- Pontosan. - oké, ettől azért kicsit árnyaltabb a kép, de röviden-tömören összefogalmazva tényleg hasonló a lényeg, legalábbis nekem bejött ez a stratégia. Ha a kezdetektől kezdve kedves, aranyos, lágyszívű vagy, akkor úgy is csak hülyére vesz meg kihasznál a többség, úgyhogy rögtön az elején le kell fektetni a határokat, mi az amit lehet, mi az, amit nem, aztán azon belül mozoghatnak kedvükre a lurkók.
- Abból kiindulva, hogy napjainkra nem haltak ki, szerintem felesleges aggódni érte, csak megszokta már, meg boldogul. - aláírom, nem épp a legegyszerűbb az élet ott, ahol szinte mindig fagypont alatt a hőmérséklet, de nem ez az egyetlen ilyen hely a világon, és máshol is eléldegélnek… Hol könnyebben, hol nehezebben, de szinte sehol sem lehetetlen.
- Mi? Szerintem halálunkig azon fogunk, sőt, folytatjuk utána is odaát. - közlöm a véleményemet. Valahogy első pillanattól kezdve nem csíptük egymást, amikor meg kiderült, hogy pont ezt a balféket szedte össze magának Lynn, nos… mondjuk úgy, azóta még bőkezűbben bánunk azzal a bizonyos puskaporral.
- Mondjuk igen, az nem utolsó szempont…- értek egyet vele. Még nem is néztem a zárójelentését, csak letettem a konyhapultra, hogy pontosan meddig is kell feküdnie, pihennie, meg kímélnie magát, de nem tartom kizártnak, hogy még utána sem lesz egyből olyan a mozgás, mint azelőtt. Egy ilyen sérülés után azért kell idő a szervezetnek, hogy kiheverje, és visszaálljon a régi rend.
- A gyerekekkel semmi bajom. De a balett nem igazán az én műfajom. - ellenben valami családi napos vetélkedőre szó nélkül beugranék, ha arról van szó, mert az milyen jó buli lehet már! Nem pedig a fájdalomküszöböt súrolja, mint az előbb emlegetett művészeti jellegű előadás.
Hirtelen nem értem, mitől feszült így be, amikor egy ártatlan szabadvízi fürdőt szóba hozok, nem nudista strandokról beszélgetünk… úgy sejtem, ettől függetlenül lehet valami jó kis kínos sztorija ezekkel kapcsolatban, de miután enélkül is elég nehéz napja volt, így most kivételesen nem faggatom róla. Majd ha rendbe jön!
- Én is, Lynn, én is… - nevetek jót a lelkesedésén, de az igazat megvallva, így a semmiből még magam sem tudom. Vagyis ötletem az lenne, de úgy sem most rögtön kell előállni valamivel, szóval majd gondolkozok még, hátha eszembe jut más, vagy valami jobb, különlegesebb, ami eddig kimaradt a közös emlékek sorából.
- Igen. Többek között. - mosolygok vele együtt, hosszú lenne a sor, mindent számba szedni, hogy mi mindenért még… Nem is tudom, hogyan bírtam volna elviselni, ha soha többé nem beszélünk, vagy ha nem sikerült volna tisztázni ez az egész, különös katyvaszt, amiben épp nyakig ülünk. Nos, nehezen… Azt az egyet biztosan tudom.
- Oké, értem, értem, te kiscserkészek gyöngye, párkapcsolati tanácsadó, meg ki tudja, mi mindenhez értesz még. - én is tisztában vagyok a különleges „kapcsolatunk” fő nehézségével… vagy problémájával, ha úgy nézzük. Tekintve, hogy milyen régóta ismerjük egymást, és vagyunk „csak” barátok, tényleg kell valami, amitől egyszer csak szépen eltűnik az, amitől ez az egész egyelőre maximum furcsa, vagy kínos lenne…
- A kezedet nem. És mást igen? - villentem oldalra a fejem, eszem ágában sincs provokálni, csupán csak az igazamat védem. Elvégre, ha úgy nézzük, akkor ez most az „ami nincs, az nem fáj” tipikus esete. De attól még igaz, nem?
- El tudom képzelni én azt a répatortát. Ha valamid az eBay-en végzi, akkor sejtem, hogy leginkább semmilyet. - vagy ha sokszor kell rászólnom, hogy maradjon már nyugton, és pihenjen, megvárja minden. Inkább megyek, intézem a futárt, hogy pár perccel később már ismét visszatérjek, a kanapé másik felén helyet foglalva. Lynn vajon most hol járna? Félúton a kanapé és a bejárati ajtó között? Vagy ott se?
- Örülök, hogy jó éttermet ajánlottál. - viszonzom a bókot, miközben szorgosan tüntetem el a curryt és rizst a dobozból, eddig valahogy nem is eszméltem rá, hogy valójában milyen éhes is vagyok, úgy tűnik, az adrenalin meg az aggodalom elnyomta az érzést.
- Fúj, ne is mondd… ma már rá se bírok nézni. -még a hideg is kiráz a gondolattól, szerintem mióta elvégeztem az egyetemet, egy darab hasonlót sem vettem, vagy ettem. Nem is hiányzik.
- Végül is, annak is megvan a maga előnye. Jó dolog a társaság, de amikor beadandót írnál, és rajtad kívül legalább 8 másik ember van még a szobában, és mindig akad valaki, akinek ezt-azt-amazt el kell magyarázni, mert nem érti… - arról nem is beszélve, az milyen bosszantó tud lenni, amikor pont, hogy te segítesz másnak, akinek lövése sincs az adott dologról, és a végén még jobb jegyet is kap, mint te!
- Jól van, menj csak. Nem csodálom… őszintén szólva amikor először megláttalak, azt hittem, hogy amint hazaérünk, egy fél órán belül kidőlt aludni. - vallom be, de hatán már intek is neki, hogy sipirc! Eszem ágában sincs feltartani, úgy is itt fogom boldogítani egész hétvégén, lehet, hogy a végére már azt fogja várni, mikor takarodok végre haza…
- Oké… Azért ne törd magad össze még jobban, ha lehet. - felelem óvatosan, már csak az hiányozna, hogy még néhány sérülést begyűjtsön. Mindenesetre bízok benne, hogy nem kell visszamennünk a kórházba is még.
- Szívesen, máskor is! Na sipirc a fürdő, aztán meg aludni, későre jár. - hessegetem a puszi után komolytalanul, haladjunk, mert ilyen tempóval, mire ágyba kerül…. Ami pedig a bacsorát illeti, így a jó főzni, no meg utána eltakarítani is, előbb rend volt utána, mint hogy Lynn mögött bezárult volna a fürdőszoba ajtó.
- Ugyan már, ez a „kicsi” semmi… ha tudnád, hogy esti borotválkozás után másnap reggelre már olyan, mint valami jófajta smirgli… Hát még egy-két nappal később! - vakargatom meg kicsit az államat, hogy megbizonyosodjak róla, és igen, határozottan igazam van, ez a mostani semmi vészes, de majd megtudja Lynn is idővel.
Amíg a fürdőben időzik, készítek némi vizet és poharat a hálóba, arra az esetre, ha megszomjazna, majd a nappaliban nézelődök, amíg végez. Gyors ágynemű intézés, egy jó éjt puszi, majd részemről is egy kör a fürdőben, mire csatlakoznék mellé aludni. Igaz, különösebben még nem vagyok álmos, ettől jóval később szoktam aludni menni jó esetben, de a doki szerint jó esély van rá, hogy nehéz éjszakának nézünk elébe, úgyhogy kivételesen megpróbálok előre bepótolni valamit az alvásból… Aztán legrosszabb esetben csak túlalszom magam.

- Szóval tulajdonképpen az elején muszáj megmutatnod, hogy ki a főnök és fullba nyomni a szigort, hogy később lehess velük jófej? - próbálom megérteni, hogy mivel jár a tanárság. Hívtak már engem is óraadónak meg vendég előadónak, így egy kis szakmai segítséget kaphatnék fű alatt, hogy hogyan kell beszélni a diákokkal. Már ha elvállalom, nem igazán érzem, hogy jó vagy egyáltalán alkalmas tanár lennék.
- Szegény kis Pamacska. - sóhajtok - Azért remélem talál majd mit enni meg ilyesmit, nem tudom a nyusziknál hogyan megy ez télen. - nem mintha álmatlan éjszakáim lennének miatta, ez a természet rendje, de azért na. Biztos nehéz lehet tenyérnyi kis nyuszinak lenni ebben a térdig érő hóban.
- Nem tudtam, hogy még mindig két lőporos hordón üldögéltek. De erről majd tényleg máskor beszéljünk. - fáradtan és egyben óvatosan dörzsölöm meg a szemeimet. Éveken át őrlődtem köztük, az egyik a barátom, a másik a párom és ki nem állhatják egymást, minden alkalmat megragadva a beszólogatásra, piszkálódásra. Kész horror volt egy szülinap!
