Néhány személlyel kapcsolatban akaratlanul is felmerül az emberben, hogy ugyan mégis miféle téboly vezetett rá, hogy ezekkel barátkozz? Na, hát pont ezzel az értetlenséggel nézek szembe én is, amikor Wolfie barátai körébe kerültem. Ezek nem a közös barátaink, hanem az ő ismerősei akikkel jó ha egy-két évente összefutnak. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyi jóindulat szorult beléjük, mégis miért töltjük az egész hétvégét egy faházban összezárva?
Van mondjuk egy csajszi, ő egész aranyos, szerintem minimum pelenkás koruk óta ismerhetik egymást, ő piszkálja a legkevesebbet a “páromat”, így nem meglepő módon vele beszélgettem eddig a legtöbbet. Meg kényszerűségből a többiekkel is, mert amint meghallották azt a szót, hogy esküvő azonnal lecsaptak és nem ereszettek. Hol volt? Milyen volt a dekoráció? Milyen virágok voltak a csokorban? Milyen ruhában volt Wolf és nekem milyen ruhám volt? És úristen, milyen volt a menü meg a torta és hogyhogy nincs egy árva kép sem a telefonomban róla?! Szerintem az ebéd és vacsora közt eltelt időben is megittam vagy fél üveg bort egymagam. Így mostanra már jócskán egy üveg felett járhatok ha az egész napot nézzük, de még azon kívül, hogy kicsit kipirultnak érzem magam, nincs gáz. Remélem. Gondolom!
- És ez normális esetnek minősül vagy van valami rendkívüli benne? - érdeklődök gyanakodva. Vajon miért mondja, hogy amúgy gyorsan ha lehet, hogy most elég sokat kell várni rá? Már csak nem olyan kis sajtkukacok ezek a krampuszok!
- Hurrá. Addigra meg valószínűleg én fogok már elfáradni. - dünnyögöm az orrom alá, miközben a pohár fenekére nézek. Amúgy is fáradt vagyok, mivel tegnap megcsúsztam a rendeléssel, és pont utolsónak maradt egy gyökérkezelés ami végül komplikált esetté vált. A reggeli korán kelés, a friss levegő, meg az izgulás, hogy el ne rontsak valamit Wolfnak elég sokat kivettek belőlem mára.
- Hm? Ja, nem gáz, ne viccelj. Annyira csajos volt a téma, hogy legszivesebben én is kimentem volna. - mosolygok rá halványan, miközben magam is kicsit megmozgatom az elzsibbadt tagjaimat. Aztán (tekintettel arra, hogy a kandallóba igencsak sikerült begyújtani), megpróbálom leoperálni a pulcsimat, több-kevesebb sikerrel. A fejem beakadt a nyakába, így a pulóver fogságából folytatom - Mondjuk vicces, hogy mennyire más elképzeléseink vannak az esküvőnkről. Nnah! - szabadulok ki a végén egy halk nyögéssel, majd megpróbálom a kifordult ruhadarabot szépen összehajtani. Részeredményeim vannak csupán, így inkább a társalgó helyiségben nézelődnék, amíg Wolf fel nem hozza azt a végtelennek tűnő beszélgetést a haverja csajával.
- Cindyt ne említsd! - érzem, hogy ha még egyszer meghallom a szegfűszegolaj szót, előtör belőlem Hulk és lezúzok mindent. - Hogy lehet egy élőlény ennyire ostoba?! Ha valakinek fájdalmai vannak az ne álljon neki öngyógyítani hanem menjen el egy orvoshoz, pláne ha a fogával van baj. - fakadok ki akaratlanul is, és csak ez után nézek kicsit körül, hogy ugye nincs-e a környéken a hölgyemény. Szerencsémre még éppen valószínűleg a matracba passzírozzák bele, így nem hallhatta a véleményem. Bár ha hallotta volna se zavarna, sőt már ott tartottam, hogy meg is mondom neki, amikor felmentek “kicsit lepihenni”. Erről jut eszembe!
- Amúgy… Ha Bobbyék ennyire turbékolósak, nem kellene nekünk is egy kicsit… érted? - fordulok felé kíváncsian, miközben kényelmesen elhelyezkedek törökülésben a kanapén. - Itt leszünk még két napig, és nem hiszem, hogy elég lenne nekik az a napi két ölelés amit látnak. Margo már szóvá is tette, hogy se puszi se pá mentél ki a srácokhoz délután. - magyarázom meg egy kissé, hogy mi okozta a rendszerben a zavart. Elgondolkodva méregetem, majd egyik szemöldököm felhúzva, fejem oldalra billentve szólalok meg újra.
