubbasztani az ágyam szélén, biztos ami biztos? - kérdezek vissza, ha már annyira fontosnak érezte kiemelni, hogy ne maradjak egyedül.
- Egyelőre túl. Azt hiszem… köszönöm. - bököm ki végül, mint ha a fogamat húznák közben, mert nem mondanám, hogy annyira hú de szuperül érzem magam. Tudom, tudom… majd, pár nap múlva.
- Hé, várjunk csak? Milyen rossz híred? Nem akarok semmi rossz hírt! - jut el végre lezsibbasztott agyamig az információ, és egyből lefagyok a hír hallatán – Azt ne mondd, hogy kihúztad a fogam, és úgy kell ezentúl emberek között mutatkozni, hogy hiányzik egy…. Vagy hogy rossz fogat piszkáltál. Még se fogom túlélni? Ne kímélj… - sóhajtok fáradtan a fogorvosi szék szélén ücsörögve feszülten. Alapból lehet, hogy sokkal feszültebben fogadnám a dolgot, de nem tudom, mit nyomott belém, úgy tűnik, egész jól tompít a cucc.