- Előbb megvárom, hogy fájdalommentesen tudjak felvenni egy sport cuccot. - ja, hát az nem most lesz. Sajnálom, hogy a reggeli futásról is le kell mondanom, meg a jógáról is, és még annyi minden másról legalább néhány napra ha nem néhány hétre! Alaposan kicsellóztam magammal, inkább oda kellett volna adnom csak úgy azt a hülye órát a rablónak és most nem fájna semmim. Csak az önbecsülésem még jobban.
- Ugyan már, ne mondd, hogy pont te nem szereted a gyerekeket? - azért azon meg is lepődnék, meg csalódott is lennék. Oké, nem mondom, hogy tökéletesen tudom mit kell velük csinálni, de egyszer majd tennék egy próbát egy-két-három-sok saját poronttyal. Vajon ő nem így van ezzel?
- Öööö… hát egyszer. - ne kérdezz bele, ne kérdezz bele, ne kérdezz bele! A szememmel is próbálom ezt üzenni neki, mert bár nem Jasperrel de egy korábbi exemmel voltam már ilyen helyen. Kis faház az erdő szélen, a teraszon egy forróvizes dézsa, körülöttünk a hó… amúgy egész romantikus volt. - Vannak ilyen kis faházak a környéken amiknél van lehetőség kiülni a teraszra egy kicsit fürdőzni. Amikor esik a hó, olyankor egészen különleges élmény. - osztom meg vele amit erről tudok és még belefér. Majd ha mást nem, keresünk egy ilyen helyet és kipróbáljuk együtt is.
- Már várom mivel tudsz meglepni. - igazából bármivel. Ha az ember jól csinálja, egy mozi is lehet meglepi program. Próbálok nem aggódni fölöslegesen, elvégre mégis csak barátok is vagyunk meg nem a kivégzésre készülünk. Jól kell sikerülnie mindennek, ehhez kétség sem férhet.
- Tudom. Ezért szeretsz. - felelem tovább kuncogva. Nem telik bele tíz másodperc, hogy már nem tudom, hogy a saját béna poénomtól vagy a fájdalomtól könnyezett be a szemem, de elképzelem őt a már sokat emlegetett fehér szmokingban pink nyakkendővel és nem tudom megállni a nevetést. Fáj de egyben jól is esik, és őszintén a vidámságra nagyobb szükségem van mint amennyire utálom azt ahogy a bordáimba hasít a fájdalom.
- Szikra nélkül nincs tábortűz. - próbálom igazolni az álláspontomat. Az egy dolog, hogy mit érzünk egymás iránt a fejünkben/szívünkben/pocakunkban, de ha nincs kémia akkor cseszhetjük. És mivel éveken keresztül elnyomta/elnyomtuk ezt a fajta vonzalmat, az egytelen dolog amiért aggódom az pont a kémia. Nincsenek illúzióim, anélkül nem fog ez az egész működni, kötődés, szeretet és ragaszkodás meg a legnagyobb jószándék ellenére se.
- A kezemet nem. - csillannak játékosan a szemeim, miközben gyorsan újra végigfuttatom az ujjaim a fent említett borostán. Sajnos nincs itt az ideje és a helye egy újabb “első” csóknak. Meg aztán könnyen lehet, hogy most a zaklatott lelki állapotom miatt nem is úgy élvezném a dolgokat mint kellene.
- Maaaajd meglátod amikor már pöröghetek, hogy milyen répatortát csinálok neked! - dünnyögöm duzzogva, de szerintem már a felét se hallja. Inkább csendben várakozok a pokróc alatt és próbálom kitalálni, hogy mégis hogyan fogok a kötéssel tisztálkodni, fájós bordákkal fogat mosni, pizsamát felvenni és ágyneműt húzni. Oké, ez utóbbiban talán lesz segítségem, de a zuhanyban már csak nem kérhetek segítséget Wolftól.
- Köszi! - kucorodok kicsit összébb, hogy elférjen mellettem. Nem hazudok, úgy falok mint aki egy hete éhezett. Legalább az étvágyamra nem lehet panasz, és most még ez a néhány kis csirke falatka is nagyon ízlik. Jó ötlet volt ez a thai kaja!
- Örülök, hogy jól választottál. - szeretem én is a csípős dolgokat, igaz én csak enyhébben, mint amilyen ez a tészta itt előttem. A kínálásra csak megrázom a fejem, nem eszem el előle a zöldségeit. Meg arra én is allergiás vagyok, ha beletúrnak a kajámba, én se teszek ilyesmit.
- Ne is mondd, akkoriban én zacskós levesen éltem. - húzódik széles mosolyra a szám. - Az egyetemen nem sok barátom volt, többnyire egyedül voltam a koleszos szobában és tanultam. - teszem még hozzá halkabban. Persze, azt hihetné, hogy népszerű voltam, de igazság szerint szinte mindenki utált a stréberség miatt. Szerencsés, ha ő az egyetemet baráti körben végezte el ahol közösen tanultak és üldögéltek a kanapén. Mondjuk, a sok tanulás kifizetődött: a régi csoporttársak talán egy srác és praktizálok önállóan, sőt, magán prakszisban abszolút csak én gondolkodom. Maximalista vagyok a munkámban, nem csoda, ha mindig több, új kihívást keresek. Mire végzünk a vacsorával, elégedetten dőlök kicsit hátra. Élvezem ahogy a chilis mangó íze még simogatja a torkomat.
- Szerintem elmegyek zuhanyozni, meg ilyesmi, kicsit fáradtnak érzem magam. - sóhajtok szomorkásan, mert egyébként sokkal több kedvem lenne vele itt üldögélni még egy ideig. - Szóval ha kiabálást hallanál nem kell megijedni, csak valószínűleg rutinból mozdultam meggondolatlanul. - kihámozom magam a pokróc alól, és ha hagyja akkor egy cuppanós puszit nyomok az arcára - Köszönöm a vacsorát Wolfie, jót főztél! - mosolygok rá, majd azért még széles vigyorral megjegyzem: - Egy kicsit még szúrsz, reméljük pár nap múlva már elég hosszú lesz, hogy ne böködje szét a bőrömet.

- A tanári szakma „átka”. Ha rögtön az elején nem tisztázzátok a hierarchiát, és nem tudsz fegyelmet tartani az órádon, akkor igazából cseszheted a pályafutásodat az adott suliban. Néha olyan érzése van az embernek, hogy a pletyka gyorsabban terjed, mint a fény, ha a diákokról van szó… - osztom meg vele ezt a talán nem is olyan nagy titkot, de tényleg hasonlóan tapasztaltam. Arról nem is beszélve, hogy a diákoknál furfangosabb teremtmények nem is léteznek talán a bolygón, szóval még így is próbálkoznak, meg folyton folyvást keresik a kiskapukat.
Azon, hogy emlékszik még a nyuszis megjegyzésre, csak jót mosolygok, amikor pedig azt a bizonyos kisnyuszit kérdezi… hát izé, köszöni szépen, továbbra is a „méretproblémáival” küzd.
- Végül nem vittük orvoshoz. Szerintem csak kicsit be volt tojva, hogy milyen váratlan helyzetbe csöppent, de aztán egész hamar összekapta magát és ment volna útjára, úgyhogy nem is tartóztattuk fel. Ezúton is köszöni a reggelit meg a grátisz simit. - khm, nagy vonalakban valami ilyesmi, mondhatni.
- Képzeld, nem fogod elhinni, de múltkor pont a drágalátos exbarátod akart mindenáron helyet cserélni velem a melóban egy napra, hogy bebizonyítsa, az ő munkája milyen nehéz és fontos, meg milyen pótolhatatlan személy is az iskolában, az enyém meg milyen gyerekjáték. Ne is kérdezd, hosszú történet… majd egyszer elmesélem, de most nem akarok pont róla társalogni. - foglalom össze röviden, majd állítom is le, mielőtt még nekiállhatna faggatni a részletekkel. Ha szeretné, ígérem, egyszer majd elmesélem, de az nem ma este lesz. És nem is holnap.
- Alig várom! Mikor is kezdesz? - kérdezek vissza hasonló lelkesedéssel, holott tisztában vagyok vele, még tanfolyamot se választott magának, nem hogy a beiratkozáson, vagy az első órákon túl lenne. Mondjuk azt megnézném, tényleg képes lenne-e így leszerelni, de ki tudja? Ha nagyon próbálkozik, még lehet, hagyom is magam, legyen némi sikerélménye…
- Minden álmom. - reagálok a hallottakra, és ha a hanglejtés nem lenne elég árulkodó, elég pusztán az arcomra néznie, hogy lássa, mennyire lelkesedek az ötletért. A gyerekeket szeretem, de én meg a balett? Az három külön világ, minimum! Pláne, ha csak erős túlzással lehet annak nevezni egy pár éves kisgyerek előadásában. Oké, biztos nagyon cuki, pláne ha a sajátod, de na…
- Hm, ha már rotyogó bogrács… vannak azok a meleg vizes források meg fürdők, kint a szabadban, amiben télen is simán fürödnek… mint a "japán onsen”-ek. Kár, hogy itt nincs semmi ilyen a közelben, simán kipróbálnék egyszer egy ilyet. - kalandozok el gondolatban egy pillanatra – Te próbáltál már hasonlót? - kérdezek vissza, bár közben már azon kattog az agyam, ha nem is ilyen, de igazából azt se tudom, van-e bármilyen meleg vizes fürdő a városban. Most egész megtetszett az ötlet, már csak utána kéne nézni, és kideríteni!