- Csókolj meg! - nagyon határozott a hangom, de nincs benne semmi szexis, olyan mintha azt kértem volna, hogy szedje fel a zokniját a padlóról. Egyelőre bővebb magyarázatot nem adok neki, kíváncsi vagyok, hogy erre mit lép. Talán a bor ülteti ezeket a gondolatokat a fejembe, de tényleg, két nap hosszú idő és nem úsznánk meg úgysem egy-két látvány puszit vagy csókot, akkor már az elsővel ne a nagyközönség előtt bénázzunk.
- Kérvényt kell benyújtanom? - jegyzem meg, ha még nem jött volna vissza mellém a kandalló elé.

Próba, szerencse, nem igaz? (Sok) mindent könnyebb elérni úgy, ha az ember kellő határozottsággal lép fel, és bár volt némi kétségem, hogy amint Lynn meghallja a hosszú hétvégés meghívásomat, nemes egyszerűséggel a képembe nevet, én pedig kereshetek valami B tervet, de úgy tűnik, belement… Tudom, egy kicsit engem is meglepett, hogy ennyire… „könnyen” ment. Pedig lelkiekben már készültem a szokásos, napokon át tartó cseszegetésre, ami garantáltan fogadott volna, ha megint egyedül állítok be.
Mert hogy rajtam kívül bizony már minden régi ismerősöm évek óta házas (kivéve Bobby, akiről itt tudtam csak meg, hogy azóta elvált, meg megint becsajozott), bizony, a szorgalmasabbak már egy szakajtó gyerekkel is előálltak, szóval kész csoda, hogy marad egyáltalán idejük meg energiájuk folyton az orrom alá dörgölni, hogy mennyivel jobb a házas, mint az agglegény élet. Na persze!
Azt viszont nem kell tudniuk, hogy különösebben nem akarom kivenni a részemet a bolygónk túlnépesítéséből, innen is jött az ötlet, hogy idén kerítsek egy kísérőt magamnak, és a probléma megoldva. Nem vagyok egyedül, nincs több beszólogatás meg szánakozó vállpakolás, ugye? Aha… hittem én.
Én naiv úgy gondoltam, bőven elég, ha Lynnel kitaláljuk, hogy úgy egy hónapja volt a kamuesküvőnk, nem kell ezt túlspilázni, arra viszont végképp nem számítottam, hogy a többiek sajnos sokkal de sokkal kíváncsibbak voltak a részleteket tekintve, mint amennyire engem lázba hozott útban idefelé az ötletelés. Hol volt az esküvő? Mikor? Milyen volt? Hányan voltak? Őket miért nem hívtuk? Milyen volt a dekoráció? Milyen volt a menyasszony ruhája? Milyen volt a kaja? Csak nem úton a baba, azért ilyen sietősen? Uram atyám… Az elején még igyekeztem vidám képet vágni a folytonos kamuzáshoz, de amikor sikerült ugyanarra a kérdésre több embernek több különböző választ adni, akkor úgy láttam, ideje inkább kimenni és hasogatni némi tűzifát a kandallóba… Lynn úgy is jobban otthon van ilyen témákban, ha egyszer férjhez megy, fogadok, hogy mindenre lenne elképzelése, szóval engedje csak szabadjára a fantáziáját… Remélem előbb elfogynak a kérdések, minthogy elfogyna a türelme, fogná magát, és hazamenne!
- Normális esetben elvileg nem kéne, hogy sokáig tartson. - kortyolok bele a boromba, miután az egész napos nyüzsgés, meg a vacsora utáni beszélgetés kellős közepén egyszer csak kettesben maradtunk a hatalmas faház nappalijában.
- Viszont ismerve Michaelék gyerekeit… Meg hogy legutóbb hogyan ment az altatás, azt mondanám, hogy előbb fog elfogyni az az épp, hogy megkezdett bor az asztalon, mint hogy sikerrel járjanak és visszaérjenek. A többiek… na, ők talán a végére még visszaérnek. - gondolkoztam hangosan, és bár lehet, hogy ezúttal sikerül meglepniük, de simán fogadnék rá, hogy legalább 1 óra nyugink, ha nem kettő.
- Remélem nem kergettek nagyon az őrületbe a millió meg egy kérdésükkel. Bocsi, hogy olyan sietősen kimentettem magam, már nagyon nem bírtam tovább idegekkel, muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom. - lehet, hogy hülyeség volt azt hazudni, hogy házasok vagyunk? Lehet, egy sima „járunk” is megtette volna, és akkor kevesebb fejfájással megússzuk? Mondjuk most már úgy is mindegy, sok mindenen nem változtat.