- Oké, vettem a lapot! - csóválom a fejem nevetve, egy ártatlan kérdéssel tessék, máris mennyi plusz melót csináltam magamnak! Bár ez még a kellemesebb fajta, nem hiszem, hogy túlságosan nehéz lenne megfelelő meglepetéssel készülni Lynnek, eddig is voltak időről időre kisebb-nagyobbak, csak úgy, mindenféle alkalom nélkül.
- Most egyből jobban érzem magam, köszönöm. - na jó, különösebben nem veszem magamra, pláne, mert őt se kell azért félteni, hogy ha beindul, inkább csak jólesőn figyelem, hogy végre újra mosolyogva, jókedvűnek látom. Ránk fért már, ami azt illeti, még ha némi kis bűntudattal vegyül is az érzés, mert a mostani sérüléseivel valószínűleg nem lehet túl kellemes érzés. De inkább addig örüljön, amíg nem kell tüsszentenie! A nevettetésre még azt mondom, részemről belefér, olyan gonosz azért meg nem vagyok, hogy idehozzam a borsszórót…
– Igaz is, én kérek elnézést. - oké, egyre nagyobb a kísértés, hogy lássam az arcát, ha mégis csak olyan undormány rózsaszín csokornyakkendőben jelennék meg valahol. Szerencse, hogy még jóval odébb van, de lehet, hogy már csak poénból is kerítek egyet a kedvéért. Ha esetleg valahova, mint kísérő kéne beugranom, mint az előbb emlegetett balettelőadás, még jól jöhet.
- Nos, kedves Lynn, amennyire én látom, eddig téged sem szúr… - igaz, hogy az előbb a kezét leszámítva nagyon a közelében sem járt, de igazából nem is részletezte pontosabban, hogyan is értette. Rám meg büszkék lennének a diákjaim, úgy tűnik, én is tanulok tőlük, azokról a bizonyos kiskapukról… Mindenesetre, ha zavarná, különösebben nem vág földhöz, ha ismét borotvát kell ragadni, legalábbis amíg nem minden nap…
- Én is így gondoltam, szóval légy jó kislány és bírd ki ezt a pár napot. Utána rohangálhatsz fel alá, amennyit csak szeretnél. - sejtem, hogy nem pont erre gondolt, de nem bírom megállni, hogy ne dörgöljem az orra alá, miközben minden nehézség nélkül lehagyom, hogy átvegyem a rendelésünket, meg fizessek a futárnak. Visszafelé csak két villát hozok, én eleve csak bénázok, ha pálcikával kell enni, épp ezért nem is erőltetem, Lynn meg a bordarepedésével meg zúzódásaival… elhiszem, hogy ügyesebben bánik az evőpálcikákkal, mint én, de a villa csak jobban kézre esik. Majd máskor villoghat vele, milyen ügyes.
- Jó étvágyat! - nyújtom át az evőeszközt neki, majd ha van annyi hely, akkor a fotel helyett immár én is a kanapén foglalok helyet, mellette.
- Az illata nem rossz. És ízre is finom, fűszeres, kicsit csípős, de nem az az elviselhetetlen kategória. - szeretem a csípőset, de na, ha már étteremből rendelek, akkor szeretem magának az ételnek is érezni az ízét, nem csak annyit, hogy csíp, meg ég a gyomrom tőle.
-Megkóstolod? - állok meg egy pillanatra két falat között, hogy ha igenlő választ ad, akkor tudjon venni belőle magának. Vagy akár én is adhatok neki, ha inkább úgy szeretné.
- Tiszta egyetemi hangulat… a kanapén ücsörögve, dobozból esszük az ázsiai kaját. Hála az égnek, hogy már nem kell a vizsgákra tanulni. - nosztalgiáztam egy kicsit a currym fölött. Az részletkérdés, hogy ha azt nézzük, Lynnel az egyetemista korszakainkban semmi átfedés nem volt, mire ő elkezdte, én már rég tanítottam, de na… a hangulat most mégis kicsit erre emlékeztet.

- Nem tudtam, hogy te ilyen… uralkodó típus vagy, valahogy sose feltételeztem rólad ilyesmit. - elgondolkodva méregetem. Nem is értem, miért hittem azt, hogy ő az a kifejezetten kompromisszumkész típus, hiszen a kellő kiállása megvan hozzá, hogy dirigáljon. Csak eddig velem nem tette, mindenesetre érdekes új tapasztalat lesz ez a néhány nap.
- Tény. Azt is tőled tudom, hogy a nyuszik szokták vacogtatni a fogukat. - bólintok, majd eszembe jut: - Tényleg, mi lett azzal a szegény kis párával? Elvittétek orvoshoz végül? - érdeklődök egy mondat erejéig a tapsifüles hogyléte iránt. Azt írta ne aggódjak érte, szóval nem is aggódtam mostanáig. Bízom benne.
- Mi az, hogy én is? Azt hittem, csak én szoktalak ilyesmivel ugratni. Vagy minden ismerősödnek a biológia órákra fáj a foga? - nem különösebben akarom feszegetni a témát, így ha nem válaszol vagy kitér előle, akkor se fogom tovább piszkálni. Én is csak viccelődtem, nem venném el a munkáját amit amúgy biztos, hogy jobban végez mint én valaha is tudnám.
- Elképzelem ahogy földre viszlek, és máris tetszik az ötlet. - huncut vigyorra húzódik a szám, pedig ennyire azért nem szoktam incselkedni vele. Vagy legalábbis nem ilyen kétértelműen. A barátságunk talán azért működik, mert bár szívjuk egymás vérét, de az egészségügyi határértéken belül.
- Mindjárt gondoltam. Pedig szívesen elcipeltelek volna az asszisztensem kislányának balett bemutatójára, hogy legyél a plusz egy főm. - sóhajtok teátrálisan, és előre sejtem, hogy mennyire örült volna egy ilyen meghívásnak Wolf. Pedig igazság szerint én kifejezetten szeretek ilyen helyekre menni, van benne valami melegség, túl a gyerek cipő, és csoki szagon. Azt hiszem én ezekkel együtt is szeretem a gyerekeket.
- Hát az tény, hogy éppen egy rotyogó bográcsban üldögélünk, de azért nem minden rossz ebben a helyzetben. - úgy is fogalmazhatnánk: nem túl jó, de nem is katasztrofális. Elvégre most azért vagyunk ebben a faramuci kutyaszorítóban, mert történetesen nagyonis pozitív érzéseket táplálunk egymás iránt. És ez alapvetően nem is olyan rossz dolog.
- Mindkettő jöhet. Tetszőleges sorrendben. - bólintok már egy kicsit vidámabban. Fura, de a meglepetések meg a titokzatos dolgok valahogy mindig ilyen hatással vannak rám. Plusz adrenalin löket, hogy tulajdonképpen teljesen ismeretlen vizekre evezünk. Nem is akárkivel, szóval… igen, azt hiszem van rá okom, hogy egy kicsit javuljon a kedélyem.
- Nem meglepő, bár a többség csak felszínesen ítélkezik. Én viszont rászántam az időt, és alapos megfontolásból mondtam. - cukkolom egy kicsit, miközben jólesőn szorongatom meg a kezét. A fehér szmokingos ötleten muszáj kuncognom, és akármennyire is fáj, csak egy jó fél perc múlva tudom abbahagyni. Vajon direkt csinálja, hogy próbál felvidítani?
- A szikrát nem emlegettem, hanem ez kötelező elem. Ahogy a rózsaszín csokornyakkendő. - kuncogok tovább az oldalamat fogva. Hiába fáj, hiába tudom, hogy nem kellene, most olyan mintha mázsás súlyokat vettek volna le rólam. Oké, még nem dőlt el semmi, de legalább ennek a hülye huzavonának vége szakad. Tudjuk merre akarunk haladni, már csak el kell indulni az úton.
- Ki tudja, Wolfie. - vonok vállat sejtelmesen - Ha engem nem szúr, nem zavar… - engedem el végül a csontot. Kifejezetten nem szeretem, amikor egy pasi lenyúzza a bőrömet a borostájával, és emiatt se megcsókolni nem lehet se puszit adni. De ha már kellően hosszú akkor nem is szúr annyira, szóval rá bízom a döntést: levágja vagy tovább növeszti. Szerintem mindkét verzió jól állna neki.
Az állapotomhoz képest tényleg szinte rohanok az ajtóhoz, de még így is megelőz.
- Azért ebből ne csináljunk rendszert. - dünnyögöm miközben vissza bújok a pokróc alá. Sok panasza nem lehet rám, egészen jól megy ez a szót fogadás dolog. Amikor látom, hogy a konyha felé megy az evőeszközökért, még utána szólok - Villa és pálcika is van a fiókban, válaszd amelyiket szeretnéd. - nekem mindegy, hogy mit kapok a tésztámhoz, bármivel képes leszek bekebelezni. Aztán majd vacsi után szerintem jó lesz, ha elmegyek mosakodni és elrendezni az esti dolgaimat, elvégre orvosi utasításra sok pihenés és egy kiadós alvás kell most nekem.
- Hmmm! Ez még mindig isteni! - sóhajtok az első falat után elégedetten. - Neked milyen a zöldséged?

Látva a tekintetét már tudom, hogy sikerült jó megtalálni a megfelelő „motivációt” ahhoz, hogy nyugton maradjon a fenekén, és tényleg pihenjen. Mit hitt, majd nekiállok kiabálni meg pattogni, fenyegetőzni? Az még a diákoknál se működik, nem hogy a felnőtteknél… Azt meg nem kötöm az orrára, ha ezek után még tényleg rendetlenkedne, jó eséllyel úgy se lenne szívem eladni a cuccait, valószínűleg egy dobozban landolnának a pincémben, aztán majd pár hónap múlva visszakapja. Úgy is szereti a meglepetéseket, nem?
- Egy „kicsit”? Ó, ha tudnád… - vigyorodok el, bár mentegetőzhetnék azzal, hogy én csak jót akarok neki! Mondjuk visszaélni tényleg nem szándékozok a helyzettel, bőven elég lesz az is, ha sikerül pihenésre bírni, ismerve, mennyire nem szeret amúgy egy helyben üldögélni a fenekén.
- Jah, középiskolai biosz tanár, akinek nem csak az anatómiát illik ismernie, mint az orvosoknak, hanem az összes többi élőlényt is. - állatok, növények, gombák… biokémia… lehet, hogy anatómia terén meg se közelíti a tudásom az övét, de cserébe a többiről garantáltan többet tudnék mesélni – Hát figyelj, ha te is ennyire az órámra pályázol, nem vagyok én semmi jónak elrontója, várlak szeretettel. - adom be a derekamat, a végzősökkel úgy is az emberi anatómia a téma, ott simán jöhet vendégszerepelni az órámra. Ha már Bodhinak is igent mondtam, annak ellenére, hogy olyan sötét a biológiához mint a csillagtalan éjszaka, akkor nehogy már pont Lynnt ne engedjem a diákjai közelébe, akitől még tanulhatnának is!
- Majd meglátjuk. Mást nem ha nagyon belejössz, akár gyakorolhatunk együtt is. - dobom be ötlet gyanánt, ha már eljut egy bizonyos szintre. A gyakorlás úgy sem árt, ha meg azzal jön, hogy úgy se tudna ártani, megnézzük, akkor is így gondolja-e, ha elkapom és addig csiklandozom amíg ki nem szabadul.
- Jól van, megegyeztünk. Már megérte reggel felkelnem. - fűzöm hozzá poénból, bár ha azt nézzük, hogy a faházas eset óta most találkoztunk, meg beszéltünk először… nos, határozottan megérte! Tekintve, hogy talán annyira mégsem reménytelen a helyzet, mint amilyennek a mögöttünk álló napok sejtették.
- Semmi, semmi. Tényleg. - rázom a fejem, csak egy pillanatnyi kis elérzékenyülés. Szép dolog a sok barát, de inkább legyen egy, akire bármikor számíthat az ember, mintsem száz, akik egyből felszívódnak, amint szükség lenne rájuk.
- Mert anélkül túl unalmas lenne. Nem gördít az élet elég akadályt elénk, vagyunk annyira mazochisták, hogy még be is segítünk neki azzal, hogy magunk alatt vágjuk a fát? - kérdezek vissza némi iróniával, mert ha kívülről, külső szemlélőként tekintek magunkra, tényleg valami ilyesmi lehet a helyzet. Még jó, hogy nincsen közönségünk ehhez az egészhez, már csak az hiányozna, hogy mások is az orrunk alá dörgölnék azt, amivel amúgy köszönjük, mi is nagyon jól tisztában vagyunk.
- Igen? - kérdezek vissza, de amint meglátom a fejcsóválását, jön is a megadó sóhaj – Vagy nem… Oké, akkor ne kímélj! - adom meg magam, mondja csak, ami eszébe jut, mert én kezdek kifogyni a használható ötletekből, akármennyire is szeretnék előre mozdítani ezen az egész bizonytalan helyzeten valamit.
- Nem is gondoltam komolyan. De akkor vettem a lapot, valami meglepetés. Igyekszem előrukkolni valamivel, mire meggyógyulsz. Ha meg semmi jó nem jut eszembe, majd improvizálok. - vonok vállat, aztán dönthet, hogy inkább a spontán, vagy inkább a meglepetés felé húz a szíve.
- Jah, mondták már páran. - bólintok a kérdésére, miközben próbálom elhúzni a karim, de miután némi meglepettséggel tapasztalom, hogy nem engedi, annyiban marad a mozdulat, helyette inkább finoman megszorítom a kezét. Nem újdonság amit hallok, ha tudná már, hogy hány hasonló bókkal illettek pályafutásom alatt, hajj… ha mindet lejegyeztem volna, lehet, hogy azóta könyvet is kiadhatnék belőle!
- Lánykérést? Nekem? Ugyan, kérlek, hol van az még? Az előbb még randiról se akartál hallani, meg valami szikrát emlegettél, most meg vadászhatom a fehér szmokingot a rózsaszín csokornyakkendővel? - kötekedek tovább komolytalanul. És nem, nincs az a pénz, hogy ha egyszer valaha lesz is lánykérés, akkor ilyen okádék szerelésben tegyem fel a nagy kérdést. Na de minek is ennyire előre rohanni? Hol van az még… magunkat ismerve, lehet addig még hússzor elcsesszük a dolgainkat.
- Nem vagyunk mi összeveszve, egyszerűen csak hideg van kint. Engem különösebben nem zavar, más meg nem panaszkodott miatta. - vonok vállat a kérdését hallva – Vagy vegyem célzásnak, hogy ne növesszek szakállt? - kérdezek vissza, ahogy figyelem, a csengetést követően hogyan próbál Lynn felkelni, meg milyen észveszejtő tempóval halad az ajtó felé. Ha így folytatja, a végén a futár azt hiszi, rossz címet adtam meg, és lelép, úgyhogy inkább felkelek én is a helyemről, hogy úgy három lépéssel beérjem, és le is hagyjam Lynnt.
- Csak szeretnél. Bekötött szemmel, fél lábon ugrálva, hátrafelé haladva is előbb odaérnék, mint te, úgyhogy inkább pihenjél. - simogatom meg finoman a vállát, aztán a fejemmel a kanapé felé intek, a többit meg már úgy is tudja, a futárt meg majd intézem én. Meg az evőeszközöket is, hacsak nem hallgat rám, és veszi a kanapé helyett inkább a konyha felé az irányt. Valahol majd utolérem a kajával, ha kitalálja, hogy hol enne szívesen…

- Ha eladod a cuccaimat az e-Bayen, halott vagy. - kerekednek el a szemeim riadtan. Vicces, hogy amúgy a légynek sem tudnék ártani, mégis ez az első reakcióm erre a sátáni tervre. Azt próbálja meg! Itt minden tárgynak megvan a maga kis története, kötődök hozzájuk, sőt, amióta vannak elmlékeim, tapogatni szoktam őket és fürdőzök a sok szép régi emlékben. Képes lenne megfosztani például attól a cuki kis pillangós porcelán csengőtől? Naugye, hogy nem!
- Ha-ha! Valld be, hogy egy kicsit élvezed, hogy parancsolgathatsz nekem. - dörmögöm az orrom alá mint egy durcás kisgyerek. Ha mást nem, kivárom amíg elalszik, hogy egy kicsit kinyújtóztassam a lábaimat legalább itt a lakáson belül. Megtalálom én a kiskapukat!
- Biosz tanár vagy, és én tudjam jobban, hogyan működik az emberi test? Na szép. Majd egyszer lehet beugrok egy órádra mint vendég előadó. - szívom a vérét. Oh de jó! Végre egyszer hasznát veszem a diplomámnak, mert persze, elsődlegesen fogakat gyógyítok, de tanultam ám anatómiát is. - Majd kiderül. Lehet, hogy előhozza belőlem a ninját is, ki tudja? - felelem vidáman, mert így máris nem olyan rémisztő az egész. Oké, nem jókedvemből mennék el ilyen tanfolyamra, de próbáljuk meg a bajban is a jót keresni.