- Bár az arcodat elnézve, az talán még mindig jobb lehetett pár fokkal, mint a „hogyan gyógyítsuk a fogfájást szegfűszegolajjal” című tudományos érdekezés Cindy előadásában. - vigyorodtam el, ahogy felkeltem a kanapéról, hogy az ablakhoz sétáljak, kicsit megmozgatva az elgémberedett tagjaimat. Ami pedig az aromaterápiás kiselőadást illeti, alapból tényleg a fájdalomküszöböt súrolná, de nem bírtam megállni, hogy ne menjek bele a játékba, és érdeklődést színlelve ne faggassam mindenféléről szegény lányt. Mondjuk a fogászati problémák kapcsán, ha már kedves „feleségem” épp fogorvos.

Wolf természetesen megpróbálta elsumákolni az ideiglenes tömés cseréjét, de balszerencséjére elég határozott jellem vagyok. Így aztán (annak ellenére, hogy tulajdonképpen ingyen és bérmentve kezeltem) kitalálta, hogy még ÉN jövök neki eggyel. Nem vitatkoztam, hanem vártam a büntetésem, talán egy újabb vacsira vagy valami cikis dologra számítottam, esetleg arra, hogy egy szál bikiniben menjek végig a főúton havazás közben, de amire kért na arra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Talán azért mondtam igent rá, mert mostanában mintha nem lennék önmagam. Illetve, az az önmagam, aki még néhány hete voltam. Nehéz ezt megfogalmazni, eleinte a tükörben láttam egy nagyon furcsa kis mesehőst, aztán meg jöttek ezek a furcsa álmok vagy inkább bevillanások, és végül amikor egy kisfiú tejfogát kellett kihúznom, esküszöm láttam számtalan emlékét, ami kész abszurdum. Valamiért ez lett a rögeszmém, hogy én vagyok a Fogtündér, de ha ezzel állnék bárki elé is, hétszentség, hogy a zártosztályra kerülnék.
Valószínűleg ezért mondtam igent arra a kérésére, hogy kísérjem el egy hétvégére a rég nem látott barátaival, és most jön a csavar: mint a felesége. Elég nevetséges kérés, de amint elkezdett mesélni róluk, hogy hány meg hány éve hallgatja a sztorikat a “tökéletes” életükről, és fogadja a lesajnáló “együttérző” vállveregetéseket, már kevésbé tűnt röhejesnek a dolog.
Szóval, már több mint tizenkét órája vagyok a friss házas Mrs Weiß, és bár azt hittem élvezni fogom a helyzetet, de ezerszer is megbántam, hogy beültem vele egy autóba, hogy eljöjjünk ebbe a kis vityillóba ami mostanra már a földi pokolnak tűnik. Nem amiatt, mert mert nehezemre esne eljátszani ennek a sok embernek, hogy egy pár vagyunk. Hanem azért mert ez az egész nem a valóság, pedig tök jó is lehetne! Komolyan, reggel óta, azóta, hogy eljátsszuk itt a tökéletes kis párocskát, tényleg alig kell szimulálnom. Mindent tud rólam, nem kell megjátszanunk magunkat, éppen csak az a néhány ölelés az amivel másabb ez a hétvége mint bármelyik más alkalom amikor együtt töltjük az időt. Hát ezért borzalmasan nehéz ez.
Az ebéd uncsi volt, főleg, hogy mindenki piszkálta Wolfiet mert csak pár salátalevelet csipegetett. Ismerik, tudják, hogy nem jószántából lett vegán, és egyébként is, meddig tartott volna olyan ebédet készíteni amivel ő is jól tudna lakni? A vacsora készítésbe ezért én is beszálltam, amíg a srácok odakint fát hasogattak a kandallóba, meg ökörködtek a hóban. Nem tagadom, hogy nem is kis elégedettséggel töltött el, hogy a csípős-savanyú zöldségleves mindenkinek bejött, és külön büszkeség számomra, hogy a bazsalikomos paradicsomos tésztát még a gyerekek is lelkesen tömték az arcukba. Nem utolsó sorban pedig most már az újdonsült “férjem” sem maradt éhen.
Csakhogy a vacsi utáni iszogatás és beszélgetés félbe maradt, mert a többiek elmentek lerakni a gyerekeket, már akinek van. A csapat másik (illetve “hivatalosan” egyetlen) nőtlen pasija pedig az aktuális barátnőjével vonult el, de ennek szerintem mindenki örül annak fényében, hogy a lány lehet vagy huszonkettő, és éppen az ajurvédikus masszázsokról meg aromaterápiáról tartott nekünk előadásokat, ami szerinte amerikai találmány. Már tikkelt tőle a bal szemem. Szóval, kettecskén maradtunk, amíg várakozunk a többiekre, és én már a második pohár bort kortyolgatom a vacsora óta.
- Szerinted sokáig tart elaltatni egy gyereket? - teszem fel a nagy kérdést, miközben kicsit megmozgatom a lábaim. Kellemes dolog összebújva üldögélni a kanapén (ha van közönség), de hosszú távon kényelmetlen nekem ez a Kis Hableány póz.