- Oké. - hagyom annyiban egy rövidke együttérző mosoly mellett. Ha nem is tudok mindent, de az utóbbi években nem is egy randi előtt beszéltem vele telefonon. Meg utána is, amikor jött a nagy csalódás. Vagy már az első randevún, vagy utána rövid időn belül, így vagy úgy de vége szakadt a kapcsolatainak, és őszintén nem tudtam ezért hibáztatni sohasem. Inkább csak vérzik érte a szívem, hogy bár kifelé szúrós és harapós, belül olyan kis pihepuha lelke van mint egy nyuszi bundája és mégse értékeli ezt senki.
- Mondjuk úgy, hogy a mai jócselekedettel kvittek vagyunk. - felelem vidáman. Végre haladunk, és már nem érzem olyan kínosan feszengőnek a beszélgetést! Egy ideig, mert persze sikerül alaposan beleköpni a saját levesembe.
- Mi a baj? - szontyolodok el ezen a nagy elcsendesedésen. Már megint mi rosszat mondtam? Komolyan, mintha most semmi se akarna működni köztünk, és nem értem miért!
- Szerintem saját magunknak nehezítjük az életet. Nem is értem miért. - értek egyet, és osztom meg vele az álláspontom. Kicsinál ez a dolog idegileg, egyszerűen nem lehet elviselni. Úgy tűnik, ő sem bírja tovább, sőt ennek hangot is ad, és előáll ezzel a kézenfekvő de kissé suta ötlettel.
- És azzal előrébb lennénk? - csóválom a fejem. Az egyszerű, rövid és tömör verzió a “nem”. De ez köszönőviszonyban sincs a valósággal, szóval jobb ha erőt veszünk magunkon és meghallgatja a hosszabb verziót is.
- Más megoldás kell. - bólintok ismét, nagy-nagy egyetértésben. Sejtem, hogy most nem vagyok népszerű, de ha nem akarjuk, hogy a fejünkre boruljon ez az egész akkor jobb, ha óvatosan kezeljük a lehetőségeket.
- Ez részedről egyáltalán nem lenne spontán. - húzódik széles mosolyra a szám, majd még hozzá is teszek egy gondolatot - És nem szép dolog, tudod, hogy imádom a meglepetéseket. De benne vagyok, ha így szeretnéd csinálni, legyen. - adom be a derekam. Ennél hülyébb párbeszédek valószínűleg csak néhány száz évvel korábban, az elrendezett házasságok idején zajlottak.
Megszorítom a kezét, de nem engedem el, sőt ha el akarná húzni akkor gyorsan utána kapok, hogy visszaszerezzem. Ha az ölelés most nem játszik, legalább ennyi kis kontakt jusson, úgy érzem még mindig szükségem van rá, nagyon is.
- Jó nagy dinka vagy, ugye tudod? - cukkolom én is, majd egy kicsit közelebb hajolok - De azzal remélem tisztában vagy, hogy így egyszer majd neked kell kitalálnod valami ultra romantikus lánykérést? - megnyugtató a tudat, hogy talán mégis csak egy irányba haladunk. Bár pont abban egyeztünk meg, hogy nem randizunk, egy kicsit mégis azt a fajta izgatottságot érzem mint egy első randi előtt. Ez normális? Vagy ebben a helyzetben semmi sem normális?
Ha már ilyen közel, gyakorlatilag kartávolságban van, elgondolkodva nyúlok az arca felé, hogy megtapogassam a borostáját.
- Mégis mikor vesztél össze ennyire a borotváddal? - ha tippelnem kellene, legutóbb talán a faház előtt vehette gondjaiba az arcszőrzetét. Mielőtt azonban tovább firtathatnám a dolgot, csengetnek, valószínűleg a vacsoránk érkezett meg ilyen hamar. A thai konyha előnye: nem négy órán át készülnek a fogások.
- Megyek én. - tápászkodok egy kicsit, mert azt aztán elfelejtheti, hogy hagyom, hogy ő fizesse a vacsit. Kizárt dolog, szédületes tempóval kezdeném is a csoszogást a bejárati ajtó felé, hogy megelőzzem.

- Ühüm, biztosan! - bólogatok naaaaaaagy egyetértésben, mert képzelem, mennyire lesz orvosi csoda néhány turmixtól. De ne tévedjek, és legyen neki igaza!
- Mondjuk. De majd igyekszem valami kreatívabbat is kitalálni. Mondjuk ahányszor nem fogadsz szót, kiválasztok valami dísztárgyat a polcról és felrakom eBayre, lehetőleg jóval áron alul, hogy hamar új gazdára leljen. Az árából meg veszek, nem is tudom… valami bóvli m giccses műanyag fog alakú, aranyozott fogkefetartót, vagy valami hasonlót. - gondolkozok hangosan, de majd rászabadulok szabad perceimben a netre, aztán ezen ne múljon, kinézek én egy rakás olyan kacatot, amit ha meglát, csak a fejét fogja tőle. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mi tetszik neki, na, pont annak az ellenkezője kell most!
- Na látod, erről beszélek! - mosolyodok el elégedetten, bár a sunyi mosoly nem kerülte el a figyelmemet, szóval ne aggódjon, a fél szemem rajta tartom, ha esetleg próbálkozna valamivel! Szerencsére elég sok lehetőség kiesik úgy, hogy felkelni is alig tud a kanapéról, de azért még nem szabad lebecsülni.
- Igen, arra! Csak nem jutott hirtelen eszembe a neve. - bólintok az első kérdésére, majd az azt követőre is – Persze. Tudod, mint a kerékpározás. Ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni. - fűzöm hozzá, maximum egy kicsit berozsdásodik, de némi gyakorlás, aztán újra a régi fényében tündökölhet. Másrészt meg… ezt az oldalát még nem ismerem, szóval simán megnézném, hogy fegyverez le, vagy küld padlóra valakit egy laza mozdulattal.
- Nem tudom… Talán. - felelem némi hezitálás után, mert ez nem épp olyasvalami, amiről annyira szívesen mesélne az ember, ha pedig tudnám, hogy valójában többet tud erről az egészről, mint azt gondolom, tuti, hogy itt süllyednék el helyben. De éljen a boldog tudatlanság, vagy valami olyasmi.
- Hát… akkor örülök, hogy ennyire bejött. Viszont ha én tettem szívességet, akkor hogy is állunk? Az a kettő amivel én jövök neked, már valójában csak egy? - billentem oldalra a fejem töprengve, na nem mint ha nagyon számolgatnánk ezeket, de ha már az utóbbi pár találkozás alatt valahogy mindig ezzel húztuk a másik agyát, miért is most ne tenném?
- Igen… - értek egyet csendesen, kár is lenne tagadni. Lynn tényleg azon kevesek közé tartoznak, akik szerint nem csak egy mogorva, házsártos biosztanár vagyok, nem is tudom, akad-e még így hirtelen más a közelben élő ismerőseim között, aki hasonló jól ismer. Talán még a diákjaim, bár ők meg inkább, mint tanár…
- Tudom, tudom… de attól még hasonló érzésem van. - ha nem is szánt szándékkal, valahogy mindig mond, vagy tesz egyikünk valamit, amire a másik nem épp úgy reagál, ahogy számít rá. Látszik, hogy kissé ingoványos, ismeretlen terep ez számunkra, legalábbis így együtt. Hamarosan meg is unom ezt az egész, végtelenbe nyúló egy helyben toporgást, mint ha valami délibábot próbálnánk utolérni, ám úgy tűnik, hiába dobom be az egyetlen, némi értelemmel bíró ötletemet, az sem éppen olyan fogadtatásra lel, mint amilyenre számítottam. Bumm, megint két lépést vissza!
- Mondjuk egyszerűen, tömören és lényegre törően? - hogy én is megértsem? Mert ha nekiáll kisregényben kifejteni, miért vérzik ezer sebből, még azt a maradék fonalat is biztos elvesztem, amit eddig megtalálni véltem.
- Jó, ebben mondjuk van némi ráció. Túl régóta ismerjük már egymást, tényleg hülyén hangzana. - adok igazat neki kénytelen-kelletlen, bár ezek után már végképp nem tudom én se, hogy mit akar. Kérjen egy unikornist, esküszöm, azt is előbb elintézem neki, mint hogy egyről a kettőre jussunk. Mégis, mi a fenéért kell ennyire túlbonyolítania mindent?!
- Oké, értem, akkor nincs randi. Majd, valamikor, valahol, valamit csinálunk. A részleteket meg majd valahogy megtudod. Ez így elég spontán? - kérdezek vissza, vajon ilyesmire gondolt-e – sejtem, nyilván nem éppen, így inkább csak nézem a felém nyújtott kezet, meg hallgatom a mellé járó körítést.
-Jól van, áll az alku! - adom be a derekamat, majd nyúlok a keze után, de az előbbi „legyen már kevésbé hivatalos” után képtelen vagyok megállni, hogy ne rázzak kezet vele, csak úgy poénból.
- Az, de részemről rendben, meg tudok békélni vele. Miss „nem-vagyok-az-a-rózsaszín-vattapamacsos-romantika-híve-de-nem-esik-nehezemre-kitaláln-egy-álomesküvőt-vagy-egy-ultra-romantikus-lánykérést”. - ajándékozom meg némi cukkolódó éllel egy széles mosoly kíséretében az eddigi leghosszabb becenévvel, amit szerintem élete során kapott. Kíváncsi vagyok, vajon ő is megtalálja-e az ellentmondást a saját szavaiban?

- Majd holnap hókusz pókuszolunk valamit egy rakás fincsi gyümölcsből és zöldségből, felturbózom magam vitaminokkal és meglátod, valóságos orvosi csoda leszek! - hencegek egy kicsit, persze én is tudom, hogy némi vitamin ide kevés lesz. Persze most még egy kicsit dolgozik az adrenalin is, ezért is lehet az, hogy majd holnap minden egy kicsit jobban fog fájni. Sőt, lehet ott is fájni fog ahol nem is sejtettem eddig.
- Gondolod, hogy menni fog? Éééés ha mondjuk nem ülök nyugodtan a fenekemen, akkor rám parancsolsz vagy mi? - incselkedek vele egy kicsit, mert bár most nem tudom hányadán állunk, de ez legalább egy kicsit visszakapnánk a találkozások régi hangulatából.
- Rám legalábbis így hatnak. - sóhajtok egy apró vállvonás kíséretében. Nem szoktam ilyesmivel élni, sőt, semmiféle gyógyszert nem szedek, így természetes, hogy amikor mégis, olyankor egy kicsit jobban kiüt mint egy átlag embert.
- Igenis. Pihenek. Nem akarok bünti esszét írni a meztelencsigákról. - forgatom a szemeim, miközben látványosan megigazgatom a pokrócot, hogy tökéletesen hozzam a jó beteg figurát egy sunyi kis mosoly mellett. Vajon mit kellene még tennem, hogy oldjam a feszültséget és kapjak egy igazi Wolfgang féle vigyort? Ritkán osztogatja, de most pont erre lenne szükségem.
- Nem, szerencsére nem lett. - bólintok. Nem tudom, hogy szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartsam magam. Vajon ha nem veszem meg azt a hülye órát, ez az egész nem történik meg? Vajon ha valaki rám néz, egy hülye pénzes libának tart akit könnyű kirabolni? Vajon az is vagyok és megérdemeltem amit kaptam? Borzasztó gondolatok ezek.
- Mármint az izommemóriára gondolsz? Ha eleget gyakorlom, akkor a mozdulatok maguktól jönnek majd? - nem értek az ilyesmihez, de azt hiszem erre gondolt. Legalábbis csak erre tudok gondolni. - Hát, majd a tanfolyamon megtanulok mindent amire csak szükség lehet. Legalábbis remélem. - mosolyodok el halványan. Igen, az önvédelmi tanfolyam tényleg jó lenne, gondolat elterelésnek is, és talán nem is félnék.
- Egyszer majd elmondod? - feszítem tovább a húrt. Persze az, hogy elmondja-e, nagyban függ attól is, hogy miként alakul a mai este. Ha például nem jutunk dűlőre a kettőnk dolgával, akkor nagy eséllyel sosem tudom meg.
- Tényleg. Miért, azt hitted nehezemre esik kitalálni egy álom esküvőt? Vagy egy ultra romantikus lánykérést, meg azt, hogy milyennek tervezzük a családunkat? - egy kissé oldalra biccentem a fejem, és úgy pislogok felé - Ha teljesen őszinte akarok lenni, az utóbbi néhány évben az volt a legjobb napom. Kontroll nélkül kiélhettem a legcsajosabb énemet, szóval tulajdonképpen te tettél szívességet nekem. - épp csak a lényeget nem tettem hozzá. Mert persze, szuper volt kitalálni egy habcsókos titkos esküvőt, de igazából az volt a legjobb, hogy egy napra én lehettem Mrs. Weiß.
- Látod, jobban ismerlek mint hinnéd. - sajnos. Ha kevésbé ismerném valószínűleg én is leragadtam volna a dulifuli felszínnél, a cinikus beszólásoknál és a kaktusz modornál mint a többség. De ennél tovább láttam, a szőrös felszín alá ahol igenis egy törődő és kedves pasi van, akit egész könnyű szeretni.
- Sajnálom, nem az volt a célom, hogy kettőt lépjünk hátra. - sóhajtok megadóan, és már kezdem feladni a reményt, hogy valaha is kibogozzuk ezt a lehetetlen szituációt.
- Legalább te látsz egyáltalán lehetőséget. - kezdek egy kicsit magamba fordulni. Nem különösebben látom a kiutat, vagy amit látok az ijesztő. Szeretem, hogy itt van mellettem, és utálnám, ha pont most pont ebben a helyzetben veszíteném el végleg.
Levegőt venni is elfelejtek. Mi az amitől idegbajt kap? Mi az ami nem várhat? Csak nagy szemekkel pislogok rá, és várom, hogy végre elmondja a nagy ötletet. Ami aztán sokkol. Tartogathat még ennél is több ballépést egyetlen nap?!
- Wolfie, én nem hiszem, hogy… a francba, ezt most hogy magyarázzam el? - a homlokomat dörzsölgetem miközben próbálok egy értelmes gondolatot kipréselni magamból mint Micimackó. - Nem azt mondom, hogy nem akarom. Csak szerintem mi ezen az első randis bénázáson “túl vagyunk” már. Ismerjük egymást, mégis mit csinálhatnánk egy randin amit amúgy eddig nem tettünk? Mármint a szexen kívül. - teszem hozzá gyorsan. Voltunk már étteremben, borkóstolón, koktélozni, kiállításon, kézműves piacon, és igazából gyakorlatilag mindenhol ami akár randi is lehetett volna csak épp nem volt az. - Nem lehetne valami kevésbé hivatalos? Vagy… spontán vagy ilyesmi? - dobom be a kérdést egy egészen kicsit kérlelve. Nem vagyok különösebben tervezgetős. Szeretek sodródni az árral, és talán pont erre lenne szükségünk. Mármint, ha már jobban leszek. A kezem nyújtom felé, és buzgón remélem, hogy elfogadja.
- Ha mindketten ugyanazt szeretnénk a jelek szerint, akkor szerintem ennyi várakozás után igazán megvárhatjuk a szikrát. Nem vagyok az a rózsaszín vattapamacsos romantika híve, de hátha egy kis spontaneitás segítene rajtunk. Mondjuk mostantól nincs tabu, amikor úgy érezzük, akkor kezdődik majd. Vagy ez hülyeség?

Jólesően elmosolyodok Lynn szavaira, és igen… már csak ezért is megéri a tanári hivatást választani! Milyen jó érzés látni, hogy szemmel látható eredménye és haszna van annak, amit csinálsz, vagy ilyen hatással vagy a következő generációk életére…
- Úgy legyen, de azért ne éld bele magad túlzottan, nem tudhatod. - intem óva, mert lehet, hogy most jobban érzi magát, mint nem sokkal ezelőtt a kórházban, de biztosra vehet, majd ha holnap reggel felkel, akkor lesz a legborzalmasabb, fogadni mernék, még olyan porcikái is fájni fognak amikre nem is számít…
- Tudom, de ha nagyon nem megy, majd trenírozunk rajta. - jegyzem meg magabiztos mosollyal, és már most elkönyvelheti, hogy jobban jár, ha nem feszegeti a húrt… hallottam ám hírét annak, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, úgy tűnik, már kezd kibújni a szög a zsákból.
- Huhh…. Hát ez nem hangzik túl biztatóan. Az altatók eddig valahogy kimaradtak az életemből, tényleg ennyire durvák? - kérdezek vissza némileg meglepetten, mert azt hittem, csak mint valami fájdalomcsillapító, eltompít egy kicsit, hogy jobban aludj, nem pedig hogy totál kiüt, se kép, se hang…
- Oké, akkor majd kiszolgálom magam, te csak pihenj. - bólintok, hogy vettem a lapot, legalább akkor ezt is megbeszéltük. Mert bár jártam nála már többször, ittalvós „buliból” ez lesz az első idáig. Igaz, azon, hogy mindet lecserélte, csak némileg meglepetten pislogok, kell egy kis idő, mire leesik, hogy mi lehet az oka, vagyis inkább, hogy ki. De nagyon remélem, hogy csak a vásárlással próbálta kitölteni a szakítás okozta űrt, és nem valami más oka van…
- De szerencsére nem lett. - próbálok egy kis lelket önteni, bele, még ha félelmetes is lehet a tudat, hogy mi lett volna, ha… hogy milyen kevésen múlt minden. Az is fáj, hogy így látom, összetörten, abba inkább bele se akarok gondolni, mi lett volna, ha jobban eldurvul a helyzet.
- Pedig az lenne az önvédelem lényege… mondjuk, attól, hogy így gondolod, lehet a tested másképp reagálna, ha reflexből kell küzdeni az életedért, váratlanul. - hívom fel a figyelmét egy apróságra, mert lehet, hogy szánt szándékkal képtelen lenne rá, de a túlélési ösztön azért elég erősen munkálkodik az emberben, szerencsére ilyen helyzetekben is – Amúgy meg, ha jól rémlik, vannak olyan leszerelési módok, ahol nem vered félholtra a másikat, egyszerűen csak… leszereled, lefegyverzed, kicselezed, meg hasonlók, aztán legrosszabb esetben csak elzsibbad a karja, vagy elveszíti az eszméletét, ahhoz bőven elég, hogy menekülőre fogja az ember, vagy segítséget kérjen. - mondjuk tény, egyszerűbb beverni a másik orrát, de valahogy azt is megértem, hogy az ilyesmi nem igazán az ő stílusa. Nem is illene hozzá, hogy őszinte legyek.
- Jah… mondhatjuk, volt pár igazán ritka gyöngyszem köztük. - bólintok szórakozottan, még ha nem is sok kedvem van mesélni ezekről a bizonyos esetekről. Pláne, hogy egy részük pont hozzá kötődik…
- Tényleg? - kérdezek vissza kissé meglepetten, mert valahogy nem épp erre számítottam. Eleve a sok magyarázkodás, a sok random kitaláció, hogy mi hogyan is (nem)volt, figyelni, hogy hihetőek legyünk… előbb hittem volna, hogy inkább nyűgként gondol erre az egészre. Pláne azok fényében, amik később este kiderültek. Nesze neked, amikor a másik egy karnyújtásnyira van, és mégis, más szempontból nézve meg távolabb nem is lehetnétek egymástól…
- Mondjuk, ebben is van valami. - húzom el a számat. Hiába vágják folyton a fejemhez a pokróc modoromat, mégis, még Bodhit sem lenne szívem a pácban hagyni, ha tényleg nagy a baj és senki másra nem számíthatna… Akkor meg pont Lynnt hagynám cserben? Igaza van, úgy is képtelen lennék rá.
- Haladás, legalább ezt akkor tisztáztuk. Egy lépés előre, kettő hátra, egy lépés előre… - dörgölöm meg fáradtan a halántékomat, hiába tűnik úgy, hogy néha haladunk valamerre, végül csak be kell látnom, hogy ugyanúgy egy helyben toporgunk, még mindig. Azt hiszem, kellően jól összefoglalta az én gondolataimat is, legalábbis egy részét.
- Túl sok lehetőség nem maradt. - állapítom meg roppant bölcsen, hozzáfűzve az előző gondolatmenetéhez, miközben az arcvonásait fürkészem, vajon kitalálja-e, melyik az az egy, ami már egy ideje piszkálja a fantáziámat. Na? Na? Senki többet harmadszor? Tényleg semmi ötlet?
- Na jó, Lynn, én ezt így nem bírom tovább idegekkel, ha ezt így folytatjuk a továbbiakban is, esküszöm, húsvétra elvisz az agyvérzés. - fogy el a maradék türelmem, hogy aztán némi fészkelődés után végre feltegyem a nagy kérdést, amire már évekkel ezelőtt is készültem, csak azok a fránya véletlenek… Itt talán már csak nem kavarnak be, maximum ha a nyakunkba szakad a plafon a semmiből, de néztem, elég stabilnak tűnik.
- Lenne kedved randizni velem? Mármint, ha meggyógyultál persze, nem most rögtön. - teszem hozzá sietve, mielőtt félreértené, egyelőre koncentráljon csak a gyógyulására.

Egyértelműen a fejfájás a legrosszabb az egészben. A bordáimmal még tudok együtt élni, mert ha nagyon fájna akkor nem moccanok meg nem ficánkolok, de ez a fejfájás?! Ez valami pokoli, szerencsére állítólag holnapra jobb lesz. Ajánlom is neki!
- Helyes. Ha nem így lenne, nem mászkálnának lelkesen a nyakadra a régi diákok. - nem is egyszer fordult elő, hogy mentünk valahová, és megállították az utcán a fiatalok. Jókedvűen, vidáman érdeklődtek a tanár úr iránt, elmesélték, hogy miképp hasznosul a kapott tudás a mindennapjaikban. Az egyikük egészen odáig ment, hogy elmesélte, hogy Wolf óráinak köszönhető, hogy jelentkezett az orvosira.
- Nem áll szándékomban. Szerintem vasárnapra már sokkal jobban leszek, de az majd az arcom állapotától függ, hogy meddig kell lemondanom a betegeket a jövő hétre. - sóhajtok csalódottan, mert nem szeretem őket cserben hagyni. Az meg a másik, hogy lenne nekem egy kis egyéb melóm is, hajt valami láthatatlan erő esténként, hogy begyűjtsem a gyerekek fogacskáit a párnák alól. Ennek is utána akartam volna járni, de halasztani kell a projektet, remélem a Tündérkék teszik a dolgukat továbbra is nélkülem. Remélem, hogy így van, különben… különben a gyerekek nem fognak hinni a Fogtündérben, ami teljességgel lehetetlen. Katasztrófához vezetne, de ezzel a problémával majd foglalkozom a hétvége után, amikor már jobban leszek.
- Mindjárt gondoltam. - kuncognék, de megint az arcomra fagy a mosoly. Fránya bordák! Persze megértem, hogy miért módosított az álláspontján, valószínűleg lenne néhány dolog amivel nem ért egyet a döntéseim közül. Például Jasper, meg az, hogy pont fogorvos lettem.
- Tudod, hogy nem erősségem szót fogadni. - kottyantok közbe egy kicsit, mert bár nem szeretném ha elővenné azt a bizonyos szigorú énjét de benne van a kalapban. Szerintem holnap már simán be fogok próbálkozni némi lakáson belüli tevékenységgel, főzés, pakolás, ilyesmi. Van egy sejtésem, hogy ezekről elég szigorúan le fog tiltani, pedig tényleg nem erős oldalam üldögélni a fenekemen.
- Nem akarlak elkeseríteni, de valószínűleg nem fogok felébredni rá ha oldalba böksz. Egy kicsit tartok a rémálmoktól, szóval valószínűleg beveszem majd az altatót amitől hat méter mélyen fogok aludni. Inkább neked lenne ijesztő a mozdulatlanságom. - ez van, még ha lettek is volna egyéb terveink az estére, azokat el is felejtheti mert olyan mozdulatlan leszek mint egy próbababa. Egyszer fordult eddig elő életemben, hogy néhány napig altatót szedtem, tudom mit beszélek.
- A fürdőben van minden, az ajtó melletti magas szekrényben. - bólintok óvatosan, tartva az újabb fejfájástól. - Nincs semmi titkos, sőt bármelyiket választhatod, néhány hónapja mindent lecseréltem. - igen, a szakítás miatt. Nem, nem akarok beszélni róla, hogy milyen költséges volt új törölközőket, ágyneműket, párnákat, bögréket, poharakat, teás kannát és minden egyebet venni, de azóta sokkal jobban van a lelkem amióta nem botlok bele a lakásba lépten nyomon az emlékekbe.
- A rendőrök szerint szerencsém volt. Hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. - mormolom halkan. Azt mondták, hogy az ilyen esetek elég gyakran végződnek az enyémnél súlyosabb sérülésekkel, ha például a támadónál kés vagy más fegyver is van. Mégse érzem magam szerencsésnek. Sokkal inkább érzek szinte ellenállhatatlan vágyat arra, hogy sírjak vagy magamba forduljak. De ezek közül egyiket sem akarok, próbálok erős lenni és szembenézni ezzel az egésszel, nem pedig egy sarokban kuporogni.
- Nem igazán tudom elképzelni, hogy képes lennék bárkit is megütni még akkor sem, ha muszáj. - pirulok el egy kicsit zavaromban. Ismer, tudja, hogy még jogos önvédelemből se tudnék bántani senkit. Ilyen vagyok, valahogy hiányzik belőlem az agresszió csírája is. Én vagyok az a balfék aki ha valakit lefújna paprika spray-el, addig cipelné ölben a támadót míg bő vízzel ki nem tudja mosni a szemét.
- Jól sejtem, hogy a te életedet többször keserítette meg ez a sok szerencsétlen véletlen, mint az enyémet? - puhatolózok óvatosan. Nekem is tetszett amikor megismerkedtünk, de aztán elengedtem a dolgot mondván, hogy viszonzatlannak tűnt a dolog. Alig két-három hónapja, jóval a legutóbbi szakításom után esett le a tantusz, hogy igazából több ő nekem mint barát.
- Nem lett volna rossz ez a friss házas téma. Ha igazán őszinte akarok lenni, egy kicsit élveztem is. - mert egyrészt jó volt eljátszani, hogy egy pár vagyunk, tetszett a gondolat. Másrészt, ismer: nekem szerepel a terveim közt a házasság meg a gyerek, így ha csak néhány órára is, és nem igaziból, de az álmom valósággá válhatott.
- Én ezt másképp gondolom. - tiltakozok még mindig egy kicsit, mert úgy érzem engem jobban terhel a felelősség a történtekért. Én kértem a csókot aztán meg én hisztiztem. Nincs ezen mit szépíteni.
- Nem tudom. Amilyen jó embernek ismertelek meg, azt hiszem akkor is itt lennél, ha a hátad közepére se kívánnál. - nem mintha én ne tettem volna meg ugyanezt érte fordított esetben. A barátok erre valók, hogy ott legyünk egymásnak amikor szükség van rá.
Csendesen hallgatom amit mond. Nem lesz már ugyanolyan, ez igaz. Mégis hogyan lehetne ugyanolyan, ha egyszer tudjuk, hogy ki mit érez a másik iránt? Képesek lennénk például ezek után közelről végignézni ahogy a másik megtalálja az új szerelmét? Mert én biztos, hogy nem. Úgyhogy a kérdése is választ kapott: úgy gondolom, hogy ennyire helyrehozhatatlan a kár. Most már mindent vagy semmit, ebből a gödörből lehetetlenség lenne úgy kimászni, hogy csak barátok vagyunk, és nem sérül senki sem hosszútávon.
- Azt hiszem, nem lehetünk többé csak barátok. - summázom a dolgokat szomorkásan. - Sajnálom, nekem nem megy. - erősítek rá arra, amit mondtam, pedig talán ez az egész még rosszabb mint egy szakítás, mert mégis csak régebb óta tart a barátságunk, mint bármelyik kapcsolatom. - De azt is nehéz elképzelni, hogy többet ne találkozzunk vagy ne beszéljünk, mert nagyon szeretlek és még annál is fontosabb vagy nekem. Nem tudom hogyan lehet ezt az egészet legalábbis tűrhető mederbe kalapálni. - vallom be őszintén. Általában nem vagyok ilyen tanácstalan, de ez a kettőnk esete a bonyolultnál is bonyolultabb. A segítsége nélkül biztos, hogy elveszek ebben az erdőben és ki nem találok belőle.

- Szerintem anélkül is hazaengedtek volna, de így legalább végképp nem volt semmi probléma vele. - vonok vállat, mert ha olyan lett volna a sérülése, akkor lehetek én az atyaúristen, akkor is bent marasztalják… viszont ha bármi probléma lenne, legalább tudom, kit kell hívni.
- Jajj, te… ne amortizáld le magad még jobban. - csóválom a fejem, értékelem az igyekezetét, de inkább pihenjen. Bár, elhiszem, kell egy kis idő amíg megszokja az ember, hogy nyugton maradjon, és ne reagáljon reflexből mindenre.
- Oké, oké, értem. Meg megnyugodtam. - hogy legalább ő nem tart olyan kaktusz modorúnak, mint a kollégáim többsége. Mondjuk tény, nem is ismernek annyira, meg ha nem úgy viselkednének, ahogy, talán én is megerőltetném magam, hogy egy fokkal kedvesebb legyek velük. De ha úgy sincs értelme, akkor meg minek? Így legalább nyugtom van tőlük.
- Hát azt azért ne is… - értek egyet, mert oké, valamilyen szinten megy az elsősegély, de mégse vagyok orvos, szóval pihengessen csak szépen, hogy semmi baj ne legyen, és koncentráljon inkább a gyógyulásra.
- Oké, a félreértések elkerülése végett, inkább pontosítsunk – bízok az ízlésedben, ha ételekről van szó. - szögezem le, mert elég például csak a fajankó exére gondolni, és már komoly indokunk van megkérdőjelezni azt a bizonyos jó ízlést. A mai napig nem fér a fejembe, hogy mégis hogyan sikerült pont belé szeretnie, de képzelem, biztos útjába akadt Bodhi az út mellett árválkodva a kiskutya szemeivel, ő meg megsajnálta és hazavitte… Vagy részeg volt. Más értelmes válasz nem igazán jutott eszembe, akármennyit is gondolkoztam rajta.
- Ühüm, pont azt. Örülj neki, hogy azt az oldalamat még nem ismered, bár ha nem leszel szófogadó beteg, akkor ez is csak idő kérdése. - tudok én szigorú, makacs és hajthatatlan is lenni, ha arról van szó, csak feleslegesen ok nélkül nem szokásom senkit sem terrorizálni, sem ismerősöket, sem diákokat, vagy épp munkásokat.
- Jó… és ha véletlenül forgolódás közben oldalba löknélek? - kérdezek vissza, mert… nem tudom. Nem is tudom, miért, hisz pár hete még egyáltalán nem csináltunk gondot belőle, de azok után, amik azóta történtek, nem vagyok benne, hogy jó ötlet lenne. Bár, ha nincs más, vagy addig sikerül rendezni a dolgokat valamennyire, akkor végül is…
- Rendben, köszi. - mosolyodok el, ám amikor látom, hogy már kelne is fel, csak intek neki, hogy maradjon, ráér az – Csak mondd, hogy merre van, aztán majd megtalálom. Ha meg bealszol, mást nem majd megkeresem. Gondolom úgy sincs elrejtve, meg nem rejtegetsz semmi olyat a szekrényben, amit nem kéne látnom… - végtére is, hol tartja az ember a fogkefét meg a törölközőt, ha nem a fürdőszobaszekrényben? Feltételezem, nem készíttetett azóta külön gardróbot a piperecuccainak… Az meg csak nem államtitok, hogy milyen tusfürdőt használ.
- Azt nem mondom, hogy ezek után mindenképp pszichológusra lenne szükséged, de… valószínű, hogy kell egy kis idő, mire feldolgozod, meg túlteszed magad rajta. Mégis csak egy trauma, ha úgy nézzük, rád támadtak, kiraboltak. Nincs semmi szégyellni való abban, ha ezek után félsz. - osztom meg vele a véleményemet. Elvégre nem ő tehet róla, hogy ez történt, nem ő provokálta a másikat, ő csak a szerencsétlenül járt áldozat volt ebben a történetben. Én inkább akkor aggódnék miatta, ha kicsit sem félne a történtek után.
- Az viszont nem rossz ötlet. Legalább tanulsz valami újat, addig is segít elterelni a gondolataidat, ráadásul hasznos is. - kinek a paprika spray, kinek a krav maga… ártani biztosan nem árt, pláne, ha segít a biztonságérzetén a későbbiekben. Mondjuk nem tagadom, megnézném, hogyan terít le valakit szinte csettintésre...
- Ne is mondd, Lynn, ne is mondd… azok valahogy mindig, el se tudod képzelni, milyen találékonyan... - sóhajtok fáradtan, mert tényleg, mióta csak ismerjük egymást, valahogy félelmetes, hogyan alakultak mindig úgy a dolgaik, hogy valami félrecsúszott. Ennyire ellenünk lenne az univerzum? Vagy én voltam épp túl egy szakításon, vagy ő pasizott be, vagy valami egyéb probléma nehezítette az életünket, ami mellett nincs az embernek kapacitása egy kapcsolattal bajlódni.
- Áh… a magyarázkodós témát már ott elcsesztük, hogy „friss házasokként” érkeztünk. Ha simán, mint barátok, akkor lehet semmi hasonló nem lett volna. - mást nem azért szívták volna a vérünket, hogy na, biztos több is van köztünk… de ami elmúlt, elmúlt, változtatni úgy se lehet rajta, szóval sok értelme nincs a múlton bánkódni. Inkább koncentráljunk a jövőre.
- Hagyjuk is! Hibáztunk mindketten. - ha rendes csók helyett kapott volna ez kézcsókot, valószínűleg akkor se itt tartanánk, és még csak panaszra se lehetett volna oka, mert csók, csók… nem? Azt nem részletezte, hogy milyet kért.
- Nézd… ha olyan helyrehozhatatlan lenne, akkor most nem ülnénk itt mindketten, vagy tévedek? - ha sosem reagáltam volna a hívására, vagy ha nem megyek el érte a kórházba…. Ha inkább maradt volna a kórházban, vagy amint hazaérünk, rám csapja az ajtót, hogy boldogul egyedül is… de egyik sem történt meg – Jó, ugyanolyan úgy se lesz semmi, mint azelőtt volt, de bízok benne, hogy a barátságunk átvészeli valahogy. - mást nem, ha időt szeretne, amíg csillapodnak a kedélyek, azt is megértem, de sajnálnám, ha soha többé nem beszélnénk, vagy találkoznánk egymással.
- Vagy szerinted ennyire helyrehozhatatlan a kár? - kérdezek vissza, mert ki tudja? Lehet, hogy ő másképp látja a dolgokat, mint